hirdetés

KULT

Kő-kiütést mindenkinek! – 80 éves Bob Dylan, a rock-költészet atyja

Visszaadta a zenét a poézisnek, Nobel-díjával polgárjogot adott egy lenézett műfajnak.
Fotó:Flicks - Xavier Badosa - szmo.hu
2021. május 24.


Link másolása

hirdetés

Göbölyös N. László[sz]

„Megköveznek, ha utcán csámborogsz,

megköveznek, ha ülőhelyért harcolsz,

megköveznek, ha a pincében császkálsz,

megköveznek, ha az ajtón átjársz.

hirdetés

Kivert kutya ezeknek nem leszek.

Kő-kiütést mindenkinek!”

(GNL fordítása)

Ezzel a részeg hangulatú indulóval, a Rainy Day Women 12:35-tel kezdődik a rockzene egyik mérföldköve, Bob Dylan Blonde On Blonde című 1966-ban megjelent dupla albuma. Ennél tökéletesebben azóta sem fogalmazta meg senki dalban az intolerancia lényegét és a a legtágabb értelemben vett másságot elutasítók iránti mélységes megvetést. A refrén 2. sora alig lefordítható: „Everybody must get stoned”. Ez ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „mindenkit meg kell kövezni”, de azt is, hogy „mindenkinek ki kell ütnie magát”.

Bob Dylan már induláskor abszolút antisztár volt: egy szépnek aligha mondható fiatalember, aki sem gitározni, sem énekelni nem tudott igazán. Mégis oda kellett figyelni erre az erősen nazális hangra, a gyakran szinte motyogva előadott szövegekre. És ennek az egykori fiatalembernek még 60 évvel későbbre is maradt mondanivalója.

Az már önmagában ellentmondás, hogy egy rockénekes „élő klasszikus” lesz, az pedig egyenesen csoda, hogy megérje a 80. életévét, és egy évvel korábban, a világjárvány kellős közepén még új lemezzel is kijöjjön. De Bob Dylan, akinek ma a születésnapját ünnepeljük, mindig nagy ívben tett a szokásjogra, az ellenvéleményekre. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy kit tart sikeres embernek, így válaszolt. „Azt, aki reggel felkel, este lefekszik, és a kettő között azt csinál, amit akar”.

Sokan próbálták már megfejteni az 1941. május 24-én a Minnesota állambeli Duluth-ban ukrajnai zsidó ősöktől származó Robert Allen Zimmermann titkát, aki a műfajban elsőként megkapta 2016-ban az irodalmi Nobel-díjat, ezzel mindörökre polgárjogot szerezve a 20. század második fele legjelentősebb kulturális irányzatának. Holott valójában nem tett mást, mint végleg visszaadta a költészetnek örök társát, a zenét, amelytől évezredek után csak a 17. század választotta el ideiglenesen. Bár a „megzenésített vers” már dívott Petőfi Sándor korában is, és a 20. század elejétől virágozni kezdett a hasonló indíttatású sanzon, amelyhez a kor legkiválóbb költői szolgáltatták a verseket Ady Endrétől Heltai Jenőig, Bertolt Brechttől Jacques Prévert-ig, de a rock volt az, amely ismét teljessé tette dal és vers, szerző és előadó fúzióját.

Dylan mesterének a munkás dalnok Woody Guthrie-t tekintette, nagy hatást gyakoroltak rá a fekete bluesénekesek, de jócskán merített az amerikai és európai irodalomból – művésznevét Dylan Thomas iránti tiszteletből vette fel – és nem utolsósorban zsidó-keresztény hagyományból, amelyeknek motívumait gyakran ültette át meglehetősen profán környezetbe. És akkor még nem szóltunk a különböző drogélményeiről. Mindezekből alakított ki egy sajátos, hol nyersebb, hol emelkedett, néha szókimondó, gyakrabban szimbolikus-szürreális költészetet, amelynek értelmezése komoly agytornát jelentett a rajongóknak és az irodalmároknak egyaránt.

Valószínű, hogy a rejtélyes sokarcúság is hozzájárult a Dylan-mítoszhoz, hiszen a szövegmagyarázatokhoz a legritkább esetben szólt hozzá, és amikor életfilozófiájáról kérdezték, csak annyit mondott: „Légy!” (Be!).

Miként az is, hogy soha nem hagyta magát beskatulyázni. Első éveiben protest-song énekesnek könyvelték el olyan dalaiért, mint a Blowin’ In The Wind – a 60-as évek egyik békehimnusza volt, több tucatnyi feldolgozásban – vagy a Times They are A-Changin’, majd balladái nyomán folk-előadónak. Ma már kevesen tudják, hogy egyik első előadója volt a House of the rising sunnak, azaz a „Felkelő nap házának”. Akkoriban nemcsak szerelme, hanem eszmetársa is volt Joan Baeznek, aki viszont egész életében megőrizte militáns magatartását. 1965-ben azonban Bob úgy döntött, hogy akusztikus gitárját lecseréli elektromosra, és e szentségtörést éppen a newporti folk-fesztiválon követte el. És ez nemcsak hangszerváltást jelentett, hanem új utakat is szövegeiben a példabeszéd-szerű Highway 61 Revisited-től a Ballad of a Thin Manig, amelyben a róla kialakított imázstól való eltávolodásról énekel.

1966-os csaknem halálos végű motorbalesete után egy befelé forduló, önmagát is kereső művész jelent meg, és hiába kérték rajta számon a korábbi „harcost”.

Nem mintha nem lettek volna később erős társadalmi töltésű dalai, mint például az ártatlanul elítélt fekete bokszoló, Rubin Carter kiszabadításáért írt Hurricane, vagy az 1980-as évek végén született Political World és az Everything is Broken, de ezek nem „programszerűen” szerepeltek nála. Megnyugvást keresett a vallásban, volt egy rövid keresztény korszaka, majd Allen Ginsberggel közösen elzarándokoltak a Siratófalhoz, de aztán ráébredt, hogy az ő igazi hite a zenében van. A 21.században pedig visszatért a gyökerekhez, a népdalokhoz, a blueshoz, sőt, még a protesthez is, hiszen 2020-ban megjelent albumának, a Rough and Rowdy-nak befejező, 17 perces darabja, a Murder Most Foul az 1963-as Kennedy-gyilkosságot idézi fel.

Közben kacérkodott a „valódi” irodalommal is. Már 1971-ben megjelent egy kísérleti regénye, a Tarantula, és több ízben publikált megzenésítésre nem szánt verseiből is. 2004-ben adták ki a Krónikák címmel, magyarul is olvasható, háromrészesre tervezett memoárjainak első kötetét.

E szinte megfoghatatlan személyiség ihlette 2007-ben Todd Haynes I’m Not Here című filmjét, amelyben Dylan hétféle arcát mutatja meg pályája különböző szakaszaiban – még nőnek is láttatta őt a rendező Cate Blanchett megszemélyesítésében – de a Dylan- és az ellenkultúra-rajongóknak kötelező mozi Martin Scorsese dokumentumfilmje, a No direction home.

Amerikai és brit egyetemek már jó ideje tanítják Bob Dylan költészetét. Cambridge és Oxford is több tanulmánykötetet adott ki a munkásságáról. Hogy végül ő lett a műfaj első Nobel-díjasa, abban fontos szerepe van Gordon Ballnak, a Washington & Lee egyetem professzorának is. Ő ajánlotta ugyanis először 1996-ban Dylant e kitüntetésre, majd a következő 20 évben mindig megismételte. A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Bár Dylan egyszeri és megismételhetetlen, hatására egyre többen ébredtek rá a rockmuzsikusok közül, hogy e zene alkalmas tartalmas, költői színvonalú szövegek tolmácsolására. Ma már nem meglepő, hogy Paul Simon, Jim Morrison, Lou Reed, Ian Anderson, Roy Harper, Joni Mitchell, Nick Cave, Suzanne Vega és még sokan mások dalszövegeit is elismerik költészetként, nem is szólva arról, hogy ezek a dalversek milliókhoz jutnak el napjainkban is, szemben a Parnasszus modern lakóinak munkáival. Az sem véletlen, hogy Dylan rock-költőtársát, Patti Smith-t bízta meg, hogy olvassa fel Stockholmban az ő Nobel-díj-ünnepségre szánt beszédét.

Dylan dalai, versei már régóta közkincsek. Nemcsak egyetemeken tanítják – 2009-ben egyenesen Cambridge adott ki egy tanulmánykötetet munkásságáról –, hanem még filmben is szerepel „oktatóprogramként”: a Veszélyes kölykökben (1995) a Michelle Pfeiffer alakította tanárnő hátrányos helyzetű kamaszoknak magyarázza a Mr. Tambourine Manen keresztül a kábítószerezés veszélyeit. És ne feledkezzünk meg Gordon Ballról, a Virginia Military Institute professzoráról sem, aki 1996-ban ajánlotta először Dylant Nobel-díjra.

A svéd akadémia méltatásában is szerepelt Ballnak az a mondata, amely a Dylan-jelenség lényegét foglalta össze: „Visszaadta az orális hagyomány méltóságát. Szövegeivel és zenéjével olyan határtalan univerzumot hozott létre, amely meghódította az egész Földet.”

Az én első igazi találkozásomat Bob Dylannel a Koncert Bangladesért című film jelentette. Dylan az 1971. augusztus 1-jén, a George Harrison által szervezett, a New York-i Madison Square Gardenben tartott jótékonysági koncerten lépett fel először Amerikában öt évvel motorbalesete után. Öt dalt énekelt, a nyomasztó látomásokkal teli A Hard Rain’s Gonna Fallt, és a Mr. Tamburine Mant, amelyet 25 évvel később a Veszélyes kölykök című filmben Michelle Pfeiffer a drogfüggés szimbólumaként magyaráz hátrányos helyzetű tanítványainak. De ezeken kívül is megvannak az örök Dylan-kedvenceim: az It’s All Over Now, Babe Blue-nál aligha van szebb szerelmi búcsú, a Like A Rolling Stone a magány tökéletes mélyértelmezése, az All Along The Watchtower egy spirituális szabadulójáték, az Only A Hobo megrázó hajléktalan-sirató. A The Man In A Long Black Coat akár egy western is lehetne, de mindig rám jön a borzongás a Knockin’ On Heaven’s Door vagy az It’s Alright, Ma hallatán – mindkettő tragikus végkifejletet sejtet egy-egy felejthetetlen filmben, a Pat Garrett és a Kölyök Billy-ben, és az Easy Rider-ben.

2003-ban ott voltam párommal a Papp László Arénában Bob Dylan koncertjén. Ezúttal elektromos orgonát nyomogatott, énekelni még mindig nem tanult meg rendesen. Nem mondható, hogy túlságosan törekedett volna a közönséggel való kommunikációra, mégis volt valami elképesztő erő abban az estben: bekerültünk egy szabad lélek aurájába…

Bob Dylannel kapcsolatban a legnagyobb hiányérzetem, hogy még nem született egy egész pályafutását átölelő magyar nyelvű gyűjteményes kötete. Barna Imre Mit fúj a szél című vékonyka válogatása a 80-as években jelent meg. Voltak/vannak, akik magyarul szólaltatták meg dalait Dinnyés Józseftől Hobóig, de a nagy antológia még várat magára. Lehet, hogy még nem született meg az a magyar költő, aki kellő távlatból, ugyanakkor a szövegek mélyrétegeinek feltárásával tudná átültetni anyanyelvünkre Bob Dylant?


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: