hirdetés

KULT

Harmincasok, ha útjukat keresik, és azt filmvászonra álmodják

Beszélgetés Rainer-Micsinyei Nórával és Stalter Judittal A legjobb dolgokon bőgni kell című filmről.

Link másolása

hirdetés

Lájkolós világunkban azon őskövületekhez tartozom, akinek a „tetszik” vagy „nem tetszik” önmagában semmitmondó kategória, főleg, ha művészetről, például filmről van szó. Különösen igaz ez az olyan filmek esetében, mint Grosan Cristina első alkotása, amelynek inkább hangulata, életérzése, szemlélete van, mint sztorija. A premier előtti vetítés után beszélgettünk a filmről Rainer-Micsinyei Nórával, a film főszereplőjével, aki egyben társ-forgatókönyvírója is, valamint Stalter Judit producerrel.

Számomra önmagában érdekes „nemzedékközi” találkozás volt, hiszen bő 40 évvel ezelőtt Nóra édesapjával, a kiváló történész Rainer-Micsinyei Jánossal együtt koptattuk az ELTE bölcsészkarának padjait, Judit édesapjával, a jeles fotográfus Stalter Györggyel pedig szem- és fültanúi voltunk a 80-as évek közepén a rock-világsztárok magyarországi bejövetele első hullámának.

– „Csajos film”, hangzott el a vetítés előtt. Az utóbbi években egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak a nők a moziban, és e téren Magyarországon is nagyon jó irányba haladnak a dolgok. Ez a kifejezés azért nem túl szerencsés.

Rainer-Micsinyei Nóra: Nagyon örülök, hogy 2021-re eljutottunk idáig. Én sem szeretem a „csajos film” elnevezést, már csak azért sem, mert kizárjuk ezzel a férfiakat, mintha őket nem érintené a film által felvetett probléma, meg azért sem, mert a zömében férfiak által készített filmekre nem nagyon hallottam eddig a „pasis film” kategóriát.

Stalter Judit: Ugyanakkor valóban fontos, hogy ennek a filmnek az alkotógárdája 90%-ban nő. Szerintem sem kell ilyen elképesztő marginális különbségeket tenni, de annak, hogy egy női aspektuson keresztül fogalmazunk meg egy témát és szólítjuk meg a közönséget, igenis van jelentősége. Képzeljük el, milyen lenne, ha a híradós operatőrök világszerte nők lennének, biztos vagyok abban, hogy a híreknek egészen más formája jutna el az emberekhez. Most még az operatőr nálunk is férfi volt Győri Márk személyében, de reméljük a jövőben a női nézőpont erőteljesebben érvényre fog jutni.

hirdetés

– Hogyan sikerült támogatást szerezni egy olyan filmre, amelynek a hagyományos értelemben nincs is története?

S.J.: Nagyon szerencsés csillagzat alatt született, mert Grosan Cristina rendezőnek volt több sikeres kisjátékfilmje és 2018-ban az akkori Filmalapnál pályáztak Nórával az Inkubátor-programban. Abban az évben benne voltam az előzsűriben, tehát már a kezdeti stádiumban felfigyeltem rá. Miután a projekt közönségdíjat nyert az Inkubátorban, 62 millió forintos támogatást kaptunk a Nemzeti Filmintézettől. Egy alapvetően kis költségvetésű filmről van szó, amelyhez jött nagyon sok szakmai támogatás. Személyemben egy tapasztalt producer karolta fel őket. Tudtunk olyan megállapodásokat kötni, hogy nagyon sokan áron alul, mintegy szerelemből csinálták a filmet. Három és fél évi munka van benne. Nem akartuk előbb bemutatni: nagyon sok elsőfilmessel dolgoztam már együtt, azért sem szerettem volna tavaly elküldeni online nemzetközi fesztiválokra, hogy Nóráéknak ne az az élmény jusson, hogy filmjük világbemutatóját YouTube-linken telefonon nézik. Idén augusztusban Szarajevóban volt végül a világpremier, ami nagyon jól sikerült. Muszáj a közönséggel találkozni, és eljutni a moziba, mert tudjuk, átalakulóban van a világ, de a mozi él és élni fog.

– Honnan jött a film címe?

RMN: Már gondolkodtunk Cristinával ezen a filmen, amikor ő elment egy eseményre, ahol egy barátnője nagyon megdicsérte az egyik kisfilmjét. Megírta nekem messengeren, hogy annyira meghatotta a teljesen érdek nélküli dicséret és elismerés, hogy sírva fakadt. Igen, a legjobb dolgokon bőgni kell – válaszoltam neki, mire visszaírt, hogy akkor ez lesz a cím. Pedig még nem tudtuk, hogy mi lesz a film…

– Nem túl gyakori, hogy valaki egyszerre főszereplője és forgatókönyvírója is egy filmnek.

RMN: Számomra ez egy hihetetlenül izgalmas utazás volt, megváltoztatta az egész életemet, kinyitotta annak a perspektíváját, hogy az ember nemcsak egy valami lehet, hanem próbálja ki azt, ami érdekli, aztán vagy sikerül vagy nem, de még mindig jobb, mintha el sem kezdi.

– A főszereplő Majáról nem tudunk meg sok mindent. Milyennek látod őt belülről?

– Egy bizonytalan lány, aki úgy próbál élni, hogy azoknak, akik az életét terelgetik, nagyjából meg tudjon felelni, de ez nem mindig sikerül, mert itt-ott kibukik, hogy nem a sajátja.

– Valójában nincs egy biztos pont az életében.

– Nincs egy olyan pontja, ahol ő nyugodtan önmaga lehet.

SJ: Az emberek élete konvenciók mentén halad, 80%-uk nem olyan életet él, amilyent szeretne, hanem olyant, amit a környezete elvár tőle. Ez a film azért is fontos, mert nemcsak a harmincasoknak vagy a késői húszasoknak, hanem az előző generációknak is szól, a hatvanéves anya személyén keresztül. Szeretnénk üzenni a harmincasok szüleinek is, hogy nincsen semmi baj csak azért, mert még nincs házasság, diploma, gyerek. Mi már egy másik világban élünk, ahol óriási a lehetőségek tárháza a globalizáció mentén. Cristinának is három városban van letéve hátizsákja: Aradon, ahol született, valamint Budapesten és Prágában, ahol  szintén él és dolgozik „kétlakiként”. Teljesen máshol vannak most már a sarokkövek kitéve, és nem biztos, hogy 30 évesen azt kell tennünk, mint a 20. században, mert fizikai-földrajzi értelemben is kinyílt a világ. Én az alkotóknál tíz évvel idősebb vagyok, de még én is másképpen szocializálódtam. Ha ma valaki nem olyan szerencsés, hogy már gyerekkorában tudja, tűzoltó akar-e lenni vagy űrhajós, nem biztos, hogy 30 éves korára kiderül számára, hogy melyik az ő útja. Ma már nem úgy van, mint a japánoknál, hogy egy munkahelyen leéljük az életünket, hanem akár 50 évesen is lehet teljesen új életet kezdeni.

– Az egész filmet átlengi egyfajta abszurd hangulat. Az egyik abból a nyers valóságból fakad, hogy folyamatosan elbeszélünk egymás mellett, másfelől pedig olyan szituációk vannak a filmben, például a virrasztás, amelyekből egy hétköznapi gondolkodású ember valószínűleg egészen mást hozna ki, mint a szereplők.

RMN: Fontos volt számunkra a kettősség a film nyelvezetében. Én úgy gondolom, hogy ezek a szituációk a valóságban így történnek, kicsit bénábban, nem olyan szépen és egyértelműen konfliktusosan, ahogy elképzeljük, hogy miként lenne szép, vagy hatásos, ha nem inkább zavartan. Szeretnénk drámaian szakítani, de nem tudunk kimenni a kapun, mert nem találjuk a gombot.

– A film egyik legerősebb része, amikor a fiatalok szembesülnek a halállal, és azzal, hogy mi marad egy ember után.

– Ez Cristina saját élményén alapult, de szerintem a Covid mindenkihez közel hozta ezt a pillanatot. Talán egy világjárvány mindannyiunkat rá tud kényszeríteni arra, hogy szembesüljünk azzal, hogy mennyire törékeny az élet, hogy milyen hirtelen és értelmetlenül lehet vége, és csak az számít, ami most van. Engem mindenképpen.

– A befejezés madártávlati felvételei engem a Nagyítás utolsó képsoraira emlékeztetnek.

– Nagyon sokat gondolkodtunk Cristivel az utolsó jeleneten. Képileg ez az ő és Győri Márk költészete, de én is nagyon szépnek találom.

– Milyen fogadtatásra számítotok, mit szűrnek le ebből a filmből a nézők?

– Nagyon drukkolok, hogy szeressék! És azt is remélem, hogy annak, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint a főhős, talán felismerés lehet, hogy nincs egyedül, és nem feltétlenül benne van a hiba.

– A film és a színház mellett fontos szerepet vállaltál egy szatirikus YouTube-csatornán, amelyet alkotótársaiddal Magyarország Kedvenc Műsorának neveztetek el és amelyben a hazai közéletet pellengérezitek ki. Ezt a hétköznapi abszurdot, amin néha halálra röhögjük magunkat, miközben egyáltalán nem vicces.

– Érkezett egy felkérés, hogy egy induló tv-csatornának csináljunk egy műsort Janklovics Petivel, mint műsorvezetők, de írónként is számítottak volna rám. Én valami szatirikus dologra gondoltam, de végül ebből nem lett semmi. Előzőleg azonban már dolgoztam együtt Horváth János Antal íróval, és úgy gondoltuk, csináljuk meg mégis. Peti eleve benne volt, csatlakozott hozzánk Molnár Áron és Lengyel Tamás és a semmiből belekezdtünk. Az elején egy iPhone-nal vettük fel, aztán nagy örömünkre beszállt a Compact TV. Ők állták a gyártás költségeit és a Covid-tesztekét, valamint most már a Hírcsárda is velünk tart, a híradós részeket ők írják.

– És a nézettségetek egyre nő…

– Igény van erre, mert ezt a feszültséget, amit a magyar közéletben való létezés okoz, valahol ki kell engedni. És erre a legjobb módszer a nevetés. Fontos, hogy tudjunk a hatalmon nevetni.

– Az elmúlt évtizedekben az én nemzedékemnek az tűnt fel, hogy a Kádár-rendszerben a politikai vicc a tömegkultúra egyik alappillére volt, de a rendszerváltás után ez a fajta humor mintha eltűnt volna.

– Nem tűnt el, zseniális mémeket látunk nap, mint nap, imádtam például azokat, amik a járványkezelés kapcsán születtek. De lehet, hogy az emberek jobban félnek, ez pedig elég szomorú. De szerintem igény volna rá, nincs olyan hatalmas követő bázisunk, de így is rengeteg visszajelzést kapunk személyesen. Én nem vagyok olyan ismert, mint a többiek, de hozzám is többször odajöttek idegenek, hogy nagy szükség van erre a fajta humorra, és hajrá és csináljuk!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el – jön az Egy jobb világ, David Mamet megtörtént eseményeken alapuló drámája

Az előadás október 29-től látható a Thália Télikertben!

Link másolása

hirdetés

Chicago, 1992.

A szobában a pályája csúcsára ért tanár, és az egyetemi hallgató, aki szenvedélyesen szeretne többet tudni. A szemináriumi dolgozat rosszul sikerült, de talán meg lehet egyezni a félévi jelesben. Mi kell hozzá? Nyitottság egymás felé? Kölcsönös bizalom?

John gyűlölte saját tanárait, emiatt lett ő maga is egyetemi oktató. Hogy jóvá tegye mindazt, amit ellene elkövettek, az oktatás szerepét és a fiatalok iránti felelősséget kutatja. Elmélet és gyakorlat azonban két külön világ: vállaltan provokatív stílusa feldühíti a hallgatóit, akik ellene fordulnak.

Carol John diákja. A félévi jegyet feljavítani érkezik John tanárijába. Nem hatnak rá jól a mindent megkérdőjelező oktatói módszerek. Amikor John lazítani akar a hagyományos tanár-diák viszonyon, Carol is megérzi a kezében lévő hatalmat.

Mi történik, ha ennyire nem találkoznak a szándékok? Egyetlen kéretlen érintés lavinát indít el. Ki a felelős? Kinek van igaza? Hol húzódik a személyesség és a zaklatás közti határ? A percről percre feszültebbé váló dráma megtörtént eseményeken alapul.

hirdetés

„A darab elolvasása után az első gondolatom az volt, hogy ha ezt öt évvel ezelőtt olvasom el, sokkal kevesebbet értettem volna belőle” – mondja Mentes Júlia, a kétszereplős darab Carolja. „Mamet olyan aktuális témákat boncolgat az Egy jobb világban, mint a hatalommal való visszaélés, szexuális zaklatás, feminizmus, vagy épp a tömeges felsőoktatás hasznossága.”

A műből a szerző által készített filmadaptációt 1994-ben azonos címen (Oleanna) mutatták be, Mamet rendezésében. A filmet Roger Ebert (amerikai újságíró, filmtörténész, kritikus és forgatókönyvíró – a szerk.) tűz és szenvedély nélkülinek jellemezte, ellentétben azzal, amit az Orpheumban látott darab előadásáról írt, amit több mint egy évvel a film bemutatása előtt látott: „David Mamet Oleanna című darabja az egyik legizgalmasabb élményem, amit színházban átéltem. Két felvonással sikerült a közönséget feldühíteni - az első felvonással a nőket, a másodikkal a férfiakat.”

Tehát, arra lehet számítani, hogy az előadás után senki sem távozik semleges érzésekkel, remélhetőleg jó vitaindító lesz az est további részéhez.

Az előadás szereplői Mentes Júlia Virginia és Zayzon Zsolt. Rendező: Valló Péter.

Az Egy jobb világ 2021. október 29-től látható a Thália Télikertben!

Jegyek ide kattintva érhetők el!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Eldőlt, hogyan köszön el a nézőktől a Cobra 11

A Cobra 11 1996-ban indult Németországban és sokáig Európa egyik legnépszerűbb szériája volt.

Link másolása

hirdetés

Egy, a sorozat hivatalos Facebook-oldalára feltöltött videóból kiderül: egy 90 perces filmmel ér véget a népszerű akciófilm-sorozat, a Cobra 11 – írja a SorozatWiki.

A Cobra 11 1996-ban indult Németországban és sokáig Európa egyik legnépszerűbb szériája volt. A sorozat eleinte Magyarországon is kimagasló nézettséget hozott az RTL Klubon, mára azonban a korábbiakhoz képest kevesebben követik a szériát.

A sorozat 26., egyben utolsó évada idén nyáron ért véget Németországban. A produkcióban szereplő Pia Stutzenstein egy, az Alarm für Cobra 11 hivatalos Facebook-oldalára feltöltött videóban jelentette be, hogy egy 90 perces filmmel fejezik be a Cobra 11-et.

Arról egyelőre nincs hivatalos információ, hogy pontosan mikor vetítik le a zárófilmet.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Olyan horrorfilm született, amire büszkék lehetünk - megnéztük a Post mortemet

A Post mortem méltó a műfaj nagy klasszikusaihoz, különösen annak tükrében, hogy a külföldi konkurrenciához képest milyen kevésből kellett kihozni.

Link másolása

hirdetés
A cikk kisebb spoilereket tartalmaz.

Kevés filmet vártam úgy, mint a Post mortemet. Már az első előzetes alapján jó érzéseim voltak a filmmel kapcsolatban, és összességében nem is csalódtam.

A horrorfilm afféle mostohán kezelt műfaj. Vannak nagy rajongói, akiknek minden mennyiségben jöhet, de épp olyan sokan lenézik, egy kalap alá véve a zombi farkasemberek apokalipszisát a Halloweennel. Ezért külön öröm, hogy a magyar döntéshozók az előítéleteken túllépve idén a Post mortemet nevezték az Oscar-díjra.

Én sem vagyok horrorrajongó, nem szeretek ijedezni.

A jó filmeket viszont szeretem, akkor is, ha történetesen a horror műfajába tartoznak,

mint az Ördögűző, a Ragyogás vagy, teszem azt, A nyolcadik utas a halál.

Az, hogy „magyar horror” elsőre nem hangzik jól. Sokszor, amikor szeretnénk lemásolni valami külföldön bevált dolgot, izzadságszagú erőlködés lesz belőle. Magyar narancs. Lásd a legtöbb magyar sit com kísérletet.

hirdetés

A Post mortem előzetese azonban reménykedésre adott okot, ugyanis Bergendy Péteréknek sikerült találniuk egy hiteles magyar horrorsztorit. Nem a tulipános ládikós, „Az éjjel nem érhet véget” értelemben magyar, hanem igazából.

Egy olyan sorstragédia húzódik a hátterében, ami tényleg a miénk, amihez minden magyarnak van valami köze, mégis a világon mindenütt azonosulhatnak vele, hisz minden népnek megvannak a hasonló történetei.

Az első világháborúban Tomást (Klem Viktor), a fiatal, német fotóst légnyomás érte a csatatéren. Halottnak hitték, az utolsó pillanatban húzta ki egy tömegsírból katonatársa, az „Öreg” (Reviczky Gábor), aki észrevette, hogy még él. Tomás élet-halál határán lebegve egy kislányt látott, aki a nevén szólongatta.

A háborúnak vége, az Öreg és Tomás mutatványosokkal járja a világot. Az Öreg úgy reklámozza magát: „Az ember, aki visszatért a halálból”, és Tomás halálközeli élményei alapján vakítja a népet. Maga a fiú pedig Post mortem fotózást vállal, vagyis a családokat elhunyt szeretteikkel fényképezi le.

Megjelenik a sátrában Anna (Hais Fruzsina), akiben Tomás felismeri azt a lányt, akit a túlvilágon tett kitérője során látott. Anna elmondja, hogy az ő falujában is sok a halott, akiket lefotózhatna, majd rövidesen megérkezik Imre is (Anger Zsolt), aki meg is hívja a falujába Tomást, hogy néhány napig maradjon náluk fotózni.

Tél van, a kis faluban a fagyos földbe nem tudják eltemetni a halottakat. Csapás csapás után sújtja őket. A férfiak nagy részét elvitte a háború, az otthon maradtakat a spanyolnátha tizedelte meg. A fiatalember elvállalja a munkát, nem is annyira a pénzért, hanem mert nem hagyja nyugodni Anna személye.

Mint kiderül, kettejüket az köti össze, hogy mindketten jártak már a túloldalon: Anna halva született, nyakára tekeredett a köldökzsinór, de a szülésnél segédkező nagynénjének sikerült éltere keltenie.

Hamarosan kiderül, hogy a kis faluban furcsa események követik egymást. Sokan hallanak hangokat: sikolyokat, emberi beszédet, lábdobogást. Titokzatos halálesetek történnek. Tomás és Anna nem sokára rájönnek, hogy kísértetek sanyargatják az embereket.

Tomás első gondolata a menekülés, de végül erősebb a kíváncsisága és Annával megfogadják, hogy kiderítik, miért haragszanak az elhunytak lelkei, mit akarnak, és megpróbálnak segíteni nekik…

A hiteles történet mellett természetesen fontos a kivitelezés is. A gagyi, Ed Wood szintű megvalósításon is el tud úszni egy jó ötlet.

A Post mortem ebben sem okozott csalódást, nem látszik meg, hogy milyen alacsony költségvetésből készült a hasonló külföldi produkciókkal összehasonlítva.

Bergendy Péter remekül játszik az idegeinkkel, számtalanszor éreztem azt, hogy szándékosan megvezet minket. Olyan szituációkat teremt, amikor a rutinos horrorfilmnéző tudja, hogy mindjárt történik valami ijesztő – aztán ezeket a pillanatokat elereszti, szinte csalódást keltve, hogy aztán akkor keljen éltere egy hulla, amikor nem is számítunk rá.

A végső próba, hogy mennyire utánoz esetleg a film más, korábbi alkotásokat. Tagadhatatlan, hogy az embernek eszébe jut sok minden, Az ördögűző, a Poltergeist (a gyerekek miatt), a Démonok között vagy akár az Egyenesen át (ami nem horror, de azért ide tartozik). De ez inkább a műfajból fakad, a film nem hasonlít ezek közül egyikre sem. És bár vannak ijesztő halálesetek, a Post mortem szerencsére nem követi a Wes Craven-féle hentelős filmeket.

(A víz alatti jelenetekről nekem még az Alien4 is beugrott, de ez valószínűleg már tényleg csak az én szabad asszociációm.)

Ha van valami, amit fel lehet róni a filmnek, az néhány dramaturgiai maszat. Például nem egészen világos, hogy ha a kísértetek dühükben egymás után gyilkolják az ártatlan embereket (legalábbis senkiről nem derül ki, hogy bármi bűne lenne), Tomás és Anna életét miért kímélik meg a többszöri "összetűzéseik" során.

Hiányérzetet keltett bennem kicsit a befejezés is. Tomás úgy búcsúzott el a film elején az Öregtől, hogy néhány nap múlva követi. A film végére azonban az ifjú mintha teljesen elfeledkezett volna bajtársa - és nem utolsó sorban, megmentője - létezéséről, szemmel láthatóan esze ágában sincs visszatérni hozzá és a mutatványosokhoz, és még egy fél gondolata sincs erről.

Bár összességében tetszett, hogy nem rágja a szánkba a film, minek mi az oka, azért az például zavart, hogy amikor az egyik szereplőt magába szívja a plafon, nem tudjuk meg, mi lett vele. Még a holtteste sem kerül elő. Eltűnt, kész. Ez van. Béke poraira.

Külön érdekessége számomra, hogy a jelenetek jelentős részét a szentendrei skanzenben vették fel, amit történetesen jól ismerek. Abban a pajtában szokott nyaranta kézműves foglalkozáson részt venni gyermekem, ahol a filmben a hullákat tárolják. Sőt, a tábor alatt egy alkalommal ott is alszanak.

Azt hiszem, mostantól nem lesz ugyanaz számomra az a hely, de ez legyen az én problémám.

Nem szeretném nagyon elspoilerezni a filmet, inkább mindenkit arra biztatok, nézze meg. Legyen elég annyi, hogy végül – áldozatok árán – Tomás rájön, mit akarnak a túlvilági lelkek, és sikerül megszabadulni tőlük.

Külön tetszett, hogy a film nem magyaráz meg mindent száz százalékosan (például, hogy Anna miért jelenik meg a szellemek között is, miközben él.)

Kiváló alakítások emelik a film színvonalát. Elsőre azt hittem, időutazáson vagyok. Hais Fruzsi ugyanis nem csak megszólalásig hasonlít nővérére, Dórira (akit nem rég láthattunk az Így vagy tökéletesben), de még a gesztusai, mimikája is teljesen olyan.

És ugyanolyan tehetséges, nagy kár, hogy – ha lehet hinni a velük készült interjúknak – egyik lány sem színészként képzeli a jövőjét.

Klem Viktor szerethető, Schell Judit reményvesztett és szomorú. Anger Zsolt itt is megmutatja, milyen sokoldalú színész. Régen a hasonló falusi figurákat olyan „népi” színészek alakították, mint Pethes Imre vagy Bánhidi László, de Anger olyan hitelesen hozza Imrét, mint mindig abban a faluban élt volna.

Kisebb szerepekben is olyan remek színészek láthatóak mint Hámori Gabriella vagy Tóth Ildikó – neki különösen örültem, a 90-ées években sokszor láttam az Új Színház előadásaiban –, Nagy Mari vagy Kiss Diána Magdolna.

Akit külön szeretnék kiemelni, az Revicky Gábor. Ha volt bennem hiányérzet a film kapcsán, az az, hogy ő nem kapott több időt. Titkon arra számítottam, hogy a film egy pontján visszatér.

Reviczky Gábor humoros alakításaival lett igazán ismert és népszerű (Pasik, A miniszter félrelép, Csinibaba, Zimmer Feri, Üvegtigris),

de drámai szerepekben is a legjobbak egyike.

Ezt megmutatta például a Barbárok tévéváltozatában, és most a Post mortemben is.

Külön említést érdemel Nagy András operatőr, akit már az Így vagy tökéletes kapcsán is kiemeltem. Az egész film gyönyörű, és ez nyilván jelentős mértékben az ő érdeme is. A para faktort pedig nagyban növeli Pacsay Attila zenéje is.

Összességében olyan horrorfilm született, amelyre büszkék lehetünk, amely a nemzetközi piacon is megállja a helyét, mert méltó a műfaj nagy klasszikusaihoz.

Bergendy Péter azt is belengette, hogy már gondolkoznak a folytatáson. Én drukkolok neki. Ha amerikai film lenne, szerintem már készülne belőle a netflixes sorozat.

fotó: Szvacsek Attila

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Ryan Gosling alakítja majd Kent az élőszereplős Barbie-ban

Évek óta dolgoznak a filmen, aminek Margot Robbie lesz a főszereplője Barbie-ként.
Címkép: Northfoto - szmo.hu
2021. október 24.


Link másolása

hirdetés

Most kiderült, hogy a 40 éves, Oscar-díjra jelölt Ryan Gosling lesz Ken, Barbie pasija. Greta Gerwig rendezi a filmet a Noah Baumbach-kal közösen írt forgatókönyv alapján. A cselekményről még nem lehet tudni semmit, csak a Deadline infói vannak, amelyek szerint nem egy klasszikus Barbie-történetre kell számítani.

Barbie szerepére egyébként nem volt könnyű színésznőt találni, először úgy volt, hogy Amy Schumer játssza majd, majd Anne Hathaway volt a képben, de mindketten visszamondták. Utánuk jött Margot Robbie, akit az Öngyikos osztagból és a Wallstreet farkasából ismerhetünk a leginkább. Eleinte Gosling se akarta elvállalni Ken szerepét, de a Mattel Films ragaszkodott ahhoz, hogy csak ő lehet Ken, így végül aláírta a szerződést.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: