hirdetés

KULT

Hosszú Katinka és az Iron Lady tudatosan felépített alteregói egymásnak – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka című dokumentumfilm rendezőjével

Pálinkás Norbert nemcsak a dokumentumfilm forgatásáról mesélt, hanem arról is, milyennek ismerte meg a közös munka során, és hogyan látja ő Hosszú Katinkát.

Link másolása

hirdetés

Magyarország nincs híján sportlegendáknak, és többekről is emlékezetes portréfilmek készültek. Annak idején országos szenzációt keltett Kósa Ferenc Küldetés című filmje az olimpiai és világbajnok öttusázó Balczó Andrásról (1976), vagy a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni, a Gulyás-fivérek munkája (1981). 2000-ben Egerszegi Krisztina is filmvászonra került Zákonyi S. Tamás és ifj. Elek Ottó jóvoltából. Ők azonban akkorra már mind befejezték aktív versenyzői pályafutásukat. Első ízben fordul elő, hogy egy olyan bajnok arcképét rajzolják meg a filmesek, aki ma is a világ legjobbja a maga sportágában, és ötödik olimpiájára készül.

Pálinkás Norberttel, a Katinka című film rendezőjével beszélgettünk alig két héttel a tokiói játékok kezdete előtt.

- Hosszú Katinka nem csupán a 21. századi úszósport egyik legnagyobb alakja, hanem egyben közszereplő, országimázs-arc és médiasztár is. Hogyan fogtak hozzá ehhez a portréfilmhez, a körülmények minden előnyével és hátrányával együtt?

- Alkotói szempontból mindenképpen jó, hogy nem utólag készítünk valakiről filmet. Egy dokumentumfilm-rendező álma, hogy benne legyen a történetben. Ennek a munkamódszernek a hátránya, de egyben az izgalma is, hogy nagy benne a bizonytalanság. Sokszor azt sem tudjuk, mi lesz másnap. Katinkát producerünk, Lajos Tamás győzte meg közel másfél-két év alatt, hogy ez a legjobb pillanat, hogy készüljön róla egy film. Ezzel párhuzamosan meg tudta győzni a Nemzeti Filmintézetet, a fő finanszírozót, hogy ez egy nemzetközi érdeklődésre is számot tartó film lehet. Az eredeti tervek szerint elkezdtük a forgatást 2020 január elején egy dél-afrikai edzőtáborban. Azt gondoltuk, hogy fél évig forgatunk, elkísérjük Katinkát az olimpiáig, aztán jönnek az utómunkálatok és 2020 karácsonya előtt bemutatjuk a filmet.

- Erre jött egy világjárvány...

hirdetés

- Bezárt az egész világ, a sportélet, bezártak az uszodák, nem lehetett repülni, nem voltak edzőtáborok, versenyek. Katinkának a fő edzésmódszere a nagyon sok, rendszeres versenyzés. A riói olimpia előtt szinte kéthetente indult egy versenyen, ezeket edzésre használta. Tehát kihúzták a szőnyeget a talpa alól. Azt sem tudtuk, lesz-e olimpia valamikor, azt sem, hogy ez Katinkát hogy érinti, kiesik-e formájából, veszít-e vagy sem a motivációjából. E sok kérdőjel sűrűjében kellett egy olyan mezsgyét találni, amely mentén tudunk előre haladni.

- Egy ilyen portréfilm kicsit olyan, mint egy életmű-interjú. Mindkettőnek alapvető eleme a riportalany és a riporter közötti erős bizalmi légkör. Ezt hogyan sikerült megteremtenie Katinkával?

- Őszinte leszek: az első néhány forgatási napon ez még nem volt meg. Sok mindent tudtam róla, ráadásul majdnem földim: ő bajai, én pedig egy Baja melletti kis faluban nőttem fel, de személyesen addig nem találkoztunk. Van egy kolléganőm, Hatala Csenge, aki nemcsak a kutatás részével foglalkozik, hanem szerkeszt és válogat az utómunkálatokhoz. Mindent elolvastunk, ami megjelent róla, de a sajtóból nemigen jön át az, hogy milyen személyiség.

Az első alkalom úgy indult, hogy a dél-afrikai edzőtáborban egy reggeli edzés után leültünk és végigbeszéltük, hogy ki mit gondol erről a filmről. Úgy tűnt, hogy ugyanazt gondoljuk, de az első forgatási napokon kiderült, hogy a forgatási gyakorlatban ez mégsem így van.

Ő azt hitte, hogy sokkal nagyobb távolságot tartunk, én pedig, hogy sokkal közelebb jutunk egymáshoz. Ő úgy gondolta, hogy éli a szokásos életét, mi pedig ezt a „távolból” felvesszük, vagyis részéről nem kell beletenni semmi pluszt, hogy esetleg elhangozhatnak olyan kérdések, amelyekről eddig még ő sem gondolkodott.

Kellett egy folyamat, hogy erre ráérezzen, és nekem is meg kellett éreznem, hogy mikor léphetek beljebb és beljebb. Aztán talán a negyedik alkalommal, egy nizzai verseny végén készítettünk vele interjút egy üres uszodában, és a végén azt mondta: „Milyen jót beszélgettünk.” Efelé haladtunk tovább és most már megvan a bizalom egymás iránt.

- A Katinkát „hivatalos életrajzi dokumentumfilmként” hirdetik.

- Azért, mert Katinka beleegyezésével és részvételével zajlik, és vélhetően ez az utolsó olimpiája, hiszen 32 évesen is már az idősebb úszók közé tartozik. Ennyi sikerrel a háta mögött aligha vállal még egyet. Ezért is nagyon jó az időzítés, és szerintem ezért is vállalta a filmet. Most már Tokióban van, és dacára annak, ami az elmúlt másfél évben történt, felszívta magát és feláll a rajtkőre.

- Az élet alaposan beleszólt a forgatásba, de nyilván volt azért egy előre felépített váza a filmnek.

- Egy párhuzamos történetvezetésre gondoltunk. Egyfelől feldolgozzuk a múltat: hogyan lett a bajai kislányból Iron Lady, hogyan lehet egy bájos 30 ezres magyar vidéki kisvárosból, a Petőfi-szigeti uszoda 25 méteres medencéjéből eljutni a világhírnévig, a világcsúcsokig, milyen állomásai, csúcspontjai és buktatói voltak ennek a pályafutásnak. A másik szál pedig a jelen, a forgatás kezdetétől az olimpiáig. Ha ezt a két szálat jó érzékkel vágjuk keresztbe a film elejétől kezdve, jó dinamikával adagoljuk a múltat és a jelent, egy olyan lüktetést kap a film, amelyre a néző újra és újra felkapja a fejét.

A múltbéli szálat egészen pontosan meg tudtuk írni előre: tudtuk, hogy mikor mi történt vele, kik voltak azok a fontos szereplők, család, barátok, edzők, társak, szerelmek, akik körülötte voltak, segítették, esetleg gátolták céljai elérésében. A jelenből csak annyit tudtunk, hogy lesznek versenyek, edzőtáborok, válogatók. Ez összeomlott, és itt tényleg az élet írta a forgatókönyvet. Borzasztó, amit ez a járvány az egész világban okoz a mai napig, kár minden áldozatért, de filmesként csak azt tudom mondani, hogy dramaturgiai szempontból jót tett a filmnek.

Ez a járvány benne lesz a történelemkönyvekben, és mi ennek a történelemnek egy kis szeletét a főhősünkön keresztül be tudjuk mutatni. Így válik egy olimpiára készülő bajnok történte kordokumentummá.

- Volt-e a forgatás során olyan érdekes, kedves sztori, amit elmesélhet?

- Nyilván a legjobb poénokat nem akarom leleplezni, de nagyon sok ilyen esetet megéltünk. Számomra nagyon megható az a bensőséges viszony, ami a mai napig megvan Katinka és a nagypapája között. Laci bácsi, akit már a stáb is csak „Papának” szólít, tanította meg Katinkát úszni, ő volt az első edzője. 83 évesen is lejár úszni, gyakran biciklivel megy, van véleménye Katinka úszásáról, formájáról. Nagyon szép élmény volt visszamenni a régi általános iskolájába. Előszedtek nekünk egykori osztálynaplókat, amiket Katinka nem is látott, és egy volt osztálytársával kezdte visszalapozni a hatodikos, hetedikes naplókat.

De azt is érdekes volt megfigyelni, ahogyan Katinka mozog a nemzetközi úszóközegben, ahogy frappánsan megold minden helyzetet, ahogy üzletasszonyként tárgyal. Felépített egy céget, egy sok száz gyereket tanító úszóiskolát, van egy csapata, amely indul az Úszóliga versenyein, reklámarca több híres márkának. Valóban világsztár! Van 500 ezer követője a Facebookon, és ennek fele külföldi.

- Vannak-e tabutémák?

- Egyelőre nem volt olyan, amiről ne beszélhettünk volna. Van, amit még tartalékolunk, mert úgy éreztük, nem a legjobb időzítés lenne bizonyos dolgokat előhozni az olimpiai felkészülés közben. Nyilván az egész ország kíváncsi az ő magánéletére, volt egy eléggé médiazajos válása, amiből talpra kellett állnia, most van egy új szerelme. Ezekről is szó lesz, de a legfontosabb – és ezt már az elején megígértük Katinkának – hogy semmi olyant nem teszünk, ami kockáztatja az ő munkáját. Éppen ezért folyamatosan mérlegelnünk kellett, hogy meddig mehetünk el, mekkora léptekkel léphetünk be az ő magánszférájába.

- Ki lehetett-e kerülni a politikát? Mert bármennyire is megosztott az ország, úgy gondolom, hogy a sport egyike azoknak a dolgoknak, ami ezt a megosztottságot felülírja. Ilyen volt a foci EB, és az olimpián is az egész ország várja a magyar aranyérmeket.

-Igen, ki lehetett, több szempontból is. Egyrészt nem botlottunk bele a forgatás során olyan témába, amiről úgy éreztük, nem szabad beszélni, másrészt semmi olyan kérés nem érkezett hozzánk, amivel kedveznünk kellett volna a politikának, ha már állami finanszírozású filmet csinálunk. Ha Katinka nyer az olimpián, az önmagában pozitív üzenet, nemcsak magának szerez dicsőséget, hanem Magyarországnak is, nem kell azt még plusz politikai töltettel ellátni.

- A másfél éves közös munka alatt milyen embernek ismerte meg Hosszú Katinkát?

- Mindenekelőtt zárkózottnak, amit nem gondoltam volna egy közszereplőről. De akit megkedvel, vagy a bizalmába fogad, azzal nagyon kedves, jó fej, van humora, jókat tud spontánul, felszabadultan nevetni. Iszonyú céltudatos mindenben, amit csinál. Ha nem úszó lett volna, hanem például divattervező vagy építész, abban is a világ legjobbja lenne. Hihetetlenül tud küzdeni az előtte álló célért, ezáltal nagyon magas a fájdalomküszöbe és a tűrőképessége, úszóként nyilván jól bírja a monotonitást, és ez valószínűleg minden tevékenységében benne van. És imád versenyezni, magáért a versenyért is. Például mond magának egy időt, és nekiáll edzésen, hogy teljesítse. Ha sikerül, vége az edzésnek, nem kell további 6000 métert leúsznia.

- Mindehhez persze óriási kitartás is kell legyen benne, a tehetség mellett.

- Nagyon erős mentálisan is. A vezérmotívuma lesz a filmnek a Hosszú Katinka vs. Iron Lady kérdés, a két személyiségtípus egy emberben. A Bajáról elszármazott kislány és az Iron Lady, aki meghódítja az úszóvilágot. Gyakran visszatérek erre a témára vele és remélem, hogy a film végére a nézők is meg fogják érteni, hogy ez a két személyiség egy és ugyanaz, vagy párhuzamosak, tudatosan felépített alteregói egymásnak.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Eric Clapton: Nem fogok fellépni olyan helyen, ahol nem engedik be a nem oltottakat

A vicces a történetben az, hogy a 72 éves gitáros egyébként sem lép fel a következő 10 hónapban Nagy-Britanniában...

Link másolása

hirdetés

Azt közölte Eric Clapton a Rolling Stone szerint, hogy nem fog fellépni ott, ahol a látogatóknak igazolniuk kell, hogy be vannak-e oltva.

A világhírű brit gitárost valószínűleg az ihlette a demonstratív közleményre, hogy Boris Johnson miniszterelnök július 19-én azt jelentette be, hogy ugyan megnyílnak az éjszakai klubok és szórakozóhelyek, de csak oltási igazolvánnyal lehet majd belépni szeptembertől.

„Azt szeretném közölni, hogy nem fogok olyan színpadon fellépni, ahol diszkriminált közönség van jelen. Ha nem vehet részt bárki, fenntartom a jogot, hogy lemondjam a koncertet”.

Clapton már korábban is bírálta a brit kormányt, mert koronavírus-járványt megfékezendő lezárásokat vezettek be az elmúlt másfél évben, illetve arról is beszélt, hogy „katasztrofális” egészségügyi tapasztalatai voltak, miután oltást kapott.

A brit kormány szerint amúgy a felnőttek több mint kétharmada mindkét oltási adagot, a 25 évnél fiatalabbak csaknem 60 százaléka legalább az első dózist megkapta, és minden felnőttnek van már lehetősége időpontot foglalni az oltás beadására.

A Downing Street idézi az angliai közegészségügyi szolgálat (PHE) vizsgálati adatait, amelyek szerint

hirdetés
a brit oltási kampányban legnagyobb számban alkalmazott két vakcina, a Pfizer-BioNTech és az Oxford-AstraZeneca két oltási adag beadása után 96 százalékos hatékonysággal akadályozza meg a kórházi kezelést igénylő súlyos megbetegedések kialakulását a delta koronavírus-változat okozta fertőzések esetében is.

A bejelentés egyébként nemcsak az előbbiek miatt megmosolyogtató, hanem azért is, mert Claptonnak nincs idén lekötött koncertje brit földön, a következő fellépése az Egyesült Királyságban csak 2022 májusában lesz, két koncertet fog adni a londoni Royal Albert Hallban. A következő hónapokban észak-amerikai városokban fog csak zenélni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: