hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Budapest a Duna Hollywoodja” – állítja Gijs Naber, a Feleségem története főszereplője

A holland színész elárulta, mi közös benne és Störr kapitányban, és miért nem tudott eljönni Magyarországra filmbéli partnere, Léa Seydoux.

Link másolása

hirdetés

Már vetítik a hazai mozikban Enyedi Ildikó új filmjét, mely szinkronos és feliratos változatban is elérhető a rajongók számára. A Feleségem története férfi főszereplője, Gijs Naber részt vett a magyarországi díszbemutatón, és szívesen válaszolt kérdéseinkre.

- Mielőtt megkapta ezt a szerepet, ismerte valamennyire a magyar filmművészetet vagy a filmszakmát?

- A szakmát nem kimondottan, de láttam már néhány magyar filmet. Például megnéztem Ildikó előző filmjét a Testről és lélekrőlt. A forgatás óta jobban belelátok a szakmai klímába is, ami most épp változóban van – szerintem egyébként rossz irányba.

Viszont úgy látom, hogy nagyon nagy, profi szakembergárda dolgozik a magyar filmiparban. Ebben közrejátszik a magyar filmtörténet is, ami ugyancsak nagyon érdekes.

Budapest a Duna Hollywoodja, ami önmagában is egyfajta profi atmoszférát jelent. És mint mondtam, láttam a Testről és lélekrőlt, ezért amikor felkértek, hogy szerepeljek Ildikó következő filmjében rögtön azt mondtam: Jó, csináljuk.

hirdetés

- Hogy került kapcsolatba a projekttel?

- Felkértek egy vizsgafilmbe a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Csoma Sándor Casting című alkotásába.

Érdekes volt a történet és a forgatókönyv. Egy pornófilmproducert játszottam, aki úgy manipulálja a kamerája elé lépő lányokat, hogy lefeküdjenek vele.

Ez a felszín, de a film mélyebb vonala azt próbálja megmutatni, hogyan próbálnak a vidéki nők boldogulni, kitörni a szegénységből, lehetőséghez jutni.

Nagyon élveztem a munkát. Egyébként is mindig jó élmény diákokkal dolgozni, mert nagyon elkötelezettek és inspirálóak. Előttük nincsenek akadályok, azt teszik, amit jónak látnak.

Később, amikor anyagi támogatást kell szerezni a filmjeikhez, mindenféle akadályokba ütköznek. Amint más emberek is képbe kerülnek, korlátozásokat hoznak magukkal.

Tehát elvállaltam ezt a vizsgafilmszerepet. Mint kiderült, Sándor tanára Ildikó volt, aki látta a castingot, és látott valamit bennem. Úgy gondolta, jó lehetnék a kapitány szerepére. Úgyhogy szerződtetett a hajójára.

Nagyon különleges élmény volt Ildikóval dolgozni, mert rendkívül intelligens, nyitott ember. Az instrukciói nagyon alaposak, kifinomultak.

- Mik voltak az első benyomásai a karakteréről, és mi jelentette a legnagyobb kihívást abban, hogy Störr kapitánnyá változzon?

- Ami nagyon tetszett, hogy itt ez a magabiztos ember, a kikötő és a hajó ura, felelősségteljes személy. De abban a pillanatban, hogy szerelmes lesz, ellentmondásos érzelmek lesznek úrrá rajta, és minden összeomlik körülötte.

Eltéved. Olyan, mint egy nagy, elszabadult, irányítás nélküli hajó. A felesége padlóra küldi, és próbál újra lábra állni. Sosem ítélkezik felette, nem is haragszik rá igazán, csak szeretne rájönni, mit jelent mindez. „Ki vagyok én ebben a kapcsolatban?” „Mit kell tennem, hogy megint talpra állhassak?”

Épp ezért szerintem ez a film nem pusztán a féltékenységről szól. A film elején szerelmesek egymásba, miközben azért mindketten kikacsintanak a kapcsolatukból.

De szerintem a kapitány még akkor is, amikor megcsalja a feleségét, próbál őszinte maradni vele és a többi nővel, akivel kapcsolatba kerül. Bizonyos mértékig Lizzy kéri, hogy lépjen félre. Vagy ha nem is kifejezetten kéri, de bíztatja, hogy lazítson kicsit, ne akarjon mindig ura lenni a helyzetnek.

- Amikor a filmbemutatón feljött a vetítés után a színpadra, sokan meglepődtünk. Nyilván valamennyire Störr kapitányt vártuk.

- És ehelyett megjött Störr kapitány öccse.

- Igen, Ön fiatalabb, sokkal energikusabb, vidámabb. Talált bármi közös vonást a figurával, aki meg kellett formálnia?

- Azt, ahogy az életben, a kapcsolataiban keresi a valódi önmagát, és ahogy egy idő után próbál megszabadulni attól, hogy mindig válaszokat keressen. Ez olyasmi, amivel tudok azonosulni. Nem vagyok annyira fanatikus, mint a kapitány, bár néha még talán az is.

- Számomra a legérdekesebb a filmszínészetben, hogy nagyon sokszor csak rövid pillanatokat kell megjeleníteni. Például amikor Störr kapitány a korlátnak támaszkodva nézelődik, és ezt látjuk különböző beállításokból. Önnek ezekben a kis villanásokban is hoznia kell a teljes figurát, ott kell legyen az egész élettörténete, minden érzelme. Hogy lehetséges egyik pillanatról a másikra átlényegülni kapitánnyá?

- Azért ezek a valóságban nem pillanatok. Amikor például ehhez a bizonyos jelenethez értünk, már hosszabb ideje tartott a forgatás. Emellett alaposan átbeszéltük Ildikóval, hogy miről szól ez a jelenet, milyen érzések kavarognak a kapitányban, hol tart a belső utazásában.

Sokat segített a borús ég, a környezet komorsága. Ez mind hozzájárult, hogy a megfelelő érzelmi állapotba kerüljek. Sokféle rendezői megközelítés létezik. Ildikóval nagyon sokat beszélgettünk.

Ami érdekes, hogy a vágószobában minden teljesen megváltozik. Van, ami a padlón végzi, és elképzelhető, hogy bizonyos jelenetek egész máshová kerülnek, mint ahogy a forgatókönyvben szerepeltek.

- Képes egy szerep megváltoztatni a színészt? Kapott személy szerint valamit Störr kapitánytól?

- Nem hiszem. Inkább azt mondanám, hogy az egész élmény volt nagyon tanulságos. Külföldi filmben dolgozhattam, minden más volt számomra, rengeteg új tapasztalatot szereztem. És nagy élmény volt eljutni Cannes-ba.

Az is sokat jelent, hogy olyan partnerrel dolgozhattam, mint Léa Seydoux, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk, ami most is tart. Sajnos nem lehetett itt, mert Cannes után sajnos pozitív lett a Covid-tesztje.

Ha mégis tanultam valamit a kapitánytól, talán azt, hogy néha jó, ha nem te irányítasz, néha jobb belenyugodni, mint harcolni.

fotó: Csata Hanna, Tamás Dorka


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Sittkupacból könyörögte ki a mérnök kislánya az aranyozott csempét

Elképesztő módon kerültek új leletek a Vármúzeum megújult kiállítására.

Link másolása

hirdetés

Átalakítva és megújulva várja a látogatókat a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum újkori állandó kiállítása. A Királyi Palota - A kultúra vára című kiállítás tulajdonképpen előcsarnoka (fizikailag és tematikában is) a most legfelkapottabb budapesti tárlatnak, a gyönyörűen rekonstruált Szent István teremnek. Ugyanakkor sokkal több is annál.

Az újranyitás alkalmából a kurátorok, dr. Farbaky Péter és dr. Rostás Péter művészettörténészek exkluzív tárlatvezetést tartottak a megújult állandó kiállításon. A tárlatvezetésen nemcsak a palota történetét ismerhettük meg a török kiűzésétől az 1960-as évekig, hanem számos érdekességet is hallhattunk az újonnan kiállított tárgyakról, és a kombinált jeggyel megnézhető Szent István-terem is érthető kontextusba került.

​A Budavári Palota kezdetben katonai célú épület volt, és Mária Terézia idejében alakult barokk palotává. A 19. század első felében József nádor volt az épület állandó lakója. A szabadságharc leverését követően I. Ferenc József kétszer építtette át a palotát: 1849–1856 között kamarai építészek vezetésével, majd 1890-től Ybl Miklós, illetve Hauszmann Alajos kapott megbízást a palota nagyarányú kibővítésére és átalakításra.

A királyi palota díszítőprogramjának két törekvése volt: kifejezni egyrészt, hogy a palota a magyar nemzeté, másrészt, hogy a Habsburg-ház rezidenciája. A palota három szárnyában ennek szimbólumaként három történelmi korszakot megjelenítő dísztermet alakítottak ki. A kupola alatt elhelyezkedő Habsburg-termet, a krisztinavárosi szárnyban a nemzeti függetlenséget kifejező, neoreneszánsz Hunyadi Mátyás-termet, valamint a déli összekötő szárnyban a Szent István termet. Szent István alakja az akkori közgondolkodásban a rendezett hatalmi viszonyok szimbóluma volt, tehát

a Szent István terem a Habsburgok és a magyar nemzet közötti jó viszonyt jelképezte.

A Szent István terem kandallójából egyetlen eredeti darab maradt meg, amit mi is megcsodálhattunk a kiállításon. Az aranyozott csempét az 1960-as években a bontáson dolgozó mérnök kislánya könyörögte ki a sittből, amelyet a múzeum később tőle vásárolt meg.

hirdetés

A Habsburg-időszakból származik a Habsburg-lépcső megmaradt atlasza is, ami végre ismét maga mellett tudhatja párját. Tárlatvezetőinktől tudtuk meg, hogy

a Habsburg-lépcső elpusztulása után a szobrok sokáig hányódtak a palota udvarának különböző pontjain, végül a nőalak el is tűnt.

Az újranyíló kiállításra az ember nagyságúnál nagyobb kariatidát archív fotók alapján rekonstruálták gipszből. A rekonstruálást segítette, hogy az eredeti szobor kézfeje a férfialak vállán „maradt”. Beleborzong az ember, amikor ilyet hall. Valószínűleg sosem tudjuk meg, kinek a nyaralóját díszíti most titokban az eredeti nőalak.

Ferenc József uralkodását idézi a kiállítás egyik leglátványosabb új darabja egy nőstény oroszlánt formázó, 500 kilós faragvány. Ez nem más, mint a magyar ornamentikájú, szecessziós kerti pavilon, az úgynevezett Parasztház záróköve, amit Sisi, azaz Erzsébet királyné számára terveztek.

Az 1902-ben átadott épületet az időközben elhunyt Sisi már nem élvezhette. A Parasztház egészen Budapest 1945-ös ostromáig megmaradt, ám a harcokban súlyosan megrongálódott, berendezése eltűnt. A nőstény oroszlánt ábrázoló zárókövet a múzeum régésze, Magyar Károly találta meg a déli rondellánál.

A palotát a két világháború között Horthy Miklós rezidenciájaként és múzeumként használták. Horthy 1920-ban költözött be a budai királyi palotába. Lakosztálya nem Ferenc József egykori királyi apartmanja helyén, hanem a krisztinavárosi szárnyban volt. Ezzel a gesztussal akarták szimbolizálni a királynélküliség állapotát. A Horthy-korszakban az egyetlen jelentős építészeti beavatkozás a Corvin könyvtárterem létesítése volt a mai D épületben.

A Corvin-terem padlózatából származó parkettatábla szintén szép új szerzeménye a kiállításnak. Mintáját Szabó László várkapitánysági főmérnök tervezte és Miklósváry Károly műszaki előadó rajzolta.

Horthy kormányzóságának 10 éves évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el a Szent Zsigmond-kápolna nyugati homlokzatán 1930-ban, amit most a kiállítás új tárgyaként mi is megnézhettünk. A latin nyelvű emlékkő tömören összefoglalja a vár és a palota történetét, felsorolja a jelentős uralkodókat - a sor végén a kormányzó nevével.

A palota 1945 januárjában a német csapatok legutolsó védelmi központja lett. Az épület a hetekig tartó tűzvész miatt hatalmas sérüléseket szenvedett. 1949-ben döntöttek a párt és állami központtá alakításáról, majd 1957–1959-ben kulturális intézmények otthonául jelölték ki a komplexumot. Elsőként a Budapesti Történeti Múzeum és Vármúzeuma költözött be a palotába, majd a Magyar Nemzeti Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum, végül 1985-ben az Országos Széchenyi Könyvtár.

A 20. század emlékei között kapott helyet Az orvostudomány allegóriája - A trónterem barokk falképei is. Vinzenz Fischer alkotása eredetileg az 1769-ben befejezett barokk királyi palota legnagyobb terét, a tróntermet vagy más néven dísztermet díszítette.

De mégis hogyan került a 20. századi tárgyak közé a barokk falkép? A kurátorok elárulták, hogy egyrészt mérete miatt nem fért volna el az alacsonyabb belmagasságú földszinten, ahol Mária Terézia korát idézik meg. Másrészt a freskó és állapota sokat elárul a viharos 20. századról is: A palota II. világháború utáni átépítésének célja a középkori maradványok rekonstrukciója volt, de az értékesnek ítélt 18. századi freskókat is le akarták választani a falról, hogy megőrizzék őket.

A megmaradt falképeket azonban szakszerűtlenül választották le, így egy részük még a helyszínen megsemmisült.

Az orvostudomány allegóriáját ábrázoló falikép együttes nagyon rossz állapotban került Magyar Képzőművészeti Egyetemre, ahol a restaurátor tanszék hallgatói restaurálták.

A kiállítás újdonságai mellett láthattunk építészeti terveket, fényképeket, a palota egykori dekorációjának és berendezésének emlékeit, illetve rekonstruált teremrészleteket is. Sőt a palota építési fázisait modern 3D-s animációkon is megnézhettük, amik szintén segítettek abban, hogy jobban megértsük, lássuk az újkori palota közel három évszázados történetét.

A Királyi Palota - A kultúra vára című állandó kiállítást a Szent István teremhez hasonlóan a Budavári Palota "E" épületében nézheted meg. Részletek a BTM Vármúzeum honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Már nézni is párterápia - Jelenetek egy házasságból

Az HBO-s sorozat lelkileg jobban megterhel, mint a legbrutálisabb horror.

Link másolása

hirdetés

Nem volt könnyű házasként nézni ezt a sorozatot, mert aki benne él egy életre kötött kapcsolatban, az pontosan érzékeli az igazi súlyát minden kemény fordulatnak. A két zseniális színész pedig tett róla, hogy minél jobban átéljük a kríziseiket és együtt szenvedjünk velük. Mert egy házasságnál az életben is és filmen is azért drukkol az ember, hogy működjön.

Jelenetek egy házasságból

Ebben a sorozatban, ahogy az eredeti Bergman-műben is, épp egy kríziseket sorban átélő párkapcsolat bugyraiba kapunk betekintést, amit sokszor fájdalmas átélni és nézni is. Az eredeti alkotást Bergman filmben is elkészítette - egyik legismertebb filmje - és egy hat részes sorozatban is dupla olyan hosszú játékidővel. Az előzmény története fedezhető fel az új sorozat története mögött, de sok minden egészen máshogyan alakul, az alkotók modernizálták az eredetit.

Manapság a házasságok fele váláshoz vezet, így a nézők nagy része élhet át hasonlóan nehéz időszakokat, mint amit a sorozat története átad.

Az Oscar Isaac és Jessica Chastain által életre hívott szereplők egy kívülről hangulatos házban, a külvárosban élnek, ami tökéletes családi fészeknek tűnik első ránézésre. Aztán mikor egyre mélyebbre látunk a fészek rejtelmeiben, egyre megterhelőbb a történetükben részt venni nézőként.

Már az elején bizonytalannak érezzük Mirát és azon agyalunk, hogy mi lehet a titka, érezni, hogy valami van a szőnyeg alatt. A nő igazából nem érzi magát érzelmileg biztonságban, hiszen amikor megtudjuk, hogy terhes és ő pedig nem tudja, hogy mit szeretne tenni a helyzettel, akkor ez egyértelművé válik. Jonathan filozófus, az első részben valóban távolságtartóbb férfi, szereti a feleségét és a gyerekét, de nehezen engedi igazából közel magához a nőt.

Megegyeznek, hogy megtartják a gyereket, de aztán jön a pofonként ható fordulat: a következő jelenetben már váratlanul az abortusz előtt vagyunk egy rendelőben,

a szereplők pedig nyugtatgatják magukat, hogy jól döntöttek. Nehéz ezeket a képsorokat átélni, hiszen az ellenkezőjének drukkoltunk.

hirdetés

Valódi érzelmi hullámvasúton megyünk végig az 5 részes széria végignézése alatt, és maguk a szereplők is, hiszen az utolsó részre megváltoznak, átalakítja őket a házasságuk szétesése. A végére aztán összeáll egy új kép, de nehéz megélni a karakterekkel együtt azt a nézőnek is, hogy itt két olyan emberről nézünk egy sorozatot, akik egyszerre össze is illenek és egyszerre nem is. Mintha fordulnának a mágnespólusok folyamatosan köztük: valami szétszakíthatatlanul köti össze őket, ugyanakkor taszítja valami más őket egymástól. Ettől nehéz az életük és az egymással való kapcsolatuk is. Viszont hajlandóak fejlődni, ami nagy szó, hiszen hányan ragadnak benne egy olyan élethelyzetben, amiben szörnyen érzik magukat és szenvednek. Ez a két ember legalább küzd valamiféle egyensúlyért.

Jelenetek egy házasságból

Érdemes végignézni az öt részt, hiszen önkéntelenül magunkról is elgondokoldhatunk közben. Valahogy rá is kényszerít a történet egy kis önvizsgálatra, mert nem félnek az alkotók mélyre menni és egy két gyomrost adni. Ez egy-egy rész megnézése után rossz hangulattal tölthet el, de összességében értékes és lebilincselő történetről van szó, ami a szereplők miatt kifejezetten minőségi időtöltés. A lezárás bizonyára megosztó, nem biztos, hogy az utolsó rész el tudja mindenki tetszését nyerni, kissé leválik az addig epizódokról, mert másképp meglepő.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

„Egy iskola, amelyik tanul” – új, vizuális központú középiskolát indítanának Jancsó Miklós szellemében

Horn Gábor és tanártársai mozgóképművészeti gimnáziumot álmodtak meg, amely a tervek szerint 2022 szeptemberében indul.

Link másolása

hirdetés

Aki valaha is tanított, a kisiskolásoktól az egyetemistákig, tudja, hogy nincs nagyobb öröm annál, amikor tanár és tanítvány egy hullámhosszra kerülnek és tanulnak egymástól. Ez az élmény az egyik oka annak, hogy Horn Gábor újra iskolában gondolkodik, méghozzá egy olyan nyitott, élhető, gyermekbarát iskolában, amelyben mindenki tanul, tanárok, diákok, szülők egyaránt, és így válaszolnak korunk szellemi-kulturális kihívásaira.

Horn Gábor jelentős múltra tekinthet vissza az elmúlt 30 év alapítványi és magánoktatási intézmények terén. A rendszerváltás idején részt vett a Közgazdasági Politechnikum alapításában és tíz éven át volt a pedagógiai vezetője, bábáskodott az eredetileg baráti körük gyermekeinek szánt Rogers magániskola és az Aternatív Közgazdasági Gimnázium létrehozásánál, továbbá benne volt a Lauder zsidó közösségi iskola első kuratóriumában. Szeptember 27-én, Jancsó Miklós születésének 100. évfordulóján jelentette be a Mesterről elnevezett Mozgóképművészeti Gimnázium megalapítását.

– Hogyan született meg ennek az iskolának az ötlete?

– Évek óta foglalkoztat egy új alternatív középiskola gondolata. Egyrészt látom, hogy mekkora nyomás van a gyermek-központú iskolákon a 10-15-szörös túljelentkezéssel, miközben – és erről kevés szó esik – az elmúlt 10 évben lecsökkentették a gimnáziumi férőhelyeket a közoktatásban és a szakközépiskoláknak lényegében megtiltották a gimnáziumi tagozatok indítását. Éppen ott szűkítették a bemeneti pontot, ahol a legnagyobb igény lenne rá, miközben a szülők többsége általános tantervű iskolákban gondolkodik. Tehát növelni kell a kínálatot.

Másfelől pedig nekem nagyon régi problémám, hogy a gyerekeket még mindig egy 19. századi verbális kultúrával próbáljuk megkínálni, miközben ők a vizuális kultúra felől közelítenek a világhoz. Az iskola éppen azt nem tanítja meg nekik, amit használnak, a látás képességét, akár a mozgóképről, a digitális kultúráról vagy csak egyszerűen a vizuális szépségről van szó.

Soha nem beszélünk például az építészetről, a belső építészetről, hogy egy gyerek ki tudja találni a saját szobáját. Legyen más a kiindulási pontunk: az ókori görög történelmet ne azzal kezdjük, hogy mi történt Trójában, hanem nézzük meg közösen a Trója című filmet, egy tanár és egy filmesztéta segítsen abban, hogy mire figyeljenek, majd megbeszéljük a látottakat, és akkor már a gyerekeknek lesz egy képük a görög harcosokról, a trójai falóról...Egy Odüsszeiát vagy egy görög tragédiát elolvastatni 15 éves gyerekekkel képtelenség, de meg tudják nézni, aztán néhány év múlva esetleg el is olvassák.

hirdetés

– És ehhez jött Jancsó Miklós személye és életműve.

– Az élet nagy ajándéka, hogy Jancsó Miklós atyai jóbarátom volt. Gyermekeink, az én Ádám fiam és az ő vele egyidős Dávidja révén jöttünk össze egy nyaraláson, és innentől kezdve nagyon működött közöttünk a kémia. Számomra minden szempontból minta: ahogyan élt, ahogyan a zsenialitását viselni tudta, ahogyan közöttünk volt. Tudtunk együtt énekelni, üvöltözni, súlyos politikai vitákat folytatni, miközben egyetértettünk... Fontosnak tartottam, hogy valahogy őrizzük meg Miklós örökségét. Most a 100. születésnap kapcsán volt sok megemlékezés, még a Magyar Postának is eszébe jutott és bélyeget adtak ki róla.

A filmjei persze itt maradnak, de jó lenne csinálni egy olyan sulit, amilyen Jancsó Miklós volt, akiben a liberalizmus nem politikai-filozófiai, hanem életszemléletben teljesedett ki: a nyitottságában, a befogadásában, a másság elfogadásában, az „idegen szép” gondolatiságában – az egész élete erről szólt.

Erdélyből érkező, sérelem nélküli, Trianont ugyan értő, de nem búsongó módon feldolgozó, a diktatúrákkal valamit kezdeni tudó és akaró ember, aki mindezt vidáman, szerethetően, de mindig nagyon felelősen élte meg. Ez a másfajta megközelítés és a jancsói örökség vezette idáig négy év alatt immár tizenegynéhány fős csapatunkat.

– A Jancsó Miklós Gimnázium a tervek szerint 2022 szeptemberében indul. Hol tartanak jelenleg?

– Van egy épület, amit kiszemeltünk Zuglóban, amelyet jelenleg még a Metropolitan Egyetem használ, de kiköltöznek és mi pályázat útján szeretnénk tartósan bérelni. Elindult a közel 1000 oldalas tantervünk engedélyeztetési eljárása, és máris van érdeklődés a leendő diákok részéről.

– Mi volt az Ön első Jancsó-filmélménye?

– Talán a Fényes szeleket láttam először, a 70-es évek elején, gimnazistaként. Lehet, hogy iskolai vetítés volt. Úgy emlékszem, hogy ezek a vetítések általában elég gyengék voltak, beültettek bennünket mindenféle szovjet filmekre – bár utólag elismerem, azok között is volt jó – de a Fényes szelek valami egészen más volt. Ez egy „könnyebb” Jancsó-alkotás, és jobb volt ezzel elindulni, mint mondjuk egy Szegénylegényekkel, vagy egy Oldás és kötéssel. Aztán a Közgazdasági Egyetemen nagy filmklubélet volt, végignéztük a „magyar újhullámot” is, és az egyes vetítések után mindig szerveztek beszélgetéseket. Akkor szerettem bele a filmes világba. Mire a Mesterrel találkoztam, felnőtt tanáremberként, már nagy tisztelője voltam, egyetemes zseninek tartottam. Imádtam az utolsó korszakát is, halálra röhögtem minden filmjét, több forgatáson is részt vehettem. Átélhettem hihetetlen öniróniáját, döbbenetes volt, ahogy a saját halálával tudott játszani. Emlékszem arra a jelenetre, amikor valami hip-hop számra együtt tol fiatalokkal egy ócska orosz dzsipet, elképesztően jól néz ki lobogó ősz hajával a gyerekek között. De említhetném a Kerepesi úti temetői jelenetet Hernádi Gyulával. Tehát számomra maga Jancsó is egy életre szóló meghatározó élmény.

– Valójában a 20. század és napjaink történelmét, irodalmát, sőt még a mindennapjait sem lehet megérteni a vizuális kultúra hagyatéka nélkül. Nemcsak a dokumentum-, híradó és játékfilmekre gondolok, hanem azokra az ikonikus fotókra is, amelyeket Robert Capa, André Kertész, Annie Leibovitz vagy Steve McCurry készítettek.

– Még a természetismeretet sem! Alapvetően humán beállítottságú vagyok, a természettudományokkal sosem kerültem közeli kapcsolatba. Aztán a 80-as évek végén Washingtonban jártam egy három hetes tanulmányúton, és akkor, egy imax-vetítésen láttam egy 30 perces filmet arról, hogy a mikrovilág ugyanúgy működik, mint a világegyetem. Nincs az a fizikatanár, aki ezt el tudja magyarázni, nincs az a zseniális könyv, ezt látnom kellett, úgy éreztem magam, mintha én is benne lettem volna a filmben. Ha nem láttam volna, valószínűleg ma sem érteném ezeket a dolgokat. Elképzeléseink szerint a Jancsóban nem tantárgyak, hanem műveltségi területek lesznek: művészet, természetismeret, társadalomismeret – komplex módon próbáljuk megközelíteni a világot.

Hogy egy történelmi példát mondjak: az őskor csak annyiban érdekel, amennyiben vannak benne a mára vonatkozó következtetések. Ha például meg akarom érteni a mai migrációt, azt kell megvizsgálom, hogy az emberiség bölcsőjéből, Afrikából, hogyan jut egyre nyugatabbra, rosszabb éghajlati körülmények közé és találja meg ott a boldogulását.

Miért van az, hogy az ókori társadalmak a meleg égövi, déli területeken, a kapitalista rendszerek pedig a hideg északon, nyugaton fejlődnek ki, és hogyan függ ez össze a népvándorlásokkal, akár a magyar népvándorlással? Egy 14 éves kisdiákot csak akkor érdekli az ősember, ha van valami kötődése hozzá.

– Milyen struktúrában gondolkodnak?

– A Jancsó elképzeléseink szerint egy 6+1 osztályos gimnázium lesz, a +1 nyelvi év.

A magyar iskolarendszer legnagyobb csapdája az időhiány. Végigrohanunk az első négy éven, aztán 5. osztálytól mindent ismét végig veszünk, majd 14 éves kortól újrakezdjük az egészet. Ezért tartom jobbnak a hatosztályos gimnáziumot, inkább legyen több idő az első hat évben. Hagyjunk időt mindenkinek, a lassabban haladóknak is, és utána legyen egy egységes hat év. Egy 14 éves nem fog tudni Ady szerelmi költészetével megküzdeni, 19 évesen viszont már ő akarja elmondani ezeket a szép verseket szerelmének. Ha tudunk időt nyerni, nagyon sok mindent nyerünk.

A program szerint a 6+1 év alatt minden diák a közösen kiválasztott csapattal csinál egy filmet is. A filmes szakmából, akivel eddig beszéltem, mindenki nagyon lelkes volt. Persze mi nem szakiskolát akarunk, nem rendezőket, operatőröket, gyártásvezetőket képezünk, de ha valaki később a film közelébe kerül, több fogalma lesz róla, mint aki egy általános gimnáziumban végzett.

– „Egy iskola, amelyik tanul” – olvastam egy bemutatkozó írásban.

– Akarunk egyrészt adni a gyerekeknek egy lakható, reményeink szerint szerethető teret. Ennek speciális megközelítése a vizuális, a mozgókép-kultúra. Szeretnénk azt a többletet bevinni, hogy az iskola maga is egy „tanuló szervezet”, amelyben diákok, tanárok, családok egyaránt tanulnak. Az az elképzelésünk, hogy a Jancsó legyen egy igazi értelemben vett szolgáltató iskola, ahol folyamatosan kielégítjük az igényeket.

A magyar iskolarendszerben még a legjobb iskolákkal is előfordul, hogy elvesztik a fejlődés igényét. Pedig minden gyerek más, minden korosztály más, és mindig mások az igények is. Azoknak, akik ma 15 évesen bekerülnek valamilyen „szakképzésbe”, lehet, hogy mire eljutnak a munkaerőpiacra, már egészen mást kell tanulniuk.

Ezért kell a diáknak inkább magát a tanulást kell megtanulni, miközben a tanár, a szülő, az egész szervezet tanul. Én mindig is sokat tanultam a diákjaimtól. Ha az ember nem egyirányú csatornának képzeli a tanítást, rengeteg hatás halmozódhat fel a tanítványoktól. Mindig van bennem egy rossz érzés, hogy 20 év után otthagytam a szakmát – 1979-től 2000-ig iskolákban „éltem”. Bizonyos értelemben nagyon izgalmas volt a politika, részt venni a rendszerváltásban, de annál izgalmasabb, minthogy bejön hozzád egy 14 éves kisdiák, és kimegy egy 19 éves felnőtt, és közben egy kicsit olyan lesz, mint amilyennek te szeretnéd, és te is egy kicsit olyan leszel, mint amilyen ő volt... A tanári szakma, még ha nem is olyan, mint a filmkészítés, művészet...

Október 12-én a Gödör Underground klubban megtartották „Új iskola a láthatáron” mottóval a leendő gimnázium első műhelybeszélgetését, ahol először Török Ferenc filmrendező méltatta a jancsói örökség és „spirituális szellem” továbbvitelét. A mozit a magyar identitás egyik legfontosabb elemének nevezte, felidézve a Hollywood alapításában és fejlődésében vitt kiemelkedő szerepünket, A rendező emlékeztetett arra is, hogy napjainkban, a magyar film nemzetközi elismerése mellett, elsők vagyunk a filmes bérmunkákban, ami egyúttal számos munkalehetőséget is hoz hazánknak. Horn Gábor bevezetője után a „Jancsó” tantervi elképzeléseiről esett szó. Galambos Attila a média és a 21.századi hasznos kompetenciák fejlesztésének fontosságáról beszélt. Vesztergombi Krisztina egy 2000 éves, Horatiusnak tulajdonított idézettel világított rá a vizuális élmény fontosságára:

„Csak hallott dolgok nem rázzák meg úgy a lelkünk, mint az, amit biztos szemmel meglátva a néző önmaga érzékel”.

A mozgókép-kultúrával és a médiaismerettel, a digitális műveltség megszerzésével értékrendet teremthetünk, egyben a Neumann-galaxis tudatos használatához juthatunk el, és mindez még verbális kifejezőkészségünket is erősítheti – mondta. Prievara Tibor Albert Einsteinhez fordult iránytűért:

"Nem oldhatunk meg problémákat olyan gondolkodással, amellyel létrehoztuk azokat”.

Az ő területe a digitális lét és annak korlátai, annak csapdái és mindezekben való eligazodás, ami talán az elmúlt évek hihetetlenül felgyorsult tempója mellett a legnehezebb. Ugyanakkor beszélt arról is, hogy a film lehetőséget nyújt mindenki számára az azonosulásra, kíváncsisága felkeltésére, és valójában minden közismereti tárgyat lehet mozgókép segítségével tanítani. Két óra után teljesen feltöltődve indultam haza a Gödörből, úgy érzem, közel 50 évi médiamunkásság és 12 év médiaegyetemi tanítás után lehet még dolgom a Jancsóban is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

„Ha évi száz koncertünk lenne, lehet, hogy nem élnénk túl” – Wake Up 1230 interjú és lemezpremier

Új szupergroup alakult Baksa-Soós Attila, Frenk, Papp Szabi és Beck Zaza részvételével. Első albumuk megjelenése alkalmából beszélgettünk kettejükkel.

Link másolása

hirdetés

Wake Up 1230 néven alapított közös zenekart a hazai underground négy jelentős alakja, akiket például a Supernemből, a 30Y-ból, a Frenk zenekarból, vagy épp a Rühös Foxiból lehet ismerni.

Együtt viszont kompromisszummentes punkrockot játszanak.

Wild Colors című első lemezük ebben a cikkben meg is hallgatható, a banda születésének körülményeiről pedig a dalszerző-szövegíró páros, Frenk és Baksa-Soós Attila meséltek.

– Mind a négyen elég régóta ismeritek egymást. Miért pont most fűztétek szorosabbra a viszonyt?

Attila: Szabival és Zazával 2012 környékén álltunk össze először alkalmi jelleggel egy dalra (ez volt a Loretta), majd ezt időről időre megismételtük. Frenkkel pedig 2014-ben vettük fel a Wild Colors című számot, ami a mostani lemezre is felkerült.

Frenk: Nagyobb lökést tavalyelőtt kapott a dolog, de nem volt igazán fordulópont, egyszerűen csak jött magától. Felmentem Attihoz, elkezdtem játszani valamit, ő adta hozzá a szöveget, és nagyjából fél óra alatt készen volt egy dal. Improvizációkból született minden, soha nem kész témákat vittem.

hirdetés

Attila: Van ennek egy rituáléja.

Általában egy irgalmatlanul nagy, legalább háromszor egy méteres csomagolópapírt szoktam leragasztani a padlóra, arra írom ott helyben, ami eszembe jut.

Tavalyelőtt két új dal született ezzel a módszerrel, idén év elején pedig Szabi vetette fel, hogy ebből akár rendes, működő zenekar is lehetne.

Mondhatjuk, hogy ez egy hobbiprojekt?

Attila: Nem szeretem ezt a megnevezést, mert számunkra élet-halál kérdés, hogy minden egyes dalnál a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. A lényeg, hogy minden egyes koncert, próba. vagy csak sima találkozás egy-egy ünnep legyen.

Frenk: Mivel mindenkinek elég sok dolga van, úgy tervezzük, hogy évi 8-10 koncertünk lesz. Ez persze nem olyan sok, de nem is bírnánk ennél többet, olyan rossz hatással vagyunk egymásra... (nevet) Ha évi száz koncertünk lenne, lehet, hogy nem élnénk túl.

A név mögött van valami konkrét sztori?

Attila: Nagyjából 25 éve írom a számomra kedves potenciális zenekarneveket, és most valahogy erre esett a választás. Voltaképpen annyi van mögötte, hogy mindannyian éjszakai üzemmódban élünk, utálunk korán kelni, így a kora délutáni időpont nagyjából megfelelő. Amúgy meg ébresztő van!

Hogy jött a punkrock? Szabin kívül egyikőtök se kimondottan erről a műfajról ismert.

Frenk: Mondhatjuk, hogy ezt dobta a gép. Nem is gondolkodtunk rajta egyáltalán. Én egyébként utoljára Dunaújvárosban a garázsban játszottam ilyen zenét, de nagyon élvezem.

Magyar szövegeken nem gondolkodtatok?

Attila: Többször is felmerült, legutóbb a menedzserünk mondta, hogy következőnek jó lenne egy magyar nyelvű anyagot is összerakni. Az, hogy ez ilyen lett, leginkább annak köszönhető, hogy engem most épp az angol szövegek foglalkoztattak.

Frenk: Szerencsénk van, mert a zenekarban minden tag írt már szöveget, úgyhogy könnyen lehet, hogy kitágítjuk majd a többiekre is az eddigi páros alkotói módszert. Egy szöveget már el is kezdtünk összerakni, gyakorlatilag felváltva bedobálva a sorokat.

Attila, a Rühös Foxihoz képest mennyiben más itt a hozzáállásod?

Teljesen más a kettő, nem is nagyon lehet egy mondatban említeni őket. Nem szeretném felcímkézni egyiket se, szerintem nem az én dolgom a műfaji besorolás. Ezzel együtt mindkettőt imádom.

Ami viszont közös pont mindegyik zenekarban, az a barátság: mindenki külön-külön is nagyon jó viszonyban van a többiekkel.

A frontemberszerep mennyire testhezálló számodra?

Attila: Gyakorlatilag így születtem, nagyon pici korom óta folyamatosan szerepelek. Nem is feltétlenül zenekarban: akár egy könyvvel, performansszal, színjátszással, vagy épp klasszikus zenével. Érdekesség, hogy hosszú idő óta a közelmúltban – pont az első és eddig egyetlen Wake Up koncerten – fordult elő először, hogy teljesen józanul léptem fel. Utoljára talán akkor volt ilyen, amikor gyerekként a Zeneakadémián adtam koncerteket. Szokatlan volt, de nagyon jól esett.

Frenk, te viszont mindig a középpontban vagy, amióta abbahagytad a dobolást. Milyen érzés, hogy ebben a zenekarban viszont nem?

Arra vagy kíváncsi, derogál-e? (nevet) Valójában nagyon élvezem, sokkal kényelmesebb pozíció és kisebb felelősség, mint amikor frontemberként mindenki rád figyel. Az is nagyon jó, hogy tiszta rock n’ rollt játszunk, gerjed a gitár, ráléphetek a torzítóra… Persze valamennyire itt is én irányítom a zenekart, de inkább gördül magától az egész. A stúdiózást se bonyolítottuk túl, egyszerűen csak bementünk egy egyben feljátszottuk az egész lemezt.

A teljes lemez itt meghallgatható:

A dalokról egyenként

Times: Egy vágyképet fogalmaztunk meg arról, hogy szeretnénk egy sokkal nyíltabb, befogadóbb, szeretetre épülő társadalomban élni. Van benne egyfajta görbe tükör-hatás is, amikor felhozzuk, milyen most az emberek egymáshoz, vagy épp az állatokhoz való viszonya.

Skip The Routine: Ez egy országúti rock n’ roll dal, eredetileg lassú balladának indult, de amikor levittük próbára, sehogy sem akart összeállni. Aztán Szabi bedobta, hogy gyorsítsuk fel, és már készen is volt.

Fuzzy Pink Dice: Reflekció az ‘50-es évek hot rod kultúrájára, amikor gyors autók versenyeztek egymással, a visszapillantó tükrökön pedig plüss kockák lógtak.

Nem számított semmi, csak a jó kedv és a vidámság, közben viszont ez az időszak a modernkori Amerika legsúlyosabb rasszizmusát próbálta feledtetni. Ezt a kontrasztot próbáltuk bevinni a dalba.

Zeneileg rockabilly stílusban készült, egy nagyon kedves ismerősünk azt mondta róla, hogy pontosan így kellene megújítani ezt a műfajt.

Bye Bye: Egy az egyben hozza a tipikus New York-i hangulatot, lett volna benne egy Frank Sinatra-betétdalrészlet is, de végül kihagytuk.

Western Sky: Ez egy country ballada, méghozzá jó okkal. A vinyl verzión ugyanis ez az A oldal utolsó dala, ami sosem lehet túl gyors, ellenkező esetben fennáll a veszély, hogy ledobja a legbelül pörgő tűt a lejátszó.

Baby Star: Attila Ligeti Gyurival közösen írta még 5-6 évvel ezelőtt, ez az egyetlen szám, amiben nem Frenk volt a társszerző. Viszont most újra feljátszottuk, így a lemezen nem az eredeti verzió hallható.

Russian Tzar: Egyike annak a két dalnak, amit két évvel ezelőtt írtunk együtt. Idén tavasszal klipet is forgattunk hozzá.

Sympathy Fuck: Arról a jelenségről szól, amikor egy egészen szürreálisan gyönyörű nő egy éjszakára összejön egy olyan csávóval – vélhetően sajnálatból –, aki ezt egyáltalán nem érdemli meg.

Wild Colors: A címadó dal, egyben az első közös számunk. Ugyanaz a verzió került a lemezre, amit annak idején felvettünk. Itt köszön leginkább vissza a rock n’ roll mellett a pszichedelikus vonal, ami egyébként a szövegekben máshol is jelen van.

(A lemezbemutató koncert október 21-én lesz a Robotban.)

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: