KULT
A Rovatból

Csapongva indul az Eufória második évada, de annál nagyobbat üt a befejezés.

Az Eufória alkotói két és fél évvel az első évad után ugyanott folytatták Rue, Jules és a többiek történetét, ahol annak idején abbahagyták. A kezdés kicsit kusza és nehezen követhető, de a harmadik rész környékén úgy beüt a cucc, hogy csak pislogunk.

Link másolása

Az Eufória első évadát egyből ledaráltam annak idején. Az akkor még csak óvatosan hype-olt széria már a szokatlanul őszinte bevezetőjével rabul ejtett, epizódról epizódra jobban szerettem, az évad lezárása pedig felülmúlt számomra mindent, amit addig tévésorozatban – pláne tinikről szólóban – valaha láttam. Imádtam, ahogy részről részre elkapott, felrepített, aztán visszaejtett a földre, néha egyenesen pofára, valahogy úgy, mint a főszereplőjét a drogok, és függő lettem. Mármint Eufória-függő.

Hamar egyértelmű lett, hogy az, amit a sorozat kreátora, Sam Levinson az íróival, Rév Marcell operatőrrel, a színészekkel és a stáb többi tagjával teremtett, sokkal több profin összerakott szórakoztatóipari terméknél.

Tehetséges és elkötelezett művészek olyan szívvel-lélekkel létrehozott alkotása, ami ritkán születik ebben a műfajban, és ennél is ritkábban övez ilyen nagy érdeklődés.

A széria ugyanis, több hasonlóan induló, bátor és provokatív projekttől eltérően nem csak egy szűk réteg kedvence lett, hanem hatalmas nézettséget is tudott produkálni. A sok elismerés mellett ugyanakkor több irányból érték kritikák is, például amiatt, hogy a végletekig eltúlozza a kamaszok külső és belső világának ábrázolását, öncélúan sok benne az erőszak, nem utolsó sorban pedig egyesek szerint vonzóvá teszi a fiatalok számára a drogfogyasztást és a szexualitás szélsőséges megélését.

De a negatív felhangok sem tudtak változtatni a tényen, hogy az Eufória popkulturális mérföldkő lett.

Kompaktul lezárt első évadának szakmai és közönségsikere után pedig nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. Azt viszont akkor még nem sejtette senki, hogy erre (ha nem számítjuk a kétrészes különkiadást) két és fél évet kell majd várnunk, és hogy a második évad már egy egészen más valóságba érkezik. A két szezon között lefutott egy globális járvány, aminek nyomán a veszteség, a bezártság és a szorongás mindannyiunk alapélménye lett.

A világunkról pedig – amit két évvel ezelőttig egy viszonylag biztonságos helynek gondoltunk – kiderült, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Azt meg pláne nem tudhattuk, hogy néhány nappal az új szezon befejező epizódja előtt a szomszédunkban kitör a háború, és a világpolitikai események egy még szorongatóbb élethelyzetbe taszítanak minket, egy minden eddiginél pesszimistább jövőképet előrevetítve, és elterelik a fókuszt a kultúrafogyasztásról meg a művészi kísérletezésről.

Mindennek értékelése kívül esik évadkritikám keretein, az viszont ide tartozik, hogy a két szezon között megélt tapasztalatok és a két és fél év kihagyás is közrejátszhatott abban, hogy a második évad kezdésénél alig tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a sztoriba. Talán segített volna egy szezonösszefoglaló, hogy visszarázódjak a cselekménybe, mindenesetre az első két rész a nagy remények és hosszú várakozás ellenére nem kecsegtetett sok jóval.

Már azt fontolgattam, hogy félreteszem a folytatást, de szerencsére győzött a kíváncsiságom, mert a harmadik epizód megtörte a kételyeimet.

Onnantól pedig lélegzetvisszafojtva követtem az új évadot, ami a kezdeti döcögés és útkeresés után egyszer csak beszippantott és nyílegyenesen repített előre a katartikusra sikerült lezárás felé.

Az első évadban a főszereplő, Rue (Zendaya) egyes szám első személyben és zavarbaejtően őszintén beszélt nekünk a gyerekkoráról, mentális problémáiról és arról, hogyan lett drogfüggő. Aztán ahogy végigkövettük őt a függőség stádiumain, részről részre felsorakoztak mellette a sorozat további fontos szereplői. Személyes háttértörténeteiket szintén Rue mesélte el, és hol mindentudó narrátorként jelent meg, hol ironikusan felhívta a figyelmet arra, hogy valójában megbízhatatlan elbeszélő.

Ez a fajta narrációs eljárás, az ebből fakadó humor és a szereplők bemutatásának módja a második évadban is megmaradt. Ahogy haladunk előre a szezonban, tovább árnyalódnak a már ismert karakterek (Nate, Cassie, Maddy), és kerülnek fókuszba mellettük teljesen új (Elliot), vagy korábban jelentéktelennek tűnő szereplők (Lexi, Fezco, Ash, Cal), Kat karaktere viszont az első évadbeli hangsúlyos jelenléte ellenére most alig kap teret, talán ez az új évadban majd változik.

A történet gerincét most is Rue elvonó utáni újabb drogos mélyrepülése adja, aki ezúttal tényleg a pokol legmélyebb bugyraiba száll le, ahonnan néha már egyáltalán nem látszik a visszaút. Az első szezonban nagyon erősen elindított Rue-Jules szál viszont már a kezdésnél megtorpan és a helyzet nem is változik nagyon, Levinsonék mintha nem tudtak volna mit kezdeni az általuk teremtett karakterrel. De ugyanígy nem teljesen tiszta a Fezco és Nate között kirobbanó konfliktus sem, ami pedig egy sor fontos következménnyel jár majd az évad során.

Annál izgalmasabban alakul viszont a Nate, Cassie és Maddy között kibontakozó szerelmi háromszögtörténet. Magasságainak és mélységeinek felvillantásával Levinson szédületesen pontosan képes ábrázolni a női barátságok működését, a szeretetlenségből fakadó önbizalomhiány és megfelelési kényszer pszichológiáját és azt, hogy micsoda pusztításra képesek az elfojtások meg a feldolgozatlan traumák.

Ebben az évadban a legnagyobb reflektorfényt mégis Cassie húga, Lexi kapja, aki az események csendes és szürke szemlélőjeként elkezd írni egy színdarabot arról, amit maga körül lát és amit a barátairól gondol. Az előadás vizuális és dramaturgiai orgiaként is értelmezhető premierje lesz végül az évadfinálé, ezzel pedig már olyan kérdések is bejönnek a képbe, hogy mi a művészet szerepe, hogy az alkotás lehet-e az önismeret eszköze, vagy hogy van-e jogunk megbántani valakit, még ha jót akarunk is neki.

Az ide-oda kacskaringózó, de végül szépen egymásba futó szálakból pedig végül kirajzolódik valami más is: Levinson látképe egy apák nélkül felnövő generációról. Ami az első évadban még csak megkapargatva volt, az mostanra egyértelműen ki is van mondva: az apák meghaltak, leléptek vagy soha nem is voltak, akik maradtak, azok meg tönkretették a gyerekeik életét.

Az anyák a vallásba, az alkoholba vagy a munkába menekülnek a magány elől, és egyedül küszködnek az apahiányt feldolgozni képtelen kamaszgyerekeikkel, akik az élet értelmét a drogokban vagy a szexben keresik ebben az értelmetlen és jövőkép nélküli világban.

Bár a második évad az elsőhöz hasonlóan kerek lezárást kapott, a fináléhoz közeledve már tudni lehetett, hogy az HBO berendelte a folytatást. Egyes szereplők történetében még bőven van annyi potenciál, ami izgalmassá tud tenni egy évadot, de nem vagyok benne biztos, hogy például Rue apahiányából és szerfüggéséből, vagy Rue és Jules szálából ennél többet ki lehet hozni. Nagy kár lenne, ha a folytatás kényszere miatt mindaz, amit eddig felépítettek, egy végtelenre nyújtott szappanoperaként fulladna bele az érdektelenségbe.

Eufória (2. évad)

Amerikai filmsorozat, 60 perc, 2021

Rendező: Sam Levinson

Forgatókönyvíró: Sam Levinson, Daphna Levin, Ron Leshem,

Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Sydney Sweeney, Jacob Elordi, Eric Dane, Maude Apatow

HBO


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
Videó: Ilyen rossz állapotban van Ozzy Osbourne, ezért marad el a turnéja
A többek közt Parkinson-kórban is szenvedő énekes alig tud már járni, és képtelen színpadra állni többé. Online még talán hallhatjuk énekelni, de a budapesti koncert is elmarad májusban.

Link másolása

Ozzy Osbourne megtörten bejelentette, hogy sajnos fizikailag képtelen teljesíteni a már meghirdetett Európa-turnéját. Instagram oldalán posztolta: "Ez a valaha volt legnehezebb dolog, amit közölnöm kell veletek, drága rajongóim..."

A négy évvel ezelőtt történt quad-balesete és gerinc-sérülése miatt számos műtéten átesett teste már nem bírja a terhelést, nem tud utazni, fellépni pedig pláne nem lenne ereje.

A Black Sabbath frontembere 2020-ban hozta nyilvánosságra, hogy Parkinson-kórban szenved. Négy éve diagnosztizálták nála a betegséget, amikor egy szerencsétlen otthoni elesés miatt ugyancsak kórházba került. A rocklegenda akkor az amerikai televíziókban azt nyilatkozta: Minden végtagja fáj, remeg, zsibbad. Érthető tehát, hogy képtelen színpadon állva énekelni.

"Szintén hálás vagyok amiatt, ahogy mindannyian türelmesen ragaszkodtatok a megvett jegyekhez, de jó lelkiismerettel mostanra rájöttem, hogy fizikailag nem vagyok képes megcsinálni a közelgő európai és brit turnémat – írta Osbourne.

A videót a rocksztárról a Daily Mail hozta nyilvánosságra:

A Santa Monica-i sajtótájékoztató után láthatóan rossz állapotban, bottal bicegve kapták lencsevégre Ozzyt, aki igazi rocksztárhoz méltóan mégy egy peace-jelet mutatott a helyszínen várakozó rajongóinak.

"Sohasem gondoltam volna, hogy a turnéknak így lesz vége. A csapatom most azon dolgozik, hogyan léphetnék fel anélkül, hogy városról városra, országról országra utaznék"

- írta Ozzy.

A tavalyról idén májusra halasztott budapesti Aréna-koncert is része lett volna a Judas Priest-tel közös turnéjának, így ez is elmarad.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
D. Nagy Lajos: „Túlzás, hogy Feró írta a Bikini legnagyobb slágereit”
Szerinte Feró sok szöveget írt, amik valóban jók is voltak. Ő azonban inkább szerzőtársként tekint rá.

Link másolása

Túlzás, hogy Feró írta a Bikini legnagyobb slágereit - mondta a Blikknek D. Nagy Lajos, a Bikini énekese. A zenekar az alapítás 40. évfordulóját ünnepli az Arénában májusban, a zenész ebből az alkalomból adott egy hosszú interjút a lapnak.

D. Nagy a beszélgetésben felidézte a kezdetetek is. Mint mondta, a Bikini válságban volt, amikor Németh Alajos, Lojzi megkereste őt.

„Én akkor jöttem vissza Angliából, és semmi kilátásom nem volt arra, hogy bandám legyen, így boldogan mondtam igent” - emlékezett vissza D. Nagy. Az énekesnek azonban volt egy feltétele is: a régi dalokat nem akarta énekelni, azt akarta, hogy a nulláról kezdjék.

Arra a felvetésre, miszerint Nagy Feró azt állítja, hogy a Bikini legnagyobb slágereit neki köszönhetjük, D. Nagy azt mondta: ő nem így emlékszik.

„Sok szöveget írt, jók is voltak. A Mielőtt elmegyek dallamát Lojzi írta, a szövegét én, ám amikor bementünk a stúdióba, Ferónak volt egy ötlete, beleírt a refrénbe, a szövegbe és a zenébe, amitől kétségtelenül jobb lett a dal, való igaz. Szóval szerzőtárs volt, de hogy ő írta volna, az enyhe túlzás. De mindegy is, régen volt, az idő megszépíti a dolgokat.”

D. Nagy azt is hozzátette, hogy mikor készült a lemez, akkor öt-hat dallal megkeresték a lemezgyárat, hogy szeretnék kiadni az albumot. A Hungaroton lemezkiadó egykori zenei szerkesztője pedig azt javasolta, hogy amolyan tanácsadóként vegyen benne részt Trunkos András és Nagy Feró, de „a dalok többségébe nem szóltak bele”.

D. Nagy azt is elmondta, hogy a májusi születésnapi bulira nem hívtak vissza senkit, „mindig az aktuális zenekar ünnepli az évfordulót”.

„Ahogy most létezünk, jó ahogy van, mondtam is nekik, hogy innen már nem lehet kilépni”

- tette hozzá.

A zenészt a családjáról is kérdezték, és elárulta: júliusban megszületett Daniella lánya első gyermeke, így nagypapa lett.

„Van egy kisfiú unokám, aki csodálatos. Megyek, amikor tudok, de a sok jelenlevő vírus miatt óvatosabbak vagyunk. Naponta kapom azonban a képeket.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Dave Bautista a legjobb benne, és ezzel el is mondtunk mindent a filmről – Kopogás a kunyhóban
Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez az M. Night Shyamalan-film, de a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Kritika.
B. M.; képek forrása: imDb.com és YouTube - szmo.hu
2023. február 03.


Link másolása

Sajnos mindenkit el kell keserítenem, csak egy középszerű film lett a végredmény. M. Night Shyamalan rendező régóta keresi önmagát, de a Jelek óta nem igazán volt jó filmje. A Széttörvét James McAvoy és Anya Taylor-Joy vitte a hátán, A látogatás és az Idő pedig annyira röhejesen rosszra sikeredett, hogy túlléptek önmagukon és átestek a már szórakoztató kategóriába.

Igazából a Kopogás a kunyhóban is majdnem annyira jó lett, mint a Széttörve,

köszönhetően a színészeknek, de a forgatókönyv gyengeségei miatt majdnem olyan szórakoztató, mint az Idő, de egyik lécet sem sikerült végül megugrania, így maradt a középszerűség.

A történet röviden: egy homoszexuális pár, Eric és Andrew (Jonathan Groff és Ben Aldridge) nyolcéves kislányukkal egy elszigetelt kis erdei kabinban nyaralnak, de kikapcsolódásukat megszakítja négy idegen, akik megkötözik őket és

azt követelik tőlük, hogy önként áldozzanak fel maguk közül valakit. Erre szerintük azért van szükség, mert csak így kerülhető el az apokalipszis.

A négy idegen nem ölheti meg a család egy tagját sem, de a feszültség és a tét egyre nagyobb és az idő fogytán van. Eléggé in medias res kezdődik, ahogy rögtön megjelennek a „rosszak”, de shyamalanosan tele van pakolva a film unalmas flashbackekkel, amikre nem tudom, hogy tényleg szükség volt-e, mert nagyon megtörik a lendületet és a feszültséget. A nagy kérdések: vajon tényleg igazat mondanak az idegenek? Valóban közel van a világvége?

A kopogás a kunyhóban egy számomra ismeretlen Paul Tremblay-könyvadaptáció, M. Night ebből írt forgatókönyvet, de a film története annyira mély, mintha egy kocsmai beszélgetésből írták volna. Ott szoktak ilyen abszurd dolgokkal viccelni egymással, hogy "Te mit csinálnál inkább: egy évig milliárdosként élnél, de közben tudod, hogy meghalsz az év végén, vagy száz évig szegénységben?", és társai. Valószínűleg a könyvben ennél mélyebb témákról is szó volt, de azokat nem sikerült adaptálni. Sok mindent érint Shyamalan forgatókönyve,

csak semmiben sem mélyül el igazán, nem ad hozzá semmi pluszt ezekhez a gondolatokhoz.

Például szóba került a rasszizmus, szexizmus, homofóbia, de nem fejti ki rendesen egyiket sem, mindent csak érintőlegesen. Bár mondhatnám, hogy cserébe a megvalósítás különleges és egyedi, de nagyon nem az. A képi világ és a set design annyira erős, mint egy hármasra értékelt egyetemi vizsgafilm. Mivel egyetlen helyszínen, az erdőben forgatták egy kunyhóban mikro büdzséből, így esélyes az anyagi siker, a stúdió nem kockáztatott nagyot vele. Nem tudni mekkora lehetett a költségvetés, de a nagyja biztosan a színészekre mehetett el.

Dave Bautista kiváló befektetésnek bizonyult, hihetetlenül jó a szerepében, széles vállán cipeli az egész filmet. Az ő karaktere érdekes, játéka komplex és végre nem csak egy vicces hústorony. A probléma, hogy még sem lehet neki drukkolni, mert hiába kiemelkedő a karaktere, a motivációja és a karaktere miatt egyértelműen ő az antagonista. A másik három idegent Abby Quinn, Rupert Grint és Nikki Amuka-Bird alakítja, ők is kiválóan hozzák a szerepeiket.

Mindenkinek van valami Shyamalanos szeszélye, ami definiálja a karakterét.

De sajnos semmi mélység nincs bennük, mégis tisztességesen eljátsszák őket. Az igazi gond az, hogy a másik oldalnak se nagyon lehet drukkolni, Ben Aldridge és Jonathan Groff kettőse szerethető, a homoszexuális pár, de papírvékonyak a karaktereik. Csupán annyit tudunk meg róluk, hogy nagyon szeretik egymást és a

kislányukat. A kilencéves Kristen Cui nagyon ügyes a kis Wen szerepében, ő talán az egyetlen szerethető szereplő, ami nem véletlen, hiszen ő szimbolizálja az ártatlanságot és az emberiség jövőjét.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, hogy vizuálisan mennyire rossz élmény nézni a filmet. Szinte már rondának is lehetne nevezni a kamerakezelést. Értem, hogy koncepció lehetett, de nagyon zavaróak a folyamatos szuperközelik, gyakorlatilag a színészek arcában van a kamera. Ez egy Dave Bautistánál ez különösen vicces, mert szegénynek amúgy sincs kis feje, de amikor premier plánban az egész vásznat betölti, még groteszkebb lesz a látvány.

A fókusz gyakran el van csúszva, gondolom művészi döntésből, de nézőként kifejezetten zavaró.

Zack Snyder használta hasonlóan a kamerát a Holtak serege forgatásán, én már ott se szerettem ezt a technikát. Szerencsére viszont a színészek kárpótolnak a pocsék moziélményért. Sajnálatos módon még thrillernek is kevés ez a film, mert alig van benne feszültség.

A főszereplőket nem lehet bántani, a brutális, erőszakosabb jelenetek a kamera látóterén kívül történnek, a CGI sokszor zavaróan gyenge, eléggé „tescogazdaságos” világvégét látunk. Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy kisköltségvetésűnek hat az egész.

Nem moziba való lenne, a streaming szolgáltatók műsorán találkozunk hasonló művekkel.

Az igazság az, hogy talán csak Dave Bautista játéka miatt érdemes megnézni a Kopogás a kunyhóban-t, vagy ha esetleg felcsigáz valakit M. Night Shyamalan neve, hogy ebből az abszurd felvetésből mit fog kihozni. Minden úgy történik, ahogy azt a néző várja, semmi meglepetés, semmi adrenalin. Ugyan van a filmnek egyfajta bája, de nem biztos, hogy megér egy mozijegyet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Szünetre vonul az X-Faktor, jön a The Voice az RTL-re!
Lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban. A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak, a zsűri például háttal ül a versenyzőknek.

Link másolása

72 országot már meghódított, hamarosan pedig az RTL képernyőjére érkezik a The Voice - hangzott el az RTL Fókusz című műsorában. A világ egyik legsikeresebb tehetségkutató műsora az idén szünetre vonuló X-Faktort váltja.

Kolosi Péter, a csatorna programigazgatója mindenkit megnyugtatott: lesz még X-Faktor, csak nem 2023-ban.

A The Voice-nak nagyon különleges szabályai vannak: a zsűritagok háttal ülnek, nem látják, hogy ki énekel, ezért első körben a hangjukkal kell meggyőzniük a zsűrit a versenyzőknek. Itt tehát a hang a legnagyobb fegyver.

2015-ben egyébként Király Viktor vett részt a The Voice adásában, szép sikert is aratott.

Egy kommentelő ezt írta:

"Azt ugye vágod hogy egy világsztár kb 10mp-n belül megynomta azt a gombot, és állva tapsolt neked?! Ez nagyon nagy megtiszteltetés!"

Link másolása
KÖVESS MINKET: