Azok, akik feljutottak a Föld legmagasabb hegycsúcsaira és le is jöttek onnan, elmondhatják, hogy ha nem is győzték le a természetet, kiállták a próbát vele szemben. Ami a közönséges halandóknak csupán egyszerre gyönyörű, félelmetes látvány és elérhetetlen vágy, az számukra kézzel fogható hódítás, amelynek élményéért még az életük sem drága. Ilyen ember volt Erőss Zsolt, aki fél lába elvesztése után sem adta fel céljait, míg el nem nyelte örökre a Himalája hava. Bár e szó szoros értelmében halálmegvető bátorságú hegymászó is megjelenik mozaikszerűen Csoma Sándor Magasságok és mélységek című filmjében Trill Zsolt szűkszavú, mégis hiteles alakításában, az igazi főszereplő felesége, hegymászó társa és gyermekeinek anyja (a sorrend nem véletlen), Sterczer Hilda (Pál Emőke), aki kétségbeesetten harcol a gyász tudata ellen, egészen addig, amíg rá nem ébred: csak úgy tud új életet kezdeni, ha megtanul együtt élni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel.

Amikor elmentem megnézni ezt a filmet, először az járt a fejemben, hogy kell-e ez most nekem? Még nincs három hónapja, hogy elvesztettem 89 éves Édesapámat, és 91 éves Édesanyám is kórházban van. Aztán a film befejezése után mégis úgy gondoltam: jó, hogy láttam.

(igen, néhai sakkmester keresztapám temetése kollektív röhögéssé vált, miután barátai a sír körül mesélni kezdték fergeteges sztorijait...).

Másfelől pedig Édesanyám viselkedését is segített megérteni: ő ugyanis Hildához hasonló utat látszott választani, miután elment az az Ember, akivel 70 éven keresztül együtt voltak: nem sírt, nem beszélt róla, sőt, még rá is szólt azokra, akik szerinte „túl sokat” emlegették, elpakoltatta használati tárgyait, miközben látszott rajta, hogy odabent egyre jobban feszíti valami. Talán ezért is került kórházba.

Az asszony állja a média rohamait, elvégre egy hírességről, egy sportikonról, sokak példaképéről van szó. Kifejezetten mellbevágó volt számomra a tv-show jelenete, amelyben a riporter mintha az özvegy bűntudatát próbálná felébreszteni. Nem hiszem azt sem, hogy sokan képesek lennének arra, hogy amikor élő adásban bekapcsolják társa eltűnése miatt, már-már hideg racionalitással elmagyarázza a hamis illúziókat keltő tévéseknek, hogy Zsolt miért nem élhette túl, hogy nem jutott el a 4. alaptáborig. A háza előtt várakozó stábról pedig egyenesen Fellini Édes élete jutott eszembe, az a jelenet, amikor a társasági élet egyik jeles tagja öngyilkos lesz, felesége még nem tud semmit, de a paparazzók már kiéhezett vadakként készülnek hazaérkezésére.

különösen azokban a jelenetekben, amikor még kislányába is át akarja ültetni saját keménységét, mintha meg akarná neki tiltani, hogy gyászolja apja elvesztését. Kegyetlen „önfegyelmének” netovábbja, amikor a búskomorrá vált Gerdának levágja a haját, hogy ne tudja állandóan befonogatni fürtjeit, amelyekkel talán apja hegymászó köteleit idézi fel. A józan ész határát súrolja a sátrazás, ami ellen a kislány minden porcikája tiltakozik, de anyja ugyanúgy reagál, ahogyan apja tette, amikor Hilda a hidegre panaszkodott a hegyen: „Ne hisztizz!” Ez a mélységes átélés Nagy Enikő részéről felfoghatatlan lenne számomra, ha nem láttam volna saját négy és fél éves unokámat, amikor meglátogattuk Édesapámat egy héttel a halála előtt, és a kisfiú arcán ott volt: pontosan tudja, hogy a Dédivel nagy baj van…

Ebből az önként vállalt, önkínzó szerepből Hilda kétszer lép ki: a posztumusz „vitézzé avatás” és az emléktábla-leleplezés ceremóniája során keserves nevetőgörcs tör rá, és akkor robban ki belőle elemi erővel a zokogás, amikor egy nagy szemeteszsákba szórja Zsolt szobájának emlékeit, trófeáit, a közös fotókat, és csak egy eltört üveg láttán omlik össze, amelyben vélhetően együtt gyűjtött kövek voltak. Zsolt csapattársának megjelenése, ruháinak látása már a belenyugvás képei. A végső feloldást a pszichológus elfogadása, de még inkább az elszökött gyereknek a templomban való megtalálása adja. Most már szabad sírniuk mindkettőjüknek, most már elkezdhetik megtanulni új életüket. Erőss Zsolt ott marad örökre a szívükben, de talán képesek lesznek mindketten túllépni az elvesztett férj, társ, apa árnyékán. Azóta tudjuk: Sterczer Hilda az idén nyáron újra férjhez ment.

Napjaink nélkülözhetetlen eszköze, az okostelefon ezúttal fontos dramaturgiai szerepet kap. Megszólalásaira épül a cselekmény váza Zsolt eltűnésétől a tévések bejelentkezésén át Gerda szökéséig. Sokszor már abból sejthető, hogy mi következik, ahogy Hilda felveszi, vagy beleszól...

Bár a zárókép csodás tája, a letekintés a hegytetőről a völgybe más esetben akár „boldog véget” is jelezhetne. Hilda végül magára talált, van újra értelme az életének, most már ő segít másokat, akik hasonló poklokat jártak meg és gyerekeket tanít leküzdeni félelmüket a magasságokkal és a mélységekkel szemben. És talán azt is, hogy a kettő között félúton lenni sem könnyű.