KULT
A Rovatból

Nagy dolog a gyerekkor – beszélgetés Halász Judittal dalokról, színházról, moziról

A Macskajáték Egérkéje, A Játszd újra, Sam Lindája, Az ügynök halála Mrs. Lomanje, az Adáshiba Sacija és - számomra mindenek előtt - a Szerelmesfilm Katája ül velem szemben a Bagatelle kávéházban.

Link másolása

Nemcsak a színészeknek vannak szerepálmai, hanem az újságíróknak is találkozás-álmai. Ilyenkor nehéz kibújni a rajongó bőréből, hogy megtartsuk a riporterség közmegegyezéses szabályait. Szerencsére Halász Judit segít a „nagy ellentét” feloldásában.

Gyermeknap közeledtével miről is beszélhetnénk elsőként, mint az ő dalairól, koncertjeiről, amelyeken immár több nemzedék nevelkedett...

-Tavasszal mindig elmegyünk azokra a helyekre, ahová már Karácsonykor elígérkeztünk, de a színházi elfoglaltságom vagy az időjárás miatt nem tudtunk elmenni – mondja a Mosolyrend első magyarországi Lovagja – voltak azért kalandjaink az időjárással: 2013-ban, amikor március 15-én az a borzalmas hóesés volt, másnapra vártak bennünket Kaposvárra. 15-én az utcára nem lehetett kimenni, másnap mégis elindultunk. Már azt hittük nem érünk le, mert volt, ahol letisztították a havat az útról, volt, ahol semmit. De végül áttörtünk minden akadályt! A Gyermeknapot most már évek óta Debrecenben töltjük. A Kölcsey Központ nagyon szép épület, sokan elférnek benne, és azzal tisztelnek meg minket, hogy két előadást kérnek. Mindig telt ház van, a közönség nagyon kedves, szeretetre méltó. De azért gondolkodunk, hogy a jövőben máshová is elmegyünk, nem lehetünk ennyire egy hely szerelmesei. De felléptünk a közelmúltban Szombathelyen egy 900 személyes színházban. Én általában jobban szeretem az 500 főnél nem nagyobb közönséget, mert jobban tudok vele kapcsolatot teremteni. De régen voltunk már ott, és ők is két előadást kértek. Ennyi néző előtt két koncert egy napon óriási koncentrációt igényel, de megcsináltuk, és boldogok voltunk, hogy a szombathelyiek jókedvűen mentek ki a teremből.

-Szinte állandóan úton van.

-Sokfelé járunk, és amióta énekelek, állítom, hogy sokkal jobban ismerem az országot, mint bárki más. Nagyon különbözőek az ország települései, az emberek igényei is változóak. Van, ahol európai kultúrával élnek, van, ahol a keleti országoktól kapott rossz szokásokkal. De minden alól van kivétel. Számomra azonban a legizgalmasabb helyszín, ahová 50 éve jóformán mindennap bejárok és otthon vagyok, a Vígszínház. Oda bárki, bármikor, bárhonnan a világból betévedhet. De másutt is találkozom olyanokkal, akik a határon túlról jöttek direkt az én koncertemre. Legutóbb Budakeszin egy munkácsi család fogadott, Makón szabadkaiakkal, Szombathelyen burgenlandiakkal találkoztunk. Tavasszal Londonban és Leicesterben léptünk fel kint élő magyarok előtt. Oda azért mentünk a klasszikus és kortárs magyar költők verseire írt dalokkal, mert úgy gondolom, nem mindegy, hogy milyen dalszövegeket tanítanak meg a szülők a gyerekeiknek, vagy hogy ők mit őriznek a gyerekkorukból. Mivel nagyon sok olyan felnőtt nézőnk van, aki már gyerekként is járt a koncertjeimre, azokból a dalokból is kell énekelnem, amelyek annak idején számukra a legkedvesebbek voltak.

-Mennyiben változtak meg a gyerekek az évtizedek során?

-A gyerekek alaptulajdonságai nem változnak, mivel nem születnek másként, mint 100-200 évvel ezelőtt. A környezet ajánlotta technika azonban nagyon más lett. A koncertjeimen szerencsére ezt nem érzem, mert azok a gyerekek, akiket elhoznak, nagyjából tudják, hogy hová jönnek. Annál kevés szebb és jobb élményem van, mint amikor látom, hogy az anyuka és a gyerek együtt énekelnek.

Mint nagymama azonban, akinek már nem is olyan kicsik az unokái, látom, hogy milyen komoly nehézségekkel kell megküzdeniük a felnőtteknek, ha jó és mély kapcsolatban akarnak maradni a gyerekekkel.

Ezek a különböző kütyük, amelyek mindenféle érdekes és veszélyes játékokat kínálnak nekik, nagyon el tudják választani őket. A felnőttek nem is mindig tudnak odafigyelni erre, a nagymamák meg talán nem is értenek ahhoz, amit a gyerekek már nagyon tudnak. A koncertjeimen, le is kopogom, nincsenek ilyen problémák, válaszolnak a kérdéseimre - sokszor együtt válaszol az egész nézőtér – énekelnek velem, időnként dalokat is kérnek. Azt azért el kell mondanom, hogy ma már nagyon kevés „gyerekkoncertünk” van, inkább családok jönnek. Régen főleg gyerekek ültek a nézőtéren, és ahhoz is el kellett telnie néhány évnek, hogy a gyerekeket csoportosítani tudjam. Ettől kezdve kértem meg a szervezőket, hogy ne keverjék össze a 4-5 éveseket a 12 évesekkel. Én el tudom énekelni külön mindkét csoportnak a dalt úgy, hogy mindenkinek tessen, de együtt nem, mert másképpen kell őket megszólítani, máshová kell tenni a hangsúlyt.

-Hogyan kezdett el gyerekeknek énekelni?

-A véletlen műve volt, mint a penicillin... Szerettem volna énekelni. Filmek, tv-s, rádiós szereplések kapcsán találkoztam az Illés együttessel, és nagyon tetszettek a dalaik, főleg Bródy János szövegei. Kértem, hogy írjanak nekem dalt, de egy ideig eszük ágában sem volt. Akkoriban nem volt szokás, hogy zenekaron kívül másoknak is írjanak. Aztán Bródy megunta a sok könyörgést és megcsinálta a Csiribirit. A rádióban Czigány Györgynek nagyon tetszett, már maga az ötlet is, és lelkesen népszerűsítette. Akkor az Illés volt az első számú hazai beat-együttes és engem is sokan ismertek filmekből, tv-játékokból. Az viszont teljesen szokatlan volt, hogy egy ismert színésznőt összekapcsoljanak egy teljesen más irányból jött zenekarral.

Mi olyan zenével, hangzással csináltuk meg a magyar költők verseit, amilyet a szülők maguk is hallgattak.

Először nem is a gyerekeknek szántuk ezeket. Megszületett a Micimackó. Egy tv-s szerkesztőnő felkérte Bródyt, hogy az évente négyszer jelentkező Tavasz, Nyár, Ősz, Tél című műsorához a télhez írja meg a dalt, én pedig eléneklem. Akkor a kísérő zenekar még a Tolcsvayék és a Trió volt, akik az Illés tagjaival később megalkották a Fonográfot. Aztán Bródy elvitt engem a hanglemezgyárba Bors Jenőhöz, aki majd leesett a székről a csodálkozásról, de hagyta, hogy megcsináljuk az első lemezt.

-Ez volt az 1973-ban megjelent Kép a tükörben.

-Nagyon gyorsan aranylemez lett, és főleg gyerekeknek vásárolták meg. Fiam akkor már kétéves volt, és a játszótéren is hallottuk a Csiribirit, a Micimackót és a Bóbitát. Ekkor döntöttük el, hogy a másodikat eleve gyerekeknek készítjük. Az elsőnél ez nem volt egyértelmű. Azért is volt a címe Kép a tükörben, mert a József Attila-vers számomra arról szólt, hogy az ember belenéz a tükörbe és felnőttként megismeri azt, akivé lett, és a gyerekkori önmagát is. Így jutott el a lemez saját gyerekkorom mondókáitól a Süss fel, Naptól, a Hová mész te, kisnyulacskától Babitsig, Juhász Gyuláig. Az Amikor én még kislány voltam az Illés 1968-as táncdalfesztivál-nyertes dalából, az Amikor én még kissrác voltam-ból született. Akkor tagja voltam a zsűrinek, nagyon tetszett dal és vertem is az asztalt, hogy nyerjen. A második lemez sikere végleg kijelölte az utat. Közben megkeresett egy harmadik zenekar, akik felajánlották, hogy kísérnek, ha megyek velük koncertezni. Így kezdődött az országjárás...

-Érdekes, hogy míg Ön a gyerekeknek énekel, férjének, Rózsa Jánosnak szinte minden filmje gyerekekről, kamaszokról szól.

-Igen, mindig is a gyerekek, a fiatalok problémái érdekelték őt. De ott volt például a Pókfoci: egy iskolában minden olyan figura megtalálható, ami egy társadalomban. Annak idején nem lehetett közvetlen kritikával illetni a társadalmat, más alakot, más nevet kellett neki adni. De akkoriban mindannyian értettük, hogy mi mit jelent, mert úgy nőttünk fel, hogy tudtuk: egy iskola lehet maga Magyarország is.

-Ötven év Vígszínház: Ön hűséges típus?

-Ez nem hűség, inkább bizonyos dolgokhoz való ragaszkodás. Az első 13 évem a Vígszínházban nekem maga volt a mennyország, mert Várkonyi Zoltánnak volt egy fantasztikus társulatba, ahová meghívott és amely engem befogadott. Egyszerre szerződtem oda Darvas Ivánnal, akit akkor oldottak fel az 56-os „távollétből”. Ő volt első partnerem is a Vígben. Aztán jöttek az új igazgatók, mindegyik azt mondta, hogy tovább viszi Várkonyi örökségét, de igazából mindig más lett. Mire eljutottam odáig, hogy el kellene mennem, rájöttem, hogy szerepkör-váltás időszakában vagyok, és úgy gondoltam, minden színház birkózzon meg a saját problémás színésznőjével. Miért menjek el máshová, amikor ennél a színháznál lettem, az, aki vagyok?

-Melyek voltak azok az előadások, amelyek különösen közel álltak a szívéhez?

-Inkább arról beszélnék, hogy volt néhány partnerem, akikkel nagyon együtt voltuk, olyanok, akikkel együtt nőttünk bele a Vígszínházba. Ilyen volt Tahi-Tóth Laci, aki most hagyott itt minket. Egészen kiváló színész, nagyszerű tehetség volt. Ilyen volt Tordy Géza, aki már sok-sok évvel ezelőtt elment a Vígszínháztól, azóta is sajnálom. Nekünk, fiataloknak a Pesti Színház megnyitása, az 1967-68-as évad volt az, amikor meg tudtunk mutatkozni.

Amikor Darvas Iván megnézte az egyik előadásunkat, amiben csak mi játszottunk, azt mondta: „Ezeknek még a fenekükön van a tojáshéj, de máris milyen jó színészek”.

Szívesen voltunk együtt, szerettük egymást. És volt nekünk Kapás Dezső, aki az első előadások közül többet is rendezett, nagyon fiatalon, váratlanul halt meg, alig 53 évesen. És tulajdonképpen Várkonyi is korán ment el, „bácsinak” tűnt, pedig csak 67 éves volt…Most már csak hatan vagyunk a Várkonyi-érából, de a Ház ma is áll..

-A mozi is hamar felfedezte Önt, és nem túlzás azt állítani, hogy a Szerelmesfilmmel bevonult a magyar filmtörténetbe. Hogyan emlékszik a film születésére?

-Egyszer csak kaptam egy forgatókönyvet Szabó Istvántól, és nagyon boldog voltam, mert egyrészt gyönyörű volt a történet, a szerep, másrészt pedig az ember olyannal szeret legjobban dolgozni, akinek meg van győződve a tehetségéről. Ráadásul Bálint Andrissal együtt jártunk a Főiskolára, kedveltük egymást és az Álmodozások korában már partnerek lehettünk. Bár ott a női főszerep Béres Ilonáé volt, nagyon helyes figurát kellett alakítanom Habgab személyében. Egy nyelven beszéltünk, miközben Andris mintha Ádám Ottónak, a Madách Színház mindenki által elismert és irigyelt igazgató-főrendezőjének szüleménye lett volna, én meg Várkonyié. És akkor azt játszottuk, hogy mit mondana Ádám Ottó, mit mondana Várkonyi és mit mond a Szabó…Nem volt nehéz megérteni, miről szól a film, mert mindannyiunk gyerekkorából, a szüleink történeteiből voltak emlékeink, és különösen sokat használtunk fel Szabó István és férjem, valamint Szabó feleségének, Gyürey Verának a történeteiből, fényképeiből. János és Vera együtt nőttek fel, és amikor István és ő a Főiskolára jártak, a férjem mindig vitte magával Verát – Szabóval így ismerkedtek meg. És voltak olyan személyek is, akiket mi már nem ismertünk, csak hallottunk róluk, mint Böske („egy-kettő, húzd a lábad magad alá…”).

Mindannyian tudtuk, hogy milyen nehéz helyzetben őrizzük azt, amire vágyunk, mert volt egy Vasfüggöny, amin innen is, onnan is tilos volt átlépni és ez megnehezítette mindenkinek az életét, aki a sors folyamán ide vagy odavetődött.

Nagyon sok gyereket vittek magukkal a felnőttek, ám „nagy dolog a gyerekkor” - ahogy Radnóti írja az Ikrek havában. Nem véletlen, hogy ezt a könyvet kapom ajándékba a Lyonba látogató Jancsitól…

-Talán ez volt az első film, ami beszélt az úgynevezett „disszidensekről”, minden negatív előjel nélkül. Kata is a saját erejéből lesz divattervező…

-Igen, mert itt azokról volt szó, akiket szerettünk, akik szinte a testvéreink voltak. Őket választotta szét a sors, a rendszer. Ők nem változtak, csak ami körülöttük volt és ez meghatározta a későbbi életüket.

-Az elsők között forgattak Franciaországban.

- Nem volt könnyű, mert természetesen éppen csak annyi pénzt kaptunk, hogy kimehessünk és leforgathassuk a kinti jeleneteket. Volt a rendező, az operatőr, egy asszisztens, Bálint András és én, és kész. Önmagunk fodrászai, sminkesei, öltöztetői voltunk. Aztán kijött még egy srác, aki Kata barátját játszotta. Rendkívül kedves, helyes fiú volt, építész, aki feleségével korábban párizsi ösztöndíjat is kapott. Egy évig kint éltek, de aztán sokáig nem mehettek ki. Amikor kijött a forgatásra, olyan boldog volt, hogy azt hittem, végigbukfencezi a Côte d’Azurt…

-Csodálatra méltó energiával rendelkezik. Honnan meríti?

-Rájöttem arra, hogy ha az embernek fáj valamije, elfárad, elege van mindenből, és elhagyja magát, attól csak rosszabb lesz. Csak akkor jön rendbe, ha intenzíven végzi a munkáját. A 2000-es évek elején volt két nagyon súlyos betegségem. Ha akkor leállok, az végzetes lett volna számomra. A munka elvonta a figyelmemet, hogy foglalkozzak a betegséggel, és ez rengeteg erőt adott a gyógyuláshoz. Előfordult velem, hogy nagyon fáradt voltam, mégis muszáj volt dolgoznom. Amikor vége lett, másnap azt vártam, hogy fáj a derekam, a csípőm, ehhez képest izomlázam volt és nem fájt semmim. Sok embert láttam, akik keményen dolgoztak, és amikor egyszerre csak leállnak, szétzuhantak. Aki bírja, és szereti a munkáját, ne hagyja abba…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
36 évesen meghalt Ferich Balázs, Azahriah és a Wellhello menedzsere
A Supermanagement társtulajdonos-ügyvezetője csütörtök hajnalban halt meg hosszú betegség után. Barátja és üzlettársa megható sorokkal búcsúzott tőle.

Link másolása

Hosszú betegség után csütörtök hajnalban meghalt Ferich Balázs, a Supermanagement nevű kiadó-menedzsment társtulajdonos-ügyvezetője, a Blind Myself nevű magyar metálzenekar korábbi basszusgitárosa - írja a Forbes. A zenei szakember 36 éves volt.

A 2016-ban alapított Supermanagement a hazai piac egyik legsikeresebb szereplője, akik olyan magyar előadókat menedzselnek, mint a Wellhello, a Follow the Flow, az Anna and the Barbies, Dzsúdló, Desh és Azahriah.

Ferich Balázsról a Supermanagement másik alapítója, Tóth Gergő búcsúzott a Facebookon.

„2012-ben vettük be a Blind Myselfbe basszusgitározni. Pillanatok alatt lettünk barátok. Rengeteget segített a zenekar dolgainak intézésében. Veleszületett tehetsége volt a menedzseléshez”.

Tóth felidézte, hogy a Cloud 9+ az első banda, amit együtt menedzseltek, és nagy kockázatot vállaltak, amikor megalapították a saját cégüket.

„Balázst imádták az előadóink, kollégái. Über-maximalista volt a melóban, nem elégedett meg sosem a második hellyel. Folyamatosan azon agyalt, hogyan lehetnénk még jobbak és jobbak. Bazsinak hatalmas szíve volt. Imádta a gyerekeit és feleségét, Dittát, a legjobb apuka volt, akit valaha ismertem.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az egész hazai sztárvilág gyászolja a 36 évesen meghalt Ferich Balázst: „Mérhetetlen fájdalom”
Tóth Gabi, Czutor Zoltán és a Carson Coma is kifejezte együttérzését. A Supermanagement társtulajdonos-ügyvezetője csütörtök hajnalban halt meg hosszú betegség után.

Link másolása

Az egész hazai zenei világ gyászolja a 36 évesen meghalt Ferich Balázst, a Supermanagement nevű kiadó-menedzsment társtulajdonos-ügyvezetőjét.

A zenei szakember számos hazai sztárnak, köztük Azahriah-nak, a Wellhellonak és Dzsúdlónak volt a menezdzsere.

Ferich Balázsról a Supermanagement másik alapítója, Tóth Gergő megható sorokkal búcsúzott a Facebookon.

„2012-ben vettük be a Blind Myselfbe basszusgitározni. Pillanatok alatt lettünk barátok. Rengeteget segített a zenekar dolgainak intézésében. Veleszületett tehetsége volt a menedzseléshez.”

A Supermanagement Facebook-oldalán csütörtök délután közzétett bejegyzésére azóta több mint ezer hozzászólás érkezett, köztük számos hazai sztár is kifejezte a részvétét. A Carson Coma zenekar egy fekete szívvel fejezte ki együttérzését, az AWS gitárosa, Brucker Bence pedig egy érzelmes üzenettel köszönt el Ferich Balázstól.

„A folyamatos profi és maximalista hozzáállásod mindig irigyeltem és nagyon nagy hatással volt rám! Ha nem ismerlek, bizony nem lennék ott ahol. Mindig emlékezni fogok rád!”

- írta többek között a zenész.

„Őszinte részvétem” - írta a hozzászólások között Azahriah gitárosa, Szabolcsi Fészek.

„Őszinte részvétem Gergő, sok erőt a családnak mérhetetlen fájdalom…” - írta Tóth Gabi.

„Végtelenül sajnálom, sok erőt kívánok Gergő!” - üzente megrendülve Czutor Zoltán.

Antal Timi énekesnő egy korlátozott ideig elérhető Instagram-sztoriban, egy fekete-fehér fotóval emlékezett meg, a képhez pedig azt írta:

„Ég Veled, Balázs!”

via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Michael Douglas eszik, iszik, csajozik, mégis megvan az AppleTV+ első igazi bukása?
A Franklinnel az AppleTV+ elkövette az első nagy mellélövését? Eddig elég jó szériája volt, úgyhogy talán nem csorbít az amúgy nagyon jó renoméján, de sajnos látni az elpazarolt dollármilliókat a Franklin minden másodpercén.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 17.


Link másolása

Timothy Van Patten neve nem ismeretlen sorozatos berkekben. Rengeteg híres klasszikuson dolgozott már, mint rendező, ráadásul nem is kis címekben.

Olyan ikonikus szériákat tudok említeni, mint a Drót, a Deadwood, a Róma, a Maffiózók, The Pacific – A hős alakulat, a Trónok harca, a Fekete tükör, a Perry Mason, A levegő urai vagy a Gengszterkorzó.

Ilyen filmográfiával nem csoda, hogy az Apple TV+ rábízta a Franklin vezénylését. Nem tudom mennyire Van Patten hibája, de a Franklin nem lett túl jó.

Benjamin Franklin amerikai polihisztor, államférfi, diplomata, író, természettudós, filozófus, nyomdász és feltaláló életének 84 éve alatt több érdekes dolog történt vele, mint tíz férfivel történhet 200 év alatt.

A szegény családból származó 13. gyermek életrajza számtalan könyvet tölthetne meg.

Jópárat meg is töltött, a Franklin is egy ilyenen, Stacy Schiff, A Great Improvisation című könyvén alapszik. Nem olvastam az eredeti művet, de amit az AppleTV+-nak sikerült előadnia, az egy rettenetesen unalmas kis szelete ennek a hihetetlen élettörténetnek.

1776-ot írunk, az Amerikai függetlenségi háború alig egy éve zajlik, de a gyarmati erők sorra szenvednek súlyosabbnál súlyosabb vereségeket. A kongresszus helyzete egyre kilátástalanabb. Franklin fia is a britek háborús túsza lett.

Ezekből a harcokból meglepően nem látunk semmit, mert ezekben a sötét időkben Benjamin Franklin (Michael Douglas) átutazta az Atlanti-óceánt, hogy segítséget kérjen a francia nemzettől.

Unokája, Temple (Noah Jupe) kíséretében érkezik Passy kis falujába, amely viszonylag közel van Párizshoz. Itt szövi fondorlatos terveit, hogyan lehetne megnyernie magának a versailles-i támogatást Amerika britek elleni harcában. Igazi kémjátszma, sok-sok unalmas párbeszéd alá rejtve.

Nagyon hiteles az Apple-féle Franklin sorozat, már-már túl hiteles. Egy képkocka háborút kapunk ízelítőnek a harmadik részben, de ez a széria nem más, mint hosszú párbeszédek, partik, előadások és bálok sora, ahol úriemberek beszélgethetnek, miközben a kémek kihallgatják őket. Nem egyértelmű, ki kivel van valójában és mindenki csak a saját hasznát keresi. Van, aki pénzt, egyesek szerelmet, mások megbecsülést várnak Franklintől.

A megvalósítás elsőrangú, a kosztümök, a helyszínek, a tájkép és a díszletek elképesztően autentikusak.

A sorozat külön büszke lehet ezekre. Érezni, amikor szinte céltalanul mutogatják ezt a mozi-mágiát. Sokszor húzza a rendező az időnket egy-egy hosszúra hagyott nagytotállal. Természetesen hatalmas érdem és pirospont jár a történelmi hűségre, és az atmoszféra is páratlan, csupán annyi ezzel a probléma, hogy a tényleges tartalom, amit látunk, nagyon kevés.

Ahhoz képest, hogy Ben Franklinnek milyen érdekes élete volt, nagyon sokáig tartott, hogy egy ilyen nagy költségvetésű sorozatot készítsenek róla. Ez a szerep Michael Douglasnek szinte jutalomjáték. Látszik, hogy a nagy öreg élvezte a forgatást, hiszen jókat ehet, ihat és jól mulathat fiatal hölgyek társaságában, miközben csak beszélgetnie és néha színészkednie kell.

Nem érzem, hogy Douglas eltűnne a szerepben, inkább önmagát hozza, kicsit rájátszva Franklin szinte rocksztár szerepére, máskor meg aggódóan tűnődve.

Az unokáját alakító színész nekem kicsit túlságosan fiatal, de lehet pont ezért őt választották ki a szerepre, ő egy kis ártatlanság a megfáradt mester mellett. A többi színésszel sincs probléma, maximum annyi, hogy a teljes stábból ha öt karaktert fel tudok sorolni, azzal lehet, hogy sokat mondtam. Igazából alig van maradandó szereplő, de erről nem a színészek tehetnek, hanem a történészek… akarom mondani forgatókönyvírók.

Alig történik itt valami! Tényleg! Az egyik legnagyobb drámai csúcspont az első három részből az, amikor Franklin visszakapja a megjavított nyomdáját, miután azt ellenséges kémek összetörték. Értem, hogy így szimbolikusan visszakapta a hangját a feltaláló zseni, de ettől ez még gyenge tartalom, még streamingre is.

Egyáltalán nem szórakoztató, és nem érzem azt a „wow” faktort, amit az Apple álltalában képvisel.

Ez egy alapos történelemlecke, amely azt feltételezi, hogy van bőséggel háttértudásunk a korszakról, mert ha nem figyelünk eléggé, akkor bizony megkavarodunk a sok-sok francia név mellett. Mostanában sokadik sorozatnál látom, amelyben előszeretettel használják az eredeti nyelvet, tehát itt a franciák franciául beszélnek, nem francia akcentusos angollal – ez is a pozitívumok közé tartozik a szememben. Van rajta kellő mennyiségű pátosz, hab és csillámpor is az átlagamerikai nézőnek. Láthatunk hitelesnek érződő kémjátszmát, és három rész alatt azért megértjük, hogyan mozgatták a szálakat a háttérből a diplomaták, de attól még rém unalmas az egész.

Amikor egy függetlenségi háborús történetre gondolok, nem az van a fejemben, hogy a győzelmekről és vereségekről csak híreket hallok, miközben semmit nem látok.

Nem véletlenül vizuális médium a televízió. Sajnos az egész túl unalmas, metodikus és nem érdekes. A Franklin megtekinthető az Apple TV+ streaming szolgáltató műsortárában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Eltemették Tordy Gézát
Ernyey Béla közös emlékeket idézve búcsúzott Tordy Gézától. Óriási szívű, nagystílű ember volt - mondta. A Vígszínház társulata nevében Lukács Sándor színművész búcsúzott.

Link másolása

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői kísérték utolsó útjára Tordy Géza Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas színművészt, rendezőt, érdemes és kiváló művészt, a nemzet színészét, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagját csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben.

A 85 éves korában, március 30-án elhunyt színművész búcsúztatásán elsőként a jövő színésznemzedéke nevében Szőcs Artur mondott beszédet. A színész-rendező felidézte, hogy Tordy Gézát még színművészetisként ismerte meg, majd 15 évadot dolgoztak együtt. Kiemelte: Tordy Gézát ízig-vérig érdekelte a színházcsinálás, fontos volt számára a csapatmunka.

Ernyey Béla közös emlékeket idézve búcsúzott Tordy Gézától. Óriási szívű, nagystílű ember volt - mondta a művészről, akivel 1963-ban találkozott először, és akihez élete leghosszabb barátsága fűzte.

A Vígszínház társulata nevében Lukács Sándor színművész búcsúzott, színészkollégája játékát és közös munkáikat idézte fel. Mint mondta, Tordy Gézában nagy erők lakoztak, nagy dühök és nagy szenvedélyek.

A színészet illanó pálya - fogalmazott. A kincs az az üzenet, amelyet át tudunk adni úgy, hogy a lelkekben minél tovább megmaradjon. "És te, Gézus, ezeknek az üzeneteknek katartikus átadója voltál" - mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: