hirdetés

KULT

Harmincasok, ha útjukat keresik, és azt filmvászonra álmodják

Beszélgetés Rainer-Micsinyei Nórával és Stalter Judittal A legjobb dolgokon bőgni kell című filmről.

Link másolása

hirdetés

Lájkolós világunkban azon őskövületekhez tartozom, akinek a „tetszik” vagy „nem tetszik” önmagában semmitmondó kategória, főleg, ha művészetről, például filmről van szó. Különösen igaz ez az olyan filmek esetében, mint Grosan Cristina első alkotása, amelynek inkább hangulata, életérzése, szemlélete van, mint sztorija. A premier előtti vetítés után beszélgettünk a filmről Rainer-Micsinyei Nórával, a film főszereplőjével, aki egyben társ-forgatókönyvírója is, valamint Stalter Judit producerrel.

Számomra önmagában érdekes „nemzedékközi” találkozás volt, hiszen bő 40 évvel ezelőtt Nóra édesapjával, a kiváló történész Rainer-Micsinyei Jánossal együtt koptattuk az ELTE bölcsészkarának padjait, Judit édesapjával, a jeles fotográfus Stalter Györggyel pedig szem- és fültanúi voltunk a 80-as évek közepén a rock-világsztárok magyarországi bejövetele első hullámának.

– „Csajos film”, hangzott el a vetítés előtt. Az utóbbi években egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak a nők a moziban, és e téren Magyarországon is nagyon jó irányba haladnak a dolgok. Ez a kifejezés azért nem túl szerencsés.

Rainer-Micsinyei Nóra: Nagyon örülök, hogy 2021-re eljutottunk idáig. Én sem szeretem a „csajos film” elnevezést, már csak azért sem, mert kizárjuk ezzel a férfiakat, mintha őket nem érintené a film által felvetett probléma, meg azért sem, mert a zömében férfiak által készített filmekre nem nagyon hallottam eddig a „pasis film” kategóriát.

Stalter Judit: Ugyanakkor valóban fontos, hogy ennek a filmnek az alkotógárdája 90%-ban nő. Szerintem sem kell ilyen elképesztő marginális különbségeket tenni, de annak, hogy egy női aspektuson keresztül fogalmazunk meg egy témát és szólítjuk meg a közönséget, igenis van jelentősége. Képzeljük el, milyen lenne, ha a híradós operatőrök világszerte nők lennének, biztos vagyok abban, hogy a híreknek egészen más formája jutna el az emberekhez. Most még az operatőr nálunk is férfi volt Győri Márk személyében, de reméljük a jövőben a női nézőpont erőteljesebben érvényre fog jutni.

hirdetés

– Hogyan sikerült támogatást szerezni egy olyan filmre, amelynek a hagyományos értelemben nincs is története?

S.J.: Nagyon szerencsés csillagzat alatt született, mert Grosan Cristina rendezőnek volt több sikeres kisjátékfilmje és 2018-ban az akkori Filmalapnál pályáztak Nórával az Inkubátor-programban. Abban az évben benne voltam az előzsűriben, tehát már a kezdeti stádiumban felfigyeltem rá. Miután a projekt közönségdíjat nyert az Inkubátorban, 62 millió forintos támogatást kaptunk a Nemzeti Filmintézettől. Egy alapvetően kis költségvetésű filmről van szó, amelyhez jött nagyon sok szakmai támogatás. Személyemben egy tapasztalt producer karolta fel őket. Tudtunk olyan megállapodásokat kötni, hogy nagyon sokan áron alul, mintegy szerelemből csinálták a filmet. Három és fél évi munka van benne. Nem akartuk előbb bemutatni: nagyon sok elsőfilmessel dolgoztam már együtt, azért sem szerettem volna tavaly elküldeni online nemzetközi fesztiválokra, hogy Nóráéknak ne az az élmény jusson, hogy filmjük világbemutatóját YouTube-linken telefonon nézik. Idén augusztusban Szarajevóban volt végül a világpremier, ami nagyon jól sikerült. Muszáj a közönséggel találkozni, és eljutni a moziba, mert tudjuk, átalakulóban van a világ, de a mozi él és élni fog.

– Honnan jött a film címe?

RMN: Már gondolkodtunk Cristinával ezen a filmen, amikor ő elment egy eseményre, ahol egy barátnője nagyon megdicsérte az egyik kisfilmjét. Megírta nekem messengeren, hogy annyira meghatotta a teljesen érdek nélküli dicséret és elismerés, hogy sírva fakadt. Igen, a legjobb dolgokon bőgni kell – válaszoltam neki, mire visszaírt, hogy akkor ez lesz a cím. Pedig még nem tudtuk, hogy mi lesz a film…

– Nem túl gyakori, hogy valaki egyszerre főszereplője és forgatókönyvírója is egy filmnek.

RMN: Számomra ez egy hihetetlenül izgalmas utazás volt, megváltoztatta az egész életemet, kinyitotta annak a perspektíváját, hogy az ember nemcsak egy valami lehet, hanem próbálja ki azt, ami érdekli, aztán vagy sikerül vagy nem, de még mindig jobb, mintha el sem kezdi.

– A főszereplő Majáról nem tudunk meg sok mindent. Milyennek látod őt belülről?

– Egy bizonytalan lány, aki úgy próbál élni, hogy azoknak, akik az életét terelgetik, nagyjából meg tudjon felelni, de ez nem mindig sikerül, mert itt-ott kibukik, hogy nem a sajátja.

– Valójában nincs egy biztos pont az életében.

– Nincs egy olyan pontja, ahol ő nyugodtan önmaga lehet.

SJ: Az emberek élete konvenciók mentén halad, 80%-uk nem olyan életet él, amilyent szeretne, hanem olyant, amit a környezete elvár tőle. Ez a film azért is fontos, mert nemcsak a harmincasoknak vagy a késői húszasoknak, hanem az előző generációknak is szól, a hatvanéves anya személyén keresztül. Szeretnénk üzenni a harmincasok szüleinek is, hogy nincsen semmi baj csak azért, mert még nincs házasság, diploma, gyerek. Mi már egy másik világban élünk, ahol óriási a lehetőségek tárháza a globalizáció mentén. Cristinának is három városban van letéve hátizsákja: Aradon, ahol született, valamint Budapesten és Prágában, ahol  szintén él és dolgozik „kétlakiként”. Teljesen máshol vannak most már a sarokkövek kitéve, és nem biztos, hogy 30 évesen azt kell tennünk, mint a 20. században, mert fizikai-földrajzi értelemben is kinyílt a világ. Én az alkotóknál tíz évvel idősebb vagyok, de még én is másképpen szocializálódtam. Ha ma valaki nem olyan szerencsés, hogy már gyerekkorában tudja, tűzoltó akar-e lenni vagy űrhajós, nem biztos, hogy 30 éves korára kiderül számára, hogy melyik az ő útja. Ma már nem úgy van, mint a japánoknál, hogy egy munkahelyen leéljük az életünket, hanem akár 50 évesen is lehet teljesen új életet kezdeni.

– Az egész filmet átlengi egyfajta abszurd hangulat. Az egyik abból a nyers valóságból fakad, hogy folyamatosan elbeszélünk egymás mellett, másfelől pedig olyan szituációk vannak a filmben, például a virrasztás, amelyekből egy hétköznapi gondolkodású ember valószínűleg egészen mást hozna ki, mint a szereplők.

RMN: Fontos volt számunkra a kettősség a film nyelvezetében. Én úgy gondolom, hogy ezek a szituációk a valóságban így történnek, kicsit bénábban, nem olyan szépen és egyértelműen konfliktusosan, ahogy elképzeljük, hogy miként lenne szép, vagy hatásos, ha nem inkább zavartan. Szeretnénk drámaian szakítani, de nem tudunk kimenni a kapun, mert nem találjuk a gombot.

– A film egyik legerősebb része, amikor a fiatalok szembesülnek a halállal, és azzal, hogy mi marad egy ember után.

– Ez Cristina saját élményén alapult, de szerintem a Covid mindenkihez közel hozta ezt a pillanatot. Talán egy világjárvány mindannyiunkat rá tud kényszeríteni arra, hogy szembesüljünk azzal, hogy mennyire törékeny az élet, hogy milyen hirtelen és értelmetlenül lehet vége, és csak az számít, ami most van. Engem mindenképpen.

– A befejezés madártávlati felvételei engem a Nagyítás utolsó képsoraira emlékeztetnek.

– Nagyon sokat gondolkodtunk Cristivel az utolsó jeleneten. Képileg ez az ő és Győri Márk költészete, de én is nagyon szépnek találom.

– Milyen fogadtatásra számítotok, mit szűrnek le ebből a filmből a nézők?

– Nagyon drukkolok, hogy szeressék! És azt is remélem, hogy annak, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint a főhős, talán felismerés lehet, hogy nincs egyedül, és nem feltétlenül benne van a hiba.

– A film és a színház mellett fontos szerepet vállaltál egy szatirikus YouTube-csatornán, amelyet alkotótársaiddal Magyarország Kedvenc Műsorának neveztetek el és amelyben a hazai közéletet pellengérezitek ki. Ezt a hétköznapi abszurdot, amin néha halálra röhögjük magunkat, miközben egyáltalán nem vicces.

– Érkezett egy felkérés, hogy egy induló tv-csatornának csináljunk egy műsort Janklovics Petivel, mint műsorvezetők, de írónként is számítottak volna rám. Én valami szatirikus dologra gondoltam, de végül ebből nem lett semmi. Előzőleg azonban már dolgoztam együtt Horváth János Antal íróval, és úgy gondoltuk, csináljuk meg mégis. Peti eleve benne volt, csatlakozott hozzánk Molnár Áron és Lengyel Tamás és a semmiből belekezdtünk. Az elején egy iPhone-nal vettük fel, aztán nagy örömünkre beszállt a Compact TV. Ők állták a gyártás költségeit és a Covid-tesztekét, valamint most már a Hírcsárda is velünk tart, a híradós részeket ők írják.

– És a nézettségetek egyre nő…

– Igény van erre, mert ezt a feszültséget, amit a magyar közéletben való létezés okoz, valahol ki kell engedni. És erre a legjobb módszer a nevetés. Fontos, hogy tudjunk a hatalmon nevetni.

– Az elmúlt évtizedekben az én nemzedékemnek az tűnt fel, hogy a Kádár-rendszerben a politikai vicc a tömegkultúra egyik alappillére volt, de a rendszerváltás után ez a fajta humor mintha eltűnt volna.

– Nem tűnt el, zseniális mémeket látunk nap, mint nap, imádtam például azokat, amik a járványkezelés kapcsán születtek. De lehet, hogy az emberek jobban félnek, ez pedig elég szomorú. De szerintem igény volna rá, nincs olyan hatalmas követő bázisunk, de így is rengeteg visszajelzést kapunk személyesen. Én nem vagyok olyan ismert, mint a többiek, de hozzám is többször odajöttek idegenek, hogy nagy szükség van erre a fajta humorra, és hajrá és csináljuk!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Ilyen fontos filmet még nem láttunk 9/11-ről - Mennyit ér egy élet?

Valós eseményeken alapuló dráma egy ügyvédről, aki történelmi változást hozott az áldozatok családjainak hatására.

Link másolása

hirdetés

Időnek kellett eltelnie, hogy az aznapi eseményeken túlmutató, komplex erkölcsi dilemmákat is elmesélő mozi készüljön a szeptember 11-i támadásokról. Láttunk dokumentumfilmeket a leomló tornyokról, Osama Bin Ladenről, az elfogásáról (Zero Dark Thirty), a hősökről, akik mentettek, akik életben maradtak, és akik ott maradtak, a hősökről repülőgépen (United 93) - mindkét említett film egyébként zseniális.

De nem láttunk még filmet Amerika egyik legnagyobb kiábrándulásának, a 9/11-es eseményeknek az áldozatairól úgy, hogy őket nem látjuk. Mégis értük készült ez a film és értük harcol mindenki a történetben. És a hátramaradottakról. A sérült családokról.

A Netflix remek nagyjátékfilmjében az egyik legnagyobb emberi-jogi-morális dilemma kérdése merül fel, mellyel tömegkatasztrófák után egy szakember találkozhat. A cím egyértelműen teszi fel a kérdést: Mennyit ér egy élet? Na, mennyit is?

Ha kártérítési pert indítana a néző egy tömegkatasztrófában odaveszett szerette után, mennyi pénzzel lenne elégedett? Elégedett lenne? Van az a pénz? A halottat úgysem hozza vissza, hangzik el többször is a közhely. Ez az ügy nem is erről szól. Hanem az igazságosságról.

Sokkal inkább arról, mivel volt kénytelen szembenézni Ken Feinberg ügyvéd 2001-től 2003-ig, amikor elvállalta, hogy az államot képviselve kártalanítja a szeptember 11-i támadások áldozatainak hozzátartozóit.

"Kösz, hogy elviszi a balhét" - mondja neki Bush elnök a telefonban, majd köszönés nélkül lerakja. Ő segíteni akar, de hamar rájön, hogy nem mérhető dollárban egy ember élete sem,nem mérhető átalányban, és egyáltalán, nem található ki egy szabályrendszer sem arra, hogy miként kártalanítson szegényebb, gazdagabb családokat.

Hogyan kártalanítsa azokat, akik mögött kőgazdag családok, multimilliomos cégek álltak, csak épp aznap bementek dolgozni az egyik toronyba, vagy azokat, akik bevándorlók, vagy azokat, akik krónikus betegek, vagy egy meleg pár egyik tagját, akinek lakóhelye nem ismeri el törvényes örököseként a párjának. Többet ér az egyik ember, mint a másik? Erkölcsi dilemma erkölcsi dilemma után: a megfelelően megválaszolhatatlan kérdésekkel kénytelen szembenézni az ügyvéd és csapata ügyről ügyre.

hirdetés

Ez a film lehetne egy klasszikus elbeszélő dráma, korrektül komoly pillanatokkal és hollywoodi lezárással. Utóbbit meg is kapjuk, de egyszerűen azért, mert - spoiler nélkül próbálom, de bárki utánanézhet - az élet így akarta, nem a rendező. Viszont nagyon nem tipikus hollywoodi film ez, és ez köszönhető a rendkívül egyedi és esztétizáló operatőri munkának, valamint a visszafogott rendezésnek - és nagyon nem utolsósorban a színészeknek. Az utolsó mellékszereplőig mindenki valóságos, hús-vér emberré válik a szemünk előtt, aki őrületes, számunkra elképzelhetetlen lelki fájdalmakat él át.

Elő nem került holttestek, bent rekedt, hős megmentők, fulladozó telefonhívások rögzítőn megörökítve. Minden hatásvadászat nélkül látjuk mégis mindezt.

És a csúcs: a két főszereplő. A film harmadik "szereplője" az a bizonyos alap, mely a támogatások kérdéses kiítélhető összegét jelenti, Stanley Tucci karakterének köszönhetően változik emberibb irányba, hogy elfogadható, emberséges legyen. Charles Wolf, azaz Tucci karaktere nem kap nagyobb szerepet, keveset látjuk,

Tucci mégis élete egyik legnagyobb alakítását nyújtja a finoman határozott, célratörő és óriási igazságérzettel bíró, gyászoló férj szerepében. "Azokért harcol, akik a sor végén maradtak, nem azért, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek" - mondja róla a főhős.

Michael Keaton pedig ismét lenyűgöz minket minden pillanatával. Úgy játszik el egy lelki folyamatot, egy személyiségváltást, ahogy csak ő tudja: apró, finom, pontosan eltalált rezdülésekkel. Mert az ügyvéd az elején egy ügyvéd, aki nem kapcsol arcokat az aktákhoz. És most kénytelen lesz, és

egy ponton kénytelen lesz rádöbbenni, hogy - akármennyire szürreálisan hangzik is - kénytelen lesz végighallgatni mind a sok ezer érintett családot, mert mindenkinek más a története, a vesztesége, a szükséglete a tragédia után.

És végigcsinálja, annak ellenére, hogy úgy ismerjük meg a film elején, mint akinek minden porcikája tiltakozik az emberi érzelmekkel való szembesülés ellen - beleértve a sajátját is - és az ellen, hogy kilépjen a komfortzónájából. Kilépett, és érdemes megvárni a film utolsó pillanatait, hogy megtudjuk, azóta milyen ügyek mellé állt. Ez a film is egy ilyen fontos ügy felejthetetlen emlékműve.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Fotók: megnyílt a 21. ARC kiállítás Budapesten

A tárlat éjjel-nappal, ingyenesen megtekinthető bárki számára október 17-ig a Bikás parkban.

Link másolása

hirdetés

Pénteken megnyílt az ÉLETJEL 21. ARC közérzeti kiállítás Budapesten, a Bikás parkban. A tárlat éjjel-nappal, ingyenesen megtekinthető bárki számára október 17-ig. A szervezők azt kérik, hogy az aktuális járványügyi helyzetre tekintettel ügyelj a saját és mások egészségére.

Fotósunk már megnézte a kiállítást, íme néhány fotó a kiállított plakátokról:

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Klippremier: Zséda újra valami váratlannal rukkolt elő

A Kócos című számhoz különleges hangulatú, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm készült.

Link másolása

hirdetés

A „Szívizomláz” albumon lévő „Kócos” című dal videójára nagy eséllyel senki nem számított a Fonogram-díjas énekesnőtől. A klip a fashion kollázs és a Monty Python világát idézi a szemünk elé. A „Kócos” a friss lemez ötödik rádiós szerzeménye, olyan slágerek, mint a „Helló”, vagy az „Életben maradni” után.

Első hallásra egy könnyed, rosézós, csajos estére valónak tűnhet ez a zene, ám újrajátszva mégis képes a lelkünkbe mászni, amely hatásra a videóklip csak ráerősít. A felvétel megidézi azt a pillanatot, amikor az álom és az ébrenlét határán lebegve egy reggel azon töprengünk, vajon süppedjünk-e vissza tudatalattink birodalmába vagy ébredjünk fel, mert temérdek feladat vár ránk.

A különleges hangulatot keltő, egzotikus állatokkal zsúfolt, animációs kisfilm rendezője a népszerű lemezlovas Császár Előd, művésznevén Shane54, aki Alexával közös, huszonöt éves slágerét, a „Tiltott szerelmet” dolgozta fel ezúttal Lotfi Begivel és Nikával együtt. Az általa készített, szintén rajzos technikán alapuló mozgóképpel a zeneszám közel kétmilliós nézettséget generált.

„Az elmúlt évünk, lassan mondhatjuk, hogy éveink tele voltak olyan szürreális történetekkel, amikor legszívesebben azt mondtam volna, hogy „Valaki csípjen meg! Nem álmodom?” És nem álmodtuk; ez a nagyon furcsa, nagyon összezavart világba kerültünk, amelyben akár az is megtörténhet, hogy a kócos reggeleken feltűnjön egy repülő cápa”

– tette hozzá Zséda.

VIDEÓ: Zséda: Kócos

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Mocskos egy feladat ez” – kibeszéletlen magyar sorsról forgatott filmet Nagy Dénes

A mozikban a Berlinálén Ezüst Medve-díjat nyert Természetes fény, ami akkor üt igazán, ha úgy ülünk be rá, hogy félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos elvárásainkat.

Link másolása

hirdetés

Mocsaras, havas erdei úton katonák vonulnak. Semmibe révedő tekintetek, vállakon lóbált fegyverek és megfeketedett ujjak között szorított cigarettacsonkok villannak fel a téli szürkeségben, majd a sáros egyenruhában menetelő, elcsigázott testeket pásztázó kézikamera megpihen egy arcon. Semetka István alhadnagyén (Szabó Ferenc), akiről anélkül tudjuk, hogy ő lesz a főszereplő, hogy egyetlen szót szólna. És valóban: az ő nézőpontjából látjuk majd az eseményeket, rajta keresztül, vele együtt kell megtalálnunk a fogódzókat a megfoghatatlanban, az értelmet az értelmetlenségben. De ne szaladjunk ennyire előre.

A tábori fotósként is alkalmazott Semetka egyike annak a 90 ezer magyar honvédnak, akiket a második világháború közepe táján abból a célból vezényeltek a németek által megszállt szovjet területekre, hogy kiiktassák az erdőben és a falvakban bujkáló partizánokat. Mocskos egy feladat ez, ilyet nem választ magától az ember, ahogy szülőföldet sem, de a parancs az parancs, és Semetka jó magyar hazafi. Ebben a csúfos történelmi pillanatban pedig az a jó magyar hazafi, aki kiszolgálja a német érdekeket, vagyis tevőlegesen asszisztál egy megveszekedett pszichopata népirtásához és világuralmi törekvéseihez.

A második világháború magyar hadiveszteségeivel kapcsolatban mindenkinek kapásból beugrik a Don-kanyar, de arról a közel százezer honvédről, akiket a németek által elfoglalt szovjet területekre küldtek partizánokra vadászni, egészen a közelmúltig nem illett beszélni.
Azokról a magyar katonákról, akik a mai Ukrajna területén fekvő brjanszki erdőben és környékén felsőbb utasításra, válogatott kegyetlenséggel irtottak ki komplett falvakat asszonyostul, gyerekestül a bárhol megbújni képes ellenség rajtaütéseitől rettegve.

A csendet Závada Pál törte meg Természetes fény című regényével, amit sokan a huszadik század magyar sorstörténetét feldolgozó szépirodalmi művek egyik legjobbikaként tartanak számon. A Závada-kötettel majdnem egyidőben, 2015-ben jelent meg Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944 című könyve, ami történetírásunkban elsőként számol be hazánk fiainak a szovjet partizánháborúban és az ukrajnai népirtásban vállalt szerepéről töredékes forrásokra, hadinaplókra, visszaemlékezésekre és periratokra támaszkodva.

Nagy Dénes, aki dokumentumfilmek és fesztiválgyőztes kisfilmek (Együtt, Lágy eső) után érkezett meg első nagyjátékfilmjéhez, erre a két hiánypótló munkára támaszkodott a Természetes fény forgatókönyvének megírásakor. A sok évtizedet felölelő Závada-regény egyetlen, de talán legfontosabb momentumát emelte ki, történész szakértőnek pedig magát Ungváryt kérte fel. A rendező egy maroknyi magyar honvéd partizánvadász ténykedésének azt a néhány napját dolgozza fel, amik kezdetben lényegében eseménytelenül telnek, hogy végül egy olyan megrázó fordulatban csúcsosodjanak ki, ami visszavonhatatlanul változtatja meg a főszereplő Semetka hátralévő életét, és kérdőjelez meg számunkra is sok mindent, amit eleink második világháborús részvételével kapcsolatban tudni véltünk.

Bravúros a rendező részéről ennek a feszültséggel teli eseménytelenségnek a bemutatása, az ehhez tökéletesen idomuló, hiteles képi világ megteremtése pedig a két állandó alkotótárs, Dobos Tamás operatőr (Apaföld, Genezis) és Ágh Márton látvány- és jelmeztervező (Drakulics elvtárs, Szelíd teremtés – A Frankenstein terv) munkáját dicséri. De hogy igazán átélhetővé váljon számunkra ez a bravúr, meg kell ismernünk ennek a mozgóképnek a sajátos törvényszerűségeit.

Mert a Természetes fény akkor üt igazán, ha félretesszük a klasszikus háborús filmekkel kapcsolatos dramaturgiai elvárásainkat.
Itt nincs mindentudó elbeszélő, aki vezeti a nézőt, csak egymással átfedésbe soha nem kerülő nézőpontok vannak és egy sor kérdés, amire nem kapunk egyértelmű válaszokat. Ebből a történetből hiányoznak a szó megszokott értelmében vett hősök is, erre pedig nagyon jól ráerősít az az alkotói döntés, hogy csupa itthon ismeretlen vagy amatőr színészt látunk, akik ízes tájszólással beszélnek, már ha beszélnek egyáltalán.
hirdetés

Ebben a filmben nem világos, hogy ki a rossz és ki a jó, ki az üldöző és ki az üldözött. Nem tudni, hogy a vétkes valóban vétkes-e vagy ő maga az áldozat. A falubeliek lehet, hogy nem tudnak semmit, de meglehet, hogy tényleg partizánokat bújtatnak a padláson. Pont ilyen lehetett ez a háború, és éppen ezért remek film a Természetes fény, ami nem megérteni, hanem megérezni segít ezt a földi poklot. Egy posztmodern regény posztmodern feldolgozása, egy jellegzetesen huszadik századi magyar sorstörténet átláthatatlan motivációkkal és néma hősökkel. Egy figyelemreméltó elsőfilm egy európai szintű magyar rendezőtől.

Természetes fény

Magyar-lett-francia-német filmdráma, 103 perc, 2021

Rendező: Nagy Dénes

Író: Závada Pál

Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: