Árpa Attila gonosz, és élvezi - megnéztük az Árulók első adását
Olyat láttunk már, hogy egyazon műsornak egy éven belül több évadát is elkészítették, arra azonban még nemigen volt példa, hogy alig néhány hét teljen el a két etap között. Az Árulókkal most ez történt.
Már tavaly elmondták, hogy az Árulókon belül kétféle formátum létezik: az egyikben celebek csapnak össze, a másikban civilek. A harmadik évadra a csatorna elérkezettnek látta az időt, hogy ez utóbbit is kipróbálja.
Persze mindig érdekes kérdés, hogy ki számít civilnek?
Ahogy a tehetségkutatókban is furcsa, amikor profi, csak épp nem közismert színészek vagy énekesek lépnek a zsűri elé, itt is felvontam a szemöldökömet némelyik versenyzőt látva.
Oké, vannak valódi civilek. Akad projektmenedzser, személyi testőr, építészmérnök sőt még „életművész” is, jelentsen ez bármit.
Na de mennyiben számít civilnek Trabach Veronika színésznő, Szántó Dániel krimiíró, vagy a B. E. Belle néven erotikus regényeket jegyző Barát Enikő? Vagy itt van kedves ismerősöm, Győri-Náday Réka, aki a műsorban trénerként mutatkozott be a játékostársaknak, szerényen elhallgatva a tényt, hogy nem mellesleg férjével, Győri Zolival ketten építették fel a Mit Játsszunk YouTube csatornát, ami mára több mint 55000 feliratkozóval büszkélkedhet.
Egyébként is nagyon elitista a felhozatal, csak értelmiségieket válogattak be, ami rossz üzenet. Sokkal szórakoztatóbb lenne néhány melós, iparos vagy mondjuk őstermelő a műsorban.
Az értelmes, intelligens, viselkedni tudó ember nagyon nem egyenlő az értelmiséggel.
Tulajdonképpen már maga az „értelmiségi” kifejezés is nagyon elavult.
A magyar Árulók egyik fő erénye Árpa Attila, aki szemmel láthatóan lubickol a rejtélyes várúr szerepében. Nyilván élvezi, hogy végre kapott egy olyan szerepet, ahol ő az, akit biztosan nem ölnek meg. De nem csak erről van szó. Attila egyfelől elég jó színész ahhoz, hogy elvigyen a vállán egy ilyen műsort, de ami talán még fontosabb: hiteles ebben a szerepben. Az elegancia, a „sikk”, hogy ilyen régi szavakat használjak, a személyiségből fakad, nem kell eljátszania, legfeljebb itt-ott kicsit ráerősítenie, hogy „krimisebb” legyen. És ugyancsak a személyiségéből fakad a csibészség, az intrikusság.
Amivel nem azt akarom mondani, hogy alapjában véve gonosz ember lenne, de biztos vagyok benne, hogy tud gonoszkodni, ha épp úgy hozza a sors.
A műsor menete nagyjából a szokásos: megérkeznek a játékosok, megismerjük őket. Szórakoztató figyelni, mennyire komolyan veszik magukat. Például többen nem mondták meg a valódi foglalkozásukat ilyen vagy olyan megfontolásból. Pedig nem hiszem, hogy Kereki Kristóf nyerési esélyeit döntően befolyásolná, ha kiderülne, hogy nem kommunikációszakos hallgató, hanem színész. Némi ismerkedés után Árpa mindenkit beterelt a nagy asztal köré, ahol kiválasztotta az árulókat.
Az RTL mindig csavar kicsit a korábbi szabályokon. Idén az egyik érdekes újítás, hogy a játékosok közé bekerült egy házaspár, Szekeres Szilvia és Antunovits Ferenc, viszont a többiek nem tudhatják róluk, hogy ők összetartoznak. Ami nyilván sok feszültség forrása lehet a későbbiekben.
A másik érdekesség, hogy Árpa csupán három árulót választott ki, a negyedik személyről maguknak kellett dönteniük az adás végén.
Érdekes volt megfigyelni a játékosok viselkedését a kiválasztás után. Ugyebár az, hogy ki áruló, és ki nem az, kizárólag Árpa Attilán múlott. Ennek tudatában furcsa látni, amikor valaki odamegy a másikhoz azzal, hogy „Te biztos nem vagy áruló, mert megbízhatónak tartalak.” Mi köze ennek bármihez is?
Ha kiválasztották árulónak, akkor az lesz, függetlenül attól, hogy az illető mennyire jó fej vagy korrekt egyébként. És nyilván nem fogja elárulni.
Ennek fényében különösen vicces, amikor valaki éppen az egyik gyilkosnak önti ki a szívét. Árpa választása egyébként három hölgyre esett, Győri-Nádai Rékára, Sári Eleonórára és az ármánykodásra kész ügyvédre, dr. Rátkai Tímeára. A csajok látszólag örültek a girl powernek, de nem tudom meddig tart majd az öröm. Egyrészt azért hamar kiderült, hogy van, aki már most azon töri a fejét, hogy fogja kijátszani társait, de ami még fontosabb: ha valakit a műsor elején árulónak választanak, az felér egy halálos ítélettel. Arra ugyanis még nem igazán volt példa – amennyire tudom a külföldi műsorokban sem –, hogy valaki az első árulók közül eljusson a műsor végéig.
Egy biztos: az Árulók izgalmas, színvonalas műsor, miközben néztem, többször azon kaptam magam, arról ábrándozok, milyen jó lenne egyszer bekerülni – ha csak civilként is.
Persze a két műsorfolyam mégsem teljesen ugyanaz.
Már tavaly elmondták, hogy az Árulókon belül kétféle formátum létezik: az egyikben celebek csapnak össze, a másikban civilek. A harmadik évadra a csatorna elérkezettnek látta az időt, hogy ez utóbbit is kipróbálja.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Rögtön az elején coming outolok: nekem tulajdonképpen tetszik a Pokoli rokonok. Amikor a főszerkesztőm kiadta a feladatot, úgy képzeltem, gyorsan visszanézem az első részt, aztán írok valamit, letudom. Aztán azon kaptam magam, hogy már a harmadik epizódot nézem. Kicsit nehéz eldönteni, hogy mi akar lenni, mert vígjátéknak annyira nem humoros, viszont nem is olyan irritálóan nyálas, mint egy török szappanopera.
Persze láttam a sok fanyalgó kritikát és kommentet. És tulajdonképpen a maguk szempontjából igazuk is van. De akik ezeket írták, mégis mit vártak egy RTL-es teleregénytől? Jancsói mélységet? Monty Python szintű abszurdhumort?
Akinek nem jött be a Barátok közt vagy a Drága örökösök, komolyan azt hitte, hogy na, most majd csoda történik?
Az RTL új sorozata is Hámori Barbara műhelyéből került elő. A producer hölgynek olyan változó színvonalú és sikerű sorozatokat köszönhetünk az elmúlt évekből, mint A mi kis falunk, a Keresztanyu, a Hotel Margaret vagy a Séf meg a többiek.
A horvát Kumovi (Keresztapák) sorozaton alapuló alapsztoriban nincs sok új. A gazdag budapesti Guba család elveszti mindenét. A fiú, Olivér (Adányi Alex) egy ostoba befektetéssel csődbe vitte a család bankját, ezért Gubáék kénytelenek visszaköltözni a családfő, Guba Tóni (Árpa Attila) szülőfalujába, Pantallósra.
(Szerintem a darknet sötét bugyraiban létezik egy szervezet, ami kimondottan arra szakosodott, hogy idétlen településneveket találjon ki magyar sorozatok számára.)
Mindehhez hozzájön még néhány kötelező szappanopera elem eltitkolt zabigyerekről, korrupt politikusokról, titkos zsebbizniszekről, és persze tiltott szerelemről.
Ahogy az alapvetésből várható, a sorozat ezután kiaknáz minden unalomig ismert közhelyet a főváros-vidék, gazdag-szegény, urbánus-népi ellentét témakörből. A szereplők meglehetősen egydimenziósak, a poénok sokszor kiszámíthatóak, néha kimondottan fájnak – például amikor a vidéki rokon a DNS-tesztet következetesen Dénes-tesztnek mondja.
A Pokoli rokonok könnyed, közhelyes, felszínes, de alkalmas rá, hogy az ember egy órára kikapcsolódjon, már ha szeret tévét nézni. Olyan ez, mint a sajtburger vagy a csipsz.
Tudjuk, hogy nulla a tápértéke és egészségtelen is, de néha a finom ízek miatt mégis elcsábulunk.
Egy ilyen típusú műsor ennyit tud, jó esetben. Ugyan a Pokoli rokonok sem hibátlan még a maga műfaján belül sem, de az elmúlt évek hasonló próbálkozásai közül talán a legjobban sikerült, és úgy tűnik, ez az a műfaj, ami megy nekünk. A 2000-es években voltak ugyan kísérletek a Jóbarátok típusú intellektuális sitcomok magyarosítására, de ezek mind csúfos kudarcot vallottak.
Pedig írói talentumban nem lenne hiány, hiszen a produkció vezető írója a stáblista szerint Fehér Boldizsár, akivel évekig dolgoztam együtt, az egyik legjobb tollú magyar humorista amellett, hogy Margó-díjas szépíró. Kétlem, hogy ne tudna ennél sokkal elvontabb, intellektuális humort szállítani, de ez a műfaj nem erről szól.
(Mielőtt a bölcsészek fanyalogni kezdenek és az irodalom elárulásáról beszélnének, Grecsó is írt Győzike Show-t, élni kell.)
A színészek többnyire hozzák, amit kell. Amit külön értékelek, hogy ezúttal minimálisra szorították a vicceskedő ripacskodást, ami a hazai sorozatok egyik rákfenéje. Sokszor úgy játszanak tévében, mintha színpadon lennének, ami azért kellemetlen, mert a tévé mindent ezerszeresére nagyít. Ezt ennél a sorozatnál (többnyire) nem érzem, és ez mindenképpen jót tesz a nézői élménynek.
Ha van gond a szereplőkkel, az a karakterek átgondolatlansága, hiteltelensége. Olivér például az egyik pillanatban mint ellenállhatatlan nőcsábász kerül elénk, aki szórja magából a szellemes bókokat és replikákat, aztán két jelenettel később kiderül, hogy segghülye – már bocsánat –, aki egy tök idegen ember telefonhívásának hatására a bank összes pénzét kriptovalutába fektette (ezért mentek csődbe.)
Guba Lara (Pásztor Virág) alapjában véve a buta, újgazdag, elkényeztetett úri csajszi, aki flat white lattét kér a vidéki rokonoknál (ahol persze csak kotyogós kávéfőző van), és akinek abban manifesztálódik a csőd ténye, hogy nem veheti meg a szandált, amit kinézett magának. Ismerjük ezt az archetípust. A következő pillanatban mégis ő az, aki addig nyomokban sem észlelt empátiával látványosan megsajnálja az apját.
Az anyát, Enikőt alakító Dobó Katának sincs könnyű dolga, az alkohol és altató függő, sekélyes gazdag asszony az epizód első felében még jóformán semmit nem képes felfogni abból, ami velük történik, hogy aztán botcsinálta Julija Navalnajaként, sztoikus nyugalommal álljon férje oldalára a bajban, és próbálja talpraállítani a családot.
Hogy a siker szempontjából mennyire volt jó ötlet Dobót és Árpát megtenni húzónévnek, az kérdés. Dobó Kata egyáltalán nem rossz színésznő, bizonyos szerepekben egy jó rendező sok mindent ki tud hozni belőle. De már rég nem az a csinos, szexi fiatal tehetség, aki annak idején feltűnt a Miniszter félrelépben, és akiért annyian rajongtak. Megosztóvá vált, főleg az Andy Vajnához fűződő kapcsolata és a kétes megítélésű filmrendezései miatt.
Árpa Attila nem egy új Latinovits, de megbízható színész, az Árulók és a Sztárbox miatt pedig most megint forog a neve.
De sem Dobó, sem Árpa nem rendelkezik olyan masszív rajongói (vagy akár gyűlölői) táborral, akik csak miattuk megnéznének bármit is.
Ezzel az együtt nagyrészt a színészek azok, akik szórakoztatóvá teszik a Pokoli rokonokat. Vannak ismerős arcok, mint a polgármestert alakító Bede-Fazekas Szabolcs, a Guba Tóni volt szerelmét, Dusikát játszó Ulmann Mónika, a szenilis nagypapaként visszatérő Magyar Attila, vagy az iszákos önkormányzati dolgozó bőrébe bújt Beleznay Endre. Az utóbbi időkben műsorvezetőként is bemutatkozó Varga Ádám is feltűnik, mint Dusika fia (akiről szerintem egy megfelelő ponton ki fog derülni, hogy Guba Antal fia).
Szeretném kiemelni a Fejes Lászlót alakító Juhász Istvánt, a kavarógép polgármesternét alakító Vanya Tímeát, illetve Sóvári-Fehér Annát, aki olyan hihetően alakítja Fejesék éppen csak nagykorúvá cseperedett lányát, hogy nem is ismertem fel azonnal, pedig alig egy hónapja láttam a Thália Színházban a Romantikus komédia főszerepében. A Dr. Aczél Zsófiát alakító Juhász Jázmin volt az egyik oka, hogy a meglehetősen gyengére sikerült Az almafa virága nem volt teljesen nézhetetlen. Itt is bizonyítja, hogy örökölte a színészi tehetséget neves nagypapájától, Juhász Jácinttól.
A kisebb mellékszereplők közül kiemelném Csonka Andrást, aki néhány percre jelenik meg mint kardiológus. Az ember azt gondolná, hogy megpróbálja elbohóckodni a szerepet, minél nagyobb figyelmet keltve, de nem. Pici teljesen komolyan játszotta a szerepét. Aki még nagyon belopta magát a szívembe a falu rendőrjét, Levit alakító Borbély Richárd.
Mindezek mellett a Pokoli rokonoknak van egy fontos erénye. Talán említést sem érdemlő közhely, hogy az ehhez hasonló kommersz műsorok összehasonlíthatatlanul nagyobb közönséget érnek el, mint az úgynevezett „magas művészet”. Jóllehet, a Pokoli rokonok első részének mintegy 290000 nézője csalódást okozhat a nézettségi versenyben, de akkor is sok emberről beszélünk.
Épp ezért ezek a műsorok a legalkalmasabbak arra, hogy széles körben „üzenetet” közvetítsenek, felhívják a figyelmet fontos témákra, alakítsák a közgondolkodást.
A Pokoli rokonok egyik konfliktusa nem más, mint hogy a polgármester kínai befektetőknek szeretné átjátszani a falu környéki földeket egy akkumulátorgyár létesítésére.
Ez most aktuális téma, Magyarország egyik legfőbb problémája, és a sorozat a maga lehetőségein belül jól bemutatja, milyen háttéralkuk állhatnak egy ilyen beruházás mögött, miként próbálják a politikusok megvezetni a választókat. Ez pedig úgy gondolom, fontos cél. Persze jó lenne, ha árnyalnák a képet, de ez már túl nagy elvárás.
Ha másért nem, ezért jó lenne, ha minél többen megnéznék, hátha elindul valami érdemi diskurzus a közösségi médián kívül is, a nappalikban, ebédlőasztaloknál, piacokon.
Rögtön az elején coming outolok: nekem tulajdonképpen tetszik a Pokoli rokonok. Amikor a főszerkesztőm kiadta a feladatot, úgy képzeltem, gyorsan visszanézem az első részt, aztán írok valamit, letudom. Aztán azon kaptam magam, hogy már a harmadik epizódot nézem. Kicsit nehéz eldönteni, hogy mi akar lenni, mert vígjátéknak annyira nem humoros, viszont nem is olyan irritálóan nyálas, mint egy török szappanopera.
Persze láttam a sok fanyalgó kritikát és kommentet. És tulajdonképpen a maguk szempontjából igazuk is van. De akik ezeket írták, mégis mit vártak egy RTL-es teleregénytől? Jancsói mélységet? Monty Python szintű abszurdhumort?
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Nehéz leírni, mennyire undorító A szer, miközben a látványvilág gyönyörű és tökéletes
Coralie Fargeat filmje az egyik legundorítóbb szépség, amit valaha láttam. Egyik pillanatban csodálatos, a másikban forog az ember gyomra tőle. Demi Moore Golden Globe-ot kapott a főszerepéért.
Coralie Fargeat első nagyjátékfilmje, a 2017-es A bosszú egy tökéletesen felvett akciófilm volt, kellően gyomorforgató pillanatokkal megtűzdelve. A film katarzisa egy kegyetlen verekedés a két szereplő között, aminek a vége egy véres késpárbaj lett. Már akkor látszott, hogy az író-rendezőnő nagy dolgokra hivatott. Nem is kellett sokat várni, 2024 végén megjelent A szer.
A mindössze 17 millió dollárból forgatott szemkápráztató produkció több, mint 78 milliót kalapozott össze a mozipénztáraknál és hol van még a streaming?
Megjelenését követően szinte felrobbant az internet. Akkora sikert aratott az undorító testhorror, hogy Demi Moore-t még egy Golden Globe-díjjal is jutalmazták szerepéért. Ráadásul Moore-nak ez az első komolyabb díja karrierje során.
Miről is szól A szer? Elizabeth Sparkle (Demi Moore) egy kiöregedett színésznő, aki nem tud tisztességgel megöregedni. Ismerős? Egy nap a főnöke, a gennyláda producer Harvey (érdekes név választás… mintha utalnának egy híres producerre, Dennis Quaid által megformál karakter) elkotyogja, hogy lecserélnék egy „frissebb húsra” a saját fitneszműsorában. Elizabeth erre természetesen összetörik, nem csak lelkileg, hanem a szó szoros értelmében is, kórházba is kerül egy autóbaleset miatt. Ekkor találkozik egy tökéletes arcszerkezetű fiatal ápolóval, aki felajánl neki egy különleges lehetőséget.
A kiöregedett színésznő részt vehet egy kísérletben, ami miatt újra fiatal lesz. Vonakodva elfogadja az ajánlatot… a többi pedig egy kegyetlen sci-fibe oltott testhorror lesz.
A drog, amit kap, megosztja a DNS-ét, és leválaszt róla egy fiatalabb, gyönyörű, tökéletes verziót, ő lesz Sue (Margaret Qualley). Amikor az egyik ébren van, a másik csak egy üres porhüvely. Innentől fogva egy hetet mint Sue, egy hetet mint Elizabeth fog élni. Sue jelentkezik a megüresedett fitnesz-műsorvezetői pozícióra, amit természetesen meg is kap. A probléma akkor kezdődik, amikor a két „én” elkezd harcolni egymás ellen, mert Sue-nak nem lesz elég egy hét, Elizabeth pedig nem igazán lát jót a dologból sokat. A személyes háborúnak pedig zavarba ejtően kegyetlen kinézeti következményei lesznek.
Nehéz leírni, mennyire undorító a film, miközben igazából gyönyörű és tökéletes a látványvilág. Ezt látni kell! Például Dennis Quaid karaktere annyira bicskanyitogató és kellemetlen alak, az első jelenetéből már mindent megtudunk a mocskos figuráról. Ahogy Coralie Fargeat játszik a kamerával, az hihetetlenül hatásos.
Kevés gyomorforgatóbb dolgot láttam annál, mint amikor szuper közelről láthatjuk, ahogy Quaid eszi a garnélarákokat, csámcsogva, egy léggyel a nyakán.
Ezek a túlzott jelenetek már előre jelezték, mit fogunk kapni. A testhorror hibátlan: ahogy Sue megszületik Elizabeth felszakadt gerincéből, majd megcsinálja a kötelező lépéseket, hogy az öregebb énje életbe maradjon. Ámulatba ejtően ügyesek a kamerabeállítások és az effektek. Sokszor még az én sokat látott gyomrom is meg-megfordult. Nem hiszem, hogy A szer nézése közben valaha is tudok majd enni.
A testhorror-rajongók álma lesz ez a film. David CronenbergA légy című filmje hozta be ezt a zsánert a köztudatba, majd a kanadai rendező egész életművét hasonló filmeknek szentelte. Nem lennék meglepve, ha a legjobb testhorrorok toplistáiba is hamar felkerülne A szer, méghozzá igen előkelő pozícióba. A rendezőnő egy elképesztően hatásos filmet tett le az asztalra, ráadásul a forgatókönyve se kutya. cannes-ban legjobb forgatókönyv díját is hazavitte a hölgy.
Ez egy személyes történet egy olyan nőről, akitől mindenki elvárja, hogy úgy nézzen ki, mint 25 éves korában. Pedig a korosodást senki sem tudja megállítani.
Majd konfliktusba kerül önmagával. Nem nevezhető egy visszafogott filmnek A szer. Minden túlszaturált, nem csak a melleket, fenekeket és beleket tolják a néző arcába, hanem az üzenetet is. Semmit sem bíznak saját értelmezésre, és teljesen elrugaszkodott a valóságtól, szinte fantasy hatása van. Ennek ellenére nálam működött. A világítás is minden esetben tökéletes. Van egy folyosó a filmben, ahol Elizabeth és Sue is gyakran végigsétálnak/meg-meg állnak. Olyan fényárban úszik az egész helyiség, mintha egy tökéletesen bevilágított színdarabban lennénk. Nincs igazán nyílt tér a filmben, amikor van, akkor is eltörpülnek a színészek a brutalista épületek mellett. A belső terek esetében pedig össz-vissz egy ablakot látunk Elizabeth lakásában az egész film során. Egy panorámaablak hollywoodi látképpel, ami teljesen műnek hat, szinte tökéletes tévészerű látványvilággal. Tényleg, mintha egy álomban lennénk.
A hangkeverés elsőrangú, állandóan Elizabeth és Sue szemszögében vagyunk, amit ők látnak, mi is látjuk, amit ők hallanak, mi is hallunk.
A túlzásba vitt képi tökéletességet, túlkevert hangzásvilággal és effektekkel tetézik az alkotók, aminek az eredménye bizonyos jeleneteknél még hatásosabb lesz a groteszk undorkeltés. Minden elismerésem.
Demi Moore tejesen megérdemelte a Golden Globe-ot, szinte biztos vagyok benne, hogy ez karrierje legjobb alakítása. Az önbizalomhiányos sztár, aki nem tud a korával mit kezdeni, igazán testhezálló feladat volt Moore-nak. Ezenfelül sokat meg is követelt tőle a szerep, nem csak a maszkokra és praktikai effektekre, vagy a meztelenségre gondolok, de a helyzetek, amikbe az írónő hozza a karaktert, kivételesen megterhelőek lehettek. Margaret Qualley is, aki egyébként Andie MacDowell lánya, elképesztően jó.
Nemcsak Moore-t látjuk teljes valójában, hanem Qualleyt is, ledob mindent a szerep kedvéért, de mégse mondanám túlszexualizáltnak a szerepét, hiába imádja a testét a környezete.
A rendezőnő néha szinte elidegenít a szexualitástól. Az egész megjelenése mű. Túl tökéletes, ezt pedig remek maszkokkal és segédeszközökkel érik el, például, a testalkatuk nem igazán khm… hasonló Moore-ral, a meztelen jelenetekhez műmellkast kellett hordania. Ez a tökéletesség pedig az erotikát teljesen kiveszi az egészből és zavarba ejtő érzést hagy a helyén. Bár, amikor a fitnesz-show felvételei vannak, direkt a néző arcába tolják Sue mindenét is.
Kinek ajánlható A szer? Jószívvel nem sok embernek. Akik szeretik a testhorrort, azoknak egyértelműen instant klasszikus lesz. Akik egy jó kis ijesztgetésre számítanak, azok lehet, hogy csalódni fognak. Illetve, lehet, hogy néhányaknak sok lesz a film.
A katarzis annyira túlzás, hogy szerintem nem sok ember van rá felkészülve. Még én is meg-meg rökönyödtem mit be nem vállaltak az alkotók, minden tiszteletem.
Kevés helyen lehetett eddig meztelenséggel megbotránkoztatni engem, főleg ha akiket látunk a vásznon, az két igencsak csinos hölgy. A testhorrort itt komolyan kell venni, nem lesz jó eredménye, ha valaki túltolja A szert. Minden alkotó, sminkestől a rendezőn át a főszereplőkig 100%-os teljesítményt tett le az asztalra. Figyelni kell majd A szerre az Oscar-díjszezon környékén. Nálam a 2024-es év egyik legjobb filmje volt.
Coralie Fargeat első nagyjátékfilmje, a 2017-es A bosszú egy tökéletesen felvett akciófilm volt, kellően gyomorforgató pillanatokkal megtűzdelve. A film katarzisa egy kegyetlen verekedés a két szereplő között, aminek a vége egy véres késpárbaj lett. Már akkor látszott, hogy az író-rendezőnő nagy dolgokra hivatott. Nem is kellett sokat várni, 2024 végén megjelent A szer.
A mindössze 17 millió dollárból forgatott szemkápráztató produkció több, mint 78 milliót kalapozott össze a mozipénztáraknál és hol van még a streaming?
Megjelenését követően szinte felrobbant az internet. Akkora sikert aratott az undorító testhorror, hogy Demi Moore-t még egy Golden Globe-díjjal is jutalmazták szerepéért. Ráadásul Moore-nak ez az első komolyabb díja karrierje során.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Hogyan fordította meg a II. világháború kimenetelét egy csapat pszichopata? – Engedetlen hősök-kritika
A 2017-es Ben Macintyre könyv alapján Steven Knight készített egy sorozatot még 2022-ben. Most a második évad is elindult a Max műsorán, és úgy tűnik, hogy az SAS továbbra is a legőrültebb katonák gyülekezőhelye.
Ben Macintyre nevével egész sok helyen találkozhattunk az utóbbi időben. Több könyvét is megfilmesítették már, 2021-ben John Madden vitte vászonra Colin Firth és Mattew Macfadyen főszereplésével A Vagdalthús hadműveletet, de 2022-ben két adaptáció is született. Az egyik itthon szintén a Maxon látható Kém a csapatban, ami egy hidegháborús kémjátszma volt Guy Pearce és Damian Lewis között.
A másik az Engedetlen hősök, a brit speciális kommandó, az SAS (Special Air Service) megalakulásának története volt.
Steven Knight neve se lehet idegen sokaknak, rengeteg remek sorozatot és filmet köszönhetünk a brit forgatókönyvíró-showrunnernek. Ő készítette a Jason Momoa-sSee-t az AppleTV+-nak, vagy a Cilian Murphy nevével fémjelzett Birmingham bandáját a BBC-nek. De Tom Hardy egyik legkülönlegesebb sorozatának, a Tabunak is ő volt a showrunnere.
Tehát Macintyre regénye igazán tapasztalt kezekbe került, aminek az eredménye egy remek első évad egy csapat pszichopatáról, akiknek köszönhetően megváltozott a II. világháború afrikai hadszíntere. A sorozat érzésre olyan, mintha a Spielberg-féle Ryan közlegény megmentésétGuy Ritchie rendezte volna. Pörgős, akciódús, jó beszólások, menő zene, sok humor, emellett pedig kegyetlen szörnyűségek és lelki gyötrődések egyensúlyozták ki a hangulatot. Nagyon jó volt az egész ritmusa és felépítése.
Mindemellett az is sokat dobott a hangulaton, hogy azt állította magáról igaz történet alapján készítették – nagyjából (ezt a nagyjából-t a sorozat tette hozzá, nem én).
Az első szezon az SAS megalakulásáról szólt: hogyan hozta össze három elkeseredett különc katona és egy lecsúszott kém a brit hadsereg egyik legkegyetlenebb és leghatásosabb alakulatát, a Special Air Service-t. Sok szereplő eltávozott a szezon folyamán, akik ugye a valóságban is meghaltak, vagy katonai fogságba kerültek, mint az alakulat vezetője is, David Stirling ezredes (Connor Swindells).
Így a második évadra maradt nekünk Paddy Mayne alezredes (Jack O’Connell), aki a hátán viszi át a csapat pszichopatát az afrikai sivatagból az olasz frontra. A szezon innentől az európai hadszíntérre koncentrál, Mussolini kiiktatása és az olasz fasizmus megtörése a cél.
Remélem nem fogom senkinek se elspoilerezni a II. világháború történetét, de az olaszoknak semmi esélyük a pszichopaták ellen.
Már csak azért sem, mert a második évadban főszereplőinken mintha forgatókönyv-páncélja lenne. Az első eresztésben az volt a zseniális, hogy nem tudhattuk ki fogja túlélni és ki nem. Több olyan szereplő is idő előtt kiszállt a háború hadszínteréről, akikről nem is gondoltuk volna. Nos, eddig a folytatás nem igazán okozott meglepetést - sokan érinthetetlennek tűnnek.
Paddy Mayne úgy kezdi ahogy 2022-ben is: a börtönben, ahonnan Sterling hozza ki. Csak most David idősebb testvére, Bill Stirling (Gwilym Lee) lesz a részeges ír megmentője. Stirling ráveszi Maynet, hogy szedje gatyába önmagát és az embereit, mert az SAS Szicíliába készül. Persze a háttérben munkálkodik Eve Mansour (Sofia Boutella) francia kém és a brit titkosszolgálat nagyágyúja, Dudley Wrangel Clarke (Dominic West) is a háború megnyeréséért.
Eközben az SAS-t átnevezik, ezzel is kerülve a feloszlatását, így SRS (Special Raiding Squadron) lesz az új rövidítés.
Ami persze a névtulajdonos katonáknak nem tetszik, nem csak a sorozat címében engedetlenek ezek a hősök. Ténylegesen semmibe veszik a felsővezetők utasítását. De mit várhat az ember őrültektől, akik ellenséges vonalak mögött, támogatás nélkül harcolnak sikeresen, gerilla harcmodorral ellensúlyozva a túlerőben lévő németek fölényét? Az első két rész szinte egy egészestés akció-dráma. Remek, kerek történetet ad már ez a két epizód is, de már most várom a harmadik részt!
Ha össze akarom foglalni, hogy mi az Engedetlen hősök, akkor azt mondanám, hogy egy nagyon hangulatos második világháborús akció-dráma a Birmingham bandája alkotójától.
Jó az akció ritmusa, látványos, a karakterek szerethetőek és az egész egyszerűen nézeti magát.
Valószínűleg nem minden igaz, amit a képernyőn látunk, de vitathatatlanul szórakoztató és rettenetesen menő. A teljesen idegen rockszámok, amik a harcjelenetek során szólnak nagyon különlegessé teszik az atmoszférát. Sokkal szórakoztatóbb sorozat, mint mondjuk a Kém a csapatban volt.
Értelemszerűen, akiket előző szezonban elvesztettünk nem térnek vissza, de a többi színésszel mind találkozunk, sőt szerzünk új „barátokat” is. Lesznek új tagjai az SAS-nek, akikre továbbra se lehet mondani a veszett kutyánál visszafogottabb jelzőt. Sofia Butolla, Jack O'Connell és Dominic West is teszi a dolgát, legtöbbet O’Connellből kapunk és igazán nyerő az ír őrült harcos-filozófus szerepében.
Archív felvételek adnak a kelleténél sokkal autentikusabb légkört az egész őrültségnek, a stílus pedig igazi „guy richies”: gyors vágások, akció közben pedig humoros feliratok jelennek meg.
A költségvetéshez képest korrekt akciójeleneteket láthatunk, egyértelműen a karakterek és a hangulat viszi a hátán az egészet. Sőt, még egy elveszettnek hitt szereplő is visszatér. Bár utána olvastam a történetének, így elmondhatom, hogy inkább csak beleerőltették a színészt a közönségkedvenc szerepébe.
Ben Macintyre nevével egész sok helyen találkozhattunk az utóbbi időben. Több könyvét is megfilmesítették már, 2021-ben John Madden vitte vászonra Colin Firth és Mattew Macfadyen főszereplésével A Vagdalthús hadműveletet, de 2022-ben két adaptáció is született. Az egyik itthon szintén a Maxon látható Kém a csapatban, ami egy hidegháborús kémjátszma volt Guy Pearce és Damian Lewis között.
A másik az Engedetlen hősök, a brit speciális kommandó, az SAS (Special Air Service) megalakulásának története volt.
Steven Knight neve se lehet idegen sokaknak, rengeteg remek sorozatot és filmet köszönhetünk a brit forgatókönyvíró-showrunnernek. Ő készítette a Jason Momoa-sSee-t az AppleTV+-nak, vagy a Cilian Murphy nevével fémjelzett Birmingham bandáját a BBC-nek. De Tom Hardy egyik legkülönlegesebb sorozatának, a Tabunak is ő volt a showrunnere.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – Az Oscar-díjas J.K. Simmons 70 éves
Amerikaifoci-játékos, majd karmester akart lenni, végül a színészet mellett döntött, de csak 40 évesen kapta első nagyobb szerepét, és már majdnem 60 volt, mire sztár lett.
J.K. Simmons kétségtelenül korunk egyik nagy színésze, ráadásul egy Oscar-díj tulajdonosa is, a mozibajárók többsége valószínűleg mégsem ismeri a nevét. Ha látják az arcát, mindenesetre biztosan sokan felismerik, hiszen kis híján 40 éves filmes pályafutása alatt már több mint 230 produkcióban lehetett őt látni-hallani. Simmons a legkülönfélébb karaktereket alakította a mozikban, a televízióban és a színpadon egyaránt. Aztán 2002-ben egy hálóvető szuperhős főnökeként egy világ zárta a szívébe, 2014-ben egy jazzdobos srác szigorú tanáraként pedig egy világ gyűlölte meg, és borult le előtte…
Sport, zene, színház
Jonathan Kimble Simmons (íme, lelepleztük a két rejtélyes betűt) 1955. január 9-én született a michigani Grosse Pointe-ban, és zenész családban nőtt fel. Édesapja, Donald William Simmons zenepedagógus volt a Parcells középiskolában, ez pedig már fiatalkorától kezdve a művészetek iránti nagyrabecsülést injektálta bele a kis Jonathanbe.
A művészi kifejezés különböző formáival a szüleivel való kapcsolata révén ismerkedett meg, ez a gondoskodó környezet pedig lehetővé tette, hogy Simmonsban kialakuljon a művészetek iránti szeretet. De csak a középiskolában kezdte igazán felfedezni a színészet iránti szenvedélyét.
Részt vett iskolai színdarabokban, és ezzel lángra lobbant benne az előadás iránti tűz, amely a felsőoktatásban való továbbtanulás során csak erősödött.
Három gyermek közül volt ő az egyik, 1965-ben, Simmons 10 éves korában pedig a családja az ohiói Worthingtonba költözött. 1970 és 1972 között a Worthington Gimnáziumba járt, ahol főként a drámaórákon, az amerikai fociban és az iskola kórusában tudott érvényesülni. 1973-ban, amikor 18 éves volt, a montanai Missoulába költözött a család, ahol az édesapja a Montanai Egyetem zenetagozatának lett az igazgatója. 1978-ban a fiatalabb Simmons is itt diplomázott.
Az egyetem alatt tagja lett egy zeneorientált testvériségnek, a Phi Mu Alpha Sinfoniának. A színház iránti rajongása azonban végül arra késztette, hogy a főszakját zenéről drámára cserélje. Ez a váltás kulcsfontosságúnak bizonyult. A Montanai Egyetemen Simmons szilárd alapokat szerzett a klasszikus színészi technikákból. Számos produkcióban szerepelt a színpadon, illetve különböző műfajokban és stílusokban szerezhetett tapasztalatot. 1977 és 1982 között különböző darabokban szerepelt a montanai Bigforkban. Később Seattle-be költözött, és a Seattle Repertory Theatre tagja lett. 1986-ban megkapta első szerepét egy tévéfilmben (járőrt játszott a Popeye Doyle: A francia kapcsolat 3-ban), 1987-ben egy sorozatban (szintén rendőr volt az All My Childrenben), 1992-ben pedig az első szerepét a Broadwayn.
„Egy egyedülálló, ostoba srác voltam”
Miután néhány évig a seattle-i színházi pályán futott, 27 évesen egy ócska Fiat kabrióval és mindössze 400 dollárral a zsebében New Yorkba hajtott, abban a reményben, hogy kap egy színészi fellépést, és nem kell pincérkednie. Simmons története szinte minden filmsztár története (útkeresés, szűkös anyagi helyzet, próbálkozások stb.), de mégis rendhagyó. Neki nem voltak egyértelmű ambíciói, nem volt más álma, mint az alkalmi fellépések. Nem várt semmi nagyot. „Nem igazán voltak konkrét céljaim. Azon kívül, hogy egyszer beleszerettem a színházba, és csak folytatni akartam a színészkedést” – mondta.
S így kezdődtek a vándorévei: Shakespeare-t játszott Pittsburghben, majd zenés színházat Buffalóban, aztán egy darabot Albanyban, de minden alkalommal visszatért New Yorkba. Közben söröket árult, hogy tudja fizetni a lakbért.
„Nem használom a »küzdelem« szót. Azoknak az embereknek van küzdelme, akik három gyerekről gondoskodnak, és próbálnak tetővel a fejük fölött élni. Én csak egy egyedülálló, ostoba srác voltam, akinek nem volt más dolga, mint időnként szerezni magának egy szelet pizzát.”
A Broadway olyan nagy falatnak tűnt, amelynek legyűrésére Simmons nem is számíthatott. De mégis legyűrte. 1990-ben debütált a Broadwayn az A Change in the Heir című darabban. Csak 1994-ben, amikor már közeledett a negyvenhez, gondolt a filmvásznon való szereplésre, ekkoriban vette egyáltalán fontolóra, hogy meglépi ezt a váltást. Az elhatározása, hogy eljár tévés meghallgatásokra, alapvetően anyagi okokból született: ez stabilabb fizetést biztosított a különféle részesedések miatt. A pénz miatt döntött így, de nem azért, mert mocskosul gazdag akart lenni. Majd, amikor belépett a Színészek Szakszervezetébe, szüksége volt egy névre, amit a névjegykártyájára írhatott. Saját neve, a Jonathan Simmons már foglalt volt, így lett belőle J.K.
Kiabáló karakterek
Az ugrás a Broadwayről a televízióba sosem volt biztos lépés. Akkoriban, 1996-ban Simmons azon tűnődött, hogy egyáltalán meg kell-e ezt lépnie. S bár feltűnt néhány mozifilm kisebb szerepében (Egy híján túsz, Az emberkereskedő, Elvált nők klubja, Halálos terápia, A Sakál stb.), első nagy szerepét, Vern Schillingert, az Árja Testvériség vezetőjét 1997-ben kapta az Oz című börtönös sorozatban. Őt egészen 2003-ig, 50 epizódon keresztül alakította. „Fennállt a veszély, hogy ha ez lesz az első dolog, amit mindenki lát tőlem, senki sem fog felkérni másra, és minden rendőrségi sorozatban a hét náciját kell játszanom. Én lettem a legmegvetendőbb emberi lény a bolygón” – emlékezett vissza Simmons a kezdetekre. Szerencsére kábé ugyanakkor rátalált egy másik szerep is: Dr. Emil Skoda, pszichiáter a Különleges ügyosztályban. A közönség itt már egy nyugodt, szellemes, entellektüel szerepben láthatta, így szélesedni tudott a színészi skálája, és távol került a skatulyától.
1996 egyébként azért is fontos év az életében, mivel ekkor vette feleségül a szerelmét, a rendező-producer Michelle Schumachert, s ha minden jól megy, jövőre ünneplik a 30. házassági évfordulójukat.
Két közös gyermekük született, Olivia és Joe, akik apjukhoz hasonlóan szintén kacérkodnak a színészkedéssel. Simmons egy interjúban azt nyilatkozta, nem is próbálta visszafogni őket, vagy lebeszélni erről a szakmáról, sőt még bátorította is a csemetéit, hogy ha igazán ezt szeretnék, vágjanak bele.
Pókember és a befutás
Az viszont kétségtelen, hogy Simmonsnak megmaradtak a nagy hangú karakterek. Akik az ezredforduló környékén túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megnézzék az Oz epizódjait, ők is folyton kiabálva emlékezhettek rá a főszerkesztő J. Jonah Jameson szerepében, a 2002-es, Sam Raimi-féle Pókemberben és annak folytatásaiban (2004: Pókember 2, 2007: Pókember 3, 2019: Pókember: Idegenben, 2021: Pókember: Nincs hazaút). Ez a szerep pedig a keresett és kedvelt karakterszínészek közé emelte Simmonst, s világszerte rengetegen megjegyezték a nevét, az arcát és a hangját.
Majd jött A tűz óceánja (2004), a Betörő az albérlőm (2004), a Köszönjük, hogy rágyújtott! (2005), A főnök című sorozat 109 epizódja (2005-2012), az Oscar-díjas Juno (2007), a Kiadatás (2007), az Égető bizonyíték és vele a zseniális zárójelenet (2008), a Spancserek (2009), az Egek ura (2009), a Pszichoszingli (2011), a Csempészek (2012) a Lopott szavak (2012) vagy a Nyárutó (2013), Simmons pedig az egyik legbiztosabb pont lett a hollywoodi mellékszereplők népes palettáján.
59 évesen a csúcson
Majd jött 2014 és a Whiplash… Simmons legemlékezetesebb karaktere máig az izmos zenetanár, Terence Fletcher, akinek alakításáért elnyerte 2015-ben a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Fletcher nem Schillinger, de ugyanazt a tomboló dühöt lehet látni Simmons alakításában. S akárcsak Schillinger esetében, Fletcherében is elgondolkodott J.K. azon, hogy ez a szerep mennyire lesz hatással a jövőbeli munkáira: „Aggódtam, amikor a Whiplash miatt minden figyelem ránk terelődött. Azt kérdeztem magamtól, hogy akarok ezzel a bántalmazó fickóval kapcsolatban lenni, aki állandóan káromkodik?"
És ha ő nem is, a szakma azonban feltétlenül, mivel az Oscar-díj után mindenki őt akarta, felkerült minden castingigazgató kívánságlistájára.
De lélektanilag az Oscar-díj elnyerése semmit sem változtatott rajta: „59 éves voltam már akkor. Talán jobban érdekelt volna ez az egész, ha 19 éves koromban történt volna meg velem. Bármennyire is élvezetes és nyilvánvalóan örömteli volt ez az egész folyamat – úgy értem, minden alkalommal, amikor megfordulok, valahol egy vörös szőnyegen állok, és valaki átad nekem egy trófeát, én meg beszédet mondok –, nem úgy tekintettem erre, hogy ez a karrierem csúcspontja.”
>Nem tűnt el
Szerencsére J.K. nem az a fajta színész lett, aki elcsípett egy csodás szerepet, amibe beletett apait-anyait, ám később nem jutott ilyen lehetőséghez, és szépen-lassan eltűnt a szemek elől. A Whiplash után olyan produkciókban tűnt fel, mint pl. a Terminátor: Genisys (2015), a Kaliforniai álom (2016), A könyvelő (2016), A hazafiak napja (2016), Az Igazság Ligája (2017), az Így ne legyél elnök (2018), a 21 híd (2019), a Palm Springs (2020), A holnap háborúja (2021), a Szellemirtók: Az örökség (2021) vagy épp Az élet Ricardóéknál (2021), amiért újra Oscar-díjra jelölték, és ismét a férfi mellékszereplőknél (ezúttal azonban elhozta előle a díjat Troy Kotsur a CODA-ért).
Továbbá feltűnt tavaly A szervezetben (2024), a Saturday Nightban (2024), illetve legutóbb kigyúrt Mikulásként A hullahó-akcióban (2024) és fifikás exzsaruként a Kettes számú esküdtben (2024). Legközelebb az Egyesült Államok egykori külügyminisztere, George Schultz szerepében láthatjuk a Reykjavík című filmben, illetve már leforgott A könyvelő második része is, amiben visszatér Ray Kingként.
Vagyis elmondható, hogy Simmons sosem tűnt el, mindvégig a színen tudott maradni, s elérte azt, amit kitűzött maga elé: hogy élvezettel színészkedjen. 70 évesen is.
J.K. Simmons kétségtelenül korunk egyik nagy színésze, ráadásul egy Oscar-díj tulajdonosa is, a mozibajárók többsége valószínűleg mégsem ismeri a nevét. Ha látják az arcát, mindenesetre biztosan sokan felismerik, hiszen kis híján 40 éves filmes pályafutása alatt már több mint 230 produkcióban lehetett őt látni-hallani. Simmons a legkülönfélébb karaktereket alakította a mozikban, a televízióban és a színpadon egyaránt. Aztán 2002-ben egy hálóvető szuperhős főnökeként egy világ zárta a szívébe, 2014-ben egy jazzdobos srác szigorú tanáraként pedig egy világ gyűlölte meg, és borult le előtte…
Sport, zene, színház
Jonathan Kimble Simmons (íme, lelepleztük a két rejtélyes betűt) 1955. január 9-én született a michigani Grosse Pointe-ban, és zenész családban nőtt fel. Édesapja, Donald William Simmons zenepedagógus volt a Parcells középiskolában, ez pedig már fiatalkorától kezdve a művészetek iránti nagyrabecsülést injektálta bele a kis Jonathanbe.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
