News here

KULT
A Rovatból

„Jönnek oda arcok, hogy basszus, miattunk vette meg az első gitárját” – 10 éves lett a Middlemist Red

A Middlemist Red zenekar 10. születésnapját ünnepli. A jubileumi koncertre a Városmajori Szabadtéri Színpadon, most pénteken kerül sor. Interjú.

Link másolása

Aanimal, Multicoloured Drive, Single Switcheroo, Blue Moon. Csak néhány dal, ami garantált, hogy szerepel a legtöbb Y és Z generációs, pszichedelikus rockzenére nyitott magyar zenerajongó Spotify-listáján, és amit megannyian kívülről fújunk. Nóvé Soma, Ürögdi Ábel és Deli Soma a zenekarból beszéltek nekünk a jubileumi koncertről.

– Közeleg a 10 éves szülinapi koncertetek napja. Van még bennetek lámpaláz, ha színpadra léptek? Mennyire válhat rutinná a koncertezés?

N.S.: Ez mindig a körülményekhez mérten alakul. Szoktam izgulni koncertkezdés előtt, de ezt már szinte sosem élem meg rossz élményként. Az izgulás kicsit azt is mutatja, mennyire várod már az adott fellépést, hogy érzed, hogy mekkora a tétje.

DS: Én, ha koncertek előtt nem is szoktam már izgulni, színpadon gyakran rám tud törni a lámpaláz. Valahogy még 10 év után is nehezemre esik például felvenni a szemkontaktust a közönséggel, sokkal inkább belefeledkezem a színpadi mozgásomba. Talán emiatt is alakult ki, hogy néha komolyan mondom úgy nézek ki a színpadon, mintha epilepsziás rohamot kapnék.

– Van egy komplett generáció, aki kívülről fújja a zenéteket. Milyen érzés, hogy ennyi év áll mögöttetek?

ÜÁ: Kicsit ijesztő belegondolni, hogy 19-20 évesen kezdtünk ebbe bele, és most már lassan mindenki a harmincas éveiben jár. Nagyon reméljük, hogy tényleg sokan velünk együtt nőttek fel és, hogy sok szép élményt okoztunk ezalatt az idő alatt. És még inkább reméljük, hogy továbbra is velünk tart a csodás közönségünk.

DS: Mindannyian hajlamosak vagyunk elbagatellizálni ennek a jelentőségét. Az utóbbi pár évben egyre gyakrabban futok bele olyan szitukba, amikor valami egészen penge hazai produkció stábjából jönnek oda hozzám arcok, hogy basszus, miattunk vette meg az első gitárját, és ha mi nem lennénk, akkor nem itt tartana, stb, stb. Ez az, amivel a leginkább nehéz mit kezdeni. Sok embernek az életére voltunk ezek szerint úgy hatással, hogy nem is tudtunk róla, sőt mi több el, se hittük/hisszük, hogy képesek vagyunk rá.

– Az elsők között hoztátok be Magyarországra a pszichedelikus rockzenét. Hogy látjátok, milyen volt akkor a közönsége, és mennyiben változott mostanra? Milyen sorsa lett ennek a műfajnak itthon?

NS: A pszichedelikus rockzene már jelen volt évtizedekkel korábban is a magyar zenei kultúrában. Nehéz definiálni, mit takar az elnevezés, de azt hiszem, leginkább törekvést, kísérletezést a rockműfajon belül. Persze vannak ennek a zenei irányzatnak is jellemző vonásai, hangzásban és dalszövegekben egyaránt, mindenképpen egy formabontó eszmét követ.

Amikor mi elkezdtük a Middlemist Redet, olyan zenekarokat hallgatunk, akit folytatták ezt a zenei tradíciót, így ez már egy második felvonása a műfajnak. A 2010-es évek elején olyan zenekarok, mint a Tame Impala, a Temples vagy a Black Angels egyre nagyobb közönséget szólítottak meg.

Később, hasonlóképp, mint a Middlemist Red is, eltávolodtak a pszcihedelikus rock műfaji kiindulási pontjából, és mára már egy fokkal nehezebben körbeírható zenét játszanak.

DS: Azt, hogy a psych rock jelen volt a magyar zenék között, nem vitatom. Elég csak megnézni a 6:20-ast a Bergendytől pl. Az viszont tény, hogy az addig atom niche műfajból a Kevin Parker féle, színes-szagos csomagolás egyik pillanatról a másikra csinált egy rövid ideig az egész világot elsöprő műfajt. Minket is ez a hullám indított el, és itthon tény, hogy addig más nem próbálkozott ilyesmivel. De ahogy Soma is mondja, valójában itt nem a tényleges pszichedelikus elszállások voltak a mérvadóak a zenekaroknál, sokkal inkább a kísérletezés és a nyitottság.

Amilyen gyorsan érkezett és amilyen sok zenekar nőtt ki a földből hirtelen, olyan gyorsan véget is ért ez a zsáner, megmaradni pedig azok a produkciók tudtak, akik ténylegesen meg tudtak újulni valami izgalmas irányba.

– Ha visszagondoltok arra, milyen terveket szőttetek 10 évvel ezelőtt, mennyire azonosak azzal, amit elértetek? Van olyan dolog, ami még várat magára?

ÜÁ: Mindamellett, hogy értékelni kell azt, amit elértünk ezidáig, ahhoz képest, amit a zenekar indulásánál elképzeltünk, elég messze vagyunk! Részben azért kezdtünk angol dalszövegekkel operálni, mert illeszkedik a stílusba és hiteles, de az sem volt kizáró ok, hogy ezzel a nemzetközi piacra is könnyebben lehet betörni.

Felléptünk majdnem az összes európai showcase fesztiválon, nyertünk nemzetközi és hazai versenyt is, szóval még ha némileg naivan is, de azt gondoltuk, már csak pár lépésre vagyunk az igazi nemzetközi hírnévtől, ha csak az underground szintjén is. Aztán ahogy egyre több turnét nyomtunk le Európa-szerte, szembesültünk vele, hogy mennyi minden szükséges még ahhoz egy induló zenekarnak, hogy igazi bázist építsen.

NS: Az ember hajlamos ragaszkodni egy előre definiált és idealizált végcélhoz. Amikor elkezdtük a zenekart, a legfőbb vágyunk az volt, hogy nemzetközi sikerekre tegyünk szert. Ez bizonyos mértékben sikerült is, de utólag visszatekintve, olyan tapasztalatokkal gyarapodtunk, ami nem feltétlenül az elsődleges prioritás volt a zenekar indulásakor. Azt hiszem, fontos a cél kitűzése, de nem szabad makacsul ragaszkodni hozzá, mert az élet mindig hoz váratlan fordulatokat, és nem biztos, hogy az a legértékesebb “nyeremény”, amire az ember a kiindulási pontnál vágyik. A cél fontos, de csak arra szolgál, hogy elindítsa a folyamatot a kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli út felé.

– Gyakran hallani, hogy a közönség legkedveltebb dalait már unja a zenekar, és csak kötelességből játsszák el őket. Ez rátok is igaz? Unjátok a régi, sokat játszott slágereket?

ÜÁ: Ez nagyon változó. Megesik, hogy eljátszunk egy 7-8 éves számot, és a közönség annyira jól reagál, hogy nem tudod nem újra imádni az adott dalt. Van olyan is, hogy bármennyire is 110%-ot adsz bele egy új számba, egyszerűen nem azt a reakciót kapod, amit reméltél. Ezen kívül szoktunk még a számokba új szekciókat tenni, néha improvizatívan, néha pedig előre kitalálva. Ezekkel azért mindig életben lehet tartani a sokat játszott számokat.

NS: Évről évre egyre jobban érzékelem, mennyire fontos a közönség és a zenekar közti energiacsere. Egy szám, még akkor is, ha ezerszer játszottuk, teljesen új élménnyé válhat, ha a közönség azzá teszi.

– Egészen eddig angol nyelven írtátok a számokat, de az új albumon már egy magyar nyelvű is szerepel. Tervezitek, hogy hosszú távon áttértek az anyanyelvi dalokra?

ÜÁ: Kimondatlanul is érezzük, hogy másképp rezonál a közönséggel 1-1 magyar dal. 5-6 éve még valószínű kevésbé álltunk ehhez a kérdéshez olyan nyitottan, mint most. Izgalmas lenne kipróbálni, hogy a mi zenei irányzatunkhoz miként lehetne anyanyelvi szövegeket, énektémákat írni. Van körülöttünk épp elég példa arra, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni.

NS: Nem zárkózunk el az ötlettől, sőt… Az angol nyelv azért működik ebben a beat/groove orientált műfajban, mert erősebb benne a rockzenéhez illő perkusszív jelleg.

Ez nem azt jelenti, hogy a magyar nyelvvel ne lehetne ugyanezt megtenni, de mindenképpen nehezebb. A zenekar megalakulásánál az angol nyelv használata egy kézenfekvő döntés volt, nem is gondolkodtunk rajta túl sokat. Mára már sokszor érzem, hogy ez egyfajta plusz falat képez a zenekar és a közönség közt.

– Elsőre meglepő, hogy a Varosmajori Szabadtéri Színpadot választottátok a jubileumi bulihoz. Hogyhogy erre esett a választás?

ÜÁ: Igyekeztünk elrugaszkodni a szokásos kluboktól, és egy olyan helyszínt találni, ami különlegesebb ízt ad a jubileumi koncertnek. Ültetett koncert lesz ezúttal, amihez passzol is a kamarazenekari kíséret. A MÜPA-ban irtó jó volt hallani, milyen jól szólalnak meg a dalok ebben az áthangszerelt változatban, viszont sajnos akkor a Covid miatt üres székeknek játszottunk. Most kifejezetten jó lesz végre élőben látni és hallani a reakcióját a közönségünknek, mikor megszólalunk a The Wild Bunch Orchestrával.

NS: Mindemellett számomra egy nagyon fontos helyszín. Szinte minden nap járok erre, talán az egyik kedvenc helyem a városban. Remélhetőleg ugyanannyira szeretni fogja a közönség is, mind a zenekar.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


KULT
„Voltak, akik fizikai rosszullétet éreztek olvasáskor” – Beszélgetés Dobray Saroltával a nagy sikerű Üvegfal című regényről
Egy örvényszerű házasság története a feleség és a férj szempontjából. Interjú egy regényről, ami nem ereszt.

Link másolása

Dobray Sarolta Üvegfal című könyve több, mint egy éve éli a saját életét, már a második kiadásnál tart, színpadi feldolgozásában Simon Kornél jeleníti meg Pétert, a férjet, Gryllus Dorka pedig Lénát, a feleséget, a hangoskönyv változatban pedig Balsai Mónit és Makranczi Zalánt hallhatjuk. A szerzővel a könyv kapcsán beszélgettünk.

- Mélybevágó, fejbevágó könyv: egy bántalmazó kapcsolat, egy házasság tíz évét meséled el benne a nő és a férfi szempontjából is. Ha irodalomról beszélgetünk, folyton feltűnik a diskurzus arról, mennyire fontos leválasztanunk a szerzőt a művéről, azaz mennyire beszéljünk rólad, mint íróról, a műhöz való viszonyodról, és mennyire inkább csak a műről.

- Az ember általában úgy ír regényt, hogy összegyúrja azt, amit a külvilágból megél, lát, megfigyel, a saját tapasztalataival. Több hasonló történetet hallottam, láttam magam körül. Nem tagadom, hogy nekem van ehhez közöm, saját tapasztalataim is akadnak róla. De az is igaz - és ezt biztos te is tapasztalod, - hogy annyi, de annyi ilyen sztori van körülöttünk… Ezekből a történetekből is építkeztem.

- Az Üvegfal tehát egy fikciós regény, azok kedvéért, akik még nem ismerik, bár az utóbbi évben egyre több szó esett róla.

- Igen, az. Persze örülök neki, amikor azt jelzik vissza, mennyire a valóságot tükrözi. Sőt, óriási megtiszteltetés, amikor bántalmazottakkal foglalkozó szakemberek és pszichológusok, pszichiáterek erősítik meg ugyanezt, és azt mondják, hogy a klienseik kezébe adják a könyvet. Gyakran érkezik arra vonatkozó köszönet is, hogy valaki tűpontosan a maga életére ismert a regényből, és így sikerült végre helyre raknia a saját helyzetének mozaikdarabkáit is. Sőt, van, aki lépni is tudott azóta, ami nagyon nagy dolog. Pedig eredetileg egyáltalán nem voltak ilyen átgondolt céljaim az Üvegfallal. Csak valahogy önálló életre kelt a dolog…

- Férfiaktól is kaptál visszajelzést, hogy felismerték magukat Péterben?

- Kevéstől. Volt, aki azt mondta, ő valóban inkább a bántalmazó oldalban ismert magára, és elgondolkodott. Ami nyilván azt jelzi, hogy nem a legsúlyosabb esettel állunk szemben, hiszen az igazán patologikus személyekre nemigen jellemző az önreflexió.

Tudok olyanokról is, akik elolvasták a könyvet, vagy elkezdték olvasni – mert például a társuk a kezükbe adta… - , aztán nem egyszerű nemtetszésüknek adtak hangot, amivel ugye semmi baj nem lenne, hanem kifejezett haragra gerjedtek, majd hevesen elkezdték szarozni az egészet. Ez ilyenkor legalábbis gyanús…

- Vagyis "jól" jelzett vissza az illető, aki nem fogja bevallani, hogy magára ismert, hiszen a nárcisztikus bántalmazó számára rettegés belenézni a tükörbe.

- Mondhatjuk. Az ilyen olvasó nem úgy lesz ideges, mint a többiek, akik elmesélik, hogyan szorult néha ökölbe a kezük olvasás közben, hogy folyamatosan beleszóltak volna a sztoriba, vagy tényleg meglocsolták volna egy kis hideg vízzel a hősnőt, Lénát. Őket nem felkavarja, hanem irritálja a könyv.

- Azért az egy jó visszajelzés, ha egy nagyon durva nárcisztikus elutasítja a regényt vagy a sztorit.

- Bizonyos szempontból igen.

- Hogy jött az ötlet, hogy a párkapcsolati bántalmazás témájában írj könyvet?

- A Nők Lapjában van időnként irodalmi sorozat, és Vékási Andrea, az akkori főszerkesztő nekem adta azt a megtisztelő lehetőséget, hogy én írjam a következőt.

- Ez mikor is volt?

- 2020-ban. Teljesen szabadon gondolkodhattam, ami első pillanatban nehéznek is tűnt: Úristen, mondtam magamban, az ölembe hullott egy ekkora lehetőség, mit kezdjek vele?! Persze azért voltak már a fejemben témák, illetve a regényírás, mint olyan is tervben volt vagy húszéves korom óta...

- Vannak félbemaradt regényeid?

- Igen, két kiadó is rendelt már tőlem regényt az Üvegfal előtt, csak aztán az életem úgy alakult, hogy nem tudtam megírni őket. Plusz Magyarországon elég nehéz összeegyeztetni a pénzkereső munkával a regényírást. És akkor egyik pillanatról a másikra jött az ötlet. Épp sétáltunk valahol, és egyszer csak azt mondtam, fú, tudom, mi lesz az! Hirtelen ott volt előttem, hogy milyen régóta foglalkoztat ez a téma, pláne az, hogy hogyan működnek egy ilyen speciális párkapcsolati dinamikában a párhuzamos valóságok. Hogy

az egész tulajdonképpen olyan, mint egy pszichothriller, ami ugyanakkor rengeteg ember számára a hétköznapi valóság. Ahogy a bántalmazók, és a pszichopaták – és a bántalmazó pszichopaták – is köztünk járnak,

csak a külső szemlélő számára gyakran épphogy csodálatos, felelősségteljes, áldozatkész, izgalmas stb. embereknek tűnnek. Ezt baromi izgalmas, aktuális és egyben fontos témának gondoltam, benne rengeteg új lehetőséggel.

- Bánki György pszichiáter a párod. Én elsőre nem is tudtam, kellemes meglepetés volt.

- Igen, ez nem titok. Fontosnak tartom, hogy Gyurinak nincs köze ahhoz, hogy épp erről írtam, bár látványos az egybeesés, hiszen ő köztudottan a téma szakértője. Amikor kitaláltam, hogy két szempontból írom meg a regényt, a férfi és a nő váltott szemszögéből, nyilván Péter fejezetei miatt aggódtam jobban. Hogy hogyan fogom tényleg jól és hitelesen, belülről megírni az ő külön valóságát, hogy ő mit él meg, az ő fejében mi van. Gyurinak pszichiáterként sok ilyen emberrel és sztorival volt dolga, és azt gondoltam, hogy ha elakadok, legfeljebb majd átlendít a holtpontokon. Végül az volt a nagy meglepetés, hogy nem akadtam el, és amikor odaadtam neki „lektorálásra” a kéziratot, egyetlen mondatra sem mondta, hogy ez szakmai szempontból ne lenne hiteles, vagy pontos, vagy életszerű. Ugyanakkor persze én is olvastam a könyvét, illetve más könyveket is a témában.

- Ezek szerint tetszett is neki.

- Hálistennek őszintén lelkes volt. El is mondta sok helyen, hogy szerinte bármennyi pszichológiai szakkönyvet elolvashat az ember, ilyen pontosan, belülről érezni valószínűleg sosem fogja azt, hogy mit jelent egy ilyen kapcsolatban élni. Hogy minden apró mozzanatban, jelentben benne van az egész hátborzongató dinamika. Mondanom sem kell, ez elég nagy dicséret volt tőle, hiszen az ő nárcisztikusakról szóló könyve gyakorlatilag már alapmű ebben a témában itthon. Szóval a lehető legjobb előolvasó jutott nekem…

- Ha már a formánál tartunk: két szál fut egymás mellett fejezetenként változva, a férfi és a női oldala ugyanannak a történetnek. Jó ez a kettősség: hogy egy eseménnyel kapcsolatban mennyire különbözni tud a szereplők narratívája.

- Párhuzamos valóságok ezek. Ezért is a cím: Léna és Péter között egy üvegfal van, de becsapós a dolog, hiszen ez azt az érzetet kelti bennük, mintha együtt lennének, látják is egymást, de valójában teljesen áthatolhatatlan ez a fal.

Lehetetlen elérniük a másikat. Léna is csak hosszú évek után kezd rádöbbenni – mert egy ilyen kapcsolatban a hasonló felismerésekhez sajnos mindig hosszú idő kell-, hogy tök felesleges állandóan megpróbálni elmagyarázni a nyilvánvalót a nárcisztikus másiknak,

kezdve onnan, hogy a fekete az fekete, nem fehér, és fordítva, és válaszokat keresni, hogy a másik miért bánik vele, úgy, ahogy, hogy gyakran miért hazudik még akkor is, amikor jobban járna az igazsággal. Nagyon nehéz eljutni arra pontra, hogy az ember elfogadja, hogy egyszerűen abba kell hagyni a magyarázkodást, a kérdésfeltevést, a megérteni akarást, mert nem fog célra vezetni. Persze ez csak akkor a helyes – és az egyetlen – megoldás, ha egy olyan komolyan személyiségzavaros emberrel állunk szemben, akinél nincs esély a fejlődésre, az önreflexióra, magyarul arra, hogy változni akarjon, és tudjon is. És ez megint iszonyú nehéz: eldönteni, hogy

ez melyik fajta kapcsolat, a menthető, vagy a menthetetlen? Olyan, ami nehéz, de érdemes akár vért izzadva is dolgozni érte, vagy olyan, ahol szó szerint életbevágó felismerni, hogy itt nincs értelme semmi küzdelemnek? Ahol, ha marad az ember, akkor csak lefelé vezet az út, a teljes széteséshez és megsemmisüléshez.

- A regényedben ez szépen megjelenik: azért menthetetlen a kapcsolat, mert ez a konkrét nárcisztikus nem változik. Sőt, ahogy rombolja a másik ember önbecsülését, az csak még sebezhetőbb lesz.

- Igen. Egyébként nincs olyan, hogy vegytiszta nárcisztikus, általában többféle személyiségzavar elegyéről van szó, másrészt ez is egy spektrum. Van olyan nárcisztikus, aki tud változni, van, aki nem is kártékony feltétlenül, aki nem rombol. Ha tényleg képes magán dolgozni és felismeri, hogy változnia kell, akkor segítséggel - ami általában hosszú évek kitartó terápiáját jelenti – ez sikerülhet is. De erről tényleg a szakemberek tudnak okosabbakat mondani.

- A súlyosan, patologikusan, személyiségzavaros, nárcisztikussal menthetetlen tehát a kapcsolat.

- Igen. Az általában menthetetlen.

- Ha spoiler nélkül beszélünk a regény végéről, annyit elmondhatunk, hogy az olvasó számára alsó hangon fojtogató lesz.

- Sokaknak épp reményt ad a vége. Azzal együtt, hogy nem úgy zárul, hogy Léna fogja magát, összecsomagol, elmegy és boldogan él Péter nélkül, amíg meg nem hal – hiszen az nem lenne életszerű. Éppen erről van szó: hogy ez sajnos nem így, nem ilyen egyszerűen működik, még akkor sem, ha sok-sok idő után eljut az ember a felismerésig, hogy ha marad, abba ő bizony végérvényesen tönkre fog menni. Pláne, ha gyerekek is vannak a képletben.

- A regény így végződik: "folyt köv", ami azt jelenti, hogy lesz folytatás?

- Igen, nagyon remélem. Hál' Istennek tényleg nagyon sokan várják.

- Annyit elárulhatsz, hogy szerinted a Lénának kábé mi a menekülési, gyógyulási lehetősége?

- Szerintem annyit érdemes tudni, hogy ezután jön csak számára a neheze, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy látszani kezd a fény az alagút végén. Már kifelé küzd, hogy kijusson a szabad levegőre.

- A szabad lélegzet olyan jó motívum, hogy drukkolok, Léna levegőt kap majd a folytatásban. Bárkiből lehet a te sugallatod szerint nárcisztikus áldozat? Mert e szerint a történet szerint igen is, meg nem is, mert kicsit azt is éreztem, hogy meglebegtetted a traumaismétlés motívumát is.

- Igen, ez is fontos aspektus. Szokták is kérdezni: vajon mindenki bele tud-e egy ilyen csapdába esni, illetve hogy bárkit bele lehet-e húzni. Szerintem behúzni szinte bárkit bele lehet azért, mert amint Lénáéknál is látszik: szinte mindig csodálatosan indulnak ezek a fajta kapcsolatok.

Péter, ha nem is feltétlenül tudatosan, csak valahogy mintha lenne egy ilyen hatodik érzéke, nagyon ügyesen le tudja tapogatni Léna legbelsőbb vágyait is, és az első pillanattól folyamatosan tálcán szállítja neki ezek beteljesítését, sőt még rá is tesz egy lapáttal. Csakhogy ugyanígy a gyenge pontjait is letapogatja, a sérüléseit.

Vagyis én azt gondolom, hogy szinte mindenkit be lehet csábítani egy ilyen sokat ígérő, álomszerű sztoriba, viszont ahhoz, hogy valaki ennyire mélyen beleragadjon, mint például Léna, és ne tudjon szabadulni, ahogy te is mondtad, kell a másik oldalon is egy megfelelő sérülés. Itt ugyanis nem az „igaz szerelem”, a szeretet a cement, nem én és te kapcsolódunk, hanem két trauma, sérülés akad egymásba elég durván, szinte szétszakíthatatlanul.

- Hogy azt kapom meg a másiktól, ami nekem mintázatilag a szükségletem, amit én hozok a saját anyagombólból. Ami azonban az áldozat hiánya, az közben egy betölthetetlen űr a nárcisztikus részéről, nem?

- Ez is két különböző kérdés: hogy a két ember hogyan választja ki egymást. Sokan azt gondolják, hogy egy bántalmazó olyan „áldozatot” választ magának, akit könnyű behúzni, vagyis aki eleve gyenge, bizonytalan, tehát akivel ezt meg lehet simán csinálni. De ez nem feltétlenül van így. Léna például egy szabad, magabiztos, népszerű csaj, amikor Péter megismeri őt.

Sokszor pont ez az izgalmas egy komolyabb nárcisztikusnak, mondjuk akár bántalmazónak, hiszen ő meg állandóan az alapvetően alacsony önértékelését próbálja felemelni, kompenzálni. Erre a legjobb módszer, ha egy „nagyvadat” sikerül becserkésznie…

Más kérdés – azaz pont, hogy ugyanaz - , hogy aztán épp az válik számára iszonyú ijesztővé, hogy az a vad nagy, pláne ahhoz képest, ahogy ő valójában saját magát látja, szóval muszáj lesz őt szisztematikusan „összetöpörítenie”, elvenni az önbecsülését, satöbbi.

- Léna anyja szerinted nárcisztikus? Úgy akartad megírni a figurát, hogy ott legyen ez a probléma a karakterben, vagy elkerülnéd a direkt diagnosztizálást? Hiszen sokan nem vagyunk pszichiáterek.

- Nem csak azért akartam, és akarom most is elkerülni a diagnosztizálást, mert sem én nem vagyok, sem az olvasók nagy része nem szakember, hanem mert – jó esetben - egy regénybe amúgy sem fér bele a direkt pszichologizálás. Nem gondolkodtam azon, hogy a Léna anyja kifejezetten nárcisztikus-e, de az érződik, hogy a problémának az anya-lánya kapcsolatban is ott van egy gyökere. Ebből is ered, hogy Léna nem tartja soha elég jónak magát, Péter pedig nagyon könnyen tudja használni vele szemben ezt a bizonytalanságát, mindig úgy fordítani a helyzeteket, hogy azokban végül Léna érezze magát hibásnak, és azt gondolja, hogy ő nem csinálta elég jól, ő nem figyelt eléggé. Hogy biztos ő nem szereti eléggé Pétert, pedig ez lenne a „kötelessége”.

- Miért döntöttél az egyes szám első személyű elbeszélés helyett a távolságtartóbb, legtöbbször egyes szám harmadik személyű elbeszélésforma mellett?

- Ezt el kellett dönteni. Dilemma volt. Adta volna magát, hogy egyes szám első legyen, hiszen az volt a cél, hogy belülről mesélje a sztoriját Péter és Léna is, hogy tényleg a fejükben járkáljunk. Aztán mégis az egyes szám harmadik mellett döntöttem, épp a furcsa kettősség-érzet miatt. Így kicsit el is tudja tartani magától az olvasó a történetet, miközben ő is nyakig benne van az egészben. Épp, ahogy Léna és Péter is – bár Péter kevésbé - próbál időnként kívülről ránézni önmagukra, miközben egyre inkább, és egyre menthetetlenebbül húzza lefele őket az örvény.

- Jót tesz neki, van benne valami ridegség is emiatt egyébként. A nárcisztikus kapcsolódásokban épp az üvegfal miatt, ahogy te elnevezted, mindig van valami erős nihilizmus. Az egyes szám harmadik miatt kicsit még thrillerszerű is lett.

- Sokan mondják ezt, pedig én először nem is gondoltam volna. Emlékszem, Gryllus Dorkának is ezt volt az első reakciója, amikor először olvasta a regényt, és megfogalmazódott benne, hogy ebből ő mindenképpen csinálni akar valamit: úristen ez, tiszta krimi!

- Mi az első red flag szerinted a sztoriban?

- Szerintem az első, amit Léna is érzékel, más, mint amit az olvasó, hiszen előtte sok mindent látunk Péter szempontjából, amiről Léna nem tud.

Például, hogy Péter már a megismerkedésük legelső mozzanatánál is hazudik. De fontos, hogy nem nettó gonoszságból teszi, egyszerűen azt gondolja, hogy megteheti és kész, azaz joga van hozzá, a saját boldogsága érdekében, hogy megkapja, amire vágyik. Ez is nagyon jellemző: ez az állandó „feljogosítottság”-tudat.

- És Lénának mi az első figyelmeztető jel, hogy személyiségzavarossal van dolga?

- Míg az olvasó sok mindent figyelmeztető jelnek láthat már a legelején, Léna ezeket sokáig nem veszi azoknak, vagy nem akarja. Sokan vagyunk így… Talán az első furcsaság, amit észrevesz, hogy Velencében, ahova a megismerkedésük után szinte azonnal elviszi őt Péter, hogy Péter kicsit átrendezte a bőröndjét, miközben ő a fürdőben volt. Mert szerinte Léna „nem praktikusan” pakol… Erre be is kapcsol Lénánál az önhibáztatás, és a másik felmentése: jaj, tényleg olyan bénán pakolok, és milyen cuki Péter, hogy ennyire figyel. Igaz, hogy egy pillanatra azért furán összeszorul a gyomra, de gyorsan el is hessenti az egészet. Sokszor igenis észreveszi az ember a jeleket, csak annyira működik az önigazolás, az illúzió megmentésére való törekvés, hogy az felülírja az egészséges éberséget.

Léna Velencében éppenséggel totál boldognak érzi magát, el sem hiszi, hogy van ilyen, hogy minden klappol, hogy itt ez a Péter, aki pontosan tudja, mire vágyik, aki okos, szórakoztató, férfias, gyöngéd, és őt, Lénát akarja a legjobban a világon.

Sőt, még a kezét is megkéri a világ egyik legromantikusabb városában… Ki akarna már az elején szétrombolni egy ilyen mesét egy-két bugyi miatt, ami átkerült a bőrönd egyik sarkából a másikba?! Mert ilyen apróságokkal indul az egész, amire könnyű legyinteni. Csak aztán szép lassan, szinte észrevétlenül sűrűsödnek meg, és lesznek egyre súlyosabbak a hasonló ügyek, de akkor már egész a mocsárban van az ember, és nagyon nehéz belőle kiszállni.

- Jól megrajzoltad a nárcisztikus bántalmazás skáláját: verbális abúzus, csönddel verés. Zsarolás, rejtett zsarolás, manipuláció, gas lighting - van itt minden. Melyik rész volt a legintenzívebb élmény számodra, aminek úgy kellett nekiveselkedni, hogy érezted, ez valódi írói kihívás?

- Talán a vége felé a karácsonyi jelenet. Amikor a gyerekek kerülnek egy ilyen sztori kellős közepébe, és eszközzé válnak, az borzalmas.

- Átérezhető olvasóként a női oldal, és a férfi oldal is. Ami ijesztő is: mert amikor az ember így belelát ebbe a nagy sötétségbe, megriad. Ugyanakkor nem fekete-fehér a bántalmazó lelke sem, nála ott is van egy trauma, az eltaszítottságtól való félelem.

- Nagyon szerettem volna, hogy ha amellett, hogy persze riasztó is, amit Péterből látunk, az is átjön, hogy ő nem egy nettó sátáni figura, aki baromira élvezi, hogy a legtalálékonyabb módokon kínozza Lénát. Nem élvezi, sőt, legalább annyira szenved, mint Léna, csak másképpen. Persze ez egyáltalán nem menti fel a felelősség alól.

- A segítő szándék is érződik az irodalmiság mögött: hogy szeretnél rámutatni, van ilyen, és hogy miért veszélyes.

- Eredetileg én tényleg csak egy jó regényt akartam írni, a direkt segítő funkció nem is nagyon merült fel bennem. A megjelenés után először fura is volt, hogy mennyi olyan reakció érkezik, ami tényleg csak a problematikára fókuszál, és arra, hogy mit jelentett az illetőnek a saját életében ez a történet. Azt is mondták már sokan, hogy olvasás közben fizikai rosszullétet éreztek, és néha kicsit le kellett tenniük a könyvet, hogy lélegzethez jussanak. Ez nyilván attól is függ, hogy ki mennyire érintett, és hogy miként. Azt írta valaki, hogy olyan érzése volt, mintha Léna és Péter egy egyre őrültebben száguldó autóban ülne, és az lenne a tét, hogy meg tudnak-e állni, vagy Léna ki tud-e szállni, mielőtt az előttük lévő betonfalba csapódnak. De az az érdekes, hogy egyre inkább úgy tűnik, sokkal többen tudnak ehhez a történethez, témához kapcsolódni, mint gondolnánk. Így vagy úgy szinte mindenki…

- A regény vége felé Péter ír egy levelet Lénának, egy őszinte, bocsánatkérő levelet, amit kitöröl, és ír helyette egy manipulatív, teljesen más verziót. Ez egy egyik nagyon pontos megjelenése a nárcisztikus manipulációnak.

- Van ilyen. Hogy pillanatokra őszinte, reflektív, megnyílik… aztán bezár. Aztán fél óra múlva, ha visszautalsz rá, és azt mondod neki, olyan jó, hogy elmondtad ezt, ő visszakérdez, hogy: Mit? Mintha nem is történt volna meg. És tényleg el is múlik belőle az érzés. Egy másik személyiség darabkája kinyílik, majd bezárul, nincs összeköttetés. Mint egy sziget.

- Nem derült ki számomra egyértelműen a regényből, de lehet, hogy ez szándékos, hogy a nárcisztikus képes-e valódi szeretetre vagy nem. Valódira, tehát a feltétel nélkülire.

- Ez tényleg központi kérdés, egyfajta rejtett központi kérdése a regénynek. És tulajdonképpen nem is tudom, hogy válasz születik-e rá, Mert egy ilyen kapcsolati dinamikában, sok minden érthetetlen. Az ember csak azt kérdezgeti folyton: de miért?!

Lénában is egyre gyakrabban és kétségbeejtőbben fogalmazódik meg ez a kérdés: hogy szerethet engem, miközben ilyeneket csinál velem?! Mert a bántások után persze jönnek a nagy bocsánatkérések.

Péter is gyakran mondogatja Lénának könnyes szemmel, hogy mennyire szereti őt, és nincs fontosabb ember számára az életben. És Léna ezt el akarja hinni, hogy valahogy racionalizálja ezt az őrületet. Hogy túlélje. És persze azért, hogy igazolja magát is, hogy miért marad benne. Mert legbelül minden ilyen kapcsolatba ragadt áldozat tudja, hogy ha azt mondja, vége, akkor jön csak a neheze. Ráadásul addigra valószínűleg már el is hitte, amit a másik folyamatosan el akart hitetni vele: hogy ő lényegében senki és semmi, hogy egyedül alkalmatlan az életre. Léna is közel van hozzá, hogy elhiggye ezt Péternek. De nagyon nehéz leszoknunk arról is, hogy válaszokat akarjunk kapni, hiszen az egy teljesen normális emberi törekvés, hogy össze szeretnénk rakni a képet. Léna is szinte már mániákusan teszi fel magának a végén a kérdést: ez az ember gonosz, vagy „csak” beteg?! A barátnője adja meg a választ: tökmindegy. Mert ha a hátadba vágja a kést, ugyanúgy el fogsz vérezni.

- A végén azt kell megérteni, hogy nem fogod megérteni.

- Igen. De általában hosszú vezet idáig. És ne legyenek illúzióink: ennek a hosszú útnak a végén, egy ilyen romboló kapcsolatban a mocsár mélyén már mindkét fél kapálódzik, rombol és bánt. Az áldozat is. Akkor is, ha világos, hogy ki itt a bántalmazó, és ki a bántalmazott. Szóval az ilyesmit mindenképp jobb abbahagyni, amíg nem késő, akkor is, ha félelmetes, és baromi nehéz. És nem kell szégyellni segítséget kérni hozzá.

- Az Üvegfal után új könyved is megjelent nemrég, Beűzetés a Paradicsomba címmel . Miért és kiknek ajánlanád, miért különleges és miért vagy rá különösen büszke? Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon.

- Én erre könyvre - nagyon büszke vagyok, sok év munkáját fogja össze, sok olyan igaz, fontos, hús-vér emberi történetet, amelyek mellett legtöbben elmennénk. Pedig minden egyes történetben, sorsban benne vagyunk valahogy mi is. Azt hiszem, ezekhez az igaz mesékhez – nem véletlenül ez a kötet alcíme – ugyanúgy mind tudunk így vagy úgy kapcsolódni, ahogy az Üvegfalhoz is. Nekem az az egyik mániám a sok közül, hogy ma, amikor minden értelemben a túlélésért küzdünk, és ebben az őrülten pörgő mókuskerékben egyszerűen nincs kapacitásunk, energiánk arra, hogy úgy igazán figyeljünk egymásra, és magunkra, és ettől mind valamiféle magányosság érzéssel is küzdünk, iszonyú fontos valahogy rávilágítani, hogy igenis van kapocs köztünk. Hogy nem vagyunk egyedül. Csak tudatosan ki kell nyitni a szemünk és szívünk kicsit jobban.

A Beűzetés a Paradicsomba következő irodalmi eseménye 2022 december 6-án lesz a Lóvasúton.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Premier: közös dallal idézi meg a nyarat Beck Zoli és Grecsó Krisztián
A [email protected]ó néven futó projekt első nagylemeze jövő héten érkezik, ezt harangozza be a Sárga nyár című szám és a hozzá forgatott videoklip.
Fotó: sinco - szmo.hu
2022. november 24.


Link másolása

Hoztunk valamit magunkból címmel jelenik meg december 1-én az első [email protected]ó lemez, a 30Y énekes-dalszerző Beck Zoli, és Grecsó Krisztián író-költő első közös albuma.

A páros már összeszokottnak mondható, még a Rájátszás produkció kapcsán kezdtek el közösen zenélni, azóta pedig [email protected]ó néven zenés-irodalmi pódiumelőadásukkal országszerte találkozhatott a közönség. Az előadás egyben alkotói folyamattá is vált, és a versekből dalok, a dalokból énekelt versek születtek.

A jövő csütörtökön debütáló első [email protected]ó lemezről ismerhetünk dalokat, most viszont egy újabb videóval köszöntik a lemez digitális premierjét. A Sárga nyár a hoztunk valamit magunkból lemezindító dala lesz, a videóját Bátori Gábor ’Jim’, azaz sinco készítette. A lemez producere Ligeti Gyuri volt.

„A Sárga nyár emblematikus dal a lemezen, egyszerre egy barátság allegóriája is – hiszen ez az első olyan dalunk, amelynek a zenéjét és a szövegét is közösen írtuk” – meséli Beck Zoli. „A videóban látszólag semmi nyári nincs, de mégis ott van: jó innen, a kabát melegéből belenézni a (részben közös) nyári emlékeinkbe.”

„Ez igazából egy kommuna-dal lett. Úgy született, hogy vittem a stúdióba egy dallam- és akkord-kezdeményt, és mellé egy vers vázlatát, aminek a szövegét elkezdtem dúdolni. Aztán a következő hajnalban felkeltünk, és a töredékből együtt raktuk össze a dalt – kiegészítve a hiányzó zenei és szöveges részeket” – emlékszik vissza Grecsó Krisztián.

„Azért is került a lemez elejére, mert már az első lemezen a második alkotói technikáját előlegezi meg. És persze integet a sárga nyár, miközben kint állunk az őszben, repülnek a falevelek, mi pedig megpróbáljuk a saját képzelt valóságunkat képre tenni”.

A [email protected]ó – hoztunk valamit magunkból lemezbemutató koncertje 2023. január 25-én lesz a MÜPA-ban, az eseményre pár óra alatt elfogytak a belépők. A duó tehát duplázik, a második esemény jegyei november 24-e 14:00-tól startolnak. Ezzel egy időben elindul a lemez előrendelése is, ami kizárólag bakeliten jelenik meg, az érdeklődők a ZAJZAJZAJ webshopjában találják.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Visszatért az Addams Family, több Tim Burtonnel, több vérrel – Wednesday-kritika
A Netflix legújabb próbálkozása, hogy megfogja a tinédzser közönséget a több mint 50 éves múlttal rendelkező Addams Familyvel.

Link másolása

Egész jól sikerült. Leginkább a szintén Netflixes Sabrina hátborzongató kalandjaihoz tudnám hasonlítani, kevesebb költségvetéssel és több Tim Burtonnel. Hasonló stílus, kicsit felnőttesebb tartalom, több vér. Tim Burton csak négy rész rendezőjeként és producerként van jelen, így

nem láthatjuk igazán a kreativitását a képernyőn.

Ezt egy kihagyott ziccernek érzem, mert anno Burtonnek felajánlották az 1991-es film rendezését, és nagyon sajnálta, hogy nem tudta elvállalni. Mindenki azt gondolta, hogy az Addams Family és ő tökéletes párosítás lenne, ami igaz is, de sajnos ez a Wednesday-en nem látszik.

Kezdjük a rossz hírrel. Nem fogok köntörfalazni, a sorozat számítógépes effektjei egy 2013-as videojáték átvezető animációjának a szintjén vannak. Nem akartam elhinni, amit a képernyőn látok. Nem próbálták elég ügyesen rejtegetni a csúnya CGI-t és

többször, hosszan mutatják a rettenetes effekteket, mintha büszkék lennének rá.

Pedig nagyon kirántja a nézőt az amúgy remek atmoszférából. Azok a díszletek, trükkök, amiket praktikai úton értek el, hihetetlenül jól néznek ki, főleg párhuzamba állítva a számítógépes effektekkel. Nagyon nagy kár érte.

Miért nem Addams Family a sorozat címe? Aki arra számított, hogy a különc családdal sokat fogunk találkozni, csalódni fog, történetünk csupán Wednesday Addamsről szól. Harry Potterhez hasonlóan Wednesday-t beíratják egy varázslatos, kívülállókkal teli bentlakásos iskolába, csak itt nem varázslóházak, hanem vámpírok, gorgonok, vérfarkasok és szirének vannak jelen.

Nagyon kreatív a helyszín, jók a karakterek, szerethetők, mint young adult-történet teljesen működőképes, kellő mennyiségű horrorral és humorral.

Nagyon nehéz belőni a korosztályt, kinek is készült a Wednesday, mert elég véres, brutális, szókimondó és nagyon morbid, viszont néha röhejes. AZ teszi különlegessé, hogy eddig az Addams Family-történetek azért működtek, mert a galád család normális közegben volt, itt pedig Wednesday hozzá hasonló kívülállók közé kerül, ami kicsit tompítja a szokásos Addams Family-hangulatot.

Természetesen Wednesday az új iskolában rögtön egy kegyetlen gyilkossági ügybe keveredik, ami végigkíséri az egész sorozatot. Nem nagy rejtély, bár több csavar van benne, sok félrevezetéssel (szakszóval: red herring), de aki látott már pár filmet életében, körülbelül a negyedik rész környékén ki fogja találni, ki a gyilkos. Az alkotók próbálkoztak a szereplőket szerethetővé tenni, ami nem kis teljesítmény, mert első pillantásra sok karakter klisés, mégis működnek.

Nagyon sok szálon fut a cselekmény, amiből a legtöbb nem vezet sehova.

Van itt minden: titkos társaságok, gyilkosságok, szörnyek, szerelemi háromszög. Sajnos a végére leül a történet és az utolsó két epizód, amit a nagy finálénak szántak, bénázásba fullad. A várt nagy összecsapás közepesen sikerült, a már említett vizuális effekteteknek is köszönhetően. Néha azt hittem, hogy egy nagyobb költségvetésű YouTube-fanvideo-t nézek, amikor a szörnyeket mutatták.

Nem nevezném melléfogásnak a sorozatot. A szereplők és a hangulat elviszik a hátukon a gyengébb történetet és még gyengébb effekteket. A címszereplőt alakító Jenna Ortegát öröm nézni. Minden pillantása aranyat ér.

A további szereplők között megtaláljuk a 90’-es filmek Wednesdayét is, Christina Ricci-t egy kisebb szerepben,

csakúgy, mint Gwendoline Christie-t, Catherine Zeta-Jonest, Fred Armisent és Luis Guzmánt is. Nagyon jól hangzó szereplőgárda, de igazából Wednesday-en kívül mindenki maximum 1-2 részben szerepel.

Ez a Jenna Orgeta-show.

Mint már említettem Tim Burton hatását annyira nem lehet érezni, de azért ki lehet emelni, hogy azok a részek voltak a legjobbak, melyeket ő rendezett.

Meg lehet bocsájtani a Wednesday-nek a gyengeségeit? Egyértelműen igen. Tim Burton-rendezés, így még akkor is különlegességnek számít, ha kreatívan nem tudott beleszólni Miles Millar és Alfred Gough showrunnerek döntéseibe. A díszlet elsőrangú, a zene hihetetlen jó, a morbid fekete humor működik. A klasszikus instrumentális hangszerekkel nagyon sokat játszanak az alkotók, van itt Rolling Stones Paint it Black, Metallica Nothing else Matters és Vivaldi is csellón eljátszva.

Ez mondjuk magyarázható egy bizonyos Danny Elfman jelenlétével is, aki, minő meglepetés, a négy Tim Burton-rész zenéjéért felelt.

Ők ketten jól ismerik egymást, sok projekten dolgoztak már együtt és a két mester tökéletesen kiegészíti egymást.

Számos pozitívumot tudok elmondani a sorozat mellett, de valahogy a fránya vizuális effekt-kérdés mellett nem lehet elmenni.

Akit a külcsín zavar, az sajnos ki fog maradni egy jó ritmusú, kreatív, jópofa és nagyon morbid kalandból.

Az alkotók próbálták úgy befejezni az évadot, hogy ha siker lesz, tudják folytatni, remélem, így lesz és láthatjuk esetleg Wednesday másodévét a Nevermore akadémián.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Olaszországban hullanak a gazdagok A Fehér Lótusz második évadában
Ha egy sorozat van, amit ne hagyj ki idén, az ez legyen. A festői Itáliába repítenek minket az alkotók, most még több lesz a halott, mint az első évadban.

Link másolása

A lezárt szériavégű sorozatokhoz készülő második évadok legtöbbször gyengébbek, ez most nem így van.  Gyakran készül egy minisorozat azzal a tervvel, hogy elmeséljenek az alkotók egy szuper történetet, aminek elég nehéz is lenne elképzelni egy folytatást. Aztán az alkotók rendszerint a nagy siker miatt kierőszakolnak egy újabb évadot magukból, kitalálnak valami nehezen megszült ötletet, amivel ugyanaz alatt a cím alatt tudnak tovább menni, akár ugyanazokkal a szereplőkkel. Ahogy tették ezt például a Hatalmas kis hazugságokkal is, aminél a második évad az első nyomába sem érhet.

A 10 Emmy-díjat elnyert első évad után nagy volt a kísértés A Fehér Lótusz alkotói számára is egy  második évad elkészítésére. Amikor meghallottam, hogy jön egy új szezon, nyilván arra gondoltam, hogy talán erőltetés, de annyira szerettem az első évadot, hogy kíváncsi is lettem rá azonnal, vajon hogyan oldják meg, mitől lesz más, új, ugyanakkor megfelelően unikális, mint az első.

Kézenfekvő volt az ötlet, hogy a Fehér Lótusz ne egy egyedülálló hotel legyen, hanem egy szállodalánc része, ami a világban mindenfelé üzemeltet luxushoteleket.

Az időkeret ismét az egy hetes nyaralás. És ismét meghal valaki.

Így már nem is hangzik olyan erőltetettnek az évadújrázás, majd amikor kiderült, hogy egy főszereplőt is visszahoznak (a zseniális Jennifer Coolidge-t), akkor máris egy érdekes hibrid állt össze.

Ezúttal Szicíliába érkeznek meg dúsgazdag amerikai vendégeink egy hét lazulásra. És azonnal jó érzés Jennifer Coolidge felejthetetlen karakterével újra találkozni (ő kapott az alakításáért Emmy-díjat az első évad után mint a depressziós, magányos, gyászoló kövér hölgy). A hangulatot azonnal megadja ez a pillanat. És máris húznak a sztorik befelé itt is.

Ugyanazzal a lassan kibontakozó, folyamatos feszültséggel operál a sorozat, mint először. Az alaposan kimunkált karakterek az egyik titka A Fehér Lótusznak. Az új karakterek pedig ismét jól megírtak, castingoltak, remek színészekkel, így feltűnik például egy ismert arc a Maffiózókból, de minden kevésbé ismert színész is csúcstalálat a szerepekre.

És nem aprózzák el a titokzatosságot és az információadagolást az alkotók: az első rész elején megtudjuk, valakik (nem csak egyvalaki, mint az elsőben, nyilván emelni kellett a téteket) a szálloda vendégei közül meghaltak, hatalmas a káosz. Majd felirat: egy héttel azelőtt. Ugyanaz a dramaturgia, mégis újdonság erejével hat sok szegmens. Itália, művészet, kulturális utalások itt-ott, csodás helyek, építészet, és egy brutálisan luxus igényeket kielégítő alapuló hotel.

Azt nem áruljuk el – mert még mi sem tudjuk, eddig négy rész került fel az HBO Maxra –, hogy hová fut ki a szexfüggő apa, a nagyapa, a fia, a két prostituált, a két, feszült viszonyban lévő fiatal pár és a többiek története, de már most tűkön ülünk. Minden afelé mutat, hogy lesz nemulass. Csak nekünk, nézőknek jár az öröm, a karakterek sorsa, A Fehér Lótusz ironikus, finom, intelligens humorba ágyazott forgatókönyveinek megfelelően az utolsó pillanatig kérdéses marad. A társadalomkritika pedig még nyelvöltögetősebb:

ezt teszi veletek a gazdagság, ha nem láttok ki belőle.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk