Az amazóniai indiánok megrázó világa a Néprajzi Múzeumban

A zenekar az Anantara New York Palace Budapest Hotel állandó fellépője a kezdetektől fogva. A 4 tagú zenekar a New York Café vendégeit nyűgözi le napról napra.

A dalok között ismerős slágerek, és komolyzenei művek is felcsendülnek, de a legextrémebb dalkéréseket is csípőből teljesítik.

Józseffel a két műsor között ültünk le beszélgetni.

– Amikor az előbb elkezdtetek játszani, pár perc alatt körbevettek benneteket az emberek. Hihetetlen, hogy a csendes kávéházi hangulat milyen gyorsan megváltozott. Ez mindig így van?

– A pincéreknek is nehéz dolguk van ilyenkor, mert alig lehet elférni a fotózkodó, videózó emberektől. De hozzá lehet ehhez szokni.

Mi gyerekkorunk óta erre vágytunk, hogy egy ilyen helyen, egy világhírű kávéházban muzsikálhassunk, szóval ezzel egy álmunk vált valóra.

– Hallottam ahogy egy olasz hölgy, olasz zenét kért, amit azonnal teljesíteni is tudtatok. Bármit eljátszotok.

– A mi fő profilunk a kávéházi cigányzene. Ez a magyar népzenéből táplálkozik. Szeretjük is a saját zenénket játszani. Azt szeretjük a legjobban. Magyar nótát, csárdást, operettet, régi örökzöldeket, ez igazából a fő vonal. De rengeteg mást is tudunk, és sokat improvizálunk. Ez egy ilyen műfaj.

Nekünk is haladnunk kell a korral, így a jelenleg népszerű dalokból is felkészülünk, és a különböző nemzetek saját dalait is ismerjük.

A legtöbb országba ha elmész, a saját nemzeti dalaikat játsszák a zenészek, de mi egy brazilnak, egy olasznak, egy franciának és egy ázsiainak is tudunk ismerős dalt játszani. Ezen túl pedig rengeteg komolyzenei művet is előadunk, ami szintén nem sok zenei formációnak megy.

Persze egy szimfonikus zenekar is tud ilyet, de ott rengeteg hangszer van. Ezt nekünk valamilyen szinten négyen kell tudni pótolni.

– Volt már olyan kérés, amit nem tudtatok, vagy nem akartatok teljesíteni?

– Hát mondjuk rappelni még nem rappeltünk.

Volt olyan, hogy odajött hozzánk egy vendég, nagyon szép borravalót ígért, és azt kérte, hogy játsszunk neki Flo Ridától valamit. Azt sem tudtam miről beszél, de csak erősködött. Gyorsan kivettem a telefonomat, betettem az első számot, meghallgattam kétszer-háromszor... Aztán végülis a célt elértük, mert a borravalót megkaptuk.

– De a Flo Ridát azóta nem játsszátok?

– Nem. Azért nem lopta a szívembe magát.

De a legtöbben még mindig a klasszikusokat kérik, és szeretik a magyar zenét hallgatni.

– Hogy néz ki egy munkanapotok? Egész nap zenéltek?

– Változó, de igen. Általában reggeltől estig játsszunk. Nagyjából ez úgy áll össze, hogy játszunk 15 percet, aztán van egy 45 perces szünet.

– Meg tudod mondani számszerűen, hogy mekkora a repertoár?

– Nem. Tényleg nem. Van olyan is, hogy nem játszottunk egy számot mondjuk 2-3 évig, de ha kérik, akkor bármikor el tudjuk játszani újra.

– És ezt előtte szünetben egyeztetitek, hogy mi lesz a következő 15 percben?

– Nem. Soha. Ráadásul mindent fejből játszunk.

Ránézek a vendégseregre, és az alapján döntöm el hogy mit. Ha mondjuk látom, hogy sok az ázsiai, én már tudom, hogy őket honnan lehet megközelíteni. Ebben nyilván sok év tapasztalata van.

– Az utazásokról beszélj még egy kicsit. Hol jártatok legutoljára?

– Múlt hónapban voltunk kint Indiában, egy színházi társulattal.

Ők az elején több zenekart is meghallgattak. Aztán elkezdtünk nekik mi is játszani, és egy pop számot is kértek, aminél az összes többi népzenész és klasszikus zenész kihullott. Csak mi tudtuk eljátszani. Ezért mondtam azt neked az elején, nagyon fontos, hogy mi ennyire sokszínűek vagyunk, hogy bármit le tudunk kísérni.

– Hova utaztatok még így együtt?

– Inkább azt lenne könnyebb felsorolni, hogy hova nem. Az összes európai országban jártunk már, de például távolabb is, Indonéziában. Lehet, hogy nemsokára megyünk Dubajba is.

– Hogy jönnek ezek a felkérések?

– Ez is nagyon változó. Annakidején, mikor a Rajkó zenekarban zenéltünk, akkor a zenekart kérték föl, és annak a tagjaiként utaztunk.

De ma már legtöbbször engem találnak meg személyesen. Játszom például egy hajón is, és onnan többször is hívtak már különböző eseményekre.

– Hát egy pár videó meg kép kikerül rólatok az internetre is, szóval gondolom ott is felfedeznek sokan.

– Ha annyi forintom lenne, ahány videó van rólunk, nagyon gazdag lennék.

– Gondolom ennyi ember között akadt pár híresség is, akinek zenélhettél. 

– A Rom 'Art Egyesületen keresztül pl. volt szerencsénk Will Smith budapesti látogatásának alkalmával az 50.születésnapján játszani.

Olyan emberekkel találkoztunk, akikkel máshogy soha életünkben nem tudtunk volna. Olyan helyekre jutottunk el a zenekarral már, ahová egy egyszerű, átlagember nem tud eljutni.

Egy kávéházi cigányzenésznek ez egy nagy elismerés!

Fotó és szöveg: Vass Adrienn

Először akkor hallhattunk Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmjéről, amikor idén kihirdették a 2023-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramját, amelyben többek között olyan riválisokkal szerepelt együtt, mint pl. Wes Anderson Asteroid Cityje, Aki Kaurismäki Hulló levelekje, Todd Haynes May Decemberje, Kore-eda Hirokazu Szörnyetegje, Ken Loach A mi kocsmánkja, Wim Wenders Tökéletes napokja, Anh Hung Tran Ízek és szenvedélyekje vagy Jonathan Glazer Érdekvédelmi területe. S bár Triet kevésbé volt ismert és elismert a filmvilágban, mint a fenti direktorok, hiszen eddig csupán négy, nem túl acélos filmet rendezett (köztük az Egy ágyban Victoriávalt, valamint a Szex és piszchoanalízist), az Egy zuhanás anatómiája mégis elhappolta a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát a veteránok elől. És nem is érdemtelenül…

Persze az sem elhanyagolandó tényező, hogy három éven belül két női rendező nyerte meg az Arany Pálmát, hiszen 2021-ben Julie Ducornau Titánja győzedelmeskedett. Ducornau és Triet előtt pedig csupán egyetlen alkalommal került a fődíj egy női direktor kezébe: Jane Campion részesülhetett addig csupán ezen elismerésben az 1993-as Zongoraleckével (igaz, megosztva Chen Kaige Isten veled, ágyasom!-jával).

Sőt, akár még a legjobb film kategóriájában is számíthat jelölésre.

Na de lássuk az alapsztorit, ami egy kifogástalan krimi-drámát ígér! Franciaország dél-keleti részén, a havas Grenoble-ben járunk, ahol egy félreeső házban él a német írónő, Sandra Voyter (Sandra Hüller) francia művész férjével, Samuel Maleskivel (Samuel Theis), közös, látássérült kisfiukkal, Daniellel (Milo Machado Graner) és a kutyájukkal. Egy nap Daniel a négylábúval sétára indul, visszatérve a házhoz azonban apja vérbe fagyott holttestére talál a ház előtt, a férfi nyilvánvalóan kiesett a padlás ablakából. Csak Sandra tartózkodott otthon a zuhanás pillanatában, így a kivonuló rendőrségi helyszínelés és a körülmények vizsgálata után az ügyészség megvádolja őt gyilkossággal.

Justine Triet filmje tehát egyszerre egy izgalmas tárgyalótermi krimi és egy családi dráma, bár utóbbi van inkább a fókuszban.

Mindjárt a nyitány megadja az alaphangulatot, amely során egy fiatal nő interjút készít Sandrával a házukban, a padláson ténykedő Samuel pedig jó hangosan hallgatja zenéjét, olyannyira, hogy a beszélgetés odalent meghiúsul. Samuelt nem látjuk és nem halljuk, de már csupán ennyiből képet kapunk a házasságuk milyenségéről. A köztük lévő feszültségek pedig a magánéletük minden apró részletébe belemenő bírósági tárgyalás alatt kerülnek felszínre előttünk. Persze senki ne gondoljon itt a hasonszőrű hollywoodi filmekre, mint például az Egy becsületbeli ügy vagy a Ha ölni kell, amelyekben az ügyész vagy az ügyvéd próbálja megizzasztani a tanúkat, és hatásvadász nagymonológok segedelmével fordítják a maguk oldalára az esküdteket. Itt csendes, európai mederben folynak az események, és olyan privát dolgok is szóba kerülnek, hogy mi, nézők is elszégyelljük magunkat.

Márpedig Samuel halálba zuhanása korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik, hiszen minden lehetséges okra akad magyarázat.

Sandra Hüller kimagasló alakítást nyújt, és abszolút megérdemelne egy Oscar-jelölést jövőre ezért a szerepért, mivel a visszafogott és ridegnek tűnő írónő szerepében, annak ellenére, hogy akár a gyilkosságot is el tudjuk képzelni róla, simán eléri, hogy szimpátiát érezzünk iránta, és szorítsunk az ártatlansága bebizonyításáért. Pedig fogalmunk sincs, hogy valóban ártatlan-e. Ugyanakkor meg kell említeni a kis Danielt alakító Milo Machado Granert is, akinek döntő szerepe lesz az ügy végkimenetelében, és aki az év talán legjobb gyerekalakítását nyújtja.

Az Egy zuhanás anatómiája összességében tehát egy műfajok között sikerrel lavírozó, gondolkodásra késztető, mély, emberi dráma, és egyben izgis mozgóképes kirakós kiváló karakterrajzokkal. Érdemes próbát tenni vele, mivel az év egyik legmaradandóbb filmélményével gazdagodhatunk általa.

A Squid Game, itthon a Nyerd meg az életed című hatalmas sikerű koreai sorozat volt, ami gyakorlatilag egy önkéntes Éhezők viadalát mutatott be. Még a Netflix sem gondolta valószínűleg, hogy mekkora siker lesz, mert a háttérinformációk alapján a készítők nem egy egyszerű forgatással voltak megáldva.

Pedzegették, hogy lesz egy valóságshow a Sqiud Game-ből, azonban a produkció szintén problémás volt. A játékban résztvevők részéről sok volt a sérülés és panasz, így senki sem gondolta, hogy eljut egyszer a képernyőkre a valóságshow.

De eljutott, és pont akkora siker, mint amekkorát várt tőle a Netflix. Pedig korántsem annyira jó, illetve valószínűleg a sikerét nagyban köszönheti annak, hogy sokan azt hiszik, ez valamiféle folytatása a 2021-es eredetinek. Az egész játékot úgy adják elő, ahogy a TV műsorban. Van egy csomó ember, akik 4,5 millió dollárért versengenek, csak egyikük nyerheti meg ezt az összeget, de nem kell aggódni, itt senki nem hal meg, csak kiesik.

Azaz feláll és hazamegy. Az eredetiben szörnyű halált haltak a vesztesek, ezt természetesen nem tudták a való életben is megoldani, hiszen morbid és etikátlan lenne. A Nyerd meg az életedben az volt a szörnyű, hogy a jelentkezők legutolsó szalmaszálként tekintettek a Squid Game-re. Ez volt az utolsó esélyük a normális életre, és önként odaadták az életüket a gazdagok szórakozása érdekében. A legkomolyabb volt a tét. Ebből mostanra az lett, hogy ma ebben a műsorban már elkényeztetett, semmirekellő és kényszeredett jövőbeli influenszerek szórakoztatják a Netflix-előfizetőket. Minden téren visszalépés.

A reality változatban nincs igazán dráma. Próbálkoznak a készítők, hogy egy-két ember szimpatikussá váljon, vagy ellenszenvessé, hogy legyen egy ellenségkép, de ez nem megy akkor, amikor egy nappal később béna módon, mindennemű elégtétel nélkül kisétálnak az ajtón. Mert mondjuk az illető játékos felvett egy telefont, amit nem kellett volna. A sorozathoz képest itt nem csak a játékokkal esnek ki játékosok, próbálnak egy feszültebb légkört teremteni játékok közötti kiesésekkel. Egymást szavazzák ki, vagy teljesen véletlenszerűen elbuknak páran, de mindez nem ad sokat hozzá a narratívához. Van egy pár játékos, akiknek lehet drukkolni, de közel sem annyira ikonikusak, mint Seong Gi-hu, az alapanyagban. Átlagos, unatkozó emberek, akiknek nincs jobb dolga, mint elmenni egy béna játékshowba.

A megvalósítás elsőrangú, szinte a sorozat szintjén van. A hangulat minősége, az atmoszféra 100%-ig Squid Game, a zene, a szobák, a kihívások, mind-mind teljesen beleillenek a sorozat világába. Nekem nagyon gyanús, hogy az eredeti díszletek felhasználásával készült A kihívás helyszíne. Nem csoda, hogy sokakat megtévesztett ránézésre a Nyerd meg az életed: A kihívás. Sokan azt hitték, végre itt a második évad, na ők nagyot csalódtak. Ez nem második évad! Csak egy kiegészítő hangulatfokozó show, amíg megérkezik a következő etap.

Szükségünk van-e erre? Aki szerette az eredeti alapanyagot, valószínűleg élvezni fogja a reality-t, de ez nem több bűnös szenvedélynél. Nem fogunk senkivel találkozni, aki annyira isteníti majd a valóságshow-t, mint a Squid Game-et anno.

Közben pedig csak egy közepes koreai Battle Royale klón, ügyes marketinggel. Szórakoztató, de semmi több. A reality is nagyon hasonló, csak kevesebb tartalom és egyediség van benne.

Hova tovább? Sokan nagyon várják a valódi második évadot, de a Netflix még nem mondott pontos dátumot a szezonpremierre. A kihívás marketingjét is nagyon érdekesen kezelték. Mielőtt felkerült a streamingre, nem hallottam róla semmit, a forgatási pletykákat kivéve, aztán egyszer csak megjelent a szolgáltató kínálatában. Lehet, hogy az utolsó adás végén kapunk majd valamilyen utalást, vagy üzenetet, hogy mikorra várhatjuk a következő fejezetét a Squid Gamenek.

Van egy olyan érzésem, hogy nem az lesz a nyertes, akire sokan számítanak. A Nyerd meg az életed: A kihívás első öt része megtalálható magyar alámondással a Netflix kínálatában.

Link másolása

KÖVESS MINKET: