KULT
A Rovatból

Kilencven éves a filmtörténet egyik legismertebb hangja

Ugyan James Earl Jones kiskorában dadogott, később mégis olyan karaktereknek adta a hangját, mint Darth Vader vagy Mufasa, de a CNN híradóját is ő harangozta be.

Link másolása

James Earl Jones, a színész, akinek a hangja biztosan, az arca viszont már kevesebb eséllyel ugrik be, ma tölti be a kilencedik X-et.

1931. január 17-én született az a hang, akit senkinek sem kell bemutatni, és valószínűleg kényszeresen vigyázzba is vágjuk tőle magunkat. Pedig James Earl Jones sem ilyen tekintélyt parancsoló orgánummal sírt fel először, sőt – gyerekkorában dadogással küzdött, amit azzal orvosolt, hogy egyáltalán nem beszélt, csak a közeli ismerőseivel. Ő maga verseket írt, majd az egyik angoltanára arra biztatta, szavalja el neki az egyik különösen jól sikerült darabot.

Jonest teljesen lenyűgözte a versmondás, és mi több, nem is dadogott közben – innen pedig egyenes volt az út számára a színészetig.

Bár már egy halom díja van, és mindenki által elismert színész, egy interjúban bevallotta, hogy a mai napig nem küzdötte le teljesen a dadogását, és minden mondatát alaposan át kell gondolnia, mielőtt kimondja. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy nyerjen három Emmyt, két Tonyt, egy Grammyt és egy tiszteletbeli Oscart – hogy sikeres karriert építsen.

Vader előtt Shakespeare-nek hódolt

Bár ma már mindenki Vaderként ismeri, és valóban a Star Wars hozta meg számára a sikert, előtte sem tétlenkedett: színházi karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, 1957-ben debütált a Broadwayen, elsősorban Shakespeare-darabok voltak a specialitásai – akkoriban az egyik legfoglalkoztatottabb Shakespeare-színész volt. Filmes debütálására Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában került sor 1964-ben, közben pedig meg is kezdte a díjfelhalmozást: első Tony-díját 1969-ben nyerte a The Great White Hope-ért. A sors fintora, hogy bár elismert színpadi színész volt, a mindent megváltoztató Star Warsba azért került be, mert nem sokan ismerték.

Aztán jött a messzi-messzi univerzum

Vader nagyúrnak jóformán minden porcikáját más játszotta: a testét a tavaly novemberben elhunyt David Prowse brit testépítő, a hangját Jones, az arcát pedig Sebastian Shaw. Nem ez volt azonban az eredeti koncepció. Prowse-ra azért esett Lucas választása, mert egy 198 centis testépítő volt, a fekete maskara alatt pedig ez volt a legfontosabb adottság: tekintélyt parancsoló legyen.

Lucasnak azonban nem igazán tetszett Prowse beszédstílusa, mivel erős bristoli tájszólással beszélt, egy csillagközi nagyúr esetében pedig kifejezetten furcsán jött volna le, ha tájszólással vallja be Luke Skywalkernak, hogy mégis milyen rokoni kapcsolat van köztük – a stábtagok viccesen Darth Farmernek becézték a színészt.

A színész elismerte, hogy valóban nem illett a hangja a karakterhez, ám felajánlotta Lucasnak, hogy utószinkronban felmondja máshogy a szöveget. Mindez azonban nem történt meg. A rendező inkább más hang után nézett: a színész-rendező legendát, Orson Wellest akarta megnyerni. Időközben belátta azonban, hogy Welles hangja nagyon ismert, ami nem tenne jót a karakternek, így inkább egy teljesen ismeretlen, ám tekintélyes orgánumot keresett. Így esett a választása az akkor még viszonylag ismeretlen amerikai színészre, James Earl Jonesra.

Ebből aztán sértődés lett, Prowse ugyanis csak a film megtekintésekor döbbent rá, hogy nem épp az ő hangján szólal meg a karakter. A színész még évtizedekkel később is dühös volt a döntés miatt, amelyre megvan a saját magyarázata: szerinte azért választották Jonest, hogy legyen színesbőrű stábtag is, fordított rasszizmusnak nevezve Lucas döntését. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy Jones egyszer sem tűnik fel a filmben, a nevét az első két film stáblistájában ki se írták, tehát nemhogy azt sem tudták a nézők, hogy van egy fekete színész, hanem azt sem, hogy hogyan hívják.

Lucas döntését nehéz megkérdőjelezni, főleg, ha meghallgatjuk, milyen volt Prowse hangjával Vader:

Prowse-nak később sem volt szerencséje: a harmadik epizód nagyjelenetében, amikor Vader haldoklása közben leveszi a maszkját, akkor sem ő látható: Lucas ekkor egy tapasztalt színészt akart a fontos jelenetben látni, így esett a választása Sebastian Shawra. Prowse erről sem tudott, de mondjuk mentségére szóljon Lucasnak, hogy jóformán senki más sem: a hatalmas titkolózás miatt még maga Shaw sem tudta, miért hívták a forgatásra, csupán a jelenet helyszínén mondták el neki. Ebből a jelenetből Jonest is kihagyták, Shaw az eredeti hangján szólal meg.

Milliókat kaszálhatott volna a Star Wars-szal

Ma már szinte hihetetlen belegondolni, de az Egy úr remény előtt senki sem hitte igazán, hogy a Star Wars be fog robbanni, köztük Lucas és Jones sem. Mivel akkor még nem állt milliós büdzsé Lucas rendelkezésére, ő is úgy próbált spórolni, ahogy tudott: felajánlotta Jonesnak, hogy fizetés helyett részesedést kap a filmből. Jones azonban akkoriban a nélkülöző színészek életét tengette, és inkább fizetést kért – 7000 dollárt kapott egy napi munkáért, ami az inflációnak köszönhetően ma kb. 27 ezer dollárnak, azaz kb. 8 millió forintnak felelt meg. Mindez aprópénznek tűnhet ma már ahhoz képest, amennyi pénzt a Star Wars hozott, Jones azonban több interjúban is elmondta:

akkoriban olyan csóró volt, hogy sokszor lakbérre és ételre sem igazán volt pénze, így a 7 ezer dollár túlságosan jó ajánlat volt, hogy kihagyja, pedig dollármilliókat ért volna az eredeti alku.

Olyan nagyon azért nem kell sajnálni Jonest sem, a Star Wars, ha végtelen pénzt nem is, de világhírt hozott neki – jobban mondva a hangjának. Stabilan felkerült ugyanis a „tekintélyt parancsoló orgánumok”-listájára, nem meglepő, hogy őt kérték fel az Az oroszlánkirályba Mufasa szinkronizálására is – csupán összehasonlításként, milyen presztizzsel bír ez a szerep: a magyar változatban Sinkovits Imre adta Simba apjának hangját. Jones egyébként 25 évvel később, a 2019-es remake-ben is Mufasát szinkronizálta.

„This is CNN”

Amerika az az ország, ahol megtörténhet, hogy Darth Vader mondja be a híreket – évtizedeken át így is volt, Jones ugyanis a CNN csatorna hangja volt, naponta többször hangzott el a szájából a „this is CNN”- jelmondat.

Schwarzenegger jó barátja

Jonest mély barátság fűzi Arnold Schwarzeneggerhez: a kapcsolatot pedig nem másnak köszönhetik, mint a Conan, a barbár című filmnek, amelyben mindketten játszottak – bár Jones majdnem lecsúszott róla. A színész ugyanis a Broadwayen játszott akkoriban, és úgy volt, hogy az időbeosztása miatt nem vállalhatja, végül mégis ő látható Doomként. Amennyire ősellensége a filmben Doomnak Conan, annyira jóban lettek Schwarzeneggerrel: Jones a színészkedésben segített a Terminátornak, Schwarzenegger pedig edzéstippeket adott színésztársának.

Kilencven év ide vagy oda, Jones a mai napig aktív, fáradhatatlanul dolgozik, szinkronizál, szaval, játszik. 2009-ben például Barack Obamának szavalt Shakespeare-t a Fehér házban, 3 éve ismét a CNN-nel dolgozott együtt, legutóbb pedig az Amerikába jöttem 2-ben játszotta el ismét Jaffe Joffer királyt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: