Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.

A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.

Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.

A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?

A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.

Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.

Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.

Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.

Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.

Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.