News here
hirdetés

KULT

Deák Kristóf: „Az unokázós csalóknak szerintem külön hely van fenntartva a pokolban”

Az Oscar-díjas rendezővel most bemutatott mozifilmje, Az unoka kapcsán beszélgettünk sikerről, tervekről, döntésekről, az elnyomó hatalommal szembeforduló ember hőssé emelkedéséről, bosszúról és alkotásról.

Link másolása

hirdetés

- Öt év telt el azóta, hogy Oscar-díjat nyertél a Mindenkivel. Most, hogy bemutatták itthon az első mozifilmedet, hogyan látod az öt évvel ezelőtti győzelmet?

- Egy ilyen siker csodálatos, ugyanakkor sokkszerű élmény. A pszichológusok szerint azok a folyamatok, amik lezajlanak ilyenkor az emberben, egy kicsit a traumára hasonlítanak, persze pozitív előjellel, de mégis. Akkora változást hoz egy effajta elismerés az ember életében, amit akkor fel sem lehet mérni, nem lehet előre képzelni.

Ha most elmesélném az öt évvel ezelőtti önmagamnak, hogy mi minden fog történni velem, és mi minden történik majd máshogy, mint korábban gondoltam, akkor biztosan tátva maradna a szám.

A Mindenki győzelme teljesen új irányokba vitte az életemet. Rengeteg kalandot, tanulást, tapasztalást, új ismeretségeket és szakmai kapcsolatot hozott, és ennek még nincs vége. Most, öt évvel a díj után is azt érzem, hogy épp csak elkezdődött, a hatása a mai napig tart.

- A Mindenki után egy egészestés tévéfilmet készítettél, az ötvenes években játszódó Foglyokat, az első mozifilmedben pedig az unokázós csalásokat mutatod be egy nagyon személyes történetbe ágyazva. Mikor döntötted el, hogy ezzel a témával filmként szeretnél foglalkozni?

- Az amerikai ügynökömön keresztül rengeteg forgatókönyv futott be hozzám az Oscar-díj után. Volt köztük sok jó könyv is, de ahogy olvastam őket, végig az motoszkált a fejemben, hogy mi köze van ezeknek a történeteknek hozzám. Hol vagyok én ezekben? Biztosan ezt akarom megcsinálni első filmnek? Egy ötletben mindig azt nézem, hogy elég erős-e benne az érzelmi motiváció számomra ahhoz, hogy igazán akarjam. Hogy menni tudjak vele előre legalább két évig, amennyi idő egy nagyjátékfilmes projekt elkészültéhez kell.

hirdetés
Olyan történetet kerestem, amibe őszintén bele tudok állni, amiről szenvedéllyel tudok beszélni a kollégáknak, a színészeknek és majd a közönségnek is.

És egyszer csak rájöttem, hogy akkor kapom meg ezt a kapcsolódást, ezt a kellő viszonyulást, ha abból csinálok filmet, ami engem a leginkább foglalkoztat. Így lett az első mozifilmem Az unoka.

- Ami kiindulópontját tekintve nagyon is hasonló témát jár körül, mint a Mindenki vagy a Foglyok. Mondhatjuk, hogy tudatosan keresed azokat a történeteket, amikben a főszereplő szembeszáll egy felsőbb hatalommal, legyen szó egy autokratikus kórusvezetőről, az Ávóról vagy éppen az unokázós csalásokat bonyolító bűnözőkről?

- Biztosan nem véletlen, hogy ezek a történetek fognak meg. Azt hiszem, a legnagyobb hőstett, ha az ember meg tudja találni magában azt a bátorságot, amiről korábban nem is sejtette, hogy megvan benne. Engem ezek a dolgok érdekelnek.

Szabó István mondta, és ezt a véleményt osztom én is, hogy azok a jó filmek, amik segítenek élni. És az segít élni, ha látunk embereket, akik képesek meghozni egy nehéz döntést egy olyan helyzetben, amiben nem létezik jó lehetőség, mert mindkét opció rossz, mégis választani kell. Ilyenkor válik hőssé az ember.

Nyilván az is nagyon izgalmas tud lenni, hogy Pókember hogyan menti meg Ben bácsit vagy May nénit, de számomra sokkal érdekesebb az, hogyan működik az átlagember egy ilyen kiélezett szituációban.

- Most egy olyan történetet dolgoztál fel, amit személyesen is átéltél. Mesélnél erről egy kicsit?

- Nem akarom magamnak kisajátítani, mert nem csak a saját történetünket írtam bele a filmbe, hanem rengeteg más ember tapasztalatát is. Inkább azt mondanám, hogy a saját Nagypapámmal történteken keresztül értesültem ennek a jelenségnek a létezéséről. Csak azután döbbentem rá arra, hogy nem vagyunk egyedül, miután őt kirabolták. Ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, akkor esett le, hogy az unokázós csalás egy nagyon is létező dolog, ami egész iparággá nőtte ki magát az utóbbi években nem csak itthon, hanem az egész világon. A sikeres csalások számát nézve csak Magyarországon tízezres nagyságrendről beszélhetünk, és a százezres nagyságrendet is eléri a próbálkozások száma. Minden egyes eset mögött ott van egy személyes tragédia és egy család. Hátborzongató volt ezzel szembesülni.

- Mondhatjuk, hogy Az unokával volt benned egyfajta késztetés a saját traumád feldolgozására vagy valamiféle vágy arra, hogy emléket állíts a nagypapádnak?

- Ha csinálunk egy filmet egy ország adófizetőinek a pénzéből, az első és legfontosabb kötelességünk, hogy egy szórakoztató, jó filmet tegyünk az emberek elé. Hogy a nézők azt érezzék, ezalatt a két óra alatt történt velük valami és akarjanak még beszélni róla utána is. Ha közben sikerült ezzel a filmmel emléket állítanom a nagypapámnak, annak nagyon örülök, de nem ezért nyúltam vissza a mi kapcsolatunkhoz, hanem azért, mert ebből az alapanyagból tudtam dolgozni. Ezt a nagyszülő-unoka kapcsolatot ismerem, a film építőanyaga volt mindaz, amit tőle kaptam, ami hozzá köt.

- Hogyan lett a személyes családi ügyből forgatókönyv, majd film?

- Lassan három éve kezdtem el ezzel a történettel filmként foglalkozni, de már jóval előtte ott bujkált bennem, hogy kezdenem kellene vele valamit. Hosszas kutatómunka előzte meg a forgatókönyv megírását. Először is megpróbáltuk megtalálni az összes létező forrást. Rengeteg hangfelvételt kutattunk fel és a rendőrségtől is segítséget kértünk, ahol addigra alakítottak egy unokázós nyomozócsoportot, kimondottan ezekre a bűncselekményekre szakosodva. Az volt a cél, hogy minél jobban megismerjük a bűneseteket és a károsultakat. Emellett pedig beszéltem egy pszichológussal is, aki kifejezetten pszichopatákkal foglalkozik, mert nagyon izgatott, hogyan működik azoknak az embereknek a pszichéje, akik képesek arra, hogy idős, beteg embereket átverjenek.

- Íróként és rendezőként mi izgatott téged leginkább ebben a történetben?

- A pitiáner kegyetlenség, ugyanúgy, ahogy a Mindenkinél. Amikor annak idején elmesélték nekem azt a történetet a kis kóristalányokról, iszonyú dühöt éreztem. Milyen ember az, aki képes megcsinálni gyerekekkel, hogy egyesével azt mondja nekik, te nem vagy elég jó, ezért ne énekelj, csak tátogj? Ugyanezt éreztem az unokázós csalásokkal kapcsolatban is.

Hogyan lehet megtenni egy idős emberrel, hogy húsz percig abban a hitben tartod, hogy meg fog halni a gyereke vagy az unokája? A párnacihában összespórolt pénz elvesztése semmi ehhez a traumához képest. Az ilyen embereknek szerintem külön hely van fenntartva a pokolban.

- Elég konkrét véleményt fogalmaz meg a filmed egyik szereplője a call-centerekkel kapcsolatban is.

- Igen, az az én hangom is a Döbrösi Laura által játszott Zsuzsin keresztül, aki egyszer csak rádöbben arra, hogy az, amit ők ott csinálnak, gyanúsan közel áll a szervezett bűnözéshez. A call-centerek tevékenységéből nagyon hiányolom a társadalmi hasznosságot. Pont akkortájt, amikor a nagyszüleimmel történt a csalás, egy országos telefonos politikai kampány futott.

Szöget ütött a fejembe, hogy ha már ilyen sok pénzt elköltöttek marhaságokra, nem lehetett volna azt is hozzátenni a szlogenhez, hogy és egyébként tessenek vigyázni az unokázós csalókkal?

- Az unoka mennyiben tekinthető klasszikus bosszúfilmnek? Tudatosan ebben a műfajban gondolkodtál?

- Ha műfaj felől nézzük, tulajdonképpen a Mindenki is bosszúfilm. Szeretem is meg nem is ezeket a címkéket. Szeretem, mert segítenek eladni a filmet, ugyanakkor Az unoka sok szempontból más vagy több, mint egy szimpla bosszúfilm. Kezdettől célunk volt, hogy bizonyos szempontból kiforgassuk a bosszúfilmes kliséket és egészen más irányba toljunk el egy-egy jelenetet és magát a történetet is, mint ahogy azt az előzetes nézői elvárások diktálnák. Azt hiszem, annál könnyebb játszani ezekkel az elemekkel, minél erősebb az érzelmi szál, ami a történet gerincét adja.

- Van valami, amit most így visszanézve máshogy csináltál volna Az unokában?

- Persze. Van ez Az unoka című film, amit most látnak a nézők, az én fejemben pedig van egy idealizált változat, ami még ennél is sokkal jobb (nevet). Legtöbbször azért inkább hálás voltam a kis véletlenekért, amikor valami máshogy alakult, mint képzeltem.

Rengeteget tanultam ebből a folyamatból, persze, hogy van, amit máshogy csinálnék. De ha egy film hat az emberekre és megmozdít bennük valamit, akkor talán nem is baj, ha nem tökéletes.

Szerencsére nagyon sok tanulnivalóm van még az életről és a filmrendezésről, úgyhogy biztosan nem fogok unatkozni a következő negyven évben sem.

- Öröm volt újra látni mozifilmben olyan színészlegendákat, mint Jordán Tamás, Pogány Judit, Papp János, Hámori Ildikó, Tordai Teri vagy Mikó István, ráadásul nagyon erős szerepekben. Milyen volt velük együtt dolgozni?

- Elsöprően pozitív élmény volt a közös munka. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy mennyit tudtak hozzáadni a filmhez, olyasmiket, amikről sejtelmem sem volt előtte.

- Most, hogy Az unoka a mozikban, hogyan tovább?

- Az unokát egy szélesebb közönséget megmozgató filmnek szántuk. Az volt a legfontosabb, hogy minél előbb eljusson a magyar közönséghez, de azt hiszem, lett annyira univerzális, hogy egy külföldi fesztiválon is megállja a helyét. Még keressük, hol van az a közönség, aki értékelni fogja külföldön. Egyébként pedig sok vasat tartok a tűzben, rengeteg ötlet versenyez egymással a fejemben. Meglátjuk, hogy melyik lesz a legerősebb inspiráció, amit ezután megint évekig képes leszek vinni magam előtt. Van tervben musical, vígjáték és dráma is, és nem csak mozifilmben gondolkodom, hanem sorozatban is. Ez egy drága műfaj, sok tüzes karikán kell átugrania még egy tapasztalt rendezőnek is ahhoz, hogy megvalósulhasson valami a tervei közül.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Lemondta egy ukrán zongorista fellépését a Margitszigeti Színház, mert Mariupolban koncertezett az oroszoknak
Valentina Lisitsa a fellépésével „a világ nemzeteinek álláspontjával szemben, egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját” - írják a közleményben.
OTS, SZM - szmo.hu
2022. május 19.


Link másolása

hirdetés

Lemondta a Margitszigeti Színház egy ukrán zongoraművésznő fellépését - közölték egy közleményben.

Mint írják, a Margitszigeti Színház vezetése Ljubov Nepop magyarországi ukrán nagykövetasszony tájékoztató leveléből értesült Valentina Lisitsa ukrán zongoraművésznő megdöbbentő megnyilvánulásáról, miszerint a művésznő az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban 2022. május 9-én koncertet adott.

Fellépésével Lisitsa, a világ nemzeteinek álláspontjával szemben, egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját

- vélik.

Közölték, hogy a Margitszigeti Színház Nonprofit Kft. határozottan elutasítja a zongoraművésznő álláspontját, egyet értve Magyarország és a nemzetközi közösség hivatalos álláspontjával, mely minden tekintetben elítéli Oroszország - rengeteg civil áldozattal járó - Ukrajna elleni háborús agresszióját.

Ezért a színház Valentina Lisitsa 2022. június 3-i margitszigeti koncertfellépését lemondta és a managementjével kötött szerződéstől eláll.

hirdetés

A közleményben azt is írták, hogy a Margitszigeti Színház mély együttérzését fejezi ki az Ukrajnát sújtó háború borzalmai miatt.

Az ukrán származású amerikai zongorista sok éve támogatja Putyin rendszerét, nemrég a moszkvai ukrán nagykövetség előtt zongorázva tüntetett az „ukrán nácizmus” ellen - jegyzi meg a 444.hu.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Meghalt Vangelis
Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

Link másolása

hirdetés

Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.

Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.

Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.

Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Meghalt Rosmarie Trapp, akinek családjáról A muzsika hangja című musical készült
Egy vermonti idős otthonban érte a halál, 93 éves volt.

Link másolása

hirdetés

A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.

A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.

A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.

A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.

Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.

Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.

hirdetés

Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Látható volt a zenéje filmek nélkül is – Vangelis halálára
A 79 éves korában elhunyt muzsikus úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Link másolása

hirdetés

Tegnap este óta korunk egyik legkiválóbb filmzeneszerzőjét gyászolja a világ. Az olyan nagyszerű alkotások, mint a Tűzszekerek, a Keserű hold, az Eltűntnek nyilvánítva vagy a Szent Ferenc elképzelhetetlenek az ő zenéje nélkül. Akadtak olyanok is, mint például az 1492, hogy a zene maradandóbb lett, mint maga a film. Pedig Vangelis Odysseas Papathanassiou pályája nem csak a moziról szólt, bár kétségtelen, hogy darabjai sokszor akkor is látványt csaltak az ember szeme elé, ha csupán hangokból álltak.

A 79 éves korában elhunyt muzsikus volt az, aki 1968-ban, miután Párizsba emigrált a „fekete ezredesek” diktatúrája elől, feltette Görögországot a pop-rock világtérképére az Aphrodite’s Child együttessel. A trió Pachebel német barokk zeneszerző motivumából alkotta meg a Rain and Tears című dalt, amely szenvedélyes romantikájával sokáig a házibulik egyik „lassú” kedvence lett. Ebben az együttesben tűnt fel az énekes Demis Roussos. 1972-ben az akkor már négytagúvá bővült együttes készítette el nagy szenzációt keltő avantgárd albumát, a 666-ot, de akkor már Vangelis egyre inkább saját útját járta.

Még abban az évben készített egy hangkollázst az 1968-as diákmozgalmak emlékére Fais que to réve... címmel, majd az 1970-es években egyre-másra készítette remek szólóalbumait, vegyítve a hagyományos billentyűs hangszereket a különböző szintetizátorokkal.

Zenei stílusában nagyszerűen ötvözte a minimalizmust és a lírai dallamokat, gyakran alkalmazta azt a fogást, hogy egy néhány hangból álló motívumot bővített ki szinte nagyzenekarnyi áradásig.

Az Earth (1973), az Albedo 039 (1976) és a Spiral (1977) voltak ennek a korszaknak a kiemelkedő lemezei. Kezdettől fogva szívesen dolgozott kórusokkal a Heaven and Helltől (1975) a Mask-on (1985) át az 1992-ig. A Yes énekese, Jon Anderson először csak vendégként szerepelt nála, később már egész duólemezen hallhattuk Vangelis billentyűit és Jon kontratenorját. De csodálatos, erős karakterű nőkkel is dolgozott együtt: az olasz énekes-színésznő Milvával német, honfitársnőjével, Irene Papasszal pedig görög nyelvű albumokat készített.

Ma már kevesen tudják, hogy Vangelis első filmzenéit még alig huszonévesen hazájában írta. Szólópályája kezdetén főleg dokumentaristák, szocio- és természetfilmesek vették igénybe szolgálatait, ez utóbbiak közül a leghíresebb a Frédéric Rossif rendezte Opera sauvage lett, amelynek egyik darabját az idősebb magyar közönség is jól ismerte: a L’enfant című tétel volt A hét című politikai tv-magazin főcímzenéje.

hirdetés

Mellesleg nem ez volt az egyetlen Vangelis-motívum, amit eloroztunk annak idején: a Spiral egyik darabja egy időben a rádió Esti krónikáját vezette be. A 90-es években még a nagy francia oceanográfus Jacques Cousteau-val is dolgozott együtt. 2002-ben azonban már teljesen „legális” együttműködésre is sor került: Vangelis írta és állította össze ugyanis Shakespeare A vihar című drámájának zenéjét a Nemzeti Színház Schwajda György rendezte előadásához.

A muzsikus 1980-ban költözött át Londonba, és ekkor került be a nagy mozi világába. Mindjárt az első próbálkozása hatalmas sikert aratott: Hugh Hudson Tűzszekerek című filmjének zenéjével Oscar-díjat nyert, ő volt az első, a pop-rock világából jött zeneszerző, aki elnyerte az aranyszobrot. A nagy mozifilmek mellett a színház is vonzotta, sőt balettzenéket is írt Frankenstein, valamint A szépség és a szörnyeteg történetére.

Vangelis pályája utolsó évtizedeiben az univerzum felé fordult. Egyik legnagyobb szabású darabja a Mythodea volt, amelyet a NASA Mars-missziója ihletett. Ennek a fenséges műnek a bemutatóját hozzá méltó környezetben az athéni Akropolisznál tartották. Utolsó lemeze, a Juno to Jupiter szintén a csillagok közé vitte zenéjét, egyben tisztelgett az ógörög mitológia főistenei előtt.

Vangelis Odysseas Papathanassiou úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Sajnos soha nem találkoztunk, de egyet gondoltunk a zenéről: ő is az univerzum őserejének tekintette, és a létező legtökéletesebb sokdimenziós tudásnak. Önmagát pedig így jellemezte: „Úgy működöm, mint egy csatorna, amelyen keresztül a zene kilép a zaj káoszából.”

Évekkel ezelőtt egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy instrumentális darabokra "kisfilmeket" írtam. Az Albedo 039 Nucleogenesisére egy szakítás történetét képzeltem el, ahol a férfi egy telefonfülkében áll, de nem meri felvenni a kagylót, miközben a nő fentről, az ablakából figyeli a telefonfülkét, várja, hogy megszólaljon a telefon, de hiába. Aztán a férfi kilép a telefonfülkéből, nyitva hagyja az ajtaját és lassan távozik. A nő kinyitja az ablakot, utána kiáltana, de nem mer és a férfi lassan eltűnik a távolban. Most ezzel a képsorral és ezzel a zenével búcsúzom Vangelistól.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk