Gyula, játssz még sokat nekünk! – generációk közt az Erkel Színházban
Közel 50 éve láttam először a színpadon Papp Gyulát, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna öltönyben, pláne nem kalapban és fehér nyakkendőben. Amikor bejött az Erkel Színház színpadára, bevallom először alig ismertem meg. Persze, amikor megszólalt, már igen, nem is szólva arról, amikor leült billentyűihez.
Gyuszkó 70. születésnapja alkalmából tartott életműkoncertet, Generációk közt címmel – a vendégek születési dátumai 1946 és 2008 között mozogtak - és bár a jeles dátum még csak másfél hónap múlva lesz (november 28-án, egy napon első unokáméval, alig 66 év van köztük), egy ilyen kiváló, sokoldalú zenész megengedhet magának ennyi előleget. Azt már régóta tudjuk, hogy zene kortalan és azzá tesz (a rock is, amit hajdan naiv módon a harmincon aluliak műfajának hittünk), és vannak, akiknek tudása évtizedek alatt semmit sem kopik, sőt, még kifinomultabb is lehet. Mint a mi ünnepeltünk esetében.
Biztosan elfogult vagyok, hogy számomra a koncert legnagyobb élménye a Bartók-blokk volt. Nemcsak azért, mert a Papp Gyula-Mini féle feldolgozásokat valószínűleg maga a szerző is az első sorból tapsolta volna meg, hanem azért is, mert meghatottsággal vegyes öröm volt viszontlátni Török Ádámot, aki újra ugyanolyan szenvedéllyel és ihletetten fújta fuvoláját, mint súlyos betegsége előtt, kergetőzve a zongora és Kézdy Luca hegedűjének futamaival. Ennyit a Zene gyógyító erejéről. De ki hitte volna, hogy az Allegro Barbaro előadásában is lehet újat mondani? Gyula egykori évfolyamtársának, Kocsis Zoltánnak, aki e darab talán legnagyobb megszólaltatója volt és Keith Emersonnak ajánlotta, akik egyaránt öt éve léptek át másik dimenzióba. És most itt volt egy harmadik megközelítés, a féktelen élni akarás, és a halál feletti elmélkedés párhuzama.
Voltak az estén persze jócskán élmények és meglepetések. Jó volt újra hallani Greshwin Rhapsody in Blue-jának átiratát. Máig emlékszem egy Skorpió-koncertre, ahol Gyuszkó ezt varázsolta nyíllal ékesített fekete pólóban a színpad rendezői baloldalán (ezúttal a jobbszélen foglalt helyet), e korszakból szívesen hallgattam volna többet is, olyan számokat, ahol orgonistánk sikeresen „terrorizálta” hangszerét. Ellenben örömmel láttam viszont a Dinamit-dalok énekeseként Rudán Joe-t. Őt a 90-es évek elején ismertem meg a Fekete Lyukban, amikor Coda nevű zenekarával Led Zeppelint és Deep Purple-t énekelt szenzációsan. Azok a sikolyok még most is megvannak, és Joe hangja mit sem vesztett erejéből. Charlie is hozta a formáját és öniróniáját, Zalatnay Sarolta dalaiból azonban a közönség csak azt hallhatta ki, amit belülről hallani szeretett volna…
Elárulom, hogy a musical nem a kedvenc műfajom, de néhány remek előadó segített túltenni magam e korlátomon: Mészáros Árpád Zsolt I Got Life-jához csupán egy asztal hiányzott – meghívója Hammond orgonájára mégsem ugorhatott fel – szép, ihletett duettet adott elő Gyula két lánya, Zsuzsanna Cserne és Georgina Katalin. Mondhatnánk, a gének beszélnek, hiszen édesanyjuk, Sárdy Barbara is nagyszerű énekesnő és alkotó zenész. Kár, hogy Gyula zenés darabjaiból, Az első sírásóból és az Ármány és szerelemből csak egy-egy dalt választottak ki. Akár az est mottója is lehetett volna A zene, az kell, a Valahol Európában már-már himnikus kórusa. Számomra erre rímelt a fináléban – Nyerges Attila és a Nélküled után - az Európa, Varga Miklós vezetésével, amelynek refrénjét a közönség a szereplőkkel együtt énekelte.
Tudom, hogy ötven év zenéjét két és fél órába nagyon nehéz úgy sűríteni, hogy minden benne legyen, ami a szerző-előadónak és a hallgatóságnak egyaránt kedves. De az említett hiányérzetek ellenére szép estét töltöttünk együtt Papp Gyulával, akitől még sok izgalmas darabot várunk, a kis kluboktól a nagy színházakig.