Régóta kijárt már Szimler Bálintnak egy egészestés film. Tizennégy évvel ezelőtt, 2010-ben, alig 23 évesen készítette el az Itt vagyok című rövidfilmjét, amely egészen Cannes-ig menetelt, a Cinéfondation rövidfilmes versenyébe hívták meg. De jelölt volt az Európa Filmdíjak rövidfilmes kategóriájában is, a Magyar Filmszemlén pedig megnyerte 2010-ben a legjobb rövidfilm díját. Már akkor egyértelmű volt, hogy Szimlernek nagyfilmet kell rendeznie, de erre végül majdnem másfél évtizedet kellett várnia – mondjuk úgy, jellemző. S persze most is a Nemzeti Filmintézettől teljesen függetlenül, a Boddah gyártásában (és még számos filmgyártó cég, többek között Kovács Gábor és Pataki Ági Filmpartnersének közreműködésével) készülhetett el a várva várt első játékfilm, a Fekete pont. Persze Szimler a két film között eltelt 14 évben sem tétlenkedett, hiszen a nevéhez fűződik a nagy sikerű Kodály Method (2011-2012) című 11 epizódos tévésorozat, a Nekem Budapest (2013) szkeccsfilm Felelés című szegmense, vagy a Balaton Method (2015) című zenés doksi.
A Fekete ponttal azonban Szimler új, magasabb szintre lépett.
A tavalyi Reisz Gábor-féle Magyarázat mindenréhez hasonlóan a magyar iskolarendszert tette egy kis üveglapon kíméletlen mikroszkópja alá, csak nem egy gimnáziumot és az érettségi előtt álló nagykamaszokat vette célba, hanem egy szimpla, lakótelepi általános iskolát.
Itt kezdi meg ugyanis a felső tagozatot, vagyis az 5. osztályt a családjával Berlinből épp hazatelepülő Palkó (Paul Mátis). Nem egy szószátyár srácról van szó, de hát hogyan is lenne az kb. 11 évesen, amikor egy teljesen új környezetbe kerül, számára ismeretlen iskolatársak és tanárok kőzé, és ami a legfőbb: egy ismeretlen iskolai felfogásba.
Gyorsan kiütköznek ugyanis a német és a magyar oktatási rendszer közötti különbségek, Palkó pedig nem igazán érti sokszor, hogy most mi rosszat csinált: miért torkolják le őt a tanárok, ha beszél órán, mert unatkozik, vagy éppen fut a folyosón; miért kap büntetést csak azért, mert nem vitt be tesiórára piros pólót; miért indul ellene fegyelmi eljárás csupán egy félreérthető szóviccért; s egyáltalán miért kerül a rendszer perifériájára, nagyjából közutálat tárgyává csak azért, mert passzív, és nem csinál semmit. Egy idő után ugyanis úgy dönt, már próbálkozni sem érdemes, és inkább nem beszél senkivel, se diákkal, se tanárral, akkor sem, ha órán kérdezik, vagy ha kérdőre vonják.
A Fekete pont azonban nem elégszik meg Palkó nézőpontjával. Be kell kukkantanunk a tanáriba is, így központi szerepet kap egy fiatal, idealista és az elején még lelkes tanár, a Mészöly Anna (A martfűi rém, Drakulics elvtárs, Együtt kezdtük) által játszott huszonéves Juci, akit Palkóhoz hasonlóan szép lassan lesokkol a magyar rögvalóság.
Az idősebb tanárok házmester-hozzáállása, vagy a teljesen értelmetlen s begyöpösödött szabályok és tanítási metódusok, amiktől, ha egy kicsit is el kíván térni, már kapja is a megjegyzéseket.
Hogy az egyetlen haladó felfogású, veterán tanárt csak azért rúgják ki azonnali hatállyal, mert a Facebookról kiderül, hogy tagja egy civil szervezetnek. Vagy hogy amikor kihullik a pusztuló épület egyik ablaka a helyéről, a szegény technikatanár milyen sziszifuszi küzdelmet kénytelen végezni a helyreállításért az iskolát pofátlanul lenyúlni óhajtó szakemberek, vagy a tankerület idegesítő és eredményt persze sosem hozó bürokráciája közepette.
Na, ilyen és ehhez hasonló „finomságok” folyamatos egymásra pakolásával borzaszt el minket szépen, csendben Szimler (a forgatókönyvet is ő írta), s bár a film problémafelvetésének bemutatása csillagos ötöst érdemel (igaz, kissé sok minden történik viszonylag rövid időn belül, de efölött könnyű elsiklani), megoldást nem kínál.
Palkó és Juci szép lassan teljesen meghasonlanak és kiábrándulnak, de tenni semmit nem tudnak, gyenge próbálkozásaikat ugyanis azonnal visszaveri a rendszer és a régmúlt ostoba felfogása, amit már régen ki kellett volna gyomlálni.
Arra tehát fel kell készülni, hogy a Fekete pont után nem kelünk fel ülésünkből azzal a tudattal, hogy van még remény, és lesz változás. Persze remény az mindig van, de azt nem ennek a filmnek kell feltétlenül belénk plántálnia, elég, ha egyesek gondolkodásmódján már csak egy kicsit is módosít, vagy felnyit néhány szemet.
Sokan gondolunk majd arra a film nézése közben, hogy Juci helyében mi bizony kinyitottuk volna a szánkat, és nem hagytuk volna, hogy ez meg az megtörténjen, hogy így beszéljenek velünk, hogy ez vagy az megtorlatlan vagy megoldatlan maradjon. Jucit bedarálja a rendszer, ő maximum kiábrándulni tud belőle, tenni ellene így egyedül nem igazán. Elég, ha a való életben mi kinyitjuk majd a szánkat, és mi teszünk valamit, ha igazságtalanságot látunk. Minél többen. És akkor talán lesz változás, mert arra nagy szükség van.
Szegénysorból jött, állítólag már több mint 80 ismert nővel kavart, és retteg a magánytól – Leonardo DiCaprio 50 éves
Gyerekként több mint 100 sikertelen castingon vett részt, de nem adta fel. Kapcsolatok és protekció nélkül lett a szegény Los Angeles-i kissrácból Hollywood egyik utolsó filmsztárja.
Képzeljünk el egy olasz-orosz-német kisfiút, aki a gyermekkorát a Los Angeles-i hiphopszcénában töltötte, tele álmokkal arról, hogy filmsztár legyen. Leonardo Wilhelm DiCaprio 1974. november 11-én született az angyalok városában, amelynek egyik durva környékén nevelkedett. A kultúrák és hátterek keveredéséből adódóan édesanyja, Irmelin Indenbirken (81) német és orosz származású, míg édesapja, George DiCaprio (81) olasz gyökerekkel rendelkezik. S bár a gyerekkori környezet zord volt, az ifjú Leonardo már itt a kiteljesedésre hajtott: felfedezte a vibráló street art szcénát, részese lett a helyi hiphopkultúrának, és legfőképpen visszavonhatatlanul beleszeretett a színészetbe. A helyi graffitialkotások által reprezentált emberi drámák és tragédiák mély vonzalmat ébresztettek benne a történetmesélés iránt, és szerencsére a családja teljes mértékben támogatta őt a szenvedélye megélésében.
Amúgy azért nevezték el Leonardónak, mert az első rúgása a méhben akkor történt, amikor Irmelin épp egy Leonardo da Vinci-festményt nézegetett egy múzeumban… Szerencsés időzítés.
A szülők mindent megtettek
Irmelin és George tehát már korán észrevették, hogy a kis Leónak van tehetsége a színészethez, mert amikor vendégeket hívtak magukhoz, rögtön utánozni kezdte őket, amint elmentek. S bár Hollywoodban éltek, vagyis igen közel a tűzhöz, nem volt sok pénzük, színészi és filmes kapcsolataik pedig egyáltalán nem.
A szülők azonban (akik még Leo születése előtt szétmentek), amit lehetett, megtettek: elvitték őt múzeumokba, megismertették a művészetekkel, a különböző kultúrákkal, és könyveket olvastak neki. Egy jóhírű általános iskolába íratták be, még úgy is, hogy az anyjának 2 órát kellett vezetnie reggelenként, hogy bevigye őt, haza pedig az apja hozta ugyanígy délutánonként. A suli azonban sosem ment Leónak, mivel nehezen tudott olyan dolgokra koncentrálni, amiket nem akart megtanulni. Ezért minden iskolai szünetben és a szabadidejében improvizációs és breaktáncos jeleneteket csinált.
Az első szerepét mindössze 5 évesen kapta, de úgy tűnik, ez még túl korai volt neki… Irmelinnek ugyanis 1979-ben sikerült bejuttatnia őt a Romper Room című tévéműsorba. Ez az élmény azonban talán nem a legjobbkor jött a számára, mivel akkor még nem tudták kontrollálni a viselkedését a forgatáson. Megpofozta a kamerát, és folyton ugrabugrált, hogy megmutassa, tud szaltózni is.
Egy darab hús
Az egyik első akadály tehát, amellyel DiCapriónak szembe kellett néznie, az volt, hogy ügynököt találjon. Az egyik még azt is javasolta neki, hogy változtassa meg a nevét Lenny Williamsre, mert így könnyebben kaphatna munkát, mivel ez jobban tetszene az amerikai közönségnek. Körülbelül 100 meghallgatáson vett részt kisgyerekként, anélkül, hogy egyetlen szerepet is megkapott volna.
Az egyik meghallgatáson, amikor Leonardo körülbelül 10 éves volt, öt gyereket hoztak be, hogy megnézzék a külsejüket, hogy alkalmasak lennének-e a szerepre. „Úgy éreztem magam, mintha egy darab hús lennék. A hölgy rám és a többi gyerekre nézett, majd azt mondta: »Nem ő, nem ő, nem ő, nem ő. Ti pedig maradjatok!« Én voltam az egyik »nem ő«.
Hazafelé menet a kocsiban sírtam, és azt mondtam: »Apa, nagyon szeretnék színész lenni, de ha ez ilyen, akkor nem akarom csinálni«” – emlékezett vissza Leo a korai évekre. Szerencsére George továbbra is támogatta, és arra biztatta őt, hogy soha ne adja fel.
Az apjától kapott motiváció és az édesanyja anyagi támogatása pedig arra ösztönözte, hogy folytassa a meghallgatásokat.
Végre talált magának egy jó ügynököt, aki körülbelül 20 reklámfilmben szerzett neki szerepet. Majd az 1990-es évek elején DiCaprio rendszeresen kezdett el szerepelni a tévében. A The Outsiders című tévésorozattal kezdte, majd egy kisebb karaktert kapott a Santa Barbara című telenovella egyik epizódjában. Ezután feltűnt Az új Lassie-ben és a Roseanne-ben is, a Parenthood című széria 12 epizódja (1990-ben) pedig jelentősen javította a lehetőségeit.
Nem szokványos filmkarrier
DiCaprio már tiniként változatos szerepeket választott, ellentétben más színészekkel, akik inkább ragaszkodtak a jól bevált receptekhez. A Rémecskék 3 (1991) és a Poison Ivy – Szex, hazugság, bosszú (1992), valamint a Growing Pains című sorozatban való 23 epizódos részvétele után meg is érkeztek a nagy lehetőségei. Amikkel élt is. 1993 volt az áttörés éve a számára, hiszen ekkor kapott főszerepet Robert De Niro mellett az Ez a fiúk sorsában, illetve ekkor játszhatta el Johnny Depp mentális problémákkal küszködő öccsét a Gilbert Grape-ben, amiért 19 évesen megkapta első Oscar-jelölését is (a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában). „Szerintem a színészek elkövetik azt a hibát, hogy megtalálják a kis résüket a szakmában, és amint megpróbálnak valami sötétebbet csinálni, bumm, pofon vágják őket érte, ezért visszamennek ahhoz, amit korábban csináltak. Ezért tud kegyetlen lenni a szakma, mert nem ösztönöz arra, hogy tanulj” – árulta el.
És bár korábban nem érzett nyomást a közönség részéről arra, hogy bizonyítsa a tehetségét, a Gilbert Grape forgatása után úgy érezte, továbbra is meg kell mutatnia, mit tud. Mire használta tehát a frissen jött népszerűségét a két ’93-as film után? Milyen szerepeket vállalt be? Nos, egy drogos gimisről szóló drámát (Egy kosaras naplója), egy westernt (Gyorsabb a halálnál) és egy homoszexuális költőről (Arthur Rembaud) szóló kosztümös filmet (Teljes napfogyatkozás). Sokan úgy gondolták ekkor, hogy ez a gyerek nem normális. Amikor játszhatna blockbusterekben is…
Leo azonban még várt egy kicsit. 1996-ban a Baz Luhrmann-féle Rómeó + Juliának köszönhetően tiniidol lett belőle (ekkor már 22 éves volt), majd 1997-ben jött a blockbuster. Az addigi legnagyobb valaha.
James CameronTitanicja óriási áttörést hozott a számára, Jack Dawson felejthetetlen alakításával kitörölhetetlen nyomot hagyott a közönség szívében világszerte. Még úgy is, hogy Leo azért egy kicsit megsértődött, amiért a partnerével, Kate Winslettel (akivel azóta is nagyon szoros kapcsolatot ápol, és az egyik legjobb barátjának tartja) ellentétben őt nem jelölték Oscar-díjra (értsd: nem ment el az 1998-as díjátadóra).
A Titanicot követő években aztán DiCaprio tovább növelte a tétet, és egy sor, kritikusok által elismert filmben nyújtott erős alakítást. Például egymásra találtak Martin Scorsese-vel, aki Robert De Niro után őt szemelte ki következő múzsájának, és már hat közös filmek forgattak együtt: New York bandái (2002), Aviátor (2004), A tégla (2006), Viharsziget (2010), A Wall Street farkasa (2013), Megfojtott virágok (2023). Leóért azonban más nagynevű rendezők is kapkodtak, mint például Woody Allen (Sztárral szemben), Danny Boyle (A part), Steven Spielberg (Kapj el, ha tudsz), Ridley Scott (Hazugságok hálója), Sam Mendes (A szabadság útjai), Christopher Nolan (Eredet), Clint Eastwood (J. Edgar – Az FBI embere), Alejandro G. Iñárritu (A visszatérő), Adam McKay (Ne nézz fel!) és persze Quentin Tarantino (Django elszabadul, Volt egyszer egy… Hollywood).
Az Oscar-díj sem jött azonnal, sőt, csak az ötödik jelölését tudta végül díjra váltani: a Gilbert Grape, az Aviátor, a Véres gyémánt és A Wall Street farkasa után végül a 2015-ös A visszatérő hozta el számára a hőn áhított arany szobrocskát. A filmjei egyébként már több milliárd dollárt hoztak, s mivel jó, ha két-háromévente jelentkezik új filmmel, továbbra is eseményszámba megy egy újabb DiCaprio-menet. Sokak szerint ő az egyik utolsó filmsztár.
A szupermodellfaló
Leonardo DiCaprio 50 éves lett, ám még sosem nősült meg, és gyermeke sem született eddig. Elmondása szerint egész felnőtt élete során vegyes érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy családot alapítson-e. Egy interjúban azt mondta, túlságosan lefoglalja a karrierjére való koncentrálás ahhoz, hogy ilyesmin gondolkodjon. A nyilvánosság előtt pedig azt fejezte ki többször is, hogy nem hisz a házasságban. Később azonban tudatosan ellentmondott önmagának, és azt mondta, szeretne egyszer megházasodni és gyerekeket vállalni. „Amire határozottan szükségem van, az az, hogy az életem ne csak a karrieremről szóljon. Épp tegnap este gondolkodtam azon, hogy az életemnek milyen kevés részét éltem normálisan, és nem valami távoli filmes helyszínen” – árulta el Leo, aki mindig is úgy érezte, hogy egy részének túl sok szakmai terve van ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vegye a családalapítást, a másik része pedig úgy érezte, a gyermekvállalás gondolata nem is olyan távoli.
„Ebben a szakmában semmi sem olyan veszélyes és félelmetes, mint a magány. A világ legtávolabbi pontjain forgatsz filmeket, el vagy választva a családodtól és a barátaidtól. Egy bizonyos ponton a szállodai szobádban ücsörögsz, nézed magad a tükörben, és rájössz, hogy mennyire magányos vagy, és milyen messze vagy attól, hogy normális életet élj. Ez eléggé gyomron vágja az embert!” – vallotta be.
S ha felesége nem is, barátnője számtalan akadt, megrögzött nőfaló agglegényimidzse a bulvársajtó egyik kedvelt témája, ahol számtalanszor leírták már, hogy kizárólag 25 év alatti nőket választ magának, persze főként szupermodelleket. Az exei közé tartozik állítólag (és többek között) Heather Graham, Juliette Lewis, Kate Moss, Natsha Henstridge, Demi Moore, Naomi Campbell, Bijou Phillips, Eva Herzigova, Carmen Electra, Gisele Bündchen (ő volt az első hosszabb kapcsolata, 1999-től 2005-ig voltak együtt), Paris Hilton, Sara Foster, Bar Refaeli (az izraeli modellel 2005-től 2011-ig randizott), Lindsay Lohan, Blake Lively, Erin Heatherton, Rihanna, Kelly Rohrbach, Nina Agdal, Camila Morrone (vele is öt évet töltött együtt: 2017 és 2022 között) és Gigi Hadid. Sőt, 2013-ban még az akkor 20 éves Palvin Barbival is hírbe hozták. Bő és illusztris lista… Jelenleg a nála 24 évvel fiatalabb, vagyis 26 éves olasz modell, Vittoria Ceretti a barátnője, akivel 2023 júliusa óta tölti együtt a szabadidejét. Talán végre megtörik a jég?
Csak természetesen
Leo a sikereit azonban nem csak a filmvásznon aratta, mivel következetesen használja a népszerűsűgét és nyilvános platformját a környezetvédelem érdekében. Ő nem csupán egy szócső, annál sokkal jelentősebb elkötelezettségről tett tanúbizonyságot. Nem kevés időt, anyagi forrásokat és – a filmszerepeihez hasonlóan – szenvedélyt fektetett bolygónk megmentésébe.
A Leonardo DiCaprio Alapítvány bizonyítja a téma iránti elkötelezettségét. Az 1998-ban létrehozott szervezet célja, hogy megvédje a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényvilágot a kihalástól, és helyreállítsa a veszélyeztetett ökoszisztémák és közösségek egyensúlyát. A küldetéséhez hűen a nonprofit szervezet megalakulása óta gyorsan növekedett, és ma már több mint 200 környezetvédelmi projektet támogat világszerte. 2014-ben DiCapriót az ENSZ békefutárává nevezték ki. A beszédei gyakran a világhatalmak és befolyásos személyiségek felelősségéről szólnak a globális felmelegedés elleni intézkedések meghatározásában.
A nemzetközi platformokon való felszólalások mellett pedig DiCaprio hatása a dokumentumfilmek készítésében is megmutatkozik. Olyan környezetvédelmi doksik producere volt, mint például Az utolsó óra (2007), az Özönvíz előtt (2016), az Árnyak tengere (2019) vagy a Forrongó jég (2019).
De ha ránézünk a közösségiédia-platformjaira, azt is láthatjuk, hogy folyamatosan posztol az éghajlatváltozással, a veszélyeztetett fajokkal és a környezetvédelmi teendők szükségességével kapcsolatban. Nem mellesleg pedig a saját vagyonából is súlyos dollármilliókat adományozott ez idő alatt az alapítványának.
Az összegeket több olyan projekt támogatására fordította, amelyek a biológiai sokféleség megőrzésére, az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességre, a megújuló energiára és az élőhelyek védelmére összpontosítanak.
Elnök és hajótörött
És hogyan tovább? Nos, Leo, úgy tűnik, egyelőre marad az eddigi életvitelénél. Vagyis 2-3 évente egy nagy film, környezetvédelem, csajozás. Már körvonalazódik a hetedik és nyolcadik közös film Martin Scorsese-vel. Az egyik a régóta dédelgetett életrajzi film az USA 26. elnökéről, Theodore Rooseveltről (Roosevelt címmel), a másik pedig a The Wager: A Tale of Shipwreck, Mutiny, and Murder, amelynek sztorija szerint a brit haditengerészet hajója, a Wager 1740-ben hajótörést szenved egy kietlen szigeten Dél-Amerika déli csücskénél. A kapitány és a legénység a túlélésért és a rend fenntartásáért küzd, miközben megküzdenek a szélsőséges időjárással és saját emberi természetükkel.
Aztán ki tudja, egy másik megrögzött nőfaló agglegény filmsztárt, George Clooney-t is csak 53 éves korában vitték az oltár elé, addig Leónak még három éve van…
Életének 85. évében elhunyt Domonkos István, költő, prózaíró, publicista, műfordító, a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja – írja a Vajdaság Ma. A hírt Mezei Szilárd zeneszerző közölte, aki közösségi oldalán úgy fogalmazott:
„Most érkezett a szomorú hír, hogy 2024. november 7-én elhunyt Domonkos István”
A hírt a Forum Könyvkiadó is megerősítette. Domonkos utolsó kötete ennél a kiadónál jelent meg, még 2015-ben.
Domonkos István a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alakja volt.
Visszatért 2021 legjobb sorozata, és ott folytatja, ahol abbahagyta – eddig 10/10-es az Arcane 2. évad
Nem tudok egész évados kritikát írni, mert még csak az első három rész érkezett meg a kilencrészes második szezonból, de amit kaptunk, annak minden pillanata kincs!
A Netflix ott folytatja, ahol 2021-ben abbahagyta. Az Arcane 2021 egyik legjobb sorozata volt és a kezdés alapján most is ott lesz az éves toplistákon. Az alkotók nagyon odatették magukat. A League of Legendset rengetegen játsszák vagy játszották.
A Riot Games pedig úgy döntött, hogy nemcsak egy videojátékra akarják építeni a birodalmukat, hanem megpróbálták diverzifikálni a portfóliójukat.
Ebben az „univerzum építésben egyértelműen a Netflix-koprodukcióban készült animációs sorozat sikerült a legjobban.
A piros streamingvállalat pedig nem aprózta el a dolgot. Adott a francia Fortiche animációs stúdiónak 250 millió dollárt, hogy verjenek a fenekére. A franciák pedig 2021-ben berobbantották az ajtót, a sorozat mindent elnyert, amit csak lehetett, nemcsak az animációs Oscarnak titulált Annie Awardson, de egy Emmy-díjat is bezsebelt kiemelkedő animációs program kategóriában.
A közönségsiker garantált volt, a nézők falták a produkciót, ám amikor kiderült, hogy több mint két év lesz, mire eljön a második eresztés, mindenki elkeseredett.
Ám megérte rá várni. Ahogy azt már megszokhattuk, most is három részletben érkezik a Netflix katalógusába, három héten keresztül hetente. Az első eresztés pedig eléggé megér egy misét.
A francia stúdió stílusos képi világa az első pillanatól az utolsóig végigkísér minket. A látvány páratlan, kicsit emlékeztet a Pókember Pókverzum-sorozatára, de mégis egyedi. A háromdimenziós karakterek és kétdimenziós vizuális effektek elegye nagyon hatásos. Nem igazán láttam még ehhez hasonlót.
A nyitóepizód temetési jelenete felettébb érdekes kezdést ad az évadnak.
Persze semmit nem jelentene a látvány, ha nem lenne ennyire erős a történet, a szövegkönyv, a rendezés és az egész show dinamikája. Említhetném a kamerakezelést, ami furán hathat egy animáció esetében, pedig nem az. Szinte minden harcjelenetben ott van a néző a karakterekkel. Az egész sorozat látványos, erőszakos és hihetetlenül menő.
A történet ott folytatódik, ahol az előző évad véget ért. Jinx (Ella Purnell) gyakorlatilag egy terrorcselekményt hajtott végre a felsőváros vezetése ellen. Az indulatok elszabadulnak, és a nyílt háború küszöbén állunk a gazdag felsőváros, Piltower és a mocskos alsóváros Zaun között. A szinte egybeépült városok között többször izzott a parázs, de úgy tűnik, most megkezdődik az igazi háború, hacsak el nem fogják a Jinxet.
Violet (Hailee Steinfeld) elvesztette a hitet, hogy testvére Jinx megmenthető, ezért egy speciális alakulat segítségével elindul Zaunba, hogy megkeressék és kiiktassák a kékhajú démont.
Ez csak az alapkonfliktus egy kis részlete, ezt az első három részben a forgatókönyvírók úgy csavarják, hogy minden pillanatban aggódhattunk egy kedvenc új, vagy régi karakter életéért. Erre a hangulatra rádob a szinkronszínészek zseniális játéka. A Fallout-sorozatból mindenki új kedvence Ella Purnell brillírozik az őrült Jinx szerepében, míg Hailee Stenfeld sziklaszilárd erkölcsökkel rendelkező Violetje megtörni látszik. De ezt elmondhatjuk minden szereplőre. Itt nincs rossz casting. Ez nem egy jó League of Legends sorozat, vagy egy érdekes Netflix-tartalom, ez a kivételesen fantasztikus sorozat.
A zenékről ismét csak szuperlatívuszokban lehet írni. Az Immagine Dragons Enemy számát ehhez a sorozathoz írták, és a speciális verziója még mindig a főcímdal. De a részek folyamán több emlékezetes popszám is felcsendül, mint aláfestő zene. Sokszor olyan, mintha a számokra írták volna a jeleneteket, és egy videoklipeket néznénk.
Nagyon hatásos és magával ragadó, maradjunk annyiban, hogy már sok szám felkerült a Spotify fiókomba, az első évad soundtrackje mellé, amit még a mai napig hallgatok.
Az biztos, hogy LoL rajongóknak kihagyhatatlan lesz a második évad, de azoknak, akik nem ismerik ezt a világot, talán még jobb lesz. Ők minden előítélet nélkül belecsöppennek majd egy folyamatosan változó, élő, lélegző, érdekes, hatalmas világba, aminek minden pillanata arany.
Természetesen, akik hibát keresnek, azok meg fogják találni, semmi sem tökéletes. Annyi történetszál van, hogy ember legyen a talpán, aki mindet tudja követni. Feltűnik egy-két erőltetettnek ható karakter is, például Heimerdinger (Mick Wingert) szinte teljesen felesleges volt eddig három rész alatt, illetve Ekko (Reed Shannon) és Jayce Talis (Kevin Alejandro) se kapott sok játékidőt eddig a második eresztésben.
Ám az összképet nem tudja semmi elrontani, tökéletes szórakoztatás hollywoodi szinten.
Annyira pozitív és pörgős az egész. Ugyan az indítás erősen melankolikus, értelemszerűen az előző évad végi események miatt, de hamarabb felpörögnek a dolgok, mint gondolnánk. Sorra jönnek az újabb és újabb remek karakterek és rejtélyek. Nem tudom jobban hangsúlyozni, akik nem látták eddig az Arcane-t, azok nem tudják milyen rejtett gyöngyszemet hagynak ki.
A Gladiátor II legnagyobb hibája, hogy nem tudni, melyik filmnek a folytatása…
A Gladiátor második része akkor működne, ha nem létezne egy előző rész, mert ez a folytatás olyan, mintha az eredeti halovány árnyékát látnánk. Minden egy kicsit nagyobb, szebb, feszesebb, és mégis semmilyen.
Egy dolgot tisztázni szeretnék. Nem volt a kedvenc filmem a 2000-es Gladiátor, mint oly sokaknak. Egy nagyon jó filmnek tartom, de inkább csak egy szórakoztató, epikus kalandfilm, mint korszakalkotó klasszikus. Minden érdemét elismerem, de ahogy Russell Crowe is fogalmazott, miután átvette a legjobb színésznek járó szobrocskáját: ez egy váratlan győzelem, mert ez egy tipikus „rendezői Oscar-film”.
Az eredeti is Ridley Scott gyermeke volt, és a második részt is a 86 éves brit mester vezényelte le.
Hihetetlen számomra, hogy Scott 86 évesen ennyire energikus, akciódús és jól megkomponált, feszes akciófilmet tett le az asztalra. Néhány fiatalabb rendező tanulhatna a mester lendületéből. Márpedig ez az egyik legnagyobb problémám is a filmmel: ez sajnos nem több egy jó akciófilmnél. Nem epikus, történelmi kalandfilm, amit az első rész után várnánk. Csak próbál az lenni.
A 2000-es film forgatása maga volt a pokol. Forgatás közben elhunyt Olvier Reed, aki Proximót alakította. A jelenetei többségét még nem vették fel, ezért teljesen át kellett írni a történetet, eredeti tervek szerint ellene harcolt volna Maximus (Russell Crowe) a császár helyett. Majd miután a végeredmény elképesztő siker lett, a stúdió producerei már fontolgatták is a lehetőségeiket.
Voltak elképesztően földtől elrugaszkodott ötletek, miről is szóljon a folytatás, de a projekt sosem állt össze.
Egészen 2023 májusáig, amikor is megkezdték a forgatást. A forgatókönyvírók között ott volt Scott régi tettestársa, David Scarpa, akivel a Napoleont is együtt készítették, illetve a 2022-es Batmant és Bad Boys 3-at jegyző Peter Craig. A történet alapvetően nem rossz. Az első részben valamennyire érzékelhető volt, hogy Maximus aggódott Luciusért, így gyorsan megtették őt a Gladiátor „elveszett” gyermekének. Commodus császár (Joaquin Phoenix) halálával Lucius lett volna a jogos trónörökös, ezt tudva, az anyja úgy döntött, kimenekíti fiát a birodalomból. Ám a menekülés közben Lucilla (Connie Nielsen) elvesztette a fiút, és az nem talált többet haza.
16 évvel az első rész történései után járunk, Luciussal (Paul Mescal), már Hano néven ismerkedünk meg, egy afrikai várost védelmező tisztként.
Róma megtámadja a várost, és Hano elveszíti feleségét, Arishatot (Yuval Gonen). A férfi egy római tábornokot, Marcus Acaciust (Pedro Pascal) okolja a történésekért, és vérbosszút fogad elvesztett szerelméért. Elfogják a rómaiak, és a gladiátor „szakmára” kényszerítik. Itt ismerkedik meg Hano a mesterével, Macrinussal (Denzel Washington), aki a tábornok fejét ígéri Hanónak, ha harcol az arénában a nevében. Innentől pedig elindulnak a véres és kegyetlen harci játékok. Ismerős? Vajon honnan?
Mindez leírva epikusnak hathat. Pedig nem az. Nagyon siet a film, pedig ideje lett volna a karakterfejlődésekre a 2 óra 28 perces játékidő mellett. Nincs egy pillanat se, amikor kifújhatnánk magunkat. Mindenki sürög-forog, egyik akciójelenet követi a másikat, és még azt sem értettem, hogy Hano miért lett „kiválasztott” a Gladiátorok között.
Maximus anno bizonyított az emberei előtt, barátságok szövődtek, lassan építkeztek, az új filmben viszont csak Hanóra emlékszem.
Senki sincs, akiért még izgulhatnánk, csak arctalan gladiátorok. Hano karaktere is átmegy egy gyors pálforduláson a film tetőfokán, ami szerintem kissé logikátlan, de ez nem a színész hibája volt. Paul Mescal elismerésre méltó a száműzött herceg szerepében. A probléma megint csak az, hogy ott van felette egy Russell Crowe, aki teljesen beárnyékolja az alakítását. Pedig a színész nagyon tehetséges, mindenkinek ajánlom a 2022-es Volt egyszer egy nyarat, abban brillírozik az ír színész. Itt ugyan csak nagyon dühösnek kellett lennie az első perctől az utolsóig, amit tisztességesen teljesített.
A rosszak oldaláról Washington karaktere olyan, mint amilyennek anno Scott megálmodta Proximót. A mindenkit kijátszó, kiszámíthatatlan rosszfiú, akinek sosem tudjuk, hogy pontosan mi a célja. Ő volt a legizgalmasabb karakter, még akkor is, ha a körülötte lévő többi „gonosz” szereplő aktívan idióta, így nem volt nehéz dolga. Az ikercsászároknak együtt sem volt annyi esze, mint korábban Commodusnak, ám kellőképpen őrülten hozzák a szerepeiket. Nem is értettem, hogy kerültek ezek a pszichopaták hatalomra.
Egyébként Joseph Quinn és Fred Hechinger minden pillanata arany volt a vásznon.
Látszott, hogy élvezték a gennyes, undorító, őrült császári szerepeket. Visszatérő szereplőként találkozunk még Gracchus szenátorral (Darek Jacobi) és Lucius anyjával, Connie Neilsennel, akin mintha nem fogott volna a kor. Még mindig gyönyörű Lucilla. Pedro Pascal pedig továbbra is a mindenki által szerethető „apuka” szerepét hozza, lassan valamit újítani kellene, mert be fogják teljesen skatulyázni, mint Ryan Reynoldsot.
Rosszul érzem magam, mert nem rossz film a Gladiátor 2. Csak az a baj vele, hogy ez a címe, és túlságosan közel helyezték magukat az első filmhez.
Ridley Scott gyakorlatilag újra leforgatta a 2000-es filmjét, az eredeti tervek szerint, kis modernizálással.
A gond az, hogy rossz dolgokat modernizált. A CGI sok esetben nagyon zavaró. Az első jelenetben a digitális víz botrányosan néz ki, a második akciójelentben a majmok rettenetesek, majd jön a Colosseum digitális pora és vize (igen, az előzetesekből is tudni lehet, van vízi ütközet a Colosseumban). Sokkal nagyobb próbált lenni, mint elődje, és ez nagyon nem sikerült. Az első film velőig hatoló harci jeleneteit meg sem közelíti a sok digitális effekttel teletolt habosbabos, véres akciójelenet. Zenei téren nem Hans Zimmert halljuk, hanem a szegényember Zimmere vette át a szerepét: Harry Gregson-Williamson, akivel többször dolgozott már együtt Scott.
Mondjuk itt sok dolga nem volt Gregson-Williamsonnak, újra keverte Zimmer eredeti témáit, és azokkal játszott. Ha volt is benne új téma, nekem csak az eredeti zenék maradtak meg most is.
John Mathieson visszatért, mint operatőr, és azt kell mondjam, ő az egyik legjobb dolog, ami történhetett a látvánnyal. A néha ronda vizuális effekteket félretéve minden akció jól követhető, és gyönyörű képekkel operál. Úgy gondolom, néhány technikai Oscar-jelölésre azért számíthat a film, főleg hangkeverés és operatőri oldalon, illetve egy legjobb mellékszereplő jelölés is valószínű Washingtonnak.
Többre is vihette volna a film, de a végeredmény sem rossz. A legnagyobb hibája, hogy egy olyan filmnek a második része, amit nem kellett volna folytatni. Ugyan tisztelettel nyúl az alapanyaghoz, de túltenni még legnagyobb igyekezetében sem tud rajta.
Akik nem ismerik az eredeti filmet, azoknak működhet, bár sok apróságról lemaradnak. Mindenki más, aki ismeri a 2000-es Gladiátort, az könnyen csalódhat.
Ez nem az a Gladiátor 2, amit vártunk, csupán egy jó akciófilm, semmi több. Higgye el mindenki, én lennék a legboldogabb, ha siker lenne, de félek, hogy el fog bukni ez az amúgy szórakoztató akciófilm.