hirdetés

KULT

Csoki és Hipo: A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra

Interjú a zenekarral, akiket vécékben tartott gerillakoncertjeik tettek legendássá – legutóbb már annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Link másolása

hirdetés

Az idei Fishing on Orfű legszürreálisabb pillanata volt, amikor az éjszaka közepén akkora buli kerekedett az egyik vizesblokkban, hogy jóformán a plafonról is lógtak az emberek.

A performansznak már több éves hagyománya van, ráadásul a Csoki és Hipo az online népművészetben is emblematikus helyet foglal el olyan slágereiknek köszönhetően, mint az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), a Zokniszandál, vagy a Zöldszemes Stop Soros.

Na de honnan indult ez az egész, mi van a koncepció mögött, és egyáltalán, hová futhat ki az egyre növekvő népszerűség? Ezt mind megkérdeztem tőlük.

– Meséljetek a zenekar kezdeteiről!

Csoki: Hipo már egyetemre járt, én pedig gimis voltam, amikor megismerkedtünk egy buliban Pécsett. Elég sokat jártunk bulizni akkoriban, minimum heti 2-3 alkalommal, ezt próbáltuk magasabb szintre emelni azáltal, hogy jelmezeket vettünk fel és nagy papírmasé maszkokat is gyártottunk.

hirdetés
Uj Péter egyik publicisztikájában olvastunk az „ufófejű jetidémonról”, többek között ez is megihletett bennünket. Eleinte annyi volt az összes tevékenységünk, hogy ehhez hasonló hülye jelmezekben fotózkodtunk bulikban emberekkel, majd a képeket feltöltöttük a Facebook-oldalunkra.

A zenei szál csak később indult el, miután javasoltam, hogy ilyen névvel akár zenekart is alapíthatnánk (a beceneveink ugyanis már korábban megvoltak). De kezdetben hiába írtunk dalokat, előadni nem igazán tudtuk őket: bár fent voltak a YouTube-on, fogalmunk sem volt például a szövegekről, vagy az élő hangszerelésről. Én egyébként ma sem vagyok egyáltalán muzikális, ha valamelyikünk ért bármennyire is a zenéléshez, az inkább Hipo.

Hipo: Azóta egyébként már hárman vagyunk, miután az egyik Ördögkatlanon megkérdeztem a leendő dobosunkat, nincs-e kedve beatboxolni mellettem. Csoki ugyanis akkor már a kapitalizmus áldozata lett, így azon a koncerten sem tudott fizikai valójában jelen lenni, ahogy például az idei Fishingen sem. Volt kedve, szóval ő lett az „és”.

A zenekar és a legnagyobb rajongójuk, akiről dalt is írtak (lásd lejjebb)

– Gyakori komment a dalaitok alatt, hogy „ehhez mit kell tolni?” Hogyan írtok szövegeket?

Csoki: Csóró gimnazistaként, amikor persze már buliztam, egy bizonyos fajta energiaitalra voltam durván ráfüggve, annak komolyan voltak hallucinogén hatásai. Jó, ehhez meg kellett inni belőle másfél litert egy este, de ez például erős hatás volt. Az unalmas, klasszikus kábítószerek mellett használunk inspirációnak kultúrát is. Nekem a Bizottság és a Soerii & Poolek volt jelentős előkép, Hipónak a klasszikus zenében vannak idoljai.

Hipo: Kiemelném továbbá a Pa-Dö-Dőt, Aradszky Laci bácsit, Uhrin Benedeket. Valamint egyszer Szlovákiában kipróbáltam a Kofola nevű üdítőt, annak is elég durva hatása volt az agyamra. Azt hiszem, az egyik dalszövegünkbe bele is került elrejtve.

Csoki: Érdekesség, hogy Hipo egyáltalán nem iszik alkoholt, és amikor vele megyek bulizni, általában én sem.

Rajtunk kívül viszont nagyjából mindenki, így nagyon érdekes helyzetek állnak elő abból, hogyan kommunikálunk a részeg, betompult emberekkel. Sok szövegrészlet tőlük ered, szóval mondhatjuk, hogy közvetlenül a rajongóinktól nyerünk inspirációt.

Valamint persze egymásra is hatunk: a Zokniszandál alaptémáját például én találtam ki, megírtam a teljes szöveget verzékkel és refrénekkel, majd átküldtem Hipónak, aki két sor kivételével az egészet kihúzta és újraírta. A koncepció viszont élt tovább, és így is zseniális lett a végeredmény, szóval ilyen szervesen tud együttműködni a két elme.

– Politikai témájú dalokat miért kezdtetek írni?

Hipo: Azok megrendelésre készülnek, mindig egy titkos számról hívnak bennünket, és eltorzított hangon megmondják, éppen miről kellene írnunk. Ha pedig elkészültünk, csilingel az sms, hogy megjött a pénz a számlánkra. Amúgy nem érdekelne bennünket az egész, hacsak azért nem, mert lájkot is elég jól lehet szerezni velük.

– Milyenek a visszajelzések, szoktak benneteket betalálni fideszes trollok?

Hipo: Nagyon ritkán történik csak ilyen, valahogy elkerülnek ezek a reakciók, szerintem nem igazán tudnak mit kezdeni az egésszel. A népszerűbb videóink alá persze jön egy csomó komment, de azokat nem személyesen nekünk szánják, egyszerűen nem vagyunk akkora tényezők, hogy betaláljanak bennünket.

Csoki: Ez egyébként egy törés az életünkben, szerintem az lenne az igazi elismerése a munkásságunknak, ha valóban támadnának minket. Szóval ezúton üzenem az olvasók között lévő fideszes trolloknak, hogy legyenek szívesek és fenyegessenek meg bennünket, mert erre van szükségünk!

– Az eddigi legnagyobb sikeretek az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), ami lassan másfél millió megtekintésnél jár a YouTube-on. Számítottatok rá, hogy ekkorát fog robbanni?

Hipo: Tegyük hozzá, hogy a hivatalos feltöltésen túl különféle facebookos mémoldalakon is önálló életre kelt, ahol összesen talán már a 2-3 millió megtekintést is meghaladta, csak persze senki nem tudja róla, hogy a mi dalunk. Úgy terjed, ahogy az internetes népművészet, de ez nekünk teljesen oké, fontosabbnak tartjuk a tartalmat, mint a címkét.

Csoki: Ha nagyon meg akarjuk fejteni, akkor szerintem az áll a hátterében, hogy a Mézga család főcímdalára készült, ami az egyik legmeghatározóbb generációs emléke mindenkinek, aki a ‘80-as, ‘90-es években született. Ezért aztán nagyon könnyű kapcsolódni hozzá, különösen azoknak, akik a politika iránt is érdeklődnek.

– A vécékoncerteknek mi a története?

Csoki: Ez az egész mára intézményesült, de a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Ott kezdődött, hogy a pécsi éjszakában koncertekre járva szerettünk volna mi is zenélni az atomkész, bemindenezett embereknek, viszont a hangzavar miatt ezt sem a tánctéren, sem a pultnál nem tudtuk megtenni.

A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra, ahol többé-kevésbé nyugodt körülmények uralkodtak. Szóval bementünk olyan hangszerekkel, mint a harmonika, ukulele, vagy a Kaossilator, és amikor az emberek a tizennyolcadik sör után odajöttek könnyíteni magukon, leesett az arcuk, hogy itt valami más történik, mint amire számítottak.

Mellesleg a zenei esztétikánkat is jól jelzi, hogy tökéletesen elő lehet adni egy vécében a dalainkat. A Fishing már a sokadik állomás volt, ahol próbálkoztunk, de idővel ez lett a legemblematikusabb. Lényegében a hab a tortán, a kiteljesedés.

Hipo: Van egyébként egy másik hagyományunk is. Az alapszituáció a fesztivál utolsó hajnala, tehát vasárnap 5-6 körül, amikor a parketten végleg elhalkul a zene, de csomóan még ott állnak a kezükben egy sörrel és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, ha nem akarnak aludni menni. Na, ekkor kezdtünk el zenélni mi, Fishing-záró nagykoncertnek hívtuk. Egy ideje már nem csináljuk, de simán lehet, hogy vissza fogjuk hozni, már csak azért is, mert a vécékoncertek egy idő után jó eséllyel unalmassá válnak.

Rajongói felvételek az idei buliról, ahol Hont András volt a sztárvendég

– Két évvel ezelőtt, illetve idén már a hivatalos programban is benne voltatok a Víziszínpad egyik fellépőjeként. Hogyan érint ez benneteket?

Csoki: Őszintén? Szerintem nagyon durva kritika a magyar könnyűzenére nézve, hogy már minket hívnak meg fellépni. Konkrétan fizetnek azért, amit csinálunk, elképesztő…

„és”: Volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy

azért kapok pénzt, mert egy vécékefe-dobverővel lekísérem, amint az egyik legjobb barátom arról énekel, hogy egy eper beleszeret a saját székletébe. Ekkor egy kicsit elgondolkodtam az életemről.

Hipo: Egyébként direkt megkérdeztem a közönséget, ki az, aki tudja, milyen koncerten van, és nagyon kevesen jelentkeztek. A többségnek valószínűleg mindegy, ki játszik épp, egyszerűen csak strandolni szeretne, az csak extra, hogy szól valami közben. Ennek egyébként én nagyon örülök, szerintem a mi hatásunknak kifejezetten része, hogy csak úgy odacsöppennek az emberek és fogalmuk sincs, kik vagyunk.

– A szervezők hogy viszonyulnak a vécékoncertekhez? Nem vettek még elő benneteket a nagy tömeg és az esetleges amortizáció miatt?

Hipo: Az egyik első alkalommal még be akartak jönni a biztonságiak, hogy eltávolítsanak bennünket a vécéből, de a rajongóink sorfalat álltak és nem engedték oda őket. Ezután inkább annyiban hagyták a dolgot. Egyébként talán egyszer történt eddig egy olyan baleset, hogy az egyik rajongónk ráesett egy vécében alvó nőre, de szeretném hangsúlyozni, hogy ő nem a mi koncertünkön aludt el, hanem már eleve ott volt a kabinban.

Csoki: Legfeljebb annyi amortizáció jellemző, hogy eltörik néhány vécédeszka vagy leszakad pár függöny, de kis túlzással ezek egyébként is megtörténnének egy fesztiválon.

Az mondjuk tény, hogy a koncertjeink utáni hajnalon rendszerint zárva szokott lenni a vécé, ahol játszottunk, hogy kicsit renoválják. De szerintem már akkorára nőtt ez a jelenség, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, nem akarnak mártírt csinálni belőlünk azzal, hogy betiltják.

Hipo: Valószínűleg jobban szétszednék a vécét tiltakozásul, ha nem lenne koncert, mint amennyire így leamortizálódik.

– Miért pont Hont Andrást néztétek ki idei sztárvendégnek?

Hipo: Tudtuk, hogy ő egy beleállós figura, aki jól bírja a provokációt és a gyűrődést, így talán az ehhez hasonló hülyeségekre is rá lehet venni.

A módszerünk persze sajátos volt, elkezdtük bombázni a különféle közösségi médiás felületeit – ráadásul tényként közöltük, hogy ott lesz, miközben ő is csak ennek révén értesült az egészről. Tulajdonképpen belekényszerült, hogy eljöjjön, amikor már videókat kapott a skandálásról.

De végül szerencsére jól sült el a dolog. Jövőre majd Puzsért hívjuk meg.

– Miért nem léptek fel gyakrabban?

Csoki: Fontos elmondani, hogy nagyon lusták vagyunk. Előfordul, hogy hetekig nem beszélünk egymással, és mondjuk fél évente egy számot rakunk össze. A koncertekkel is hasonlóan állunk, a Fishing persze fix, illetve szoktunk menni Ördögkatlanra és Waldorfesztre is, de egyáltalán nem célunk, hogy minél több fellépésünk legyen. A promóciót se visszük túlzásba, általában néhány órával kezdés előtt szoktuk kiírni az online felületeinkre, a legnagyobb fanatikusok így is eljönnek.

– Mi lehet ennek az egésznek a kifutása, ha továbbra is ilyen ütemben növekszik a népszerűségetek?

Hipo: Petíciót indítunk, hogy a Lovasi építtessen egy vécécsarnokot, vagy inkább egy vécépalotát a fesztiválra, ahová mindenki befér.

Csoki: Aztán pedig hosszabbítsa meg Bicskéig.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el – jön az Egy jobb világ, David Mamet megtörtént eseményeken alapuló drámája

Az előadás október 29-től látható a Thália Télikertben!

Link másolása

hirdetés

Chicago, 1992.

A szobában a pályája csúcsára ért tanár, és az egyetemi hallgató, aki szenvedélyesen szeretne többet tudni. A szemináriumi dolgozat rosszul sikerült, de talán meg lehet egyezni a félévi jelesben. Mi kell hozzá? Nyitottság egymás felé? Kölcsönös bizalom?

John gyűlölte saját tanárait, emiatt lett ő maga is egyetemi oktató. Hogy jóvá tegye mindazt, amit ellene elkövettek, az oktatás szerepét és a fiatalok iránti felelősséget kutatja. Elmélet és gyakorlat azonban két külön világ: vállaltan provokatív stílusa feldühíti a hallgatóit, akik ellene fordulnak.

Carol John diákja. A félévi jegyet feljavítani érkezik John tanárijába. Nem hatnak rá jól a mindent megkérdőjelező oktatói módszerek. Amikor John lazítani akar a hagyományos tanár-diák viszonyon, Carol is megérzi a kezében lévő hatalmat.

Mi történik, ha ennyire nem találkoznak a szándékok? Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el. Ki a felelős? Kinek van igaza? Hol húzódik a személyesség és a zaklatás közti határ? A percről percre feszültebbé váló dráma megtörtént eseményeken alapul.

hirdetés

„A darab elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy ha ezt öt évvel ezelőtt olvasom el, sokkal kevesebbet értettem volna belőle” – mondja Mentes Júlia, a kétszereplős darab Carolja. „Mamet olyan aktuális témákat boncolgat az Egy jobb világban, mint a hatalommal való visszaélés, szexuális zaklatás, feminizmus, vagy épp a tömeges felsőoktatás hasznossága.”

A műből a szerző által készített filmadaptációt 1994-ben azonos címen (Oleanna) mutatták be, Mamet rendezésében. A filmet Roger Ebert (amerikai újságíró, filmtörténész, kritikus és forgatókönyvíró – a szerk.) tűz és szenvedély nélkülinek jellemezte, ellentétben azzal, amit az Orpheumban látott darab előadásáról írt, amit több mint egy évvel a film bemutatása előtt látott: „David Mamet Oleanna című darabja az egyik legizgalmasabb élményem, amit színházban átéltem. Két felvonással sikerült a közönséget feldühíteni - az első felvonással a nőket, a másodikkal a férfiakat.”

Tehát, arra lehet számítani, hogy az előadás után senki sem távozik semleges érzésekkel, remélhetőleg jó vitaindító lesz az est további részéhez.

Az előadás szereplői Mentes Júlia Virginia és Zayzon Zsolt. Rendező: Valló Péter.

Az Egy jobb világ 2021. október 29-től látható a Thália Télikertben!

Jegyek ide kattintva érhetők el!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Eldőlt, hogyan köszön el a nézőktől a Cobra 11

A Cobra 11 1996-ban indult Németországban és sokáig Európa egyik legnépszerűbb szériája volt.

Link másolása

hirdetés

Egy, a sorozat hivatalos Facebook-oldalára feltöltött videóból kiderül: egy 90 perces filmmel ér véget a népszerű akciófilm-sorozat, a Cobra 11 – írja a SorozatWiki.

A Cobra 11 1996-ban indult Németországban és sokáig Európa egyik legnépszerűbb szériája volt. A sorozat eleinte Magyarországon is kimagasló nézettséget hozott az RTL Klubon, mára azonban a korábbiakhoz képest kevesebben követik a szériát.

A sorozat 26., egyben utolsó évada idén nyáron ért véget Németországban. A produkcióban szereplő Pia Stutzenstein egy, az Alarm für Cobra 11 hivatalos Facebook-oldalára feltöltött videóban jelentette be, hogy egy 90 perces filmmel fejezik be a Cobra 11-et.

Arról egyelőre nincs hivatalos információ, hogy pontosan mikor vetítik le a zárófilmet.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Olyan horrorfilm született, amire büszkék lehetünk - megnéztük a Post mortemet

A Post mortem méltó a műfaj nagy klasszikusaihoz, különösen annak tükrében, hogy a külföldi konkurrenciához képest milyen kevésből kellett kihozni.

Link másolása

hirdetés
A cikk kisebb spoilereket tartalmaz.

Kevés filmet vártam úgy, mint a Post mortemet. Már az első előzetes alapján jó érzéseim voltak a filmmel kapcsolatban, és összességében nem is csalódtam.

A horrorfilm afféle mostohán kezelt műfaj. Vannak nagy rajongói, akiknek minden mennyiségben jöhet, de épp olyan sokan lenézik, egy kalap alá véve a zombi farkasemberek apokalipszisát a Halloweennel. Ezért külön öröm, hogy a magyar döntéshozók az előítéleteken túllépve idén a Post mortemet nevezték az Oscar-díjra.

Én sem vagyok horrorrajongó, nem szeretek ijedezni.

A jó filmeket viszont szeretem, akkor is, ha történetesen a horror műfajába tartoznak,

mint az Ördögűző, a Ragyogás vagy, teszem azt, A nyolcadik utas a halál.

Az, hogy „magyar horror” elsőre nem hangzik jól. Sokszor, amikor szeretnénk lemásolni valami külföldön bevált dolgot, izzadságszagú erőlködés lesz belőle. Magyar narancs. Lásd a legtöbb magyar sit com kísérletet.

hirdetés

A Post mortem előzetese azonban reménykedésre adott okot, ugyanis Bergendy Péteréknek sikerült találniuk egy hiteles magyar horrorsztorit. Nem a tulipános ládikós, „Az éjjel nem érhet véget” értelemben magyar, hanem igazából.

Egy olyan sorstragédia húzódik a hátterében, ami tényleg a miénk, amihez minden magyarnak van valami köze, mégis a világon mindenütt azonosulhatnak vele, hisz minden népnek megvannak a hasonló történetei.

Az első világháborúban Tomást (Klem Viktor), a fiatal, német fotóst légnyomás érte a csatatéren. Halottnak hitték, az utolsó pillanatban húzta ki egy tömegsírból katonatársa, az „Öreg” (Reviczky Gábor), aki észrevette, hogy még él. Tomás élet-halál határán lebegve egy kislányt látott, aki a nevén szólongatta.

A háborúnak vége, az Öreg és Tomás mutatványosokkal járja a világot. Az Öreg úgy reklámozza magát: „Az ember, aki visszatért a halálból”, és Tomás halálközeli élményei alapján vakítja a népet. Maga a fiú pedig Post mortem fotózást vállal, vagyis a családokat elhunyt szeretteikkel fényképezi le.

Megjelenik a sátrában Anna (Hais Fruzsina), akiben Tomás felismeri azt a lányt, akit a túlvilágon tett kitérője során látott. Anna elmondja, hogy az ő falujában is sok a halott, akiket lefotózhatna, majd rövidesen megérkezik Imre is (Anger Zsolt), aki meg is hívja a falujába Tomást, hogy néhány napig maradjon náluk fotózni.

Tél van, a kis faluban a fagyos földbe nem tudják eltemetni a halottakat. Csapás csapás után sújtja őket. A férfiak nagy részét elvitte a háború, az otthon maradtakat a spanyolnátha tizedelte meg. A fiatalember elvállalja a munkát, nem is annyira a pénzért, hanem mert nem hagyja nyugodni Anna személye.

Mint kiderül, kettejüket az köti össze, hogy mindketten jártak már a túloldalon: Anna halva született, nyakára tekeredett a köldökzsinór, de a szülésnél segédkező nagynénjének sikerült éltere keltenie.

Hamarosan kiderül, hogy a kis faluban furcsa események követik egymást. Sokan hallanak hangokat: sikolyokat, emberi beszédet, lábdobogást. Titokzatos halálesetek történnek. Tomás és Anna nem sokára rájönnek, hogy kísértetek sanyargatják az embereket.

Tomás első gondolata a menekülés, de végül erősebb a kíváncsisága és Annával megfogadják, hogy kiderítik, miért haragszanak az elhunytak lelkei, mit akarnak, és megpróbálnak segíteni nekik…

A hiteles történet mellett természetesen fontos a kivitelezés is. A gagyi, Ed Wood szintű megvalósításon is el tud úszni egy jó ötlet.

A Post mortem ebben sem okozott csalódást, nem látszik meg, hogy milyen alacsony költségvetésből készült a hasonló külföldi produkciókkal összehasonlítva.

Bergendy Péter remekül játszik az idegeinkkel, számtalanszor éreztem azt, hogy szándékosan megvezet minket. Olyan szituációkat teremt, amikor a rutinos horrorfilmnéző tudja, hogy mindjárt történik valami ijesztő – aztán ezeket a pillanatokat elereszti, szinte csalódást keltve, hogy aztán akkor keljen éltere egy hulla, amikor nem is számítunk rá.

A végső próba, hogy mennyire utánoz esetleg a film más, korábbi alkotásokat. Tagadhatatlan, hogy az embernek eszébe jut sok minden, Az ördögűző, a Poltergeist (a gyerekek miatt), a Démonok között vagy akár az Egyenesen át (ami nem horror, de azért ide tartozik). De ez inkább a műfajból fakad, a film nem hasonlít ezek közül egyikre sem. És bár vannak ijesztő halálesetek, a Post mortem szerencsére nem követi a Wes Craven-féle hentelős filmeket.

(A víz alatti jelenetekről nekem még az Alien4 is beugrott, de ez valószínűleg már tényleg csak az én szabad asszociációm.)

Ha van valami, amit fel lehet róni a filmnek, az néhány dramaturgiai maszat. Például nem egészen világos, hogy ha a kísértetek dühükben egymás után gyilkolják az ártatlan embereket (legalábbis senkiről nem derül ki, hogy bármi bűne lenne), Tomás és Anna életét miért kímélik meg a többszöri "összetűzéseik" során.

Hiányérzetet keltett bennem kicsit a befejezés is. Tomás úgy búcsúzott el a film elején az Öregtől, hogy néhány nap múlva követi. A film végére azonban az ifjú mintha teljesen elfeledkezett volna bajtársa - és nem utolsó sorban, megmentője - létezéséről, szemmel láthatóan esze ágában sincs visszatérni hozzá és a mutatványosokhoz, és még egy fél gondolata sincs erről.

Bár összességében tetszett, hogy nem rágja a szánkba a film, minek mi az oka, azért az például zavart, hogy amikor az egyik szereplőt magába szívja a plafon, nem tudjuk meg, mi lett vele. Még a holtteste sem kerül elő. Eltűnt, kész. Ez van. Béke poraira.

Külön érdekessége számomra, hogy a jelenetek jelentős részét a szentendrei skanzenben vették fel, amit történetesen jól ismerek. Abban a pajtában szokott nyaranta kézműves foglalkozáson részt venni gyermekem, ahol a filmben a hullákat tárolják. Sőt, a tábor alatt egy alkalommal ott is alszanak.

Azt hiszem, mostantól nem lesz ugyanaz számomra az a hely, de ez legyen az én problémám.

Nem szeretném nagyon elspoilerezni a filmet, inkább mindenkit arra biztatok, nézze meg. Legyen elég annyi, hogy végül – áldozatok árán – Tomás rájön, mit akarnak a túlvilági lelkek, és sikerül megszabadulni tőlük.

Külön tetszett, hogy a film nem magyaráz meg mindent száz százalékosan (például, hogy Anna miért jelenik meg a szellemek között is, miközben él.)

Kiváló alakítások emelik a film színvonalát. Elsőre azt hittem, időutazáson vagyok. Hais Fruzsi ugyanis nem csak megszólalásig hasonlít nővérére, Dórira (akit nem rég láthattunk az Így vagy tökéletesben), de még a gesztusai, mimikája is teljesen olyan.

És ugyanolyan tehetséges, nagy kár, hogy – ha lehet hinni a velük készült interjúknak – egyik lány sem színészként képzeli a jövőjét.

Klem Viktor szerethető, Schell Judit reményvesztett és szomorú. Anger Zsolt itt is megmutatja, milyen sokoldalú színész. Régen a hasonló falusi figurákat olyan „népi” színészek alakították, mint Pethes Imre vagy Bánhidi László, de Anger olyan hitelesen hozza Imrét, mint mindig abban a faluban élt volna.

Kisebb szerepekben is olyan remek színészek láthatóak mint Hámori Gabriella vagy Tóth Ildikó – neki különösen örültem, a 90-ées években sokszor láttam az Új Színház előadásaiban –, Nagy Mari vagy Kiss Diána Magdolna.

Akit külön szeretnék kiemelni, az Revicky Gábor. Ha volt bennem hiányérzet a film kapcsán, az az, hogy ő nem kapott több időt. Titkon arra számítottam, hogy a film egy pontján visszatér.

Reviczky Gábor humoros alakításaival lett igazán ismert és népszerű (Pasik, A miniszter félrelép, Csinibaba, Zimmer Feri, Üvegtigris),

de drámai szerepekben is a legjobbak egyike.

Ezt megmutatta például a Barbárok tévéváltozatában, és most a Post mortemben is.

Külön említést érdemel Nagy András operatőr, akit már az Így vagy tökéletes kapcsán is kiemeltem. Az egész film gyönyörű, és ez nyilván jelentős mértékben az ő érdeme is. A para faktort pedig nagyban növeli Pacsay Attila zenéje is.

Összességében olyan horrorfilm született, amelyre büszkék lehetünk, amely a nemzetközi piacon is megállja a helyét, mert méltó a műfaj nagy klasszikusaihoz.

Bergendy Péter azt is belengette, hogy már gondolkoznak a folytatáson. Én drukkolok neki. Ha amerikai film lenne, szerintem már készülne belőle a netflixes sorozat.

fotó: Szvacsek Attila

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Ryan Gosling alakítja majd Kent az élőszereplős Barbie-ban

Évek óta dolgoznak a filmen, aminek Margot Robbie lesz a főszereplője Barbie-ként.
Címkép: Northfoto - szmo.hu
2021. október 24.


Link másolása

hirdetés

Most kiderült, hogy a 40 éves, Oscar-díjra jelölt Ryan Gosling lesz Ken, Barbie pasija. Greta Gerwig rendezi a filmet a Noah Baumbach-kal közösen írt forgatókönyv alapján. A cselekményről még nem lehet tudni semmit, csak a Deadline infói vannak, amelyek szerint nem egy klasszikus Barbie-történetre kell számítani.

Barbie szerepére egyébként nem volt könnyű színésznőt találni, először úgy volt, hogy Amy Schumer játssza majd, majd Anne Hathaway volt a képben, de mindketten visszamondták. Utánuk jött Margot Robbie, akit az Öngyikos osztagból és a Wallstreet farkasából ismerhetünk a leginkább. Eleinte Gosling se akarta elvállalni Ken szerepét, de a Mattel Films ragaszkodott ahhoz, hogy csak ő lehet Ken, így végül aláírta a szerződést.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: