KULT

Alföldi Róbert: „Ma a hazafiasság azt jelenti, hogy ha belenyúlsz a konnektorba, akkor még tapsoljunk is”

A színész-rendezővel a magyartenger ősbemutatója kapcsán arról beszélgettünk, miért tartja Bíró Bence darabját nagyon demokratikus drámának, és miért él túl mindent a színház, amit folyton temetnek.

Link másolása

A Centrál Színházban bemutatott magyartenger (sic!) felvonultatja korunk meghatározó intellektuális és politikai konfliktusait, megmutatva, hogy többféleképpen lehetünk magyarok, többféleképpen lehetünk emberek, de végső soron a család, az mégiscsak család. Alföldi Róbert rendezővel a fotós főpróba után beszélgettünk.

– Az első gondolatom az volt az előadás után, hogy ez egy igazi, hazafias darab, a szó jó értelmében. Benne vannak a közös kapcsolódási pontok, mint a pálinka, a Balaton, és benne van az aggódás mindazért, ami ma zajlik körülöttünk.

– Amikor a gyereked belenyúl a konnektorba, nem mondod neki azt, hogy ez mennyire csodálatos. Hanem leszúrod, és elmagyarázod neki, hogy ez miért veszélyes. De attól te még ugyanúgy szereted, és azért kiabálsz vele, hogy ne nyúljon bele a konnektorba. Ma a hazafiasság azt jelenti, hogy ha belenyúlsz a konnektorba, akkor még tapsoljunk is. Mert minden tökéletes.

Ma a hazafiasság azt jelenti, hogy nincs kérdésed.

Ebben a darabban egy olyan család látható, akik minden szar ellenére együtt vannak. A másik ember minden probléma, fájdalom, sértettség, érthetetlen, elfogadhatatlan dolog ellenére családtag. Attól még ő a gyereked, ő az apád, ő a sógornőd. Úgy könnyű szeretni, ha minden tökéletes. Amennyire tudom, a keresztény tanítás sem azt mondja, hogy csak azt kell szeretni, aki tökéletes. Ha jól sejtem, ennem az ellenkezőjét kérik Jézus a követőitől. De ebben nem vagyok annyira otthon.

– A második gondolatom, hogy vajon azok, akiknek látnia kellene ezt az előadást, megnézik?

– Én nem gondolom, hogy a színházba járókat politikai alapon lehet osztályozni. Nem hinném, hogy csak a balliberális emberek járnak színházba, és a konzervatívan gondolkodók nem. És azt is kétlem, hogy a konzervatívabb gondolkodású emberek kizárólag a kvázi jobboldalinak kikiáltott színházakba járnak.

Aki szereti a színházat, az oda szeret járni, ahol jó előadásokat lát.

Lehet, hogy olyat lát, ami az ő világképébe nem fér bele, vitatkozik vele, de ő akkor is színházba jár, nem pedig szavazni. Talán ilyen szempontból is nagyon jó ez a darab: nincs az, hogy csak ilyen vagy olyan meggyőződésű embernek érdemes megnéznie, mert benne van minden és mindennek az ellenkezője is. Nem akarok nagy szavakat használni, de az életünk van benne. Ebből a szempontból Bíró Bence nagyon demokratikus drámát írt.

– Egy régebbi interjúban úgy fogalmaztál, csak az rendezzen és foglalkozzon színházzal, akinek közölnivalója van a világról. Hogy viszonyul a rendezői közölnivaló a szerzői szándékhoz?

– Nagyon mélyen tisztelem a szerzői szándékot. Talán furcsán hangzik, de minden előadásom a drámából indul ki. A magyartenger esetében az író, Bíró Bence keresett meg. A dramaturgok céhének szervezésében új magyar darabokat mutatnak be a közönségnek felolvasó színház keretében. Bence ennek a rendezésére kért fel a nyáron. Ennek lassan fél éve, és még utána is nagyon sokat dolgoztunk a darabon. Így ebben az esetben nem is lehet kérdés, hogy a szerzői és rendezői szándék hogyan viszonyul egymáshoz.

– Manapság hagyományos kőszínházban elvétve láthatunk magyar darabokat, a saját írás inkább az alternatív társulatokra jellemző, és ha játszanak is új magyar darabokat, ezek a kisszínpadra szorulnak, ahogy ebben az esetben is. Szerinted mi ennek az oka?

– Az utóbbi időben számos 25-35 év közötti fiatalembernek olvastam a darabját, és mondjuk tízből legalább hatot nagyon jónak tartottam.

Ez a generáció, a fiatal felnőttek elkezdték nagyon markánsan megírni a saját életüket, amiben vannak. Ilyen szempontból mások, mint az elmúlt 20-30 év kortárs drámái.

Ezek a srácok nagyon pacekban fogalmaznak. Egyenesen. Mindenféle transzformálás, szimbólumok nélkül akarnak beszélni arról, hogy miben élnek. Nem érdekli őket az esztétikai különlegesség. A valóság érdekli jobban. És ez ilyen szempontból egy friss dolog és nagyon színházi dolog. Ezután például Budaörsön Varsányi Anna darabját fogjuk színpadra állítani.

magyartenger November 5-én tartották Bíró Bence első egészestés önálló darabja, a magyartenger ősbemutatóját a budapesti Centrál Színházban. A kortárs dráma huszonnégy óra alatt játszódik egy balatoni nyaralóban. Egy tipikus családi ünnepet látunk nem mindennapi módon ábrázolva. Talán komédia, hat férfi, négy női szereplő, viharfelhők a tóparton, sok beszélgetés a politikáról, a színházról, kevés cselekmény, öt kiló szerelem és fegyveres kertitörpék. A fő szerepekben olyan nagyszerű színészek lépnek színpadra, mint Balsai Móni, Fehér Tibor és Schmied Zoltán. Az előadás rendezője és díszlettervezője is Alföldi Róbert.

– Annak mi az oka, hogy ezek a darabok, ha el is jutnak a színházba, rendszerint csak a kamaraszínpadokon jelenhetnek meg? Jobban működnek a kisebb, intimebb terekben, vagy túl nagy kockázatot jelentene a nagyszínpadra vinni őket?

– Az lenne a jó, ha olyan színházi világban élnénk, ahol mondhatnánk azt, hogy Bence írj még egy darabot, azt is bemutatjuk, és akkor a harmadikat vagy negyediket már oda lehetne engedni a nagyszínpadra. Ez egy folyamat. Másrészről manapság, főleg egy olyan működésű színházban, mint a Centrál nagyon fontos a jegybevétel, mert ha az nincs, akkor nem tud működni a színház. Nincs lehetőség arra, hogy ne legyen tele a nézőtér. És ez nem művészi kérdés. Ennek fényében én különösen, hogy úgy mondjam, tökös dolognak tartom, hogy Puskás Tamás bevállalta ezt a bemutatót.

– Kicsit ellentmondást érzek abban, hogy a nagyszínpadokon ugyanakkor láthatunk külföldi színdarabokat olyan szerzőktől, akik semmivel nem ismertebbek nálunk, mint az említett fiatal magyar szerzők.

– Igen, de azok már kipróbált darabok, amiket külföldön sikerrel játszottak.

– Sokat hallani, hogy az elmúlt ötven évben rettentően átalakult a színház népszerűsége a tévé, utána pedig az internet miatt.

– Ez hülyeség. Soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt. A Covid miatt valóban átalakult, de ennek semmi köze a tévéhez és az internethez. És ami elképesztő, hogy lassan kezd is visszaállni a pandémia előtti helyzet. Arról lehet beszélni, hogy a színház társadalmi jelentősége átalakult-e a Covid miatt. De hogy az embereket érdekli a színház, az nem kérdés. A színházat temették, amikor megjelent a tévé, a színházat temették, amikor megjelent a videó lejátszó, a színházat temették, amikor az internet megjelent. A színházat állandóan temették. De élő embert lassan sehol másutt nem látsz. Némi túlzással az amerikai filmek többségében konstruált hősöket látsz. Nem látsz embert leejteni egy üveget, nem látsz embert megbotlani, nem látsz embert hibázni. Ha megnézed, a mostani híres emberek 80 százalékáról nem tudod, milyen az igazi arca. És most nem a plasztikára gondolok. Tehát élő, esendő embert nem látsz sehol másutt, csak a színházban.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Eddie Murphy és Jonah Hill vígjátékán nem fogsz sírva nevetni – A magadfélék-kritika
Megnéztük a netflixes, A magadfélék című filmet.

Link másolása

Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.

Eddie Murphy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.

Az utóbbi időben mindketten tűntek már fel olyan filmben, ami a szórakoztatásnál jóval többet adott: Eddie Murphy például a 2019-ben a Dolemite Is My Name-ben, Jonah Hill pedig a 2021-es Don't Look Up-ban.

Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.

A történetről röviden:

Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murphy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.

Klisés az alap, de alapvetően alkalmas lenne szórakoztatásra, hiszen a különböző kultúrák és generációk találkozása örök humorforrás. De ez a film mintha nem is szeretne igazán vicces lenni.

Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).

Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.

Ha nem vágjuk, hogy kicsoda Drake, vagy ha nem láttuk a Tron és a Jucie című filmeket, esélyünk sem lesz érezni a poént.

(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)

Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.

Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.

Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.

Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.

Julia Louis-Dreyfus például tökéletes alakítja a zsidó anyukát, aki nagyon trendinek, haladó szelleműnek és érdeklődőnek hiszi magát, de közben inkább sértő és iszonyat kellemetlen.

Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.

Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.

Érdekes amúgy Eddie Murphy-t ilyen szerepben látni. Talán egy még drámaibb, még érzékenyebb, még komolyabb filmben izgalmas is lehetne ez az arca.

Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.

És bár a karakter nem ad neki elég teret rá, de Jonah Hill az egyetlen, aki egy kicsit tényleg vicces, szerethető, és olykor igazi embernek tűnik.

És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.

Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.

És nem „felröhögök mert annyira kellemetlen”, csak simán kellemetlen.

A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.

Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).

Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.

De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 színésznője
Két éve rákkal diagnosztizálták, de ezután is folytatta a munkát. Több, Magyarországon is népszerű sorozatban játszott.

Link másolása

45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 és Star Trek: Picard sorozat színésznője – közölte a Variety.

A színésznő 24 évesen szerepelt először a Star Trek: Enterprise 2002-es epizódjában. Ezután még számos népszerű sorozatban tűnt fel: játszott többek között a Vámpírnaplókban, a Supernaturalban, a Runawaysben, az Időutazókban és a 24-ben is.

Werschinget 2020-ban rákkal diagnosztizálták, de ezt követően az elmúlt két évben is folytatta a munkát.

A színésznőnek három gyereke volt.

„A legegyszerűbb pillanatokban is megtalálta a csodát. Nem volt szüksége zenére a tánchoz. Megtanított minket arra, ne várjunk, hogy a kaland megtaláljon. »Menjetek és találjátok meg. Mindenhol ott van«” – írta gyászsoraiban férje, a szintén színész Stephen Full.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„A nagyok közé tartozunk” – mondta az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvelnél
Zoe Terakes a 2023 második felében érkező Vasszívben fog játszani, de azt még nem hozták nyilvánosságra, hogy melyik karaktert.

Link másolása

Tavaly jelentették be, hogy Zoe Terakes csatlakozott a Marvel egyik új sorozatához, a Vasszívhez. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy ki alakít, a Marvel a szokása szerint az utolsó pillanatig titokban tartja a részleteket, csak annyit közöltek, hogy kulcsfontosságú lesz a szerepe.

Terakas az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvel Moziverzum egyik produkciójában.

A 22 éves Terakes most a Collidernek beszélt arról, mit jelent számára ez a lehetőség.

„Én mint transznemű ember nem láttam magamhoz hasonlókat sehol, amikor felnőttem. Nem tudtam, hogy létezem. Főleg nem egy szuperhősös filmben vagy sorozatban. Úgyhogy most nagyon hálásnak érzem magam, meghat, hogy a kis transzgyerekek és tinédzserek most láthatnak valakit, el lesz ismerve a létezésük. Azt is láthatják, hogy akár szuperképességeik is lehetnek, hogy ennek a világnak is a részei, nem csak traumákat feldolgozó történetekbe, ahol annyi a szerepük, hogy meghaljanak. A nagyok közé tartozunk. Szóval igen, ez sokat jelent nekem”

- fejtette ki, ezzel talán arra utalva, hogy az ő karakterének is lesznek különleges képességei.

A Vasszív várhatóan 2023 második felében fog debütálni a Disney+-on. A főszereplője a Dominique Thorne által alakított Riri Williams lesz. A karakter tavaly a Fekete párduc 2. részében tűnt fel először.

Az elmúlt években a Marvel tudatosan törekedett a diverzitásra.

Az Örökkévalókban feltűnt az első süket (Lauren Ridloff mint Makkari) és az első nyíltan meleg (Brian Tyree Henry mint Phaisztosz) szuperhős. A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában először kapott főszerepet egy ázsiai származású színész (Simu Liu) egy szuperhősfilmben, a Doktor Strange az őrület multiverzumában című filmben pedig egy az első latin származású, különleges képességű karakter (Xochitl Gomez mint America Chavez) tűnt fel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Jön a Házasság első látásra a TV2-n: szakértők hoznak össze párokat, akik az esküvőn látják először egymást
Már várják a jelentkezőket a külföldön nagy sikert aratott társkereső reality-be.

Link másolása

A Nagy Ő mellett egy másik párkereső műsor is lesz idén a TV2-n: a csatorna feléleszti a Házasság első látásra című reality-t, amit már 30 országban tűztek képernyőre Ausztráliától Olaszországon át Norvégiáig, egyes helyeken pedig olyan sikeres, hogy már számos évadot megélt.

Magyarországon korábban már próbálkozott vele az RTL, a 2017-es első évad után azonban nem folytatták. Az akkor összeházasított négy párból három már a forgatás ideje alatt a válás mellett döntött, a negyedik pedig nem sokkal a műsor után szakított.

A Házasság első látásra című reality-ben a szereplők nem a klasszikus jelentkezés-ismerkedés-randi-párválasztás idővonalon haladnak, hanem arra vállalkoznak, hogy

teljesen vakon, egy szakértői csapat által számukra ideálisnak talált partnerrel az első találkozásukkor összeházasodnak.

A pszichológia és a társadalomtudomány területén elismert szaktekintélyek gondosan, tudományos alapokra támaszkodva kutatják fel mindenki számára a tökéletes társat.

A párok először az esküvőn pillantják meg egymást és miután kimondták a boldogító igent, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. A nászút után összeköltöznek és megkezdik a közös életüket. Az első csóktól az első könnyekig a kamerák minden pillanatukat dokumentálják, miközben szakértők elemzik a kapcsolatukat.

Hat hét együttélés után a házaspároknak dönteniük kell: együtt maradnak, vagy külön utakon folytatják.

„Magyarországon minden negyedik ember magányos. Ha már önnek is elege van a sok félresikerült randevúból és esélyt adna a tudománynak, várjuk a jelentkezését” - invitálja a leendő szereplőket a TV2.

Akit érdekel a lehetőség, ide kattintva jelentkezhet.


Link másolása
KÖVESS MINKET: