News here
hirdetés

KULT

„Jönnek oda arcok, hogy basszus, miattunk vette meg az első gitárját” – 10 éves lett a Middlemist Red

A Middlemist Red zenekar 10. születésnapját ünnepli. A jubileumi koncertre a Városmajori Szabadtéri Színpadon, most pénteken kerül sor. Interjú.

Link másolása

hirdetés

Aanimal, Multicoloured Drive, Single Switcheroo, Blue Moon. Csak néhány dal, ami garantált, hogy szerepel a legtöbb Y és Z generációs, pszichedelikus rockzenére nyitott magyar zenerajongó Spotify-listáján, és amit megannyian kívülről fújunk. Nóvé Soma, Ürögdi Ábel és Deli Soma a zenekarból beszéltek nekünk a jubileumi koncertről.

– Közeleg a 10 éves szülinapi koncertetek napja. Van még bennetek lámpaláz, ha színpadra léptek? Mennyire válhat rutinná a koncertezés?

N.S.: Ez mindig a körülményekhez mérten alakul. Szoktam izgulni koncertkezdés előtt, de ezt már szinte sosem élem meg rossz élményként. Az izgulás kicsit azt is mutatja, mennyire várod már az adott fellépést, hogy érzed, hogy mekkora a tétje.

DS: Én, ha koncertek előtt nem is szoktam már izgulni, színpadon gyakran rám tud törni a lámpaláz. Valahogy még 10 év után is nehezemre esik például felvenni a szemkontaktust a közönséggel, sokkal inkább belefeledkezem a színpadi mozgásomba. Talán emiatt is alakult ki, hogy néha komolyan mondom úgy nézek ki a színpadon, mintha epilepsziás rohamot kapnék.

– Van egy komplett generáció, aki kívülről fújja a zenéteket. Milyen érzés, hogy ennyi év áll mögöttetek?

hirdetés

ÜÁ: Kicsit ijesztő belegondolni, hogy 19-20 évesen kezdtünk ebbe bele, és most már lassan mindenki a harmincas éveiben jár. Nagyon reméljük, hogy tényleg sokan velünk együtt nőttek fel és, hogy sok szép élményt okoztunk ezalatt az idő alatt. És még inkább reméljük, hogy továbbra is velünk tart a csodás közönségünk.

DS: Mindannyian hajlamosak vagyunk elbagatellizálni ennek a jelentőségét. Az utóbbi pár évben egyre gyakrabban futok bele olyan szitukba, amikor valami egészen penge hazai produkció stábjából jönnek oda hozzám arcok, hogy basszus, miattunk vette meg az első gitárját, és ha mi nem lennénk, akkor nem itt tartana, stb, stb. Ez az, amivel a leginkább nehéz mit kezdeni. Sok embernek az életére voltunk ezek szerint úgy hatással, hogy nem is tudtunk róla, sőt mi több el, se hittük/hisszük, hogy képesek vagyunk rá.

– Az elsők között hoztátok be Magyarországra a pszichedelikus rockzenét. Hogy látjátok, milyen volt akkor a közönsége, és mennyiben változott mostanra? Milyen sorsa lett ennek a műfajnak itthon?

NS: A pszichedelikus rockzene már jelen volt évtizedekkel korábban is a magyar zenei kultúrában. Nehéz definiálni, mit takar az elnevezés, de azt hiszem, leginkább törekvést, kísérletezést a rockműfajon belül. Persze vannak ennek a zenei irányzatnak is jellemző vonásai, hangzásban és dalszövegekben egyaránt, mindenképpen egy formabontó eszmét követ.

Amikor mi elkezdtük a Middlemist Redet, olyan zenekarokat hallgatunk, akit folytatták ezt a zenei tradíciót, így ez már egy második felvonása a műfajnak. A 2010-es évek elején olyan zenekarok, mint a Tame Impala, a Temples vagy a Black Angels egyre nagyobb közönséget szólítottak meg.

Később, hasonlóképp, mint a Middlemist Red is, eltávolodtak a pszcihedelikus rock műfaji kiindulási pontjából, és mára már egy fokkal nehezebben körbeírható zenét játszanak.

DS: Azt, hogy a psych rock jelen volt a magyar zenék között, nem vitatom. Elég csak megnézni a 6:20-ast a Bergendytől pl. Az viszont tény, hogy az addig atom niche műfajból a Kevin Parker féle, színes-szagos csomagolás egyik pillanatról a másikra csinált egy rövid ideig az egész világot elsöprő műfajt. Minket is ez a hullám indított el, és itthon tény, hogy addig más nem próbálkozott ilyesmivel. De ahogy Soma is mondja, valójában itt nem a tényleges pszichedelikus elszállások voltak a mérvadóak a zenekaroknál, sokkal inkább a kísérletezés és a nyitottság.

Amilyen gyorsan érkezett és amilyen sok zenekar nőtt ki a földből hirtelen, olyan gyorsan véget is ért ez a zsáner, megmaradni pedig azok a produkciók tudtak, akik ténylegesen meg tudtak újulni valami izgalmas irányba.

– Ha visszagondoltok arra, milyen terveket szőttetek 10 évvel ezelőtt, mennyire azonosak azzal, amit elértetek? Van olyan dolog, ami még várat magára?

ÜÁ: Mindamellett, hogy értékelni kell azt, amit elértünk ezidáig, ahhoz képest, amit a zenekar indulásánál elképzeltünk, elég messze vagyunk! Részben azért kezdtünk angol dalszövegekkel operálni, mert illeszkedik a stílusba és hiteles, de az sem volt kizáró ok, hogy ezzel a nemzetközi piacra is könnyebben lehet betörni.

Felléptünk majdnem az összes európai showcase fesztiválon, nyertünk nemzetközi és hazai versenyt is, szóval még ha némileg naivan is, de azt gondoltuk, már csak pár lépésre vagyunk az igazi nemzetközi hírnévtől, ha csak az underground szintjén is. Aztán ahogy egyre több turnét nyomtunk le Európa-szerte, szembesültünk vele, hogy mennyi minden szükséges még ahhoz egy induló zenekarnak, hogy igazi bázist építsen.

NS: Az ember hajlamos ragaszkodni egy előre definiált és idealizált végcélhoz. Amikor elkezdtük a zenekart, a legfőbb vágyunk az volt, hogy nemzetközi sikerekre tegyünk szert. Ez bizonyos mértékben sikerült is, de utólag visszatekintve, olyan tapasztalatokkal gyarapodtunk, ami nem feltétlenül az elsődleges prioritás volt a zenekar indulásakor. Azt hiszem, fontos a cél kitűzése, de nem szabad makacsul ragaszkodni hozzá, mert az élet mindig hoz váratlan fordulatokat, és nem biztos, hogy az a legértékesebb “nyeremény”, amire az ember a kiindulási pontnál vágyik. A cél fontos, de csak arra szolgál, hogy elindítsa a folyamatot a kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli út felé.

– Gyakran hallani, hogy a közönség legkedveltebb dalait már unja a zenekar, és csak kötelességből játsszák el őket. Ez rátok is igaz? Unjátok a régi, sokat játszott slágereket?

ÜÁ: Ez nagyon változó. Megesik, hogy eljátszunk egy 7-8 éves számot, és a közönség annyira jól reagál, hogy nem tudod nem újra imádni az adott dalt. Van olyan is, hogy bármennyire is 110%-ot adsz bele egy új számba, egyszerűen nem azt a reakciót kapod, amit reméltél. Ezen kívül szoktunk még a számokba új szekciókat tenni, néha improvizatívan, néha pedig előre kitalálva. Ezekkel azért mindig életben lehet tartani a sokat játszott számokat.

NS: Évről évre egyre jobban érzékelem, mennyire fontos a közönség és a zenekar közti energiacsere. Egy szám, még akkor is, ha ezerszer játszottuk, teljesen új élménnyé válhat, ha a közönség azzá teszi.

– Egészen eddig angol nyelven írtátok a számokat, de az új albumon már egy magyar nyelvű is szerepel. Tervezitek, hogy hosszú távon áttértek az anyanyelvi dalokra?

ÜÁ: Kimondatlanul is érezzük, hogy másképp rezonál a közönséggel 1-1 magyar dal. 5-6 éve még valószínű kevésbé álltunk ehhez a kérdéshez olyan nyitottan, mint most. Izgalmas lenne kipróbálni, hogy a mi zenei irányzatunkhoz miként lehetne anyanyelvi szövegeket, énektémákat írni. Van körülöttünk épp elég példa arra, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni.

NS: Nem zárkózunk el az ötlettől, sőt… Az angol nyelv azért működik ebben a beat/groove orientált műfajban, mert erősebb benne a rockzenéhez illő perkusszív jelleg.

Ez nem azt jelenti, hogy a magyar nyelvvel ne lehetne ugyanezt megtenni, de mindenképpen nehezebb. A zenekar megalakulásánál az angol nyelv használata egy kézenfekvő döntés volt, nem is gondolkodtunk rajta túl sokat. Mára már sokszor érzem, hogy ez egyfajta plusz falat képez a zenekar és a közönség közt.

– Elsőre meglepő, hogy a Varosmajori Szabadtéri Színpadot választottátok a jubileumi bulihoz. Hogyhogy erre esett a választás?

ÜÁ: Igyekeztünk elrugaszkodni a szokásos kluboktól, és egy olyan helyszínt találni, ami különlegesebb ízt ad a jubileumi koncertnek. Ültetett koncert lesz ezúttal, amihez passzol is a kamarazenekari kíséret. A MÜPA-ban irtó jó volt hallani, milyen jól szólalnak meg a dalok ebben az áthangszerelt változatban, viszont sajnos akkor a Covid miatt üres székeknek játszottunk. Most kifejezetten jó lesz végre élőben látni és hallani a reakcióját a közönségünknek, mikor megszólalunk a The Wild Bunch Orchestrával.

NS: Mindemellett számomra egy nagyon fontos helyszín. Szinte minden nap járok erre, talán az egyik kedvenc helyem a városban. Remélhetőleg ugyanannyira szeretni fogja a közönség is, mind a zenekar.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Poszttraumatikus stressz szindrómát kapott a Jeffrey Dahmer-sorozat egyik stábtagja
Nemcsak a sorozat témája nehezen emészthető, a forgatás is egy horrorral érhetett fel számára.
Fotó: Netflix - szmo.hu
2022. október 01.


Link másolása

hirdetés

A Netflix új sorozata, a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori egyik stábtagja azt állítja, hogy PTSD-t, vagyis poszttraumatikus stressz szindrómát kapott, miután megtekintette a széria trailerét, mivel az felidézte benne, hogy milyen borzalmasan bántak vele a stábtagok.

A stáb két fekete női munkatársa közül egyikük, Kim Alsup szerint folyamatosan összetévesztették egy másik fekete nővel, aki szintén a műsorban dolgozott. A nő odáig ment a Los Angeles Times beszélgetése során, hogy a Jeffrey Dahmer-sztori volt

„az egyik legrosszabb műsor, amelyen valaha dolgoztam... igazán kimerítő volt.”

A megkönnyebbülést csak a hatodik rész hozta el számára, amit a szintén fekete Janet Mock írt, és Paris Barclay rendezett. Alsup szerint a stáb több szabályt sem tartott be, mint például a mentális egészségügyi koordinátorok biztosítása, amiről korábban a Netflix azt nyilatkozta, hogy mindenki számára hozzáférhetővé tették.

Alsup mindenesetre nem nézi a szériát, mivel túl sok rossz emléket idézne fel benne, amitől csak felerősödik a poszttraumatikus stressz szindrómája. Nem ő az egyetlen, aki a streaming óriás sorozata ellen felszólalt az utóbbi időben.

hirdetés

Rita Isbell, Jeffrey Dahmer áldozata, Errol Lindsey húga, aki 1992-ben Dahmer perében érzelmes nyilatkozatot adott, neheztelte, hogy a sorozat alkotói nem keresték meg a műsorral kapcsolatban.

Szerinte illet volna megkérdezni tőle, hogy nem bánja-e, ha feldolgozzák a történteket. Így ugyanis felszakították a régi sebeit, és a sorozat felidézte számára a tragikus történéseket.

Mindenesetre a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorit elképesztő sikerként könyvelheti el a Netflix, ami az egyik legjobb évadpremiert produkálta. A kategóriájában mindössze négy sorozat előzi meg, vagyis ezek produkálták a legjobb nyitányokat eddig, illetve azóta, hogy a szolgáltató órákban és nem megkezdett percekben méri a nézettséget: a Nyerd meg az életed, a Mindannyian halottak vagyunk, a Stranger Things negyedik évada és A Bridgerton család második évada.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Amerika legbetegebb sorozatgyilkosa így úszta meg évekig – A Jeffrey Dahmer-sztori
Miből lesz a cserebogár, avagy hogy lesz egy furcsa kisfiúból a rettegett Jeffrey Dahmer.

Link másolása

hirdetés

Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.

Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.

Ezt a sorozatot nem élvezettel nézzük, maximum az emberi természet legsötétebb oldalára kíváncsi elrettenéssel.

Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.

Dahmer minden emberi képzeletet alulmúló tettei mögött, mint minden patológiás eset mögött, sok személyes történeti is motívum áll.

A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).

Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

hirdetés

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.

Murphy tehát nem bagatellizálja el a hátteret, de sötét, homályos, füstös-mocsárszínű képeivel folyton azt sugallja, a pokolban járunk ezzel az emberrel együtt, akinek kábé fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda, csak a legzsigeribb ösztönei után megy.

Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:

egy szőke, fehér srác hosszú éveken át tudta úgy megúszni egy feketék lakta környéken, hogy bár volt dolga a rendőrséggel, - őrizetbe vették és nyilvántartásba is került -, bárki is komolyan vegye akár a fűrészhangra zokogva elalvó szomszéd nő sirámait vagy a lakásából áradó bűzt

– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
10 ezer fős telt ház előtt tért vissza a Quimby, olyan volt a koncert, mintha abba se hagyták volna
Ugyanazzal a lendülettel és átéléssel játszották a dalaikat, mint korábban, a majdnem három éves kényszerszünet még a konferálásokban is alig került szóba.

Link másolása

hirdetés

Katartikus pillanat volt, amikor a Budapest Park idei szezonzáró buliján először a Quimby többi tagja, majd utolsóként Kiss Tibi is felsétált a színpadra: rajongók ezrei kezdtek el egyszerre teli torokból sikítani, éljenezni, vagy hasonló módon kifejezni örömüket. Minden okuk megvolt erre, hiszen hosszas kálvária végére került pont október 1-jén, teljes felállásban utoljára 2019 karácsonya előtt néhány nappal adtak koncertet.

2020-ban először a Covid tett keresztbe a terveiknek, ezt súlyosbította aztán még tovább a nyár eleji bejelentés, miszerint frontemberük bentlakásos terápiába kezdett, minden erejével a gyógyulásra koncentrál, ezért határozatlan idejű pihenőre vonulnak.

Miután azt az évet teljesen kihagyták, tavaly először egy Plusz-Mínusz névre hallgató koncertfilmmel hallattak magukról, amelyben vendégénekesek ugrottak be Tibi helyére. Az átkötő blokkokból pedig a kissé szemérmes fogalmazás ellenére világosan kiderült, hogy a csapat az egymásra rakódott történtek miatt fennállása legmélyebb válságán megy épp keresztül.

A film némileg módosított programját kétszer élőben is bemutatták, a 2021-es Művészetek Völgyében, majd a Budapest Parkban. Közben Tibivel kapcsolatban is biztatónak tűntek a jelek, elsőként a Budapest Bárral kezdte újra a koncertezést, majd másik formációjával, az Aranyakkorddal is. A Quimby nagy visszatérése viszont egyre csak váratott magára: először idén tavaszra, majd őszre halasztották.

A kétségeket növelte, hogy állapotáról semmilyen részlet nem derült ki, interjút egyáltalán nem adott, mindössze néhány szűkszavú közlemény jelent meg arról, hogy még időre van szüksége. Erre a koncertre készülve sem vállaltak szinte semmi médiaszereplést, közzétettek viszont egy 45 perces interjúfilmet, amelyben régi ismerősük, Pritz Péter kérdezte mind a hat tagot múltról, jelenről és jövőről.

hirdetés

Azzal kapcsolatban viszont ezt megnézve sem lettünk okosabbak, mégis mi történt Tibivel az elmúlt két és fél évben – az egészen direkt módon feltett kérdésre a frontember csak szűkszavú, kitérő választ adott.

Ebből már sejteni lehetett, hogy minden bizonnyal a koncerten sem fog több szó esni a témáról, és így is történt: néhány elejtett félmondatot (pl. „De hiányoztatok, mindjárt sírok...”) leszámítva semmiből nem érződött, hogy épp az a bizonyos nagy visszatérés zajlik, amire tömegek vártak évek óta.

Persze Tibin azért látszottak a jelei, hogy még hozzá kell szoknia ahhoz, hogy újra ekkora tömeg előtt lép fel. Livius emiatt talán a megszokottnál jobban a hátán vitte a show-t, de ez neki amúgy is testhezálló szerep, aligha kellett megerőltetnie magát hozzá, hogy még feljebb csavarja a saját intenzitását.

A többieken leginkább óriási felszabadultságot lehetett látni: nehezebb pillanataikban talán ők maguk is kételkedtek benne, hogy valaha eljön ez a pillanat, most pedig, hogy végül mégiscsak eljött, őszinte örömmel adták át magukat a zenélésnek. Balanyi Szilárdra különösen igaz volt ez, végig úgy ült a billentyűk mögött, hogy le se lehetett törölni a vigyort az arcáról. De a vendéggitáros, Vastag Gábor „Vasti” is hasonló fejjel szólózta végig az estét.

Képkivágások a Budapest Park élő közvetítéséből

A dalokat ugyanazzal a lendülettel és átéléssel játszották, mint korábban, a közönség lelkesedése pedig valószínűleg még nagyobb lett: több számot is az első sortól az utolsóig énekelt a tömeg. A kétórás játékidő alatt szinte az összes kötelező sláger elhangzott, persze egy ekkora életműből lehetetlen mindent egy koncertbe sűríteni, de olyasmi biztosan nem maradt ki, ami nagy hiányérzetet okozott.

A Kispál és a Borz orfűi visszatérésével szemben itt nem voltak se megrendezett közjátékok, se más sallang, de emiatt aligha panaszkodott bárki, hiszen a dalokért érkeztünk, és meg is kaptuk őket.

„Most megyünk, de úgy néz ki, hogy még maradunk is. Még mindig nincs jobb ötletünk...” – mondta be Tibi az este végén, kicsit megvillantva jól ismert ironikus humorát. Ezért valószínűleg egy emberként volt hálás a 10 ezer fős közönség, valamint azok a rajongók is, akik ide nem jutottak el.

A jövővel kapcsolatban egyelőre annyi biztos, hogy a korábbinál jóval kevesebb koncertet fognak vállalni, jövőre jelen állás szerint 8-10 alkalommal állnak színpadra.

Az, hogy a sok újhullámos, művészileg nagyságrendekkel alacsonyabb polcon lévő előadó mellett ők is telt házat csináltak a Parkban, mindenképp jelzi, hogy generációváltás ide vagy oda, továbbra is óriási igény van a Quimby zenéjére. Bízzunk benne, hogy többé Tibi egészségi állapota se tesz ennek keresztbe.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
A friss levegő arcszépítő színe – megnéztük a Fűző című Sissi-filmet
A rendezőnő Erzsébet vágyait és frusztrációit kutatta.

Link másolása

hirdetés

Mindenekelőtt felejtsük el a meseszép, hamvas Romy Schneidert és a jóvágású Karl-Heinz Böhmöt is, akik a több mint 60 éve készült, mostanság minden karácsonykor megismételt, látványos, romantikus Sissi-filmekben a császári-királyi párt alakították. Marie Kreutzer osztrák filmrendezőnő Fűző (Corsage) című alkotásában, amelyet az október 20-i országos bemutató előtt a Szemrevaló Filmfesztiválon láthatnak a nézők, az „álompár” már túl van ifjúságán. 1877-et írunk Ferenc József „elfoglalt” uralkodó, Erzsébet pedig egyre inkább magára marad, nemcsak a szó fizikai értelmében (ágytól már régen elváltak urával és parancsolójával, időnként az asztaltól is), hanem vágyaival és egyre erősödő frusztrációival.

„Negyvenévesen az ember már elhalványodik” – mondja az öregedéstől és az elhízástól betegesen rettegő Sissi, akit kevés szóval, illúziómentesen alakít az érdekes arcú, kicsit Meryl Streepre emlékeztető luxemburgi színésznő, Vicky Krieps. A fűző tökéletes szimbóluma a boldogtalan császárné életének: ez a rémséges ruhadarab, amelynek egyetlen célja volt, hogy alattvalói előtt hihetetlenül karcsúnak tűnjön, nem az egyetlen, ami fojtogatja.

Folyamatosan őrlődik a „kötelesség” és saját valódi énje, az udvar elviselhetetlenül merev légköre és a vele született szabadságvágya között. Időnként az ember önkéntelenül Lady Dianára gondol kétségbeesett vergődése láttán – amelyeket csak súlyosbítanak félelmei, és nem utolsósorban jó ideje meg nem élt nőisége.

Bár történik egy apró utalás az Andrássy Gyula grófhoz fűződő viszonyára, ezúttal még ennél is lehetetlenebb kapcsolatai körvonalazódnak Angliában és Bajorországban. A magyarság amúgy különleges hangsúlyt kap a filmben. Bár Ferenc Józsefnek fontos a Monarchia szempontjából Magyarország, ugyanakkor érezhetően púp a hátán, miközben a császárnénak a magyar nyelv is egyfajta mentsvár. Lányával, Mária Valériával egymás közt magyarul is beszélnek.

„Nincs semmi, amibe belekapaszkodhatnék, csak saját magam” – mondja és ennek legintimebb formájának is tanúi leszünk. Amikor pedig szeretne valami jót tenni, például az elmegyógyintézet vagy a hadi kórház nyomasztó jeleneteiben, természetes, emberi viselkedését kifogásolják. És mindeközben környezetében egyfolytában az egészségéért aggódnak, holott lehet, hogy éppen ezekbe a testet-lelket „míderekbe” betegedett bele.

hirdetés

Mai szemmel különösen riasztó, orvosa rászoktatja a heroinra, mint „ártalmatlan fájdalomcsillapítóra.” (Közismert, hogy a Habsburg-ház legmagasabb rangú tagjai mind éltek valamilyen droggal).

Érthető tehát, hogy Erzsébet számára az utazás, a lovaglás és a tenger jelenti a szabadságot. Amikor egy alkalommal megdicsérik arcszínét, azt feleli: „Sokat vagyok friss levegőn”. A film befejezése e vágyainak őrült (történelmileg nem hiteles) beteljesedése, tudjuk, hogy a valóság más volt és Sissi számára szomorú véget tartogatott a sors alig 20 évvel később a Genfi-tó partján.

Vicky Krieps Erzsébetje uralja a filmet – nem véletlenül kapta meg Cannes-ban a legjobb színészi alakítás díját. Mindenki más jelenléte csak annyit ér, amennyire az illető kapcsolatban van vele.

Beleértve a szobája ajtaján kopogtató, majd hosszasan várakozó Ferenc Józsefet, akinek még híres pofaszakálla sem igazi. Vagy az anyját illendő viselkedésre intő Rudolf trónörököst, aki Mayerling előtt alig 10 évvel már hangot ad apja politikája iránti nemtetszésének. Erősítve ezzel azt az elméletet, hogy a főherceg és kedvese, Vetsera Mária nem öngyilkosságot követtek el... És nem járnak jobban komornái és udvarhölgyei sem, akik előbb-utóbb a császárné hatása alá kerülnek, egy idő után hasonlítani is kezdenek rá. A közel két óra alatt egyébként egyszer sem hangzik el a „Sissi” becenév, talán a rendezőnő ezzel is a hamis mítosszal való leszámolást akarja hangsúlyozni.

Hogy miként került bele a filmbe egy esti kerti jelenetbe a Rolling Stones egyik legszebb dala, az As Tears Go By, számomra rejtély. De itt szívesen hallgattam még ezt a hárfás feldolgozást is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk