A világ leggazdagabb emberei egy luxuskéróban hülyülnek, miközben a világ összeomlik miattuk – A Mountainhead egyszerre vicces és félelmetes
Jesse Armstongot eddig főként forgatókönyvíróként lehetett ismerni, például ő is vastagon benne volt többek között a csodálatos Egy kis gubanc (2009) című politikai szatíra szkriptjében, vagy a Négy oroszlán (2010) című krimi-komédiáéban is, ugyanakkor olyan sorozatokból is kivette a részét, mint a Fekete tükör vagy Az alelnök. Eddigi legfőbb munkája azonban természtesen a 2018 és 2023 között négy évadot megélt Utódlás, amely összesen 19 Emmy-díjat és 9 Golden Globe-ot kapott, utóbbin három évben is a legjobb drámai tévésorozat lett.
Természetesen techgurukról van szó, és ha végignézünk filmbeli főszereplőinken, könnyen eszünkbe juthat, hogy mintha Elon Musk, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos és mondjuk Larry Ellison (Oracle) vagy Sam Altman (OpenAI, ChatGPT) ruccantak volna össze egy pasis, pókeres víkendre. Persze kitalált személyekről van itt szó, de az összevetés adja magát.

A fiktív kvartett közül a leggazdagabb Venis „Ven” Parish (a feltörekvő Cory Michael Smith), a világ legnagyobb közösségimédia-felülete, a Traam alapítója, de ott van még köztük Jeff Abredazi (Ramy Youssef), a Bilter nevű mesterséges intelligenciára szakosodott vállalat tulajdonosa, Randall Garrett (Steve Carell), a csoport idősebb tagja és mentora, aki nemrégiben gyógyíthatatlan rákdiagnózist kapott, valamint a luxuskéró tulajdonosa, a csapat „csórója”, Hugo „Konyhás” Van Yalk (Jason Schwartzman), aki 521 millió dolláros nettó vagyonával jelentősen elmarad a sokszoros milliárdos haverjaitól. És bár ők négyen csak azért gyűlnek össze kb. két napra, hogy kártyázzanak és lazuljanak, valójában szinte mindenki akar valamit a másiktól. Ven például megvenné Jeff AI-ját, hogy a Traambe intergrálva még nagyobb lehetőségeket aknázhasson ki, a halálos beteg Randall arra pályázik, hogy ezzel a fúzióval Venék képesek lesznek pár éven belül létrehozni egy „transzhumán” technikát, amellyel a tudatát feltölthetik a felhőbe, Hugo pedig arra ácsingózik, hogy a többiek befektessenek a meditációs szuperappjába.

Egészen elképesztő, de a Mountainheadet idén márciusban forgatták, két hónappal később pedig már fel is került a kész film a Max kínálatába. A villámgyors produkciós munkálatok persze azért is jöhettek létre, mivel egy majdnem teljes egészében egyhelyszínes kamaradráma pereg a szemeink előtt, szinte végig a luxusházban játszódnak a verbális csörték, csak egyszer-kétszer lépünk ki onnan. Ettől függetlenül ez a sebesség még mindig egy kifejezetten ritka és bámulatos teljesítmény.
Jesse Armstrong ezúttal egyedül jegyzi a szkriptet, egyben pedig ez a rendezői debütálása is, ezelőtt csak két rövidfilmet dobott össze. A témaválasztása nyilván abszolút aktuális, ezért is volt szükség a minél korábbi premierre, amikor az AI, a dezinformáció, a fake képek és videók egyre nagyobb térnyerésének (és annak a film szerint a jövőre nézve elkerülhetetlen és borzalmas következményeinek) időszakát éljük.
Egyetlen (főként a nyerészkedésre alapuló) döntésük emberek millióinak, milliárdjainak életére lehet, nem feltétlenül pozitív hatással.
Azt pedig tudjuk, hogy egy kamaradráma mire támaszkodik leginkább: a párbeszédekre és a színészi játékra. Ezekkel nincs is semmi gond, Armstrong jól megírt szövegeit és kellőképp felépített karaktereit mind a négy színész kifogástalanul hozza. Színészileg talán Steve Carell és Cory Michael Smith kapták a hálásabb szerepeket, és szerencsére élnek is ezzel, ugyanakkor a főként komédiaközegből érkező Ramy Youssefet és Jason Schwartzmant sem érheti kritika.
Jesse Armstrong azonban most sem tudta levetkőzni a rá jellemző szatirikus hozzáállást, minek következtében a Mountainhead a második felére kap egy, a korábban látottakból kevésbé következő, kissé olcsóbb feketekomédia-szálat.
Lehet azonban, hogy szükség is volt erre a kifutásra, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, és azt gondolhassunk, ilyesmi nem történhet meg a valóságban, és hogy ez az egész csak fikció, nem ilyen embereken múlik több milliárd ember élete. Ugye, nem?

Természetesen Armstrong, mint oly sokan, inkább csak figyelmeztet és szembesít, válaszokat, megoldást nem ad, hogy is tudna adni? A Mountainhead így inkább egy szórakoztató és rendkívül félelmetes, az Utódlástól azonban messze elmaradó, viszont nagyon is komolyan veendő szatíra (?) lett, ami után Hugóhoz hasonlóan nekünk, nézőknek is szükségünk lesz egy meditálásra: belégzés, kilégzés…