Hadházi László a politikusokról: Sérültekkel nem szabad viccelni
Készült rendőrnek, de járt mezőgazdasági iskolába is, a Humorfesztivál döntőjében nem került adásba, de mégis az ország egyik legsikeresebb humoristája lett. Nemrég pedig a 60. születésnapja alkalmából megtöltötte az MVM Dome-ot.
– Tavaly februárban töltötted a 60-at, ebből az apropóból nagy bulit rendeztetek az MVM Dome-ban. Milyen élmény volt, hogy annyi néző és kolléga jött össze ünnepelni?
– Ó, hát ez nem ünnep volt, hanem meló. Ráadásul jóval nehezebb is, mint egy sima fellépés, mert sok minden volt benne.
– Ha én kiírnám, hogy kerek születésnapom van, arra valószínűleg nem telne meg egy stadion. Az mégis csak nagy dolog, hogy egy ilyen eseményt össze tudsz hozni.
– Én? Én csak áldozat vagyok. Ezt a Dumaszínház hozta össze. A szervezés egy csomó profi munkája, amiben nem veszek részt, mert nem is értek hozzá. Tudom a helyem. Az én szerepem annyi, hogy a „jó estéttől” a „viszontlátásig” kiszolgáljam a közönséget.
– A vendég fellépőket sem te válogattad?
– Lakatos Lacit, Musimbe Dennist és Fülöp Viktort én választottam. Őket viszem magammal az utóbbi időben fellépni. Litkai Gergővel és KAP-pal pedig több közös műsorunk is fut, például a Duma Jam, amiből volt is egy részlet. De ezt sem én találtam ki, hanem Litkai és Lovász Laci, ők intézték ezt a produkciót.
– Ha már az apropó a kerek születésnap, kicsit olvasgattam az életedről, pályádról. Elég sokféle felsőoktatási intézményben megfordultál, a mezőgazdaságitól a rendőrtiszti iskoláig sok mindenbe belekóstoltál. Nem találtad a helyed?
– Akkor még nem tudtam, hogy humorista akarok lenni. Mindig elhittem, hogy az az adott terület érdekel, őszintén vágtam bele, de kiderült, hogy tévedtem, és mentem tovább.



– Először az 1998-as Humorfesztiválon találkoztunk, de míg én abszolút kezdőként kerültem oda, te akkor hozzám képest már régi motorosnak számítottál. Például nem olyan rég elém került egy részlet a Kisvárosból, ahol volt egy kisebb szereped. Milyen út vezetett a színpadig?
– Az első írásomat egy humormegmérettetésre adtam be Tiszavasváriban, én is adtam elő. Megnyertem a versenyt. Akkor odajött hozzám egy fickó, aki azt mondta, szerinte vagyok olyan jó, hogy meg is élhetnék ebből. Duót alakítottunk Fülöp Attilával, és így indultunk később a Humorfesztiválon is.
Egyébként csak annyi vágyunk volt, hogy egyszer elhangozzék az írásunk a rádióban. Onnan, nagyon vidékről ez elérhetetlen dolognak látszott.
Egy vidéki kisvárosból úgy tűnik, hogy oda csak a kiválasztottak kerülhetnek be.
Három pályázatot adtunk be a humorfesztiválra. Fülöp Attila nevében, az enyémben és egyet a közös produkció neve alatt. Az ő nevében beadott került be, és eljutottunk a döntőig. De hiába jutottunk be, nem kerültünk adásba. Ott ültünk a magnóval a rádió előtt fölöslegesen.
– De ez is azt mutatja, hogy nem feltétlenül kell Humorfesztivált nyerni ahhoz, hogy az ember sokra vigye a pályán. És ha ez vigasztal, én Budapesten nőttem fel, de ugyanolyan hihetetlenek tűnt, hogy bejuthatok a rádióba. Én ugyan szerzőként indultam csak, de óriási élmény volt, hogy már az elődöntőben Kern, Gálvölgyi, Haumann adják elő a jelenetemet. Ha ott véget ér a pályám, már akkor is óriási élmény lett volna.
– Igen. Sokan kérdezték, nem vagyok-e mérges, amiért kihagytak. Dehogy voltam! Van a műsornak egy szerkesztője, akinek az a dolga, hogy szerkessze meg. Ha így döntött, így döntött.
– Említettük Litkai Gergőt. Vele is már jóval azelőtt ismerősök voltatok, hogy elkezdődött a Dumaszínház. Hogy emlékszel a megismerkedésetekre?
– 1994-95 táján, az HBO Mennyi? Harminc! című műsorában találkoztunk. Akkor ő 19 éves volt és felolvasta egy írását. Aztán 1998-ban Boros Lajos elhívott minket a Danubius Capuccino című reggeli rádióműsorba írónak. Ott kerültünk először szorosabb munkakapcsolatba. Utána átmentünk a Sláger Rádióba is, ezért éveken át minden héten találkoztunk.
– A kezdetektől tagja vagy a Dumaszínháznak, ami nagy szó, mert időközben azért volt jövés-menés.
– Amikor a Dumaszínház létrejött, épp egy fellépési vákuum jött létre. Előtte voltak fellépések, önálló estek. A főiskoláknak volt kerete ilyen műsorokra. Az volt a legjobb közeg.
Aztán ez megszűnt, és csak a céges fellépések maradtak.
Ahova nem azért jönnek az emberek, mert te fellépsz, hanem te csak egy bónusz vagy. Az nem a művészet és a kísérletezés terepe.
Oda azért hívtak, hogy szórakoztasd azt, aki ott van. Annyira fájt, hogy mindig ez van!
Akkor kitaláltam, hogy találok egy helyet, ahol nem lesz semmi más, hanem csak én lépek fel. Meg is csináltam ezt az estet, de nem sikerült valami jól. Másnap hívott Litkai, hogy szeretnének egy ilyen klubot indítani. Pont erre volt akkor szükségem.
Annyira megörültem, mert nekem nem igazán megy a szervezés. A Dumaszínház sikerének nagy része abból fakad, hogy komolyan veszik a szervezést, sok munka van benne. Én pedig lubickolok benne, hogy nincs más dolgom, mint odamenni és szórakoztatni az embereket.



– Nem venném a szívemre, ha nem emlékeztetnélek rá, milyen öreg vagy. 60 elmúltál, több mint 30 éve vagy a pályán, sok mindent láttál. Nagyon sokat változott a szakma, a közönség, az, hogy mivel lehet nevetést elérni?
– 37 éve csinálom. Szerintem ugyanaz kell most is, mint a legelején. Legyen vicces, lehessen önfeledten röhögni, ne okoskodj. Butaság is lenne, ha én szeretném megmondani a nagy dolgokat. A közönség nem azért jön.
– Arra gondolok, hogy a szakma és a közönség sokat vitázik arról, mivel lehet és nem lehet poénkodni. Politikai korrektség, politika…
– Teljesen kiszakadtam a közéletből. Egyáltalán nem olvasom a híreket, és szerintem ez fel is pezsdítette a műsoromat. Nem látom értelmét, hogy olyan emberekkel viccelődjek, akik maguk sem vehetők komolyan. Tudod, a „sérültekkel” nem szabad viccelni.
– Sérültek?
– Persze. Hát kik, mik ezek?
Elment tőle a kedvem. Tíz évig csináltam ilyen műsort, de nem szerettem és elengedtem. Jó érzés, hogy azt mondok, amit akarok, nem kell irányokat tartanom.
– Ami még nagyon szimpatikus nekem benned, hogy ebben a Budapest központú országban és szakmában sikerült megmaradnod debreceninek. Nem jár sok extra macerával?
– De. Most is a kocsiban ülök, és megyek a festői Galántára, ami Debrecentől több mint 400 kilométer. Nagyon messze van és fárasztó, éppen ezért már nem is vállalok annyit.
Verebes István mondta, hogy fiatal korában mindent elvállalt azért, hogy ha majd idős lesz, válogathasson. Én is mindent elvállaltam, most meg már nem is bírom. Egyébként szerettem volna közelebb költözni Budapesthez a családommal, legalább félútig, de ők nemet mondtak.
– Mesélj az új estjeidről, terveidről.
– Három estem megy most. A miheztartás vége körbement az országban és februárban tévéfelvétel készül belőle. Van a Kutyák és Az utolsó éjszaka joga, ezek viszonylag frissek.
Májusra lesz új estem, az lesz a címe, hogy A világ esze – a főszerepben Hadházi László tudományos főmunkatárs. Mert ahogy a közéletet elengedtem, egyből lett egy csomó fasza ötletem.
– Hogy születik meg egy est?
– Gyűjtögetem az anyagokat, aztán egyszer csak jön a nagy „prés”, hogy két hét múlva be kell mutatni. Akkor eléri az üzemi hőfokot a dolog, és megtörténik.
Jaj, múlt héten szembesültem vele, hogy bevállaltam ezt a május elsejét, és jövő héten már február. De azért van még idő.
fotó: Erdélyi Ákos, Dumaszínház