hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Első klipjével jelentkezik az Entrópia Architektúra

A zenekar 20 éve alakult, a karanténidőszak alatt pedig elkészítették első nagylemezüket.

Link másolása

hirdetés

"Mi, az Entrópia Architektúra zenekar közel 20 éve alakultunk" - mondják magukról. "A magyar underground innovatív, kísérletező, de alapvetően masszív monolit szerűen súlyos zenéjéről ismert formációja vagyunk. Idén éreztük meg annak a létjogosultságát, hogy kitörjünk ebből az önkéntes remeteségből. A pandémia kényszerű időszaka alatt nem tétlenkedtünk. Elkészítettük első nagylemezünk, valamint ennek egyik dalából videoklipet forgattunk".

A klipet februárban vették fel a Minus Film csapatának segítségével. "Talán a képkockákon látszik is, hogy küzdöttünk az időjárási szélsőségekkel, tapasztaltunk a munka folyamán szenvedést és boldogságot is".

A klip maga a bhávacsakra 12 létállapotát mutatja be. Ez a szamszára tibeti szimbolikus ábrázolása.

Azt mondják, terveznek ezzel kapcsolatban egy podcastet is, amelyen belül részletesebben kifejtik a lényegi részeket, de szeretnék a hallgatóságra bízni az értelmezést.

"A videó egy háromrészes anyag első állomása, folytatása következik. A zenekari tagokon kívül Szabó Ervin is szerepel a klipben, ő az Entrópia Architektúra életében fontos szereplő, a kezdetek óta velünk van, a klipben is hatalmasat megy" - mesélik.

VIDEÓ: Entrópia Architektúra - Jeges

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

„Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik” – Angela Murinai tengerbe veszett fia emlékére írt regényt

Az írónő fia 2016-ban hunyt el Máltán egy tragikus balesetben. A többrétegű regény a Librinél jelent meg.

Link másolása

hirdetés

Elolvastam a könyvet, nehéz volt. A címe: Mikor feltámad a szél. Örülök, hogy elolvastam, mert sokat kaptam tőle, ezért is vártam, hogy beszélgethessek a szerzőjével, akinek a regény egy pontján valaki azt mondja: csak a nagyon erős emberekre mérnek ilyen sorscsapást, akiknek valamilyen fontos feladatuk van.

– Az Angela Murinai a szerzői neved?

– Ez az eredeti nevem, csak eléggé megszoktam már, hogy fordítva használom. Szerintem szebb a ritmusa, könnyebb kiejteni. Az ismerőseim Angélának hívnak, nem csinálok ebből nagy ügyet - de Németországban, ahol élek, az ott élőknek nagyon szájra áll.

– Az íróvá válásod bloggerkedéssel indult. Mikor és milyen szándékkal kezdtél el blogolni? Hogyan kapcsolódsz az íráshoz?

– Régóta kísér a naplóírás, kamaszkoromból is rengeteg kézzel írott anyagom van. A kétezres években a blogok megjelenésekor az elsők között voltam, aki platformot nyitott. A Gumiszoba azóta már a hatodik blogom. Egyéves hallgatás előzte meg, 2013-ban zártam egy oldalt, majd 2014-ben,

hirdetés
egy drámai helyzetben írtam egy nagyon dühös posztot a Facebookra, aminek hatására egy nap alatt ötszáz ember csatlakozott. Másnap még mindig dühös voltam, ezért megint posztoltam.

Elkezdtek rám odafigyelni a nők, és elindult a Gumi. Azóta sokat változtam, higgadtabb a stílusom, kiforrottabb. Fejlődtem. Ma már alig van ember, aki nem találkozott volna valamelyik cikkemmel, és csodálatos öröm, hogy szeptemberben a TEA kiadó gondozásában megjelenik a könyv, amely a blog alapján készült.

– Miért és hogyan jutottál el addig, hogy gyermeked halálát, az utána következő eseményeket és gyászmunkádat egy regényben foglald össze?

– 2016-ban, a baleset után néhány nappal, amikor a fiamat megtalálták, a férjemmel visszamentünk Máltára, Gozóra. Ott olyan jó fogadtatásunk volt, annyi segítséget kaptunk, ami varázslatos volt.

A tragédia okán borzasztó állapotban voltam, és ezt szerettem volna minél pontosabban megörökíteni: az akkori történéseket és mindazt, ami bennem zajlik.

A fájdalmat elfelejtjük, a test és a lélek így védekezik, így tud túlélni– amikor elmúlik, amikor felépülünk, már csak azt tudjuk felidézni, hogy szörnyű volt. Én azonban semmit nem akartam elfelejteni. Próbáltam minél pontosabban megfogalmazni azt a belső tüzet, ami akkor emésztett.

– Gondolom szeretted volna minél gyorsabban mindezt leírni, hogy ne illanjanak el az emlékek.

– Igen. Ez sikerült is, hiszen amikor négy év után újraolvastam ezeket a szövegeket, vissza tudtam utazni abba az tudatállapotba, amiben 2016-ban voltam. Elkezdett visszaemlékezni a lelkem arra, amit akkor megélt.

– A regény tehát 2016-ban született?

– Nem egészen. Akkor írtam azt a naplót, amiből olvashatóak részletek a könyvben. Például amikor elmentem az azonosításra, kimentem a hegyre... mindezeket akkor írtam le. Közben felfedeztem a hely különleges dimenzióit, Írtam, és kezdett bennem megfogalmazódni az is, hogy ha ezekből tudnék egyszer egy könyvet írni, azzal a fiamnak is örök emléket állíthatnék. Ha azt a könyvet valaki tíz év múlva leveszi a polcról, kíváncsi lehet rá, hogy milyen volt ez a fiú. A fiam. A lelkek addig vannak köztünk, amíg beszélünk róluk és emlékezünk rájuk. Néhány hónap után azonban nem bírtam tovább írni a naplót, és ez a csend eltartott négy évig. Azt hittem, nem is fogom tudni megírni a könyvet.

Tavaly tavasszal egy éjjel aztán olvastam itthon az akkori írásaimat, mikor azt éreztem, készen van minden bennem, és már meg tudom csinálni. Összeállt a fejemben a sok mozaik, és szinte gondolkodás nélkül írtam, mintha vezetve lett volna a kezem,

így két hét alatt összeállt az első, nyers változat. Utána azonban egy tudatos szerkesztési munkát kezdtem el, ugyanis azt is megéreztem, hogy ez a történet teret tud nekem adni arra, hogy egyéb dolgokat is elmesélhessek a világról. Sok, majdnem tabu-kérdést feszegetek, melyekre sok ember rá tud kapcsolódni, akár a hitről való elmélkedésre, akár az anyaság nehézségeinek taglalásárta, akár párkapcsolati kérdésekre gondolok.

– Volt egy olyan érzésem a regény olvasásakor, hogy még mindig bűntudatban létezel. Most hogy állsz vele?

- Szerintem kevesebb bűntudat van bennem, mint amennyit az utóbbi öt évben általában elvártak tőlem. Volt, aki próbálta fokozni bennem ezt az érzést azzal, hogy vádolt, mert én vittem Bencét oda stb. Később, amikor mindent elemeztem, arra jutottam, hogy ebben a történetben születtek döntések rajtam kívül is. A fiam is hozott egy olyan döntést akkor, ami nem bizonyult jó döntésnek. De joga volt döntést hozni, még ha a következményei borzasztóak is voltak.

Nem látta előre, mi sem láttuk előre, mi fog történni. Néha a döntéseink következményeibe belehalunk.

A fiam nem egy három éves kisgyerek volt, hanem egy majdnem felnőtt, egy hónappal később töltötte be a tizennyolcat. Nyilván van bűntudatom, néha erősebben, néha kevésbé. Tényleg én vittem el őket oda, és az indulás előtt már egyáltalán nem volt lelkes Bence. Jó lett volna, ha hallgatok rá, jut eszembe néha. Nehezen indult az ottani élete, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetnek köszönhetően hiába ment el Gozóra, a telefonja folyamatosan pittyegett. Az otthoni közösségével tartotta a kapcsolatot, és úgy érezte, kimarad mindabból, ami ott történik. Furcsa módon pont az utolsó időszakra esett, hogy kezdett átfordulni és átadni magát ennek a helynek, ahol jelen volt. És ezen a napon el is jutott egy csúcspontra. Az volt benne, hogy anya elment, mi hárman felfedezzük a helyeket, megmutatok a testvéreimnek szép helyeket a szigeten.

– Amire Bence jutott a végén, hasonló, mint amire te magad is jutottál a könyv végére, ugye? A mostban létezni, azt megélni.

– Igen. Ilyesmikről beszélgettek akkor a fiúk is. Most itt vagyunk,- mondta az öccsének- elengedem, ami volt, és ha hazamegyünk, indul valami új. Hét óra volt, gyönyörű napon voltak túl. Még meg is ölelte Ákost, indultak volna vissza, és volt egy kósza ötlete, hogy csobbanjanak még egyet a vízben. Ez lett a vége.

– Hogy állsz a hittel? Egyfajta bizonytalanságot éreztem ezzel kapcsolatban.

– Mivel van is. Sok vallással megismerkedtem, bejártam a magam spirituális útját. Azt hiszem, arra jutottam, hogy sokkal könnyebb út Isten felé fordulni, mint magunkba nézni és ott keresni az erőt. A Tibeti halottaskönyv azt írja, hogy a halál nem a fizikai halállal történik meg - a léleknek a szív megállása után komoly utat kell megtennie, mielőtt megnyugodva el tud innen menni. Én ezt az elengedést-elmenést végigcsináltam a fiammal. Írtam is akkoriban erről. Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik... A Halottaskönyvben az áll, egy halálfázisban a szél színe zöld. Én magam is zöld ruhákat hordtam akkoriban, sőt, írtam is arról, hogy számomra a gyász színe zöld. Nem ismertem akkoriban a Tibeti Halottaskönyvet.

Ma sem ismerem, de azt a részt olvastam, ahol leírja, hogy a meghalás egy fázisában a távozó lélek színekként érzékeli a világot. Akkor neki a szél zöld. Ma azt gondolom, akkor sokkal közelebb voltam ahhoz a tudatállapothoz, a meghalás folyamatához, mint gondoltam.

Ott voltam az úton a fiammal anélkül, hogy tudtam volna. Segítettem őt elmenni. Most megint különleges intuícióim vannak, hogy újraértelmezzem azt az utat, amit akkor bejártam.

– A máltai közeg, aki fogadott titeket a temetéskor, csodálatosan együttérzett veletek. Segítettek, imádkoztak értetek, elkerültetek egy püspökhöz is. Mintha valami áldott helyzetben lettetek volna.

– Igen, akkor tényleg azt éreztem, hogy Isten közelében vagyok. Ilyen élmény nem sok adatik az életemben. És ezt emberek közvetítették.

– Megérintett, hogy írod a könyvben, hogy Bencével négyszer találkoztatok a halála után.

– Igen, négyszer jött el hozzám álmomban, és egyszer tudtuk megölelni egymást.

– A regénybe került, gyermekeidtől származó idézetek eredetileg le voltak írva neked?

– Igen, ezeket lejegyeztem akkor, mikor megtörténtek, mikor a kicsi szájukkal kimondták ezeket a szavakat. Mikor a könyvet írtam, ezekből válogattam. Hátborzongató volt látni, ahogy a történetbe illeszkednek ezek a kicsi szilánkok.

– Tehát te valójában öntudatlanul előre dolgoztál ezen a könyvön.

– Igen. Akkoriban jónak gondoltam, hogy írom a gondolataimat, a történteket. Amikor összeálltak ebben a könyvben, valóban olyan volt, mintha ezelőtt 20 évvel tudatosan előre dolgoztam volna. Mintha a világ már tudta volna, hogy ezeknek egyszer még helyük lesz egy nagyon fontos történetben.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Véres drámák, feszülő izmok - minden idők legjobb sportfilmjei

Azt tudtad például, hogy a Rockyt Stallone írta? És hogy De Niro legjobb alakítása egy bokszoló?

Link másolása

hirdetés

Az olimpia miatt aktuális volt végigvenni, hogy a sportfilmek közül melyek voltak ránk legnagyobb hatással. Gyorsan kiderül, hogy a legjobb sportfilmek gyakran inkább drámák, mint szórakoztató mozik, sokuk nyert Oscar-díjat is. És az is érdekes még, hogy a legtöbbjük középpontjában boksz áll, vagy valamilyen harcművészeti sportág. Na meg egy fontos tulajdonság: az állhatatosság.

Millió dolláros bébi

Egy igazi dráma a sport mögötti küzdelmekről, emberi sorsokról. Clint Eastwood rendezte és az egyik főszerepet is eljátszotta. Hilary Swank és Eastwood között ritkán látható kémiát érezhetünk, kettejük jelenetei a legerősebbek. Swank a második Oscar-díját érdemelte meg a bokszoló lány játékáért. Erős idegzetűeknek ajánljuk a filmet, hiszen egy különösen szomorú történetről van szó.

Minden héten háború

Igazi sportfilm Oliver Stone rendezésében, valódi sztár-szereposztással, hiszen Al Pacino, Cameron Diaz, Dennis Quaid mellett Jamie Foxx is játszik benne. Középpontjában az amerikai foci, a bemutatáskor megosztotta a közönséget és a kritikusokat, mégis úgy éreztük, itt a helye a listán, hiszen hihetetlenül energikus alkotás.

hirdetés

A svindler

Időtálló klassszikus, és bár mai szemmel lehet, hogy az átlagnézőnek egy kicsit lassú, aki szereti a sportot, mindenképp adjon neki esélyt. Paul Newmant Oscarra is jelölték a szerepéért 1962-ben. Egy billiárd-zseni bőrébe bújt a színészlegenda, aki mások átvágásával szerzi a kenyérre valót. 

A harcos

Bokszfilm ez is. Listánkon fontos helyen áll ez a Christian Bale-film. Igaz, hogy Mark Wahlberg a főszereplő, de az ő féltestvérét játssza Bale, akivel először ellenségek, majd együtt harcolnak a győzelemért. Bale Oscart érő alakítása tényleg velőtrázóan erős, és egyébként már másodjára fogyott le nagyon egy szerep hitelességéért. A rendező David O. Russel is ezzel a filmmel rázta gatyába a karrierjét egy hosszabb lejtmenet után, hogy aztán a Napos oldallal és az Amerikai botránnyal az egyik legfelkapottabb rendezővé válhasson Hollywoodban.

Az aszfalt királyai

Ebben a filmben, ahogy a címe is jelzi, az autóversenyzés körül forog a történet. Mindenki döntse el maga, mennyire igazi sport az autósport, de Christian Bale és Matt Damon nagyon kúl párosa és jól működő dinamikája miatt a kihagyhatatlan filmek közé tartozik. Az IMDB filmes portálon 8,1 pontos filmet 2020-ban a legjobb film díjára jelölték az Oscaron.

A pankrátor

Mickey Rourke nagy visszatérése volt ez színészként egy hosszú küzdelmes szünet után. Bár már a Sin Cityvel sikerült újra magára irányítania a figyelmet, mégis ennél a filmnél kapta fel a világ a fejét, meg is kapta egyetlen Oscar-jelölését érte. A film nem egy könnyű darab, mégis érdemes  megnézni Darren Aronofsky egyik legjobb filmjét  és talán a végén még meg is könnyezzük.

Jerry Maguire - A nagy hátraarc

Ez is egy erős dráma, még abból az időből, amikor Tom Cruise igazi színészi kihívást jelentő szerepeket is elvállalt, és jelölték is érte Oscar-díjra. Ebben a filmben kevésbé a sporton van a hangsúly, inkább a sport mögötti ügynökvilágba tekinthetünk be.

Rocky

Amit a Dühöngő bikának nem sikerült összehoznia '81-ben, az sikerült a Rockynak 1977-ben, a legjobb filmért járó Oscar díjat nyerte el. Sok vita szól azóta arról, hogy érdemelten vitte-e el a Taxisofőr elől az Oscart a film, de annyi biztos, hogy az egyik legerőteljesebb hatású sportfilm a világon, amivel Stallone egész karrierjét sikerült elindítania és egy tucat folytatást készített is még a filmhez. Maga Stallone írta a forgatókönyvet is.

Dühöngő bika

Martin Scorsese klasszikusát, aki egyszer látta, nem felejti el soha. A film nyers erejét pedig a két világklasszis színésznek köszönhetjük: Robert De Nirónak és Joe Pescinek. Mindkettejüket jelölték érte Oscar-díjra, amit De Niro kiérdemelten meg is kapott. Számomra a legjobb Scorsese filmek között van a Taxisofőr mellett.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

A tévécsatorna, amely megásta a hagyományos popzene sírját – 40 éve indult a Music Television

Voltak kreatív alkotók, de sokan mindent feláldoztak a látvány kedvéért.

Link másolása

hirdetés

Négy évtizede istenítik és szidják egyszerre. Egyesek szerint ez a csatorna mutatta meg a világnak azt a pluszt, amely a pop-rock zene továbbéléséhez elengedhetetlen. Mások szerint viszont megölte a műfajt, mert egy-egy látványos klippel azok is befuthattak, akik soha nem tudtak zenélni, azok viszont, akiknek továbbra is csak a zene volt fontos, innentől kezdve csak „a boldog kevesekhez” juthattak el. Ez az áldás-átok, a Music Television 1981. augusztus 1-én indult el hódító útjára.

Kezdetben voltak a promóciós filmek, amelyekkel egy-egy popsztár aktuális slágereit reklámozták többnyire vidám, néha drámaira vagy romantikusra vett történetek keretében. Ilyenek voltak Elvis Presley, Cliff Richard, Gianni Morandi vagy a Beatles filmjei, ez utóbbiak maradtak a legemlékezetesebbek a zene mellett a Gombafejűek sajátos humorának köszönhetően. A 60-as évek közepétől már csak egy-egy dalhoz készült kisfilm, amely vagy stúdióban vagy koncert közben láttatta az előadót, de ezeknek története vagy más koncepciója a legritkább esetben volt. Aztán a 70-es évektől a pop-rock műfajban egyre nagyobb szerephez jutott a látvány – David Bowie, a Genesis, a Pink Floyd, Alice Cooper egy-egy koncertjére inkább illett a zenés színház elnevezés. A modern filmtechnológia, a videózás megjelenése szerencsésen találkozott a műfajban jelentkező vizuális igénnyel, így született meg a zenés videóklip.

Bár korábban is akadtak figyelemre méltó klipek – elég csak John Lennon „ablaknyitós” Imagine-jére (1971), vagy a Pink Floyd Money-jára (1973) gondolni - úttörőnek mégis a Queen 1975-ös Bohemian Rhapsody-ját tekintik, amelyet Bruce Gowers rendezett. Nem is azért, mintha olyan bravúros lenne a képi világa – inkább csak a középrész látványa érdekes az arcok mértani alakzataival, a többit koncertrészletekből vágták össze – hanem azért, mert a dal és a klip óriási sikere nyomán terjedt el szerte a világban az új dalok szinte kötelező klipes promóciója. Így aztán nem meglepő, hogy a Warnernél már 1977-ben gondolkodni kezdtek egy olyan csatornán, amelyben a műsor gerincét ezek a klipet adják.

Az első kísérletet Robert Pittman, a Music Television Network későbbi nagyfőnöke hajtotta végre a 15 perces Album Tracks műsorral egy kis New York-i csatornán. 1979-ben viszont John Lack, a Warner alelnöke már lecsapott a Popclips című műsorra, amelynek producere Mike Nesmith, a 60-as évek tinisztárbandájának, a Monkees-nak egykori tagja volt. A Monkees tv-sorozat az együttes dalai köré épült, Nesmith-nek tehát nem volt más dolga, mint az akkori ötletet továbbfejleszteni. Ebből nőtte ki magát a Music Television.

hirdetés

A történelmi nyitányra 1981. augusztus 1-én amerikai keleti parti idő szerint 12:01-kor került sor. Az első „klip” egy montázs volt az 1969-es holdraszállás és a Challenger űrrepülőgép startjából. Jelmondata így hangzott: „Soha többé nem tekinthetsz ugyanúgy a zenére.” Sokatmondó volt, hogy rögtön utána a Buggles Video Killed The Radio Star című dala következett. Az első 24 órában 116 klipet játszottak le, de akadtak jócskán ismétlések. A legnagyobb sikert Phil Collins ma már klasszikusnak számító In The Air Tonightja és a Who You better You Betje aratta, mindkettőt ötször játszották le.

De voltak más poptörténeti felvételek, például Rod Stewart Do You Think I’m Sexy-je és Salingje, Kate Bush Wuthering Heightsje, David Bowie Fashionje, Gerry Rafferty Baker Streetje, vagy a Blondie Heart of Glassa. Hamarosan bekövetkezett az az idő, amikor már szinte nem is számított a szakmában, akit nem lehetett az MTV-n látni, a skála a legsekélyesebb diszkótól és szinti-poptól a populárisabb progresszív rockig és a heavy metalig terjedt. A kliprendezés elismertségére jellemző, hogy olyan kiváló filmesek is belevágtak, mint Martin Scorsese, Brian de Palma, vagy John Landis, a Blues Brothers rendezője, aki Michael Jackson Thrillerével is hozzátett saját halhatatlanságához. De emlékezetes klipeket készített a U2-val, a Depeche Mode-dal és a Nirvanával a neves fotográfus Anton Corbijn és innen indult el David Fincher, valamint Michael Bay karrierje is.

Az MTV kétségtelenül válasz volt a tömegkultúra új kihívásaira, a modern látványtechnikáktól az idő felgyorsulásáig. Napjaink mozijában is lépten-nyomon tetten érhető a zenés klip hatása mind tempóban, mind vágástechnikában. A zenecsatorna azonban kezdettől fogva megosztotta a közönséget, mert éppen látványcentrizmusa miatt számos olyan előadóból csináltak ideig-óráig sztárt, akiknek dalaik egy szimpla lemez- vagy rádiófelvételen aligha állták volna meg a helyüket, ugyanakkor gyakorlatilag kizárták azokat az előadókat, akik nagyobb ívű és időtartamú, igényes kompozíciókban gondolkodtak. A korszellem kedvezett ennek a tendenciának, hiszen a 80-as években élte a virágkorát a pop-elektronika és a playback, tehát nem kellett tudni feltétlenül zenélni, sokszor elég volt, ha az előadó jóképű, szexi volt és csináltak mögé egy ügyes klipet. Többségük azóta rég a feledés homályába merült…

Persze azért akadtak olyanok, akik meglátták a klipben a művészi lehetőséget, és már az MTV első évtizedében születtek a műfajban maradandó értékek. Davis Bowie az Ashes to Ashesben a fehér bohóc-motívumot vegyítette elmegyógyintézeti víziókkal. Peter Gabriel Sledgehammere egy fogantatás pillanatából indul ki, majd szinte másodpercenként követik egymást a fantáziaelemek az énekes feje körül száguldó villanyvasúttól a táncoló fagyasztott csirkékig, miközben maga Gabriel is folyamatosan változtatja alakját. A Genesis Land of Confusionja politikai szatíra gyurmafilmben előadva. De emlékezetes a Dire Straits Brothers In Armsjának a háború borzalmait bemutató fekete-fehér animációja, a Queen Radio Ga-Gája, amelyet Fritz Lang Metropolisának képsoraiba építettek bele és asszociáltak annak nyomasztó hangulatára. A Metallica Dalton Trumbo döbbenetes Johnny háborúba megy című filmje köré építette a One-t, Suzanne Vega Lukája csak sejteti a gyermek elleni erőszakot, az ír New Age-énekesnő Enyának viszont szinte minden klipje egy-egy mozgó festmény lett.

Michael Jackson és Madonna külön fejezet a Music Television történetében. Jackónál klipjeiben a korszakalkotó Thrillertől nyomon lehetett követni egyre riasztóbb külső átalakulásait, és zenéjének fokozatos elsekélyesedését, miközben a klipköltségek a csillagos eget verték. Ő tartja a minden idők legdrágább klipje rekordját a húgával, Janettel készült 7 millió dolláros Screammel.

Madonna sem éppen „szegényes” filmecskéiről híresült el, klipjeit azonban ugyanolyan vérprofi módon építette fel, mint egész karrierjét, ügyesen adagolva a „botrányos, erkölcstelen vagy istenkáromló” klipeket, mint a Papa Don’t Preach, a Like A Prayer, amelyet számos országban be is tiltottak, vagy a Justify My Love, amelyet maga az MTV cenzúrázott.

Nem Madonna volt az egyetlen, aki fennakadt a csatorna szűrőjén. 1983-ban a Rolling Stones Undercover of The Night-ját tiltották ki, mert a mexikói bandaháborút megelevenítő klipet túl erőszakosnak tartották. Egy évvel később Frank Zappa Your Are What You Is-e verte ki biztosítékot, mert a hivatalban lévő amerikai elnököt, Ronald Reagant egy villamosszékben láttatta. Volt számos eset, amikor szexuális tartalom vagy illetlen szöveg miatt vettek le a műsorról, ezek mezsgyéjén egyensúlyozott állandóan Prince, aki viszont azzal írt történelmet az MTV-n, hogy 1982 őszén első fekete előadóként jelent meg 1999 című dala fő műsoridőben. Néhány évvel később a csatorna már a korábban "szalonképtelennek" tekintett rappereket is beengedte…

És ne feledkezzünk meg az évtized legfontosabb zenei eseményéről: a Music Television volt az, amely 1985. július 13-14-én végig egyenesben közvetítette az afrikai éhezők megsegítésére rendezett kettős, londoni és philadelphiai koncertet, a Live Aidet.

A 90-es években már új szelek fújtak a zenében és a Music Televisionnál is. Hódított a grounge és a brit pop, de a Pearl Jam, a Soundgarden, az Oasis, a Blur, a Cranberries mellett olyan egyéni hangú énekesnők is befutottak itt, mint Alicia Keys, Tori Amos és Alanis Morrisette. 1989-ben indult el a csatorna egyik legnépszerűbb sorozata, az Unplugged, amelyben több generáció zenészei adhattak számot valódi tudásukról élőben, többnyire akusztikus hangszereken. Ma már mérföldkőként emlegetik Eric Clapton, a Rolling Stones, Mariah Carey, Neil Young, Jimmy Page és Robert Plant, valamint nem utolsósorban a Nirvana koncertjét, amelyet 1984 novemberében, fél évvel Kurt Cobain halála után vetítettek.

A 2000-es évektől a videóklip varázsa halványulni kezdett, az MTV próbált haladni a korral, a divatokkal, valóságshow-k, animációs műsorok, drámai és komédia-sorozatok jelentek meg rajta, számos társcsatorna is beindult. Ők közvetítették 2004-ben azt a bizonyos Superbowl-döntőt, amelynek a szünetében rendezett show során Janet Jacksonnal kivillant a fél melle. Számos ország vásárolta meg a Music Television licenszét, köztük Magyarország is 2007-ben, és mindjárt perre is került a sor, mert akkoriban a magyar televíziónak még szintén MTV volt a védjegye. Az ügy azóta sem zárult le…

Az elmúlt évtizedben a YouTube és streaming globális elterjedése óta a Music Television már nem tekinthető mértékadónak a pop-rock műfajban, történelmi küldetését beteljesítette. Hogy jót tett-e a könnyűzenével vagy rosszat, döntse el mindenki a maga ízlése szerint.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

A Dzsungeltúra egy rég nem látott kalandot kínál - kritika

Nagyon-nagyon régen nem láttam olyan jó kalandfilmet, mint a Dzsungeltúra, talán anno a Karib-tenger kalózai első része volt ennyire szórakoztató, jópofa és hangulatos.

Link másolása

hirdetés

A kaland úgy indul, mint egy Indiana Jones film és úgy ér véget, mint A Karib-tenger kalózai. Van egy különleges tárgy, egy speciális forgatókönyvírói szóval élve „MacGuffin”, amit meg kell keresni és eköré egy hatalmas kalandot kerekítenek – ez a tárgy, igazából csak azért kell, hogy a sztori elinduljon.

Nem fogok spoilerezni, kellően csavaros a történet, kitalálható ugyan, de el tudja varázsolni a nézőt.

Egy igazi klasszikus kalandfilm, fantasy elemekkel, jó párbeszédekkel, vicces jelenetekkel és látványos akcióval.

Nem lehet eléggé dicsérni a készítőket, de amikor utánanéztem a rendező filmográfiájának, rájöttem, hogy ez nem a véletlen műve. Jaume Collet-Serra rendezőnek ugyan ez az első nagyköltségvetésű kalandfilmje, de voltak kreatív horrorjai, mint A zátony, Az árva, vagy a Viasztestek remake-je, gyengébb akciófilmjei, mint a Non-Stop, az Éjszakai hajsza vagy a The Commuter.

Így volt esélye beletanulni ezeknek a zsánereknek a megfelelő adagolásába, vegyítve egy kis humorral és kész is egy remek szórakozás az egész családnak.

A következő filmje szintén Dwayne Johnson nevével fémjelzett szuperhős film a Black Adam lesz. Remélem továbbviszi ezt stílust és a Black Adam legalább olyan jól sikerül, mint anno a hasonlóan horror berkekből emelkedett David F. Sandberg Shazam!-ja.

A szövegkönyv kreatív, tele van szóviccekkel és szórakoztató helyzetekkel.

Nem kell ragozni, iparosmunka, megtette, amit kellett. Blockbusterekhez híven hét ember van megjelölve írói kredittel.

hirdetés

Dwayne Johnson pedig megcsinálta, végre sikerült egy olyan filmben szerepelnie, ami annyira kedves, szerethető és jópofa, mint Ő maga.

Egyszerűen erre a szerepre teremtették,

ha ezzel a filmmel érne véget a színészi karrierje, akkor is elégedett lehetne. Aki ismeri Mr. Johnson-t az tudja, hogy nem egy színészóriás, de a szerethető csaló szépfiú szerepét játszi könnyedséggel hozza.

Persze ehhez az is kellett, hogy olyan remek színésznő legyen a párja, mint Emily Blunt,

aki egy bájos és meglepően kemény a szerepben brillírozik. Jack Whitehall pedig a „comic relief”, de egyáltalán nem idegesítő Disney-s módon, teljesen vállalható és még ügyes karakterfejlődése is van. A három kvázi főszereplő tökéletesen kiegészíti egymást, az Ő triójuk között tökéletesen működik a kémia, öröm volt nézni őket.

Nincs okunk a panaszra a mellékszereplők terén se: egy kisebb de remek szerepben láthatjuk Paul Giamatti-t, aki mindig elragadó, még egy ennyire erkölcstelen szereben is,

Edgar Ramírez a „misztikus” főgonosz, nagyon kreatív látványvilággal.

Először a néző nem feltétlenül értheti, mi is történik, de ha meglátjuk a gonoszok fizimiskáját, garantáltan valamelyiktől kiráz a hideg. Nagyon ügyes és különleges a karakter designja mind a négy konkvisztádornak. Az emberi főgenyó pedig

Jesse Plemons, aki lubickol a német származású Joachim herceg szerepében.

Másik filmben nem biztos, hogy működne, de itt ebben a grandiózus kalandban elfér, ha egy kicsit ripacskodik, sőt: élvezet nézni minden pillanatát.

Ha nagyon keresnék hibát, persze lehetne találni a filmben. A CGI néha gyengécske, a fizika pedig néha nem úgy működik, mint azt elvárnánk, de

ha ennyi fanyalogni valónk van egy ekkora film esetében, úgy gondolom elengedhetjük azt az egy-két furán kinéző állatot,

vagy eltúlzott helyszínt. A kamerakezelés ügyes, nincs szétvagdosva az akció, mindent tisztán lehet látni, ha egy Hollywoodi film ennyit elér, én már boldog vagyok. Sokszor a fényjáték, árnyékok furán hatottak a filmben, de a világítás annyira profi volt, hogy nem zökkentett ki a filmből. Amikor egy filmben zöld háttér előtt forgatnak egy-egy jelenetet sokszor elüt a karakter és a háttér megvilágítása, de itt nem,

nagyon eltalálták azt a mesebeli egyensúlyt,

nem tökéletes, mert egy-egy jelenetnél azért kilóg a lóláb, de elismerésre méltó a mai Hollywoodi kalandfilmek világában.

Mit mondhatok még el a Dzsungeltúráról?

Egy kreatív, ügyes, ötletes, vicces, akciódús, látványos kalandfilm, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Igazi családi szórakozás, kalandfilm, randifilm, gyakorlatilag mindennek megfelel. Iránya a mozi, ezt látni kell!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: