KULT

A kastéllyal az a legnagyobb baj, hogy aktuálisabb, mint valaha – Kritika

A Vígszínház előadása rendkívül izgalmas és szórakoztató intellektuális élmény, apró szépséghibákkal.

Link másolása

Először májusban hallottam Rudolf Pétertől a Vígszínház tervéről, hogy színpadra viszik Franz Kafkától A kastélyt. Már akkor tudtam, hogy ezt látnom kell, sőt írni fogok róla. Biztos én vagyok fantáziátlan, de el sem tudtam képzelni, hogy lehet színházkompatibilissé tenni egy olyan irodalmi művet, ami már regényként sem nevezhető hétköznapinak.

A kastély regénynek sajátossága, hogy tulajdonképpen a semmiből jön és a semmibe tart. Sokan befejezetlen műnek tekintik. Állítólag Kaffka eredeti szándéka szerint K-t a halálos ágyán értesítette volna a hatóság arról, hogy „a faluban élés jogi követelése nem volt érvényes, de bizonyos kiegészítő körülményeket figyelembe véve megengedik, hogy ott éljen és dolgozzon."

Magam minidig is hajlottam arra a vélekedésre, hogy szándékosan hagyta végül így Kafka a művét, ezzel is aláhúzva Josef K – és megannyi kisember – sorsának kilátástalanságát.

Az adaptáció Bodó Viktor rendező mellett Róbert Júlia, Veress Anna, Sibylle Meier és Kovács Krisztina munkáját dicséri, akik nem érték be egy konkrét mű bemutatásával, hanem igyekeztek felépíteni egy teljes Kafka-univerzumot. Ezt erősíti, hogy a dialógusok szövegébe ügyesen elrejtettek utalásokat az író más alkotásaira is, említik például A pert vagy az Átváltozást is.

A regényben Josef K. tehát a semmiből érkezik, és úgy búcsúzunk el tőle a regény végén, hogy sorsa nem rendeződött, nincs semmiféle feloldás, vagy lezárás. Színpadon ez nem szerencsés, főleg az utóbbi – egy drámában kell valamiféle drámai végkifejlet.

A színpadi változat története szerint Josef K, a fiatal földmérő konkrét céllal érkezik a kis faluba: felkérést kapott egy közelebbről meg nem határozott munkára. A helyszínre érkezve azonban fennakad a bürokrácia áthatolhatatlan hálóján. A faluban mindent a titokzatos kastélyból irányítanak, ahova azonban úgy tűnik, élő embernek képtelenség eljutnia.

K úgy viselkedik, mint minden normális fiatalember: dolgozni szeretne, pénzt keresni, szerelmes lesz, de bármerre is indulna, mindenütt útját állja a hatalom, pontosabban annak az árnyéka.

Egyre nagyobb a nyomás rajta, hogy vagy menjen el – hiszen idegen, kívülálló –, vagy tagozódjon be, fogadja el a hatalom szeszélyes, kiszámíthatatlan packázását és érje be annyival, amit az arctalan bürokrácia juttat neki. Végül, miután a rendszer nem képes kiköpni a fiatalembert, lenyeli: kiemelik, felfelé bukik, elindulhat fel, a kastélyba, ahol állítólag hivatal várja – de ez épp olyan félelmetes, mint a kastély árnyékában élni, mert senki nem tudja, valójában mi fog történni odafent. A kiemelésnek ára is van: cserébe maga mögött kell hagynia mindent és mindenkit, az újonnan szerzett ismerősöket, sőt még a szerelmét, Fridát is.

Bodó Viktor mesterien teremtette meg a színpadon a Kafka művek nyomasztó, sőt, fullasztó atmoszféráját. A minimalista, leginkább állványokból álló – nekem kicsit a steampunk világát idéző – díszletek, a gomolygó füst, a hol zombiszerűen, hol gépekként mozgó szereplők.

A Vígszínházban mostanában előszeretettel élnek az építési emelvényeket idéző díszletekkel, és alkalmaznak nagyon dinamikus mozgásokat – egy-egy előadáson sok-sok kilót leadnak a színészek, annyit futnak, másznak, ugrálnak. Láttunk hasonlót a Sirályban és kisebb mértékben ugyan, de a Kabaréban is.

Ami azonban a Sirályban engem kifejezetten zavart, az itt a helyén volt. Ez a fajta díszlet és koreográfia együtt remekül fejezi ki a sivárságot, a kiszolgáltatottságot, a lelketlenséget és a mókuskereket, amiben az itt élők töltik mindennapjaikat.

Az előadás erénye a humor is. Állítólag Kafka és barátai nagyokat nevettek, amikor a szerző felolvasta a műveit. Ezt sosem értettem, bármilyen zseniálisak is Kafka írásai, nevetni sosem sikerült rajta, pedig hát azért a humorhoz nekem is van némi közöm.

Bodó Viktornak és a színészeknek azonban sikerült valóban humorral megtölteni a kafkai sorokat, méghozzá legtöbbször anélkül, hogy nagyon erőltetettnek éreztem volna. Igaz, volt egy-egy pillanat, amikor a nevetést pusztán azzal érték el, hogy a szereplők eleresztettek egy-egy vicces trágárságot. Ezeket kicsit olcsó megoldásnak éreztem, de azért nem volt irritálóan sok belőle, belefértek. Ifj. Vidnyánszk Attila most is elképesztően természetes, könnyed és drámai, miközben rengeteget dolgozik. Elképesztő energiái vannak.

Ma már nem ritkaság, hogy egy-egy darabban a színészek több karaktert is megjelenítenek. Ezúttal néha nehéz volt követnem, ki-kicsoda. De az is lehet, hogy ez szándékolt, ez is a szürrealitást, az elveszettséget erősítik. Minden esetre számomra például csak utólag, a színlapból derült ki, hogy az amúgy nagyon szerethető Borbiczki Ferenc által alakított Takarító és Liftkezelő szándék szerint két külön figura. Ahogy Orosz Ákos esetében sem gondoltam arra az előadás közben, hogy ő két külön figura, hol Művezető, hol Titkár.

Hogy ez min múlik, nem tudom pontosan, talán színészi játékban kellett volna jobban elválasztani a kettőt, esetleg más, rendezői eszközökkel hangsúlyozni a váltást. De lehet, egyszerűen arról van szó, a darab annyira sűrű és gyors tempójú, hogy nehéz egy megtekintés alatt befogadni. Minden esetre még ez is illik abba az általános dezorientáltság érzésbe, ami Kafka világában elfog minket, tehát végsősoron az is lehet, hogy szándékos volt.

Igaz, ez nem minden esetben volt így. Hegedűs D. Gézánál érthető volt, hogy mikor Elöljáró és mikor Etranger. Ahogy Kovács Patrícia is egészen másképp – de egyformán remek humorral – alakította Olgát és Mizzit.

Radnay Csilla A kastélyban debütált mint a társulat tagja – bár persze korábban is játszott már a színházban. Ő is két szerepben játszott: ő a Kocsmárosné és Bürgel.

Mindenképp kiemelném Méhes Lászlót, akire előadásról előadásra rácsodálkozom.

Méhest annak idején leginkább habkönnyű zenés tévéjátékokban láttam, amikben értelem szerűen nem tudta megmutatni, milyen nagyszerű drámai szerepekben. Ma ő azon színészek egyike, akik miatt szívesen megnézek bármilyen előadást.

Bach Kata játssza Fridát, K. szerelmét, aki paradox módon egyenlő arányban tűnik ártatlannak és velejéig romlottnak, törékenynek és kíméletlenül keménynek. És feltétlenül említést érdemel a Pepit játszó Varga-Járó Sára.

Ha van gyengesége a produkciónak – a már említett szenzációhajhász káromkodások mellett –, azok a pillanatok, amikor kicsit átmegy az előadás artista bemutatóba. Amikor valaki leszaltózik a díszletről a színpadra, vagy két furulyán játszik az orrával, ezek látványos díszítő elemek, de magához a darabhoz nem sokat adnak hozzá. A nézőnek az az érzése, egyedül azt a célt szolgálják, hogy egy-egy színész megvillanthassa: ő még ilyet is tud. De ezek megbocsátható apróságok.

Az előadás élvezhetőségéről sokat elárul, hogy egyben, szünet nélkül megy le a több mint két óra, mégsem kezdett senki fészkelődni, nem osont ki senki idő előtt.

Mindenkinek ajánlom, mert amellett, hogy színvonalas szórakozást nyújt, valóban rendkívüli színházi kísérlet, nagyszerű intellektuális élmény.

Kafka Kastélyával egyetlen nagyon nagy probléma van: 2022-ben nem kéne már aktuálisnak lennie, de aktuálisabb, mint valaha.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Eddie Murphy és Jonah Hill vígjátékán nem fogsz sírva nevetni – A magadfélék-kritika
Megnéztük a netflixes, A magadfélék című filmet.

Link másolása

Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.

Eddie Murphy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.

Az utóbbi időben mindketten tűntek már fel olyan filmben, ami a szórakoztatásnál jóval többet adott: Eddie Murphy például a 2019-ben a Dolemite Is My Name-ben, Jonah Hill pedig a 2021-es Don't Look Up-ban.

Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.

A történetről röviden:

Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murphy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.

Klisés az alap, de alapvetően alkalmas lenne szórakoztatásra, hiszen a különböző kultúrák és generációk találkozása örök humorforrás. De ez a film mintha nem is szeretne igazán vicces lenni.

Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).

Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.

Ha nem vágjuk, hogy kicsoda Drake, vagy ha nem láttuk a Tron és a Jucie című filmeket, esélyünk sem lesz érezni a poént.

(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)

Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.

Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.

Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.

Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.

Julia Louis-Dreyfus például tökéletes alakítja a zsidó anyukát, aki nagyon trendinek, haladó szelleműnek és érdeklődőnek hiszi magát, de közben inkább sértő és iszonyat kellemetlen.

Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.

Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.

Érdekes amúgy Eddie Murphy-t ilyen szerepben látni. Talán egy még drámaibb, még érzékenyebb, még komolyabb filmben izgalmas is lehetne ez az arca.

Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.

És bár a karakter nem ad neki elég teret rá, de Jonah Hill az egyetlen, aki egy kicsit tényleg vicces, szerethető, és olykor igazi embernek tűnik.

És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.

Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.

És nem „felröhögök mert annyira kellemetlen”, csak simán kellemetlen.

A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.

Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).

Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.

De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 színésznője
Két éve rákkal diagnosztizálták, de ezután is folytatta a munkát. Több, Magyarországon is népszerű sorozatban játszott.

Link másolása

45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 és Star Trek: Picard sorozat színésznője – közölte a Variety.

A színésznő 24 évesen szerepelt először a Star Trek: Enterprise 2002-es epizódjában. Ezután még számos népszerű sorozatban tűnt fel: játszott többek között a Vámpírnaplókban, a Supernaturalban, a Runawaysben, az Időutazókban és a 24-ben is.

Werschinget 2020-ban rákkal diagnosztizálták, de ezt követően az elmúlt két évben is folytatta a munkát.

A színésznőnek három gyereke volt.

„A legegyszerűbb pillanatokban is megtalálta a csodát. Nem volt szüksége zenére a tánchoz. Megtanított minket arra, ne várjunk, hogy a kaland megtaláljon. »Menjetek és találjátok meg. Mindenhol ott van«” – írta gyászsoraiban férje, a szintén színész Stephen Full.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„A nagyok közé tartozunk” – mondta az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvelnél
Zoe Terakes a 2023 második felében érkező Vasszívben fog játszani, de azt még nem hozták nyilvánosságra, hogy melyik karaktert.

Link másolása

Tavaly jelentették be, hogy Zoe Terakes csatlakozott a Marvel egyik új sorozatához, a Vasszívhez. Azt egyelőre nem lehet tudni, hogy ki alakít, a Marvel a szokása szerint az utolsó pillanatig titokban tartja a részleteket, csak annyit közöltek, hogy kulcsfontosságú lesz a szerepe.

Terakas az első transznemű színész, aki szerepet kapott a Marvel Moziverzum egyik produkciójában.

A 22 éves Terakes most a Collidernek beszélt arról, mit jelent számára ez a lehetőség.

„Én mint transznemű ember nem láttam magamhoz hasonlókat sehol, amikor felnőttem. Nem tudtam, hogy létezem. Főleg nem egy szuperhősös filmben vagy sorozatban. Úgyhogy most nagyon hálásnak érzem magam, meghat, hogy a kis transzgyerekek és tinédzserek most láthatnak valakit, el lesz ismerve a létezésük. Azt is láthatják, hogy akár szuperképességeik is lehetnek, hogy ennek a világnak is a részei, nem csak traumákat feldolgozó történetekbe, ahol annyi a szerepük, hogy meghaljanak. A nagyok közé tartozunk. Szóval igen, ez sokat jelent nekem”

- fejtette ki, ezzel talán arra utalva, hogy az ő karakterének is lesznek különleges képességei.

A Vasszív várhatóan 2023 második felében fog debütálni a Disney+-on. A főszereplője a Dominique Thorne által alakított Riri Williams lesz. A karakter tavaly a Fekete párduc 2. részében tűnt fel először.

Az elmúlt években a Marvel tudatosan törekedett a diverzitásra.

Az Örökkévalókban feltűnt az első süket (Lauren Ridloff mint Makkari) és az első nyíltan meleg (Brian Tyree Henry mint Phaisztosz) szuperhős. A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájában először kapott főszerepet egy ázsiai származású színész (Simu Liu) egy szuperhősfilmben, a Doktor Strange az őrület multiverzumában című filmben pedig egy az első latin származású, különleges képességű karakter (Xochitl Gomez mint America Chavez) tűnt fel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Jön a Házasság első látásra a TV2-n: szakértők hoznak össze párokat, akik az esküvőn látják először egymást
Már várják a jelentkezőket a külföldön nagy sikert aratott társkereső reality-be.

Link másolása

A Nagy Ő mellett egy másik párkereső műsor is lesz idén a TV2-n: a csatorna feléleszti a Házasság első látásra című reality-t, amit már 30 országban tűztek képernyőre Ausztráliától Olaszországon át Norvégiáig, egyes helyeken pedig olyan sikeres, hogy már számos évadot megélt.

Magyarországon korábban már próbálkozott vele az RTL, a 2017-es első évad után azonban nem folytatták. Az akkor összeházasított négy párból három már a forgatás ideje alatt a válás mellett döntött, a negyedik pedig nem sokkal a műsor után szakított.

A Házasság első látásra című reality-ben a szereplők nem a klasszikus jelentkezés-ismerkedés-randi-párválasztás idővonalon haladnak, hanem arra vállalkoznak, hogy

teljesen vakon, egy szakértői csapat által számukra ideálisnak talált partnerrel az első találkozásukkor összeházasodnak.

A pszichológia és a társadalomtudomány területén elismert szaktekintélyek gondosan, tudományos alapokra támaszkodva kutatják fel mindenki számára a tökéletes társat.

A párok először az esküvőn pillantják meg egymást és miután kimondták a boldogító igent, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. A nászút után összeköltöznek és megkezdik a közös életüket. Az első csóktól az első könnyekig a kamerák minden pillanatukat dokumentálják, miközben szakértők elemzik a kapcsolatukat.

Hat hét együttélés után a házaspároknak dönteniük kell: együtt maradnak, vagy külön utakon folytatják.

„Magyarországon minden negyedik ember magányos. Ha már önnek is elege van a sok félresikerült randevúból és esélyt adna a tudománynak, várjuk a jelentkezését” - invitálja a leendő szereplőket a TV2.

Akit érdekel a lehetőség, ide kattintva jelentkezhet.


Link másolása
KÖVESS MINKET: