"Értse meg, valami olyannal van dolgunk, ami még soha nem fordult elő ezen a bolygón!" - mondja Valerij Legaszov akadémikus a Csernobil című sorozat egyik jelenetében. És nem ez az egyetlen ütős mondat, ami elhangzik. Még csak 3 rész ment le, de számomra már most világos: a Csernobil az HBO-n az év legjobb sorozata.

13 éves voltam, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű magja. Nyugati forrásból tudtuk meg, napokkal később, mi történt, és hogy Európát lassan beborítja a radioaktív, egészségre ártalmas sugárzás.

Mivel akkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk, mennyit kaptunk belőle, a családom óvintézkedéseket vezetett be: nem mehettünk május elsején felvonulni, hiába volt jó idő, nem mentünk strandra; nem vásároltunk és fogyasztottunk epret, salátát, primőröket, tejet stb.

13 évesen átéreztem, milyen lehetett a Pripjatyban élőknek (elsősorban a gyerekeknek), és milyen borzalmas teher lehet ezzel az egésszel együtt élni. Akkor is, ha nem vagy súlyos beteg a szerencsétlenség miatt.

Sokáig téma volt nálunk a csernobili katasztrófa, az is, milyen következményekkel járt, köze lehet-e különféle, az ismeretségi körben felbukkanó daganatos betegségekhez. Amit lehetett (amint lehetett) elolvastunk, meghallgattunk és megnéztünk a témáról. Később, már felnőttként pedig lehetőségem volt a témával mélyebben foglalkozni és interjúkat készíteni magyar szakemberekkel a balesetről, az utóhatásairól és a korabeli tájékoztatásról.

Számomra éppen ezért volt fontos, hogy elkészült az HBO Csernobil című minisorozata. Letaglózott és lenyűgözött. Egyszerre.

Letaglózott, mert tudom, hogy ez megtörtént, és azt is, mennyi ember életébe és egészségébe került a felelőtlenség és a rossz döntések sorozata.

Ugyanakkor lenyűgözött a dramaturgia, a színészi játék, az utolsó részletekig megkomponált és hiteles díszlet. Magával sodort minden egyes jelenet. Részben azért is, mert sok olyan részletet ismertem meg belőle a baleset körülményeiről és az utána történtekről, amelyekről korábban nem volt tudomásom.

A sorozat hátborzongató, zseniális, hátborzongatóan zseniális.

Azt, hogy az HBO milyen jó a megtörtént eset alapján készített minisorozatban, az a Mutassatok egy hőst! című szériából már kiderült. De a Csernobil még ennél is jobb. Egyik ereje nyilvánvalóan abban rejlik, hogy tisztában vagyunk vele: ez a sok szörnyűség megtörtént, így történt, ezrek haltak meg azért, hogy mi élhessünk, és további ezrek haltak meg és betegedtek meg a sugárzás következményei miatt.

A Csernobil további erőssége, hogy a készítői elképesztően élethű módon rekonstruálták környezetet. A színek, a ruhák, a frizurák, a berendezési tárgyak, a kórházi éjjeliszekrény, a padlón a linóleum, a pripjatyi játszótér, a panelrengeteg, a lehangoló szálloda, és az utolsó vizespohár is olyan, mint amilyen 1986-ban volt. A baleset utáni mentésről szóló jeleneteket a korabeli fotók, felvételek, híradós anyagok stb. alapján forgatták le – még a színviláguk is hasonló.

VIDEÓ: A Csernobil egyik előzetese

Iszonyúan erőssé válik a kis, külön-külön kísért emberi drámáktól is. A három, legendássá vált csernobili búvár akciója azért, hogy önfeláldozásukkal már ne csak a hazájukat, hanem fél Európát megvédjék a még nagyobb tragédiától. Vagy Vaszilij és Ludmilla Ignatyenko története: Vaszilijt egy szál ingben küldték tüzet oltani Csernobilban, halálos sugárdózist kapott, ami gyakorlatilag néhány nap alatt végzett vele. Várandós felesége Ludmilla pedig letagadta, hogy babát vár, hogy bemehessen a férfihoz a kórházba, és mellette lehessen.

Vagy ott van az az amúgy fiktív karakter, Uljana Komjuk versenyfutása az idővel:

először azért, hogy a még nagyobb tragédiára figyelmeztessen, majd azért, hogy az erőmű kórházban haldokló dolgozóival még beszélhessen, és rekonstruálhassa, mi és hogyan történt valójában, milyen lépések vezethettek a katasztrófához. És mindezt azért, hogy lehetőleg soha többé ne fordulhasson még egyszer elő ugyanez.

Kiválóak a párbeszédek, a színészek – az egyik kedvencem a Valerij Legaszovot alakító Jared Harris. De pontosan ugyanolyan remek alakítást nyújt Stellan Skarsgård, aki Borisz Scserbina minisztert játssza, vagy Jessie Buckley Ludmilla, illetve Emily Watson a tudósnő, Komjuk szerepében.

Számomra azért nem tűnnek hatásvadásznak az olyan jelenetek, amikor lassított felvételen száll az életveszélyes pernye, mert tudom, hogy a sorozatot a világ minden táján nézik, olyanok is, akiknek nem a szomszédságában történt az atomkatasztrófa, akiknek nincsenek saját emlékeik róla, vagy akiknek a szülei nem meséltek erről gyermekkorukban. Ők - többek közt dél-amerikai vagy éppen ausztrál nézők - mint az a külföldi oldalakon a hozzászólásaikból kiderül, most döbbennek meg, most fagynak le tőle, és most vonnak párhuzamot a fukusimai balesettel.

A Csernobil című sorozatból nem csak azt tudhatod meg, hogyan fordulhatott elő a baleset. A is világosan kiderül, milyen diktatúrában élni, milyen, ha középszerű vagy egyenesen alkalmatlan emberek felelősséggel járó pozíciókat töltenek be, és milyen, ha dilettánsokra bíznak fontos területeket. Az is, milyen következményekkel jár, ha még az újabb tragédiák megelőzésén dolgozók munkáját is hátráltatja a hírszerzés, ha a sajtó nem szabad, és nem kapod meg azokat az információkat, amelyek az életedet vagy az életed minőségét befolyásolják és amelyek birtokában (elvileg) szabadon dönthetsz.

Milyen az, amikor a halvány esélyét sem kapod meg annak, hogy a saját életedről te magad dönthess.

Rendőr leszek címmel posztolt egy verset a közösségi oldalára Lackfi János költő, író, műfordító, arra viszont aligha számított, mekkora lavinát fog elindítani ezzel.

A költemény, ami nem más, mint József Attila Kertész leszek című művének átdolgozása, így szól:

Az egyik legfinomabb hozzászólás például így szól: "Ez nem. Ilyen szöveget azért mégse, ez nem meghökkentő, hanem meglepően érzéketlen."

"Nem tudom leírni a véleményemet, mert letiltana a Facebook. Így csak annyit írok, hogy csalódásom határtalan. Hogy lehet ilyen ocsmány akármit írni? Ez az izé (mert versnek nem nevezném) nagyon beteg és rosszindulatú elmére utal" – írta egy másik hozzászóló.

Valaki pedig így fogalmazott: "Karanténban naponta jöttek a rendőrök ellenőrizni. Nem az érdekelte őket, hogy hol a párom, (adott esetben mosdóban, másik szobában, stb...) hanem, hogy jól vagyok-e, szükségem van-e valamire, tudnak-e segíteni valamit! Hálás vagyok nekik a törődésért."

A kommentek többsége a fentieknél sokkal durvább hangot üt meg.

Lackfi később külön bejegyzésben is reagált a versét ért kritikákra. Mint írja:

"Hát, itt aztán szép nagy vihar támadt, s az jó, felforgat, kizökkent, megérint. Megvallom, továbbra is hiszek benne, nem lehetetlen küldetés a mindennapos emberi bosszúvágy és keménykedés hangját elválasztani attól az alanyi hangtól, amelyen arról számolok be mondjuk, hogy tegnap egy fakanalat faragtam. Volt azért, akinek sikerült. Egyszerű dolog: olvasok valamit, s utána felteszem a kérdést: vajon ezt az illető egy az egyben gondolja, vagy másnak a hangját szólaltatja meg?

A mellékelt vers a CSAVARD FEL A SZÖVEGET-kötetem átiratai közt szerepel, négy éve jelent meg. És akkor sem a pillanatnyi bírságról vagy a rendőrökről szólt, nekem személyesen elég kevés és zömmel jó tapasztalatom van a rendőrséggel kapcsolatban. De ennek persze semmi jelentősége, alig hiszem, hogy József Attila saját, személyes kertész-képében gondolkodott volna, vagy éppen több ezer kertésszel töltetett ki tesztet, mielőtt versét megírta volna.

Az külön érdekesség, hogy a kommentelők azt mondják, a rendőrök nem durvák. Utána pedig azt, hogy ezek után a rendőrök engem ki fognak nyírni. Hm. Szerintem meg nem, mert tényleg nem ilyenek.

Viszont örül a szívem, hogy a vers hatott, felkavart sokakat. Ez a dolga. Azt pedig sosem értettem, miért jár valaki tajtékozni olyan ember oldalára, akit gyűlöl. Nekem még arra is kevés az időm, hogy végignézzem, -olvassam, amit szeretnék... Persze az ideje felhasználásáról mindenki maga dönt."

Nem sokkal később egy levelet is közzétett, amit egy rendvédelmi dolgozótól kapott.

A levél szerzője azt írta: nem gondolja, hogy Lackfi bármilyen ellenérzéssel lenne a rendőrök felé és tudja, hogy a vers célja sem a gyűlöletkeltés volt. Ugyanakkor, bár egyébként kedveli a munkásságát, ez a vers neki sem nyerte el a tetszését. Szerinte az időzítés is rátett egy lapáttal arra, hogy ilyen sok negatív vélemény érkezett.

– fogalmaz a levéliró, aki szerint a karácsonyi rendőrkéselős eset miatt sem volt most szerencsés ezt a verset közzétenni.

Mint írja, jelenleg az egész rendőrállomány teljesen el van keseredve a megbecsültség hiánya és kevés fizetés miatt. Ahhoz, hogy megélhessenek, sokan kénytelenek másodállást is vállalni, és a covid-helyzet miatt is hatványozódik rajtuk a nyomás.

"Sokan lebetegedtek, ezért a pihenőnapon, szabadságon lévőknek kellett bemenniük dolgozni. Mióta nincs határőrség, határrendészeti feladatokat is ellátnak, útlevelet pecsételnek, amire gyorstalpaló tanfolyammal készítik fel őket. Rengeteg a felesleges papírmunkájuk. Az egész rendszer megújítására lenne szükség... Úgy gondoltam, ha esetleg ezeket az állapotokat nem ismerte volna, jobb, ha tudja" – zárja sorait a rendvédelmi dolgozó.

Lackfi megkeresésünkre az alábbiakat tette még hozzá a vers által gerjesztett hullámokhoz:

Orosz harci robotok bukkannak fel a VII. kerületben, a Murányi utca és a Marek József utca sarkán felépített óriási díszlet kapuiban, majd vadul tüzelni kezdenek harckocsikból kiözönlő amerikai harci robotokra. Végül az egész épületet megsemmisíti egy dróntámadás.

A forgatás helyszíne és az utca közepére díszlet:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Vincze Miklós (@grofjardanhazy) által megosztott bejegyzés

Hasonló, grandiózus jelenetet eddig nem sűrűn láttunk Budapest utcáin, és bár a magyar főváros az Outside the Wire-ben nem Budapestként szerepel, a film telis-tele van ikonikus magyar helyszínekkel. Az Istvántelki Főműhely például az ellenállás menekültközpontjaként jelenik meg, a Kelenföldi Hőerőműben amerikai támaszpont működik, amihez a K-Hídon keresztül vezet az út, az ellenség pedig a Magyar Szentföld-templomban rendezkedett be.

A filmet ugyanis nem kis várakozás előzte meg, lévén, hogy a mozik még mindig zárva vannak. Ennek megfelelően a Halálos harcmezőről a New York Times-tól a CNN-en át a Variety című filmes magazinig jelentek meg kritikák, a magyar nézettségi toplistában pedig a film máris az élen áll.

A történet szerint Kelet-Európában 2036-ban háború dúl, és az oroszok megpróbálják kiterjeszteni a befolyásukat Ukrajnára. Az amerikaiak békefenntartóként vannak jelen, és folyamatosan összetűzésbe keverednek az oroszok által támogatott egyik hadúrral.

A film egyik főszereplője Damson Idris, aki drónpilótaként megtagadja felettesei közvetlen utasítását, hogy ne tegyen semmit, és egy dróntámadással próbál egy bajba jutott amerikai egységen segíteni. Miközben megmenti őket, meg is öl két amerikai katonát. Emiatt büntetésből terepre küldik, ahol találkozik a másik főszereplővel, a Marvel-filmek Sólyomjaként már jól ismert világsztárral, Anthony Mackie-vel. Róla hamar kiderül, hogy nem ember, hanem egy szigorúan titkos fejlesztésű kiborg. Amikor ugyanis leveszi pólóját, a mellkasa átlátszó robottestté változik. A két főhős ezután együtt indul küldetésre. Céljuk megakadályozni, hogy a rosszfiúk atomfegyverhez jussanak.

mennyire érezhetik át egy sok ezer kilométerrel messzebb felállított konténerben ülve, milyen borzalmakat és szenvedést okoznak a helyi civileknek az általuk vezérelt dróncsapások. Vagy azt, mi történik, ha egy mesterséges intelligenciával működő kiborg morális okokból egyszer csak megkérdőjelezi a kapott parancsokat és fellázad. De láthatjuk azt is, hogyan egészíthetik ki a Gumps-nak hívott harci robotok az embereket egy összecsapásban, és hogyan bánnak velük a katonák, amikor azt hiszik, nem látják őket a tisztek.

Ez a sok téma ugyanakkor szét is feszíti a futurisztikus akciófilm kereteit, ami emiatt sem a dróntámadások, sem a robotlázadás tematikájában nem tud sok újdonságot mondani.

VIDEÓ: a hivatalos előzetes

A Netflix valószínűleg úgy volt vele, hogy szélesvásznon amúgy sem mutatják be a filmet, a tévék képernyőjére pedig ennyi CGI is elég.

Maga a látványvilág sem túl eredeti. Az Anthony Mackie által alakított android kivételével az amúgy jól kinéző robotkatonák nem nagyon térnek el a már ma is létező robot-prototípusoktól, és a drónok is olyanok, amilyeneket már ma is bevetésekre küldenek, pedig a technológia 15 év alatt ennél minden bizonnyal nagyobbat fejlődik majd. Mindezt talán azért találták így ki a film készítői, hogy minél hitelesebbnek hassanak, akkor viszont nem teljesen érthető, hogy az egyik jelenetben a kémdrón miért látótávolságban úszik be a megfigyelt kocsi fölé.

Az sem derül ki, hogy az android hogyan lehet ennyivel fejlettebb kinézetre, tudásban és érzelmi intelligenciában is a többi robotkatonánál, és ha az amerikai hadseregnek van egy ilyen csodafegyvere, miért nem használják ki jobban a képességeit.

Nekünk magyaroknak pedig a forgatási helyszínek és a statisztaként feltűnő magyar színészek miatt mindenképp tartogat annyi extra-élményt, ami miatt érdemes megnézni.

Egyre többen követelik az interneten, hogy vágják ki Donald Trump rövid jelenetét a Reszkessetek, betörők! második részéből. A film főszereplője, Macaulay Culkin a Twitteren jelezte: egyetért a Change.org-on indított petícióval, írja a CNN.

Az eredeti javaslat szerint a rajongók azt kérték a Disneytől, hogy cseréljék a filmben Trumpot Joe Bidenre, de olyan felvetés is akad, hogy a ma már 40 éves Culkinnal lehetne helyettesíteni digitális trükk segítségével Trumpot, amikor egy hotel lobbyjában véletlenül összefut Kevinnel. Macaulay Culkin az ötletre csak annyit reagált, hogy "Sold", vagyis magyarul "megvettem".

Sold.

— Macaulay Culkin (@IncredibleCulk) January 13, 2021

Az 1992-ben bemutatott vígjátékban Kevin a New York-i Plaza Hotelben találkozik Donald Trumppal, akitől azt kérdezi, hol találhat egy telefont. A hotel akkoriban Trump tulajdonában volt, aki csak úgy adott engedélyt a forgatásra, ha ő is szerepelhet a hatalmas sikerrel bemutatott első rész folytatásában. Mivel a tesztvetítéseken a közönségnek tetszett a néhány másodperces jelent, ezért végül benne hagyták a mozikba kerülő verzióban.

Az egyik legnépszerűbb családi film rajongói azért követelik Donald Trump eltávolítását a filmből, mert véleményük szerint a még hivatalban lévő amerikai elnök személyével egy nemkívánatos rasszista bélyeg került a filmre.

2019-ben egyszer már egy kanadai tévétársaság kivágta Trump cameóját a filmből. Akkor arra hivatkoztak, hogy a reklámidők miatt akartak rövidíteni a vígjátékon, a dolognak semmilyen politikai üzenete nem volt.

James Earl Jones, a színész, akinek a hangja biztosan, az arca viszont már kevesebb eséllyel ugrik be, ma tölti be a kilencedik X-et.

1931. január 17-én született az a hang, akit senkinek sem kell bemutatni, és valószínűleg kényszeresen vigyázzba is vágjuk tőle magunkat. Pedig James Earl Jones sem ilyen tekintélyt parancsoló orgánummal sírt fel először, sőt – gyerekkorában dadogással küzdött, amit azzal orvosolt, hogy egyáltalán nem beszélt, csak a közeli ismerőseivel. Ő maga verseket írt, majd az egyik angoltanára arra biztatta, szavalja el neki az egyik különösen jól sikerült darabot.

Bár már egy halom díja van, és mindenki által elismert színész, egy interjúban bevallotta, hogy a mai napig nem küzdötte le teljesen a dadogását, és minden mondatát alaposan át kell gondolnia, mielőtt kimondja. Mindez azonban nem gátolta meg abban, hogy nyerjen három Emmyt, két Tonyt, egy Grammyt és egy tiszteletbeli Oscart – hogy sikeres karriert építsen.

Bár ma már mindenki Vaderként ismeri, és valóban a Star Wars hozta meg számára a sikert, előtte sem tétlenkedett: színházi karrierjét az ötvenes évek elején kezdte, 1957-ben debütált a Broadwayen, elsősorban Shakespeare-darabok voltak a specialitásai – akkoriban az egyik legfoglalkoztatottabb Shakespeare-színész volt. Filmes debütálására Stanley Kubrick Dr. Strangelove-jában került sor 1964-ben, közben pedig meg is kezdte a díjfelhalmozást: első Tony-díját 1969-ben nyerte a The Great White Hope-ért. A sors fintora, hogy bár elismert színpadi színész volt, a mindent megváltoztató Star Warsba azért került be, mert nem sokan ismerték.

Vader nagyúrnak jóformán minden porcikáját más játszotta: a testét a tavaly novemberben elhunyt David Prowse brit testépítő, a hangját Jones, az arcát pedig Sebastian Shaw. Nem ez volt azonban az eredeti koncepció. Prowse-ra azért esett Lucas választása, mert egy 198 centis testépítő volt, a fekete maskara alatt pedig ez volt a legfontosabb adottság: tekintélyt parancsoló legyen.

A színész elismerte, hogy valóban nem illett a hangja a karakterhez, ám felajánlotta Lucasnak, hogy utószinkronban felmondja máshogy a szöveget. Mindez azonban nem történt meg. A rendező inkább más hang után nézett: a színész-rendező legendát, Orson Wellest akarta megnyerni. Időközben belátta azonban, hogy Welles hangja nagyon ismert, ami nem tenne jót a karakternek, így inkább egy teljesen ismeretlen, ám tekintélyes orgánumot keresett. Így esett a választása az akkor még viszonylag ismeretlen amerikai színészre, James Earl Jonesra.

Ebből aztán sértődés lett, Prowse ugyanis csak a film megtekintésekor döbbent rá, hogy nem épp az ő hangján szólal meg a karakter. A színész még évtizedekkel később is dühös volt a döntés miatt, amelyre megvan a saját magyarázata: szerinte azért választották Jonest, hogy legyen színesbőrű stábtag is, fordított rasszizmusnak nevezve Lucas döntését. Ennek némiképp ellentmond az a tény, hogy Jones egyszer sem tűnik fel a filmben, a nevét az első két film stáblistájában ki se írták, tehát nemhogy azt sem tudták a nézők, hogy van egy fekete színész, hanem azt sem, hogy hogyan hívják.

Lucas döntését nehéz megkérdőjelezni, főleg, ha meghallgatjuk, milyen volt Prowse hangjával Vader:

Prowse-nak később sem volt szerencséje: a harmadik epizód nagyjelenetében, amikor Vader haldoklása közben leveszi a maszkját, akkor sem ő látható: Lucas ekkor egy tapasztalt színészt akart a fontos jelenetben látni, így esett a választása Sebastian Shawra. Prowse erről sem tudott, de mondjuk mentségére szóljon Lucasnak, hogy jóformán senki más sem: a hatalmas titkolózás miatt még maga Shaw sem tudta, miért hívták a forgatásra, csupán a jelenet helyszínén mondták el neki. Ebből a jelenetből Jonest is kihagyták, Shaw az eredeti hangján szólal meg.

Ma már szinte hihetetlen belegondolni, de az Egy úr remény előtt senki sem hitte igazán, hogy a Star Wars be fog robbanni, köztük Lucas és Jones sem. Mivel akkor még nem állt milliós büdzsé Lucas rendelkezésére, ő is úgy próbált spórolni, ahogy tudott: felajánlotta Jonesnak, hogy fizetés helyett részesedést kap a filmből. Jones azonban akkoriban a nélkülöző színészek életét tengette, és inkább fizetést kért – 7000 dollárt kapott egy napi munkáért, ami az inflációnak köszönhetően ma kb. 27 ezer dollárnak, azaz kb. 8 millió forintnak felelt meg. Mindez aprópénznek tűnhet ma már ahhoz képest, amennyi pénzt a Star Wars hozott, Jones azonban több interjúban is elmondta:

Olyan nagyon azért nem kell sajnálni Jonest sem, a Star Wars, ha végtelen pénzt nem is, de világhírt hozott neki – jobban mondva a hangjának. Stabilan felkerült ugyanis a „tekintélyt parancsoló orgánumok”-listájára, nem meglepő, hogy őt kérték fel az Az oroszlánkirályba Mufasa szinkronizálására is – csupán összehasonlításként, milyen presztizzsel bír ez a szerep: a magyar változatban Sinkovits Imre adta Simba apjának hangját. Jones egyébként 25 évvel később, a 2019-es remake-ben is Mufasát szinkronizálta.

Amerika az az ország, ahol megtörténhet, hogy Darth Vader mondja be a híreket – évtizedeken át így is volt, Jones ugyanis a CNN csatorna hangja volt, naponta többször hangzott el a szájából a „this is CNN”- jelmondat.

Jonest mély barátság fűzi Arnold Schwarzeneggerhez: a kapcsolatot pedig nem másnak köszönhetik, mint a Conan, a barbár című filmnek, amelyben mindketten játszottak – bár Jones majdnem lecsúszott róla. A színész ugyanis a Broadwayen játszott akkoriban, és úgy volt, hogy az időbeosztása miatt nem vállalhatja, végül mégis ő látható Doomként. Amennyire ősellensége a filmben Doomnak Conan, annyira jóban lettek Schwarzeneggerrel: Jones a színészkedésben segített a Terminátornak, Schwarzenegger pedig edzéstippeket adott színésztársának.

Kilencven év ide vagy oda, Jones a mai napig aktív, fáradhatatlanul dolgozik, szinkronizál, szaval, játszik. 2009-ben például Barack Obamának szavalt Shakespeare-t a Fehér házban, 3 éve ismét a CNN-nel dolgozott együtt, legutóbb pedig az Amerikába jöttem 2-ben játszotta el ismét Jaffe Joffer királyt.