hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Megjelent egy kócos csávó atlétában, és kért egy gitárt” – az 50 éves Kiss Tibit köszöntik zenészbarátai

Ismert zenészeket kértünk arra, idézzék fel legelső vagy legerősebb közös emléküket a Quimby frontemberével, illetve küldjenek neki egy rövid videóüzenetet is abban bízva, hogy minél előbb visszatér.

Link másolása

hirdetés

Tavaly júliusban jelentette be a Quimby, hogy frontemberük terápián van és a felépülésére koncentrál, ezért határozatlan idejű szünetre vonulnak. Kiss Tibiről azóta semmi újat nem lehet tudni, a zenekar tagjai a vendégénekesek közreműködésével készített Plusz-Mínusz koncertfilmben annyit mondtak, egy emberként szurkolnak a mielőbbi visszatéréséért.

Mivel a május 10-én esedékes 50. születésnapját sem lehet így méltó módon megünnepelni, arra kértük Tibi néhány zenészbarátját, küldjenek neki videoüzenetet és írjanak le egy számukra kedves közös emléket.

Remélhetőleg előbb-utóbb hozzá is eljut majd ez a cikk, de addig is a nagyközönség számára is érdekes lehet.

Íme a videó, alatta pedig az emlékek ABC-sorrendben:

Czutor Zoltán

Az Ékszerelmére album elkészülésének idején egyszer Liviusnál aludtam valahol a budapesti belvárosban, ott volt Tibi is és még néhány haver. Emlékszem, egész éjszaka ez a lemez ment végtelenített ismétlésben, próbáltam volna aludni, de egyszerűen képtelenség volt. Valamiért egyikünket se vitt rá a lélek, hogy kikapcsoljuk, sőt én félálomban még fel is keltem egyszer és azt kiabáltam, hogy „basszus, ez olyan jó, mint a Beatles!” Nekem azóta is ez az album jelenti a csúcspontot a Quimby-életműben. Később sokat sztoriztunk a nagymamája lakásának lépcsőjén ülve, és többször horgásztunk is együtt, például Lovasinál Orfűn.

hirdetés
Fekete Jenő

Tibinek először a bátyját ismertem meg a 80-as évek elején, majd hamarosan vele is jóban lettünk. A Palermo Boogie Ganggel többször játszottunk Dunaújvárosban, ha jól emlékszem, még az általános iskolájukban is felléptünk.

Amikor a Quimby megalakulása környékén felköltöztek Budapestre Liviusszal, néhány napot én is eltöltöttem a közös albérletükben, mert épp nem volt hová mennem. Egyszer csak megjelentem náluk a gitárommal, aminek a tokjában benne volt minden cuccom a zoknitól a fogkeféig. Ez annyira megihlette őket, hogy írtak róla egy dalt, ami Eugene's Cool Blues címmel a legelső lemezükre is felkerült.

Később sok közös bulink volt, az ősidőkben párszor gitároztam is náluk, ők pedig a két évvel ezelőtti segélykoncertemen is felléptek.

Frenk

1986-ban találkoztunk először. Akkor volt az első koncertem a dunaújvárosi gimiben, ahova Tibi is járt, én 9 voltam, ő 15. Lelkesen jött gratulálni a buli után, azt hiszem, akkor még nem zenélt. Aztán később, mikor 14 évesen felkerültem Pestre, borzasztóan egyedül éreztem magam, nem volt senkim. Tibi akkor már a képzőre járt, és már Quimby is volt. Mindig vitt magával mindenhova, törődött velem, elmentem a műterembe és néztem ahogy fest, kipattintottunk egy üveg bort és elindultunk az éjszakába.

Bemutatott rengeteg embernek, beajánlott zenekarokba, ruhákat-cipőket adott. Volt egy időszak, amikor gyakorlatilag mindent, ami rajtam volt, tőle kaptam. Felruház a rock'n'roll áruház. Olyan ő nekem, mint a testvérem, úgy is mutatott be mindenkinek, hogy Frenk a fogadott öcsém. Nekem meg a ő a fogadott bátyám.

Azóta is heti kapcsolatban vagyunk, játszottam is párszor a Quimbyben, és 14 éve a Budapest Bárban is együtt zenélünk. Szóval mondhatom, hogy nagyon hiányzik.

Jónás Vera

Jó pár évvel ezelőtt Thaiföld egy kis szigetén nyaraltam egy barátnőmmel és az utolsó esténket egy helyi kocsmában töltöttük, ami heti jam sessionjeiről volt híres. Jöttek-mentek az expatok és nyaralók, mindenki eljátszott egy bluest vagy valami ismertebb slágert, nagyon hangulatos volt az egész. Egy ponton megjelent egy kócos csávó atlétában és kért egy gitárt. Összesúgott a színpadon a hangszereiket babráló zenészekkel, majd belekezdtek a Radiohead Creep című számába.

„Te, ez nem a Kiss Tibi?!” – kérdezik tőlem. Basszus, ennél szürreálisabb jelenetet keveset tudok elképzelni. Az este végén kicsit dumáltunk, bár a "szintén zenész" életérzés nem nagyon volt meg köztünk, hisz Tibi sose hallott rólam.

Fél évvel később a Volt Fesztivál egyik backstage-ébe nyitott kisbuszajtóval fékezett be a Budapest Bár járgánya, belőle félig kilógott a kócos atlétás csávó. Kiszállt és odajött köszönni: „Helló Vera, na most már tudom, ki vagy!”

Leskovics Gábor „Lecsó”

A legelső emlékeimet Tibiről csak hipnózisban tudnám felidézni, hiszen mindig valamilyen koncert után vagy egyéb buliban találkoztunk, és addigra általában már mindketten jól éreztük magunkat, ezek az esték elszálltak valahova... Ha a nevét hallom, érdekes módon nekem először a gitározása ugrik be. Kevés embernek szólal meg ilyen jól a kezében bármilyen gitár! Azokra a pillanatokra emlékszem, amikor bejön egy próbaterembe, vagy egy beálláson odajön, kicsit beszélgetünk a hangszerekről, majd megfogja a gitárt és bang! Már ott is van a hangzás, amit annyira szeretek nála.

Little G Weevil

A 90-es évek közepén ismerkedtünk meg annak köszönhetően, hogy édesapámnak volt egy csőrös Ford mikrobusza, amiben anno csirkét szállítottak, de az akkori zenekarommal is ezzel jártunk fellépni. Tibinek épp egy kiállítása nyílt az FMK-ban és édesapámat kérte meg, hogy szállítsa a helyszínre a képeket. Én is akkor találkoztam vele először, 19 éves lehettem. Már tudtam róla, hogy kicsoda, hiszen underground berkekben addigra híres lett a Quimby, ő viszont nem ismert engem. Ez az első közös emlékem vele, majd hamarosan becsatlakoztam én is a rock n' rollba, ezerszer kocsmáztunk végig a városon, és persze játszottunk is együtt számos alkalommal.

Müller Péter Sziámi

Jó érzés visszagondolni rá, hogy annak idején én mutattam be a Quimbyt az A3 tévében, ami az első nyugati típusú zenei csatorna volt Magyarországon. Itt volt egy műsorom Nem könnyű zene címmel, ahová őket is meghívtam valamikor a 90-es évek közepén. Azóta is elismeréssel és szeretettel drukkolok nekik, Tibornak külön is. Amikor nehezebbé válik az élete, akkor még inkább. Nagyon jó élmény volt közös dalt írni vele, és látni, hogy milyen jó szívvel képes együtt dolgozni a Baltazár színház sérült színészeivel.

Németh Juci

Tibivel 14 éve, 2007-ben duetteztem először a Szívemben bomba van című dalt, amit azóta is előadunk a Budapest Bárban. Ez egy örök kapocs közöttünk, de én mégis arra a Tibire emlékszem most vissza, aki Kapuvarra jött játszani a már menő Quimbyvel, amikor én épp az Animában kezdtem énekelni, 1997 körül. Irtó nagy élmény volt, hogy ismerem ezeket a helyes srácokat már fesztiválokról, közös backstage-ekből, kvázi együtt turnézásokból. „Szia Jucika, hát te?!” – amikor köszöntek, dagadt a mellkasom a T-rexben, kapuvári fruskaként.

Petruska András

Drága Tibi, Emlékszem magamra tinédzserként. Lennon halott, a Led Zeppelin feloszlott, Sting nem jár hozzánk minden hétvégén, és hát “valamiben hinni kell, akkor is, ha nem felel”. És akkor jöttetek ti. Gödörbe, Almásy térre, Szigetre. Mi meg mentünk. Mentünk borgőzös kamaszként, mert mozdult bennünk a lélek. És mentünk alakuló alter-zenészként, mert milyen jók azok az 5b-akkordok. Hittünk. Volt miben.

Aztán persze véget értek az alibi évek, mégis ezután következett a java. Éppen csak betettem a kislábujjam a zenész lét territóriumába, a Quimby vendégeként mutatkozhattam be országszerte.

A lelkesedésed, ami által befogadott a teljes csapat, a minden állomáson való felkonfod és a gitárod, amit nagylelkűen „inkább” az én kezembe adtál, nem csupán a közönségetek, hanem saját magam – és így egy ország – számára is legitimálta, hogy helyem van ebben a mesterségben. Hálával gondolok vissza ezekre az indító pillanatokra.

A legjobbakat kívánom Neked az elkövetkezendő évekre! Keresd, találd, szemléld, ünnepeld, és vigyázz magadra! Várunk vissza! <3

Szekeres András

Elsősként belecsöppenve a Münnich Ferenc Gimnázium életébe, nagyon hamar az akkori negyedikesekből álló Október (későbbi Quimby) próbáin kötöttem ki.

Ez a nagyjából egy évig tartó időszak nagyon mélyen bevésődött nálam. Beengedtek, megtűrtek, borzasztóan menők voltak a szememben... Néztem, hogy úristen, ezek cigiznek-söröznek :D

Tibi kedvesen állt hozzám: a szünetben mindig játszhattam a Hoffner-gitárján, amit még mostanság is használ. Az első Fender pengetőmet is tőle kaptam, amit akkoriban csak "dollárboltban" lehetett kapni. Olykor néhány instrukcióval is ellátott, hogy például nem a sebesség a fontos, amikor a "Sweet Child o' Mine" témáját játszottam teljesen szarul. Az új Alan McGee film kapcsán előkerült nálam a Jesus and Mary Chain, és belehallgatva a Spotyn, az April Skiest biztosan az Október előadásából ismerem. Simán fel tudom idézni a dalokat, amiket akkoriban játszottak: Helló bébi, te nyomorult állat, Bon Bon si bon, Boys Don't Cry, Lullaby (Livius bolondballagáskor "be is öltözött" póknak :D), Satisfaction, Sympathy for the Devil, Route66, stb.

A zenekarozást általuk szívtam magamba, az előképző Tibi volt, megpecsételte a sorsomat. Sajnálattal hallottam a híreket vele kapcsolatban, de biztos vagyok hogy megoldja az ügyeit, megvan az erő benne hozzá. Tibi "one of a kind" arc, nagyon bírom, még úgy is, hogy nincs oda a Beatlesért. :D

Vastag Gábor „Vasti”

Tibit a 90-es évek közepén ismertem meg, közös próbahelyünk volt egy Madách téri dohos pincében. Akkor még nem is sejtettük, mennyi közös élményünk lesz majd. Azóta sok száz koncert, 4 amerikai turné áll mögöttünk, tele közös élménnyekkel, emlékekkel. Aludtunk koszos pincékben és luxushotelekben. Zenéltünk mindig és mindenhol, reptereken egy embernek és arénában tízezreknek. Voltunk fent és lent egyaránt. Nehéz ezek közül kiemelni egy-egy részt, mert mindegyik fontos állomás volt, de minden pillanat a barátságunkat erősítette. A barátom. Méghozzá a legjobb!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

A bejáratnál játszott egy dalt a Junkies egy családnak, akiknek nem volt védettségi igazolványuk, így nem mehettek be

Volt jegyük a koncertre, de nem engedték be őket, a zenekar tagjai ezért kimentek hozzájuk a kapuba.

Link másolása

hirdetés

Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban adott koncertet a Junkies szombaton. Az eseményre viszont egy család nem mehetett be, ugyanis nem volt védettségi igazolványuk, így nem engedték be őket. Bár tisztában voltak a szabállyal, ennek ellenére is úgy döntöttek, megveszik a jegyet, majd megálltak a bejáratnál autóval és onnan hallgatták a zenekart.

A szervező viszonzásul étellel és itallal kínálta őket, a koncert közben pedig szólt a zenekarnak a történtekről.

A Junkies tagjai ezután kimentek a kapuba hozzájuk, és játszottak nekik egy dalt.

Szekeres András, a Junkies énekese a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, a család tudta, hogy nem mehet be, de támogatni és hallgatni szerették volna őket.

"Gondoltuk, kapjanak valamit a pénzükért"

– fogalmazott a zenész, aki azt is hozzátette, ők és a környezetük már be vannak oltva.

Korábban nagy vitát váltott ki, hogy sok helyre csak védettségi igazolvánnyal lehet bemenni.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

„Kérném, küldje el írásban, mit tehetek, és mit nem” – írta Kőhalmi Zoltán a közmédia vezetőjének Galla Miklós Karinthy-gyűrűje ügyében

A humorista Dobos Menyhértnek írt levelében azt írja: nem szeretne ő is „méltatlanná válni” a díjra, mint ahogy Galla esetében indokoltak.

Link másolása

hirdetés

Korábban mi is írtunk róla, hogy visszavonták Galla Miklós Karinthy-gyűrűjét. A humoristát februárban terjesztették fel a műfajában legmagasabb szintűnek számító kitüntetésre, ám nemrégiben azt írták neki, „tevékenysége nem egyeztethető össze a közmédia értékrendjével”, így nem részesülhet benne. Arról azóta sincs biztos információ, mi az a tevékenység, amivel Galla méltatlanná vált a díjra.

A Facebookon többen szót emeltek az eljárás ellen, többek között Kőhalmi Zoltán népszerű humorista, stand up-komikus, író is, aki levelet is írt Dobos Menyhértnek, a Duna Médiaszolgáltató vezérigazgatójának. Az e-mail tartalmát közösségi oldalán is megosztotta. Többek között azt írja:

A mai napon értesültem róla, hogy a díjazottak "tevékenységének" a "közmédia, valamint a Karinthy-gyűrű-díj értékrendjével, szellemiségével" kell összeegyeztethetőnek lenni. Amikor az elismerést kaptam, valamiért elfelejtettek minderről tájékoztatni, én pedig nagyon meg voltam illetődve, ezért nem kérdeztem rá. Sőt, bevallom: tudatlan fejjel azt hittem, elég lesz a szakmai alázat, a maximalizmus, a szüleimtől kapott értékrendem és elődeim, példaképeim iránymutatása.

A humorista a továbbiakban tanácsot is kér a közmédiás vezetőtől: „Kérném, küldje el írásban, mit tehetek, és mit nem, illetve szívesen vennék egy általános iránymutatást, ha esetleg váratlan helyzetbe kerülnék, és önálló gondolatokat kellene megfogalmaznom. Javaslom továbbá az összes eddigi díjazott értékrendjének, szellemiségének átvilágítását, nehogy megbújjon közöttük egy érdemtelen.”

Beszél arról is, hogy 2010-ben a rádió vezetése kidobta a rádiókabaré egyedülálló archívumát.

hirdetés
Szó szerint a folyosóra dobálták a szalagokat, kizárólag a közmédia, valamint a Karinthy-gyűrű-díj értékrendjével, szellemiségével összeegyeztethető módon

- írja Kőhalmi Zoltán, aki levelét úgy írja alá: „pillanatnyilag Karinthy-gyűrűs humorista”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Egy igazán dühös ember: Guy Ritchie megmutatja, hogyan is kell bosszúfilmet készíteni

Az Egy igazán dühös ember a 2004-es A pénzszállító című francia film „amerikai” remake-je Guy Ritchie rendezésében, sőt a film forgatókönyvébe is besegített. Sajnos az eredetit nem láttam, de Ritchie legújabb keménykedése igazán ütős lett.
B.M. - szmo.hu
2021. június 13.


Link másolása

hirdetés

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

A film főkonfliktusa egy félresikerült pénzszállítóautó rablás,

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

A rablók szemszögéből is, és az áldozatok szemszögéből is megismerjük az eseményeket.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

Statham csuklóból hozza a faarcú terminátort, aki bármit megtesz a bosszúért,

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

hirdetés

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A film igazi iparosmunka, kicsit lassabb, mint az előzetes mutatja, de végig leköti a közönség figyelmét.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

Nagyon ügyesek a kitakarások, a nézőpontok, igazi akciófilmbe való kamerakezelés

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

Maga az akció is működik,

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Beck Zoli: Bármeddig lehetsz a saját magad wurlitzere, de én ezt nem szívesen csinálnám

A 30Y frontembere szerint a zenekar addig fog létezni, amíg van érvényes mondanivalójuk a világról, a múltjukból ugyanis sosem szeretnének élni. Interjú.

Link másolása

hirdetés

Tavaly ünnepelték volna 20. születésnapjukat, de az elmaradt turné helyett végül alkalmazott zenei feladatokba temetkeztek.

Idén bepótolják, amit csak lehet, azonban Beck Zoli hallani sem akar öncélú múltidézésről: kizárólag olyan produkcióra hajlandó, ami a jelenben is létrehoz valami újat.

Az évfordulón kívül beszélgettünk a Művészetek Völgyéről is, ahol a frontember a Momentán Társulat vendégeként és a Kaláka versudvar két programjában is színpadra lép.

– A járvány a zenekar teljes 20. jubileumát elsöpörte. Megviselt benneteket?

– Persze, de elsősorban nem is a jubileum, pláne nem az ünnepi élmény miatt, hanem azért, mert egyik pillanatról a másikra el kellett engednünk az egész éves turnét. Februárban azzal a lendülettel kezdtük a turnét, hogy az egy teljes évet elbírjon. Ez az energia szorult bennünk, talán úgy lehetne ezt elképzelni, ahogyan egy egyre gyorsuló autóval nekicsapódsz a betonfalnak. Szóval nem csoda, hogy utána hetekig kissé elveszettnek éreztük magunkat, és nagyjából május elejére tudtunk csak berendezkedni az új helyzetre.

Nem arra mentünk rá, hogy sokakhoz hasonlóan mi is karanténdalokat írjunk, mivel ez szerintem alapvetően tévút: éppen a viszonyulás számolódott fel, az önértelmezéshez szükséges távolság saját magadtól. Inkább más valóságokat kell keresni, olyan alkotói világokat, amik tulajdonképpen készen állnak arra, hogy értelmezd azokat, és a zenéddel beleszólj. Éppen ezért vállaltuk a Csongor és Tünde előadás zenei anyagát a Bóbita Bábszínháznak.

hirdetés

December elején a Városmajori Szabadtéri Színpad felkérésére elkezdtem dolgozni Shakespeare Ahogy tetszik-jének a színpadi zenéjén, Sárközy Papa mellett iamyank és Rozs Tomi közreműködésével. A Pécsi Nemzeti Színházban pedig az Ökör című előadás próbáit kezdtem el. Ennyi színházi zenére, jelenlétre aligha lett volna időm turné közben, hiszen csak a Shakespeare-darab énekelt dalanyaga kitesz egy teljes nagylemezt. Sőt, be tudtam fejezni még a könyvemet is. Ezeken keresztül sokat tanultam a színházról, magamról, a munkaformákról - és ezek állati fontosak a számomra, még úgy is, hogy a 30Y turné mellett ezeket biztosan el kellett volna engednem.

– Milyennek látod a zenekar jövőjét most?

– Remélem, van bennünk még jó néhány év alkotói értelemben. És azért fogalmazok így, mert színpadon állni bármeddig lehet, legfeljebb egy idő után már lóg a bőrgatya a fokhagymaseggeden, és csak félplaybacket vállalsz. Lehetsz a saját magad wurlitzere, amikor bedobják a kétforintost, te pedig eljátszod a slágert, de én ezt nem szívesen csinálnám.

A 30Y addig fog létezni, amíg alkotói közösség is vagyunk, tehát ameddig van valami, amit a világról meg tudunk fogalmazni, vagy amiből világot tudunk teremteni. Én a régi dalokat is úgy szeretem játszani, ha közben az alkotói akarat dolgozik bennem.

Az Ül és vár-t például közel 20 éve tartjuk műsoron, de azért érdekes számunkra a mai napig, mert folyamatosan új kontextust teremtünk neki, mindig új dalként szólal meg – még akkor is, ha amúgy hangról hangra ugyanazt játsszuk.

– Milyen íve volt ennek a két évtizednek?

– Az első szakasz nagyjából a Csészényi tér című lemez megjelenéséig tartott, és főként az útkeresésről szólt: meg kellett találnunk valamit, amit a világról mondani tudunk. Ez egyáltalán nem tudatos keresés, hanem inkább véletlenszerű rátalálás, ahogyan a Menyhárt Jenő énekli: “ha meglátom, felismerem”. A 2008-as No.4. album nagyon éles korszakhatár volt: elvesztettük Bóra Dávidot, állandó hangmérnökünket és az addigi lemezeink producerét, aki a zenekar hangképéért és tulajdonképpen egyensúlyáért is felelt. Nem pusztán egy ember volt, aki gombokat tologatott, hanem teljes jogú tag. Talán mondhatjuk, hogy az ő halála tett nagykorúvá bennünket.

Bármennyire is fájt, tovább kellett mennünk, így Dávid helyére Pálocska Zsolti érkezett, aki ugyanúgy teljes jogú tag lett és azóta sem engedtük el egymás kezét. Ez is új korszakot jelentett sok tekintetben, ahogy a Városember lemezt követően a gitárosunk, Endi távozása is.

Komoly dilemma volt, hogy egy olyan zenekar, ami kezdettől fogva a közösség erejére épült, hogyan tudja elengedni ennek a közösségnek az egyik tagját. Nem lehetett annyival elintézni a dolgot, hogy egyszerűen beveszünk valaki mást helyette.

– Egyáltalán nem merült fel, hogy új szólógitárost keressetek?

– Nem. Ez nem olyan, mint a kosárlabda vagy a futball, ahol mindig kötelező ugyanannyi embernek pályán lenni. A csapat annyi főből áll, ahányan a tagjának gondolják magukat. Nálunk ez négy ember volt, és azt hiszem, hogy az azóta eltelt 7-8 év egy sokkal erősebb, érettebb és érzékenyebb 30Y-t hozott magával.

– A te szereped mennyiben alakult át?

– Teljesen, hiszen szinte végig gitározok az éneklés mellett, ezért abba kellett hagynom azt a korábbi szokásomat, hogy integetek a mikrofonnál. Emellett kevesebbet is rohangálok a színpadon. A dalok hangképe is átalakult, sok számot teljesen újra kellett értelmezni, vagy akár végleg kivenni a repertoárból. Rajtam kívül Sárközy Papa számára is komoly kihívás volt ez, hiszen a billentyű szerepe is alapvetően megváltozott. A Szentimentálé ennek a változásnak is jó jelölője: még együtt csináltuk, de már rengeteg vendégzenésszel – és ez időt adott arra, hogy újraértelmezzük önmagunkat.

– Hogy érzed, mennyit fejlődtél akár dalszerzőként, akár szövegíróként az évek során?

– Sokat alakultam. Ha az ember egyszer megírja az első dalát, utána többé nem tudja ugyanazt megírni, hiszen akármit csinál, a másodiknak már az első adja a kontextusát. Ma lényegében bármit írok, azonnal viszonyba kerül azzal a nagyjából kétszázzal, amit korábban csináltam. Úgy fogalmaznék, hogy ortodox, néha már-már zavaróan konzervatív dalszerző vagyok: az én fejemben egy dalnak dolga egy egész világot teremteni pár percben, és végletes kockázatot vállalni azért, amit kimond. Szóval nem az a dolga, hogy szórakoztasson. Egy dal szerintem akkor igazán dal, ha egy szál zongorával vagy dobozgitárral eljátszva is működik.

A következő lépés aztán akkor jön el, amikor leviszem a próbaterembe és megmutatom a többieknek. Ekkor derül ki, végső soron 30Y-dalt írtam-e, hiszen az attól függ, elindít-e valamit bennük is. Ha nem szólítja meg őket, akkor nem lesz belőle 30Y-dal, legyen amúgy akármilyen jó szerintem. Ezt egyébként meg kellett tanulnom elfogadni, ami időbe telt.

Ha most azt mondanád, hogy ma estig van időm összerakni egy teljes, hallgatói elvárásoknak megfelelő 30Y-lemezt, valószínűleg meg tudnám csinálni. Még az is lehet, hogy szövegekkel együtt. De akit ez izgat, az pont az alkotás lényegét veszíti el: azt a faktort, ami miatt érdemes lefogni az első akkordot.

Én pedig nagyon nem szeretnék eljutni erre a pontra. A teljes karantén idején például egyetlen dalt fejeztünk be – ez a napokban jelenik meg –, és vázlatból sincs több hétnél vagy nyolcnál.

– Nemrég utoljára játszottad a Nemzedék nélküli ember című szólóestedet. Lesz ennek folytatása?

– A Gyereknek bátor című műsoromat továbbra is játszani fogom, ez egyébként sokkal jobban is hasonlít egy hagyományos értelemben vett szerzői estre. A Nemzedék nélküli ember egy koncepciózus elbeszélés, monomusical is lehetne a megnevezése. Hasonlót egyelőre nem tervezek, már csak azért se, mert bőven van mit csinálnom a zenekar mellett. Háy Jánossal ugyan épp szüneteltetjük a Háy Come Becket, de elkezdtünk játszani egy közös műsort Grecsó Krisztiánnal, egy másikat pedig Szűcs Krisztiánnal és Csengey Balázzsal próbálunk éppen. Utóbbit Bérczes Laci rendezi, Másnap a munkacíme és Cseh Tamás eddig soha nem hallott dalaira épül, amelyek Balázs édesapja, Csengey Dénes író hagyatékából kerültek elő. A fentiek és a korábban említett színházi produkciók kitöltik a 30Y-on kívüli időmet.

– Mi az első emléked a Művészetek Völgyéről?

– Kapolcs a művészetek, zene, színház iránti érdeklődésem bázispontja. Epivel, a csajommal tizenévesen jóformán minden alkalommal ott voltunk. Napközben piacoztunk, kézműves termékeket árultunk, majd amint ezzel végeztünk, rohantunk a koncertekre: Cseh Tamásra, Vágtázó Halottkémekre, Barbaróra. Remek színházi előadásokat is láttunk, például a Mulatságot, vagy Bán János Kukac Matyiját. Ott néztük meg először az Azt meséld el, Pistát is, és ájultunk el Mácsai Pál tehetségétől. De említhetném Jordán Tamás Szókratészét és még számtalan nagyon erős élményt, ami a mai napig odaköt.

– Idén a 30Y mellett a Momentán társulat Főhős előadásában és Lackfi János Zenés versimprójában is szerepelsz. Ezekre hogy készülsz?

– A Momentán kalandjától mindig izgulok, korábban egyszer már részt vettem egy hasonló történetben, és erre lehetetlen készülni. Annyit tudok csak tenni, hogy piszkosul koncentrált leszek. Lackfival is nagyon sok az improvizáció, szóval ugyancsak az a fő feladatom, hogy a lehető legösszeszedettebb legyek abban az egy-másfél órában a színpadon.

Ez egyébként általánosságban is igaz minden előadásra: a fő kérdés, hogy amikor ott vagy, jelen vagy-e. Ha igen, akkor meg tudod csinálni, ha nem, akkor csak lehozni tudod. Engem pedig az utóbbi mindig hetekig frusztrál utána.

Ugyanezen az estén a Kalákával és a Szélkiáltóval is játszom, ami azért is megtisztelő, mert a ‘80-as, ‘90-es évek fordulóján, még utcazenészként a Balatonnál mindkét zenekartól játszottam dalokat. Rozs Tomival, a Szélkiáltó csellistájával pedig az Ahogy tetszikben dolgozunk együtt jelenleg, ez is egy közös pont.

– Még ezelőtt, július 2-án a Budapest Parkban koncerteztek, „20 év 100 percben” mottóval. Kronologikus műsor lesz?

– Általában azonnal felrúgom a saját magam által kitalált szabályokat is, szóval nem hiszem, hogy időrendi sorrendben haladunk majd. Abban viszont biztos vagyok, hogy a zenekar legelső, 2004-es koncertlemezétől egészen a 2019-es Ki az akit még megölelnél-ig mindegyikről fogunk játszani, ahogy a már említett legújabb dalunk, a Mesélős is biztosan elhangzik. A két évtized zenei lenyomata mellett az egyes korszakok grafikai elemei is vissza fognak köszönni, ez külön érdekessé teszi az estét.

– Endit nem hívjátok meg vendégfellépőnek?

– Nem, mert az ahhoz a bőrgatyás-félplaybackes logikához tartozna, amiben egyszerűen nem hiszek. Én nem úgy szeretnék utazni a múltban, hogy elkezdem felmelegíteni.

Akkor van egy múltelemnek létjogosultsága, ha a jelenben is közlésképes. Ha az egyetlen mondanivalónk annyi, hogy “az a valami valamikor korábban már volt”, akkor nem ér semmit.

Szerintem minden zenekarnak - alkotó közösségként legalábbis - akkor van vége, ha elkezdi meghívni és felrakni a színpadra a régi tagjait. Mi nem a múltunkat tesszük színpadra, hanem a mindenkori jelenünket, szóval nem állunk neki a saját szobrunkat faragni. Színpadra csak kockázattal van értelme állni: nem a múltunk hátizsákját cipeljük, ami ebből a múltból nyeri az érvényességét, hanem éppen a mindenkori jelenünk teszi közlésképessé a múltunkat is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: