hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Krumpliszsákokon aludt, a legnagyobb filmes sztárokkal dolgozott, és ismert nőkkel járt - így élt Andy Vajna
Csütörtökön temették el Andy Vajnát, a magyar és a hollywoodi filmipar egyik legjelentősebb producerét, aki január 20-án hunyt el. Cikkünkben felidézzük kalandos életét, filmsikereit és szerelmeit is.
Fotó: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2019. január 31.


hirdetés

Andy Vajna 1944. augusztus elsején született Budapesten, Vajna András György néven. Édesapja Vajna György (akinek eredetileg Weidmann volt a vezetékneve) nagyon tanult ember volt: nyolc diplomával rendelkezett, és hat nyelven beszélt, a Fiumei Kávébehozatali Társaság cégvezetője volt Budapesten. Édesanyja, Korda Klára háztartásbeliként az otthoni teendőket végezte. Vajna egyedüli gyerek volt a családban, szüleivel a Szabadság-hegyen lakott az Istenhegyi út, Abos utca környékén. Elmondása szerint egyszerű életet éltek, és nehéz körülmények között is meg tudták teremteni a „szép élet” feltételeit.

„Pozitív családból jövök. A papám nagyon pozitív ember volt, fantasztikus eredményeket ért el a saját életében, saját erejéből. A mamám egyszerű háziasszony volt. Otthon főzött, sütött, mosott, takarított, de a legrendesebb ember volt a világon. Amikor hazaszóltam az irodából, hogy a Schwarzi és a Stallone jöhet-e vacsorára, tíz emberre kész tud-e lenni a vacsora egy félórán belül, akkor a mamám ott várt a vacsorával és mindenki kinyalta a tányérját, olyan finomat főzött nekik. Ilyen híre volt a mamámnak Hollywoodban”

– mesélte egy interjúban.

Budapest mellett sok időt töltött azonban Kisvárdán is, ahol anyai, illetve anyai nagyszülői ágon éltek rokonai. Halála után a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei város díszpolgári címmel tüntette ki.

A második világháború végén látta meg a világot, amiből sokat még nem fogott fel, gyerekként azonban már szembesült az embereket megfélemlítő terrorral, majd az 1956-os forradalom borzalmaival.

„Fölöttünk volt egy katonai bázis, amit éjjel állandóan lőttek november 4-e után. Nappal viszont nem, és mi gyerekek felszaladtunk, és összeszedtük a sárga csíkos gyakorlógránátokat – az igazi piros volt. Hazamentem, és a barátommal dobáltuk őket az udvarban. Édesanyám akkor lekent nekem két akkora pofont, hogy majdnem leszállt a fejem, mert azt hitte, tényleg igazi gránátokkal játszunk”

– emlékezett vissza a Szabadság, szerelem című filmje sajtótájékoztatóján.

„A másik emlékem, hogy éjjelente a pincében bujkáltunk, és krumpliszsákokon aludtunk. Magáról a forradalomról nincs tiszta emlékem, az egyetlen talán az, amikor a papámmal kézen fogva végigsétáltam a körúton abban a tíz napban, amikor az ország szabad volt. Szétlőtt teherautók, tankok, épületek, betört ablakok, de a kirakatban ott hagyott áruk, pénzgyűjtés családoknak; ávósok lógtak egy saroknál, ami egész brutális élmény volt.”

Egyedül a tengerentúlon

Mégsem az országban dúló állapotok miatt, hanem kíváncsiságból döntött úgy, hogy 12 évesen, egyedül nekivág Amerikának. Valójában nem teljesen egyedül indult el, egy barátja családja Ausztriába ment, ő pedig velük tartott, ugyanis kedvelte az egyik lányt, ám nem lett szerelem köztük – árulta el egy interjúban. Egy másik alkalommal azt is elmondta, hogy az amerikai nagynénije mindig csodaszép játékokkal lepte meg őt karácsonyra, amitől nagyon vagánynak érezte magát. „Ott akartam élni, ahol ezeket a gyönyörű dolgokat gyártják” – emlékezett vissza.

Végül Mikulás napján indult el, és a Vöröskereszt segítségével jutott el előbb Kanadába, ahová úgy érkezett meg, hogy nem voltak ismerősei, és még csak angolul sem tudott. Egy Edmonton városában élő magyar család fogadta be a Vöröskereszt révén. Ekkor azonban már tudta, hogy a filmezés érdekli.

Gyerekkorában már Magyarországon is belekóstolhatott ebbe a világba: iskolájában színházi produkciókban is részt vett, bár inkább a háttérmunkálatokban (például a smink elkészítésében, a jelmezkellékek beszerzésében) lelte örömét. Miután fél évet Kanadában töltött, az Egyesült Államokban kezdett el komolyabban érdeklődni a szakma iránt. A Beverly Hills High School középiskolába járt, ami a 20th Century Fox stúdiója mögött helyezkedik el. Amikor épp nem a padban ült, igyekezett közelebbről megfigyelni a filmesek munkáját.

„Minden ebédidőben átlógtunk a Foxhoz, hogy megnézzük, mi történik ott. Ezen kívül valamennyi osztálytársam a leghíresebb filmrendezők, producerek, színészek gyerekeiből került ki. Benne volt minden lélegzetvételben a szakma. Ráadásul én kaptam a feladatot, hogy legyek stage manager (aki felel a világításért és a technikáért a színpadi produkcióknál – a szerk.) az iskolában. Például Richard Dreyfus első színpadi fellépését is én rendeztem. Együtt kezdtem egy rakás színésszel és rendezővel”

– mondta el egy 2016-os interjúban.

Az első szárnypróbálgatások a filmiparban

Vajna a középiskola után Los Angelesbe tette át a székhelyét, ahol ismét egymásra talált szüleivel, akik a fiuk elutazása után szintén az USÁ-ba emigráltak. A Kaliforniai Egyetemre járt, ahol kinematográfiát tanult, azaz elkezdett komolyan megismerkedni a filmes szakmával. Különböző projektekben vett részt az egyetem mozgókép tanszékén, ám mégsem fejezte be tanulmányait. Otthagyta az egyetemet, hogy felépítse a saját fotóstúdióját. Ennek kudarca végül egy baleset volt: Vajna eltörte a lábát síelés közben, így nem tudta vezetni a vállalkozását.

Miután felépült a sérüléséből, újra találkozott gyerekkori barátjával, Koltai Gáborral, aki paróka stylist volt Hollywoodban. Az ő segítségével került be ő is ebbe a szakmába, minőségi parókákat gyártott. Ez annyira jól ment neki, hogy később Hongkongba költözött, ahol előbb fodrászként dolgozott, majd még mindig csupán 19 évesen saját parókakészítő céget indított Gilda Fashion néven, de koptatott farmer gyártásával is foglalkozott. Ekkor ismerte meg első feleségét, a hongkongi Cecilia Mongot.

Az üzlet jól ment, elmondása szerint a parókabizniszből lett meg neki az első egymillió dollárja – amit nagyrészt el is veszített, miután tőzsdére vitte.

Később azonban egy londoni utazása során, amikor látta, hogy az elit éttermekben és az éjszakai klubokban senki nem visel parókát, rájött, hogy egyszer ez is kimegy a divatból. 1973-ban el is adta az üzemet, pedig ekkor már háromezer alkalmazott dolgozott ott. Az érte kapott pénzből ismét új vállalkozásba kezdett: felvásárolt két mozit, és alapított egy filmforgalmazó céget Panasia Films néven. Ezt 1975-ben eladta a Golden Harvest Company nevű filmprodukciós vállalatnak, amely jelentős szerepet játszott a hongkongi filmipar nyugati világban való népszerűsítésében, többek közt Bruce Lee és Jackie Chan filmjeivel.

Az első sikerek Amerikában

Sorsfordító esemény volt számára az 1975-ös Cannes-i Filmfesztivál, ahol megismerkedett Mario Kassarral, a libanoni filmproducerrel. Vele alapította meg 1976-ban a Carolco Pictures nevű produkciós céget, ami filmek eladásával, finanszírozásával és terjesztésével foglalkozott. Egy aprócska irodát béreltek a Melrose Avenue-n, amelyben egymással szemben lévő asztalaiknál dolgoztak, a titkárnők pedig Vajna felesége és Kassar barátnője voltak. A kezdeti nehézségek után azonban kemény munkával egyre nagyobb sikert értek el: négy évvel az alapítás után a Carolco volt az egyik legbefolyásosabb filmforgalmazó cég a világon.

1982-ben jelent meg az első sikerfilmük, a Rambo – Első vér című akciófilm Sylvester Stallone főszereplésével. Előtte többek közt Steve McQueennek és Clint Eastwoodnak is felajánlottak a szerepet, ám mivel „túl közel volt még a háború”, egyikük sem vállalta.

Stallone akkor már elismert színész volt, mivel a Rocky meghozta számára a hírnevet, az ügynökei azonban éppen amiatt nem akarták, hogy a Rambót elvállalja, mert ebben a filmben „mindenkit csak ölnek”. Végül le is mondta a szereplést, ám amikor Vajnáék megkérték, hogy segítsen átírni a film forgatókönyvét, mégis úgy döntött, hogy Rocky után Rambo lesz. A mozi mindhármuknak világhírnevet és 140 milló dolláros bevételt hozott. A második rész még sikeresebb volt, több mint 300 millió dollárt kerestek vele.

Kassarral együtt még olyan filmek executive producerei voltak, mint az Angyalszív, Az emlékmás, a Hajszál híján vagy a Jákob lajtorjája. Önállóan azután vágott producerkedésbe, hogy 1982-ben megalapította az Amerikai Filmpiackutató Társaságot, amelynek elnöke is volt egyben. A csendestárs volt az első olyan film, aminek elkészítésében társa nélkül vett részt.

1989-ben Vajna eladta a részesedését a Kassarral közös cégéből és megalapította a Cinergi Productions-t, amivel még nagyobb babérokra akart törni. Az volt a célja, hogy hosszútávú kapcsolatokat alakítson ki a tehetséges rendezőkkel és színészekkel, és évente 2-4 film készítését tudja elvállalni a cége. A Cinergi első produkciója a Medicine Man volt, majd sorra következtek az olyan sikerfilmek, mint Az éj színe, a Reneszánsz ember, a Nixon, a Dredd Bíró, A skarlát betű, a Die Hard – Az élet mindig drága és az Evita. Bő öt év alatt közel 20 film készült a Cinergi révén. Később azonban Vajna ismét összeállt egykori társával, hogy megcsinálják a Terminátor 3. részét Arnold Schwarzeneggerrel. A színésszel – csakúgy, mint korábban Sylvester Stallonéval – barátok is lettek a forgatások során.

Producerként összesen 59 film fűződik a nevéhez, munkája során pedig olyan nagynevű sztárokkal dolgozhatott együtt, mint Oliver Stone, Paul Verhoven, James Cameron, Roland Joffé filmrendező, Anthony Hopkins, Gary Oldman, Michael Douglas, Robert de Niro, Demi Moore, Sharon Stone, Scarlett Johansson, Lucy Liu, Eddy Murphy, Owen Wilson és Madonna. Egy interjúban elárulta, hogy a rendezők közül James Cameron nyűgözte le a legjobban, a színészek közül pedig Steve McQueen és Antonio Banderas játékát értékeli leginkább.

Visszatérés Magyarországra

Vajna nem feledkezett meg arról, honnan jött, mindig törődött a magyar filmiparral. Több amerikai filmjét is Budapesten forgatta, például a díjnyertes Evitát, a Menekülés a győzelembe, az Én, a kém és a Vörös zsaru című alkotásokat is. 1989-ben megalapította az InterCom-ot, ami vezető vállalatnak lett a magyar filmpiacon. Olyan hollywoodi stúdiók filmjeit hozta Magyarországra, mint a 20th Century Fox, a Warner Bros., a Sony Pictures vagy a Disney. 2002-ben létrehozta a DIGIC Pictures animációs stúdiót, ami a 3D-s és a különleges effektekkel készült filmek gyártásában segédkezik. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Nemzeti Filmalap megalapítása is, ami a magyar filmek gyártásához, fejlesztéséhez és terjesztéséhez nyújt támogatást. 2007-ben Demján Sándorral közösen létrehozták az etyeki Korda filmstúdiót, ahol azóta is számos hazai és külföldi alkotás készül.

„Próbálok valamit visszaadni Magyarországnak abból a sok mindenből, amit kaptam. A nyelv, az emlékek, minden, ami magyar, nekem nagyon sokat jelent. És mi mással tudnám viszonozni, mint a szakmámmal, hogy létrehozok egy rendszert, amelyben az eltervezett filmek meg is valósulnak? Gondoltam, ha sikerül, akkor azok, akik nem örültek, szintén élvezhetik az eredményeit”

– nyilatkozta egy 2017-es interjúban.

Az egyik leghíresebb filmje az 1997-es A miniszter félrelép, de hasonlóan nagy sikert aratott a 2006-ban debütált Szabadság, szerelem is, amit több mint félmillióan néztek meg akkor a mozikban. Az 1956-os forradalom eseményeit egy amerikai dokumentumfilmben is feldolgozta A szabadság vihara (Freedom’s Fury) címmel.

Miután végleg Magyarországra tette át a székhelyét, Orbán Viktor felkérte filmügyi kormánybiztosnak, így Vajna feladata ezután az volt, hogy a magyar filmipar fejlődéséről és támogatásáról gondoskodjon. Az irányítása alatt 2011 és 2014 között duplájára nőtt a magyar filmekre költött összeg, a Magyar Nemzeti Filmalapnak köszönhetően pedig egyre több, a közönség által is szeretett hazai alkotás került a mozikba. Az egyik legnagyobb siker természetesen a 2015-ben bemutatott és 2016-ban Oscar-díjat is nyert Saul fia lett, amit nemcsak itthon, de az egész világon elismertek.

Vajna 2011-ben így nyilatkozott a magyar filmvilág helyzetéről:

„Vannak nagyon tehetséges rendezők, színészek és írók. Szerintem tágabb perspektívát kell adni nekik. Nem kell őket megváltoztatni, csak kitágítani a látókörüket. És ha ez sikerül, akkor szerintem lépést tudunk tartani a világgal. Valahogyan azt kell a filmkészítőkben elültetni, hogy el tudják magyarázni az ő szempontjukat úgy, hogy az a nézőnek érthető és érdekes legyen. Mert ebből áll ez a világ. Vagy tanítjuk a nézőt, vagy segítünk neki valamilyen információval, vagy szórakoztatjuk, vagy megijesztjük, vagy megnevettetjük. Valamit mindenképpen csinálnunk kell.”

Terjeszkedés a médiapiacon

2015-ben Andy Vajna megvásárolta a TV2 Csoportot, ami elmondása szerint „nagyon rossz állapotban volt” akkor. A célja az volt, hogy a TV2-ből és csatornáiból sikeres televíziót csináljanak, amit mindenki élvezhet. 2016-ban a Rádió 1 is a tulajdonába került, majd egy évvel később a nyomtatott sajtó terén is terjeszkedni kezdett: megvette a Lapcom Zrt-t, ami a Bors, a Délmagyarország és a Kisalföld kiadásáért felelős. Ezt később átadta a kormányközeli médiaholdingnak.

Vajna az évek során egyre nagyobb tulajdont halmozott fel. 2016-ban került fel először a leggazdagabb magyarok listájára, akkor 44,9 milliárd forintra becsülték a vagyonát. A 2018-as rangsorban a 18. helyen állt 67,3 milliárddal.

A nők Andy Vajna életében

„Rövid távon persze hogy a kinézet és a szexualitás a fontos. De hosszú távon a partnerség, a támogatás, a megértés és a bizalom a legfontosabb. No és hogy meg tudjon nevettetni” - így nyilatkozott Andy Vajna a nőkről a Playboy-nak adott interjújában, amelyben azt is elmondta, hogy azért szereti a tőle jóval fiatalabb nőket, mert inspirálják őt és energiát adnak neki.

Hongkongi élete alatt ismerte meg első feleségét, Cecilia Mongot, akit csak Cecinek becézett. A nő a titkárnője volt, a munka azonban közel hozta őket egymáshoz. Így beszélt róla egy 2012-ben készített interjúban:

„Stabil, kitartó, nyugodt természet, mindig mögöttem állt, szépen tolt engem előre, feláldozta a saját dolgait, hogy az én életem előbbre jusson. Neki köszönhetem a sikereim nagy részét. Los Angelesben él, elváltunk régen, de a mai napig a legjobb barátom.”

Cecilia Hongkongból Amerikába is követte a feltörekvő producert, titkárnőként segítette a munkáját a Mario Kassarral közös cégük irodájában is. Házasságuk azonban nem volt hosszú életű, az 1990-es években már nem éltek együtt. Közös gyermekük, Justin Vajna volt Andy Vajna egyetlen utóda. A fiú 1980-ban született és zenésznek készült, ám skizofréniát diagnosztizáltak nála, amiért orvosi kezelésekre szorult. Betegsége annyira megkeserítette az életét, hogy mindössze 26 évesen öngyilkos lett 2007-ben. Vajna szoros kapcsolatot ápolt a fiával, ezért nagyon megviselte Justin halála.

„Ezen soha nem leszek túl. El kell fogadnom a sors döntését, és együtt kell vele élnem. Nem tudok megbirkózni azzal a gondolattal, hogy Justin nincs. Minden percben velem van, és együtt éljük át az örömöket és a bánatot. Ugyanúgy itt van mellettem, mint ahogy annak idején”

– mondta egy interjúban évekkel a tragédia után.

Vajna A miniszter félrelép című film forgatása során került közel Dobó Katához, akivel hét évig járt együtt. 2006-ban szakítottak, de békében váltak el, barátság maradt köztük.

„Ha együtt vagy valakivel hét-nyolc évig, akkor fontossá válik, és lehet, hogy idővel külön utakon folytatjátok, de attól még nem érdemes elveszíteni azt az embert, aki a társad volt. Nem vagyok az a fajta, aki haragban vált volna el azoktól, akikkel együtt volt. Úgy érzem, Kata egy életre a barátom lesz. Tudom, hogy ez nem mindig van így egy szakítás után, de ez sokszor csak az egóról szól” – magyarázta 2017-ben a Lokálnak.

A következő barátnője Tóth Éva modell volt, akivel három évig élt együtt. Még abban az évben, amikor szakítottak, megismerte Palácsik Tímeát. A modell elmondása szerint először egy vacsorán találkoztak a közös ismerőseik révén, majd egyre több ilyen alkalomra került sor, így egyre jobban összebarátkoztak.

A 2011-es berlini filmfesztiválon mutatkoztak először egy párként. Már akkor sok kritika érte őket a 38 év korkülönbség miatt, ám Tímea olyannyira elköteleződött Andy mellett, hogy amikor a producer feleségül kérte, rögtön igent mondott. 2013 augusztusában házasodtak össze egy igazi luxusesküvőn, Los Angelesben. A nagy napon számos híresség tiszteletét tette, például Vajna régi jó barátja, Arnold Schwarzenegger és Antonio Banderas.

„Jó páros vagyunk, és mindig megtaláljuk azt a programot, ami mindkettőnket boldoggá tesz abban az adott pillanatban”

jellemezte magukat Andy Vajna, aki támogatta párját a vállalkozásaiban, és nagy személyes szabadságot is biztosított neki: Vajna Tímea rengeteget utazott és bulizott barátaival, gyakran töltötte külön a szabadidejét férjétől, magánéletéről pedig sokat posztolt a közösségi oldalain is, ám mindez a férjét nem zavarta – legalábbis ezt állította Vajna.

Két évvel ezelőtt viszont úgy tűnt, elhidegült egymástól a házaspár, mert a 2017. februári Story gálára Andy Vajna felesége helyett egy ismeretlen nő társaságában jelent meg. Bár Vajna azt állította, hogy csak személyis asszisztense a hölgy, Vajna Tímea akkor azt nyilatkozta, hogy annál több. A feleség február 14-én anti Valentin napot tartott, majd ezt követőein is furcsa üzenetekkel teli posztokat tett közzé az Instagram-oldalán, sőt egy ismeretlen férfivel is szelfizgetett, akivel együtt síelt - Andy nélkül. Később azonban tisztázódott, hogy nincs komoly konfliktus a pár között, miután Tímea a Facebookon vallott szerelmet férjének.

Közös gyermekük nem született, pedig korábban többször beszéltek a családalapításról, tavaly pedig belevágtak a lombikprogramba.

Vajnánét nagyon megviselte férje halála. Fiatalkori videókkal és közös képeikkel emlékezett meg róla Instagram-oldalán. A temetésről is posztolt képeket és videókat.

Betegségek sorozata

Andy Vajna évek óta küzdött egészségügyi problémákkal. 2009-ben egy rutinellenőrzés során rákot diagnosztizáltak nála, amit végül sikerült legyőznie. Azt mondta, a gyógyulásban fontos szerepet játszott az, hogy megtanulja, hogyan tud felülemelkedni a betegségén, és higgyen is abban, hogy képes erre.

A gondjai azonban nem szívódtak fel teljesen, cukorbeteg volt, valamint szív- és érrendszeri problémákkal küzdött, melynek következtében a lábait is műteni kellett. A hosszú betegeskedés ellenére sokat repült, filmbemutatókon, - fesztiválokon, -gálákon is részt vett.

A hozzá közel állók sem sejtették, hogy 2019 elején véget ér az élete. Január 20-án holtan találták budapesti otthonában, valószínűleg szívinfarktus okozta a halálát.

Sztárparádé a temetésen

Andy Vajnát csütörtökön helyezték végső nyugalomra Budapesten, a Fiumei Úti Sírkertben. A szertartás zártkörű volt, csak a meghívottak vehettek részt rajta. A szervezők kérésére a gyászolók többség egy-egy szál fehér virággal vagy szivarral búcsúzott el a producertől. Sok magyar híresség jelent meg a temetőben, többek közt Orbán Viktor, Dobó Kata, Sebestyén Balázs, Edvin Marton, Mága Zoltán, Sarka Kata, Rubint Réka, Schobert Norbert, Árpa Attila és Fenyő Iván, a szertartáson pedig nem kisebb sztár mondott beszédet, mint Arnold Schwarzenegger, aki már a Budapestre érkezésekor is méltatta egykori barátját.


KÖVESS MINKET:





“Egy véresre vert kutya volt az öreg, nagybajszú katasztrófavédelmis kezében”
Nem szoktam ilyet kérni. De most megteszem. Aki kezdi elveszíteni a hitét az emberekben – vagy már el is veszítette – kérem, olvassa el ezt a történetet.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Van egy öreg kutyánk. Busa fejű, nagy szemű, jól megtermett szetterkeverék. Másfél éve daganat nőtt a jobb hátsó lábán. Eddig háromszor műttettük, és ahhoz képest, hogy az orvosok akkor maximum két hónapot jósoltak neki, még mindig vígan elvan. De néhány hete ismét begyulladt a beteg lába, ezért vasárnap délelőtt az öcsémmel elvittük kontrollra egy éjjel-nappali állatklinikára. Nagyon profi hely, a másik kutyánkat is kezelték már ott, bízunk bennük.

Hétvégén csak két kezelőszoba van ügyeletben, de a méretes, napos váróban nagy volt a nyüzsgés. Egy bekötözött lábú, sárga tacsikeverék (elég nagy jóindulattal, leginkább semmilyen fajtára nem hasonlított, ezek a kedvenceim), egy “dögös" kutyamellénybe bújtatott, riadtan nyüszögő kis westie, egy hatalmas, vizslaszerű gyönyörűség, aki idegességében nagyokat lefetyelt a fal mellé készített kübli vízből, egy hordozóketrecben lapító nyuszi, és a mi kutyánk, aki mind a 45 kilójával úgy reszketett, mint a nyárfalevél (szegény, ismeri már a dörgést, tudta, hogy nagy szurit kap). És persze mi, a gazdák, akik félig levett kabátban, megilletődve ücsörögtünk a padokon, néha megnyugtatóan végigsimítottunk az izgatott blökiken, és vártunk.

Ekkor belépett egy középkorú férfi. Nagy, fehér bajsza volt, aminek a csücskét kicsit besárgította a bagó, néhány szál hátrafésült, vállig érő, őszesbarna haja, és hajlott háta. Ha a viseltes nadrág és a kockás ing fölött nem lett volna rajta valami egyenruhának tűnő, sötétkék mellény, esküszöm, eszembe se jutott volna hivatalos személynek nézni. Ahogy odament a nővérpulthoz, elolvastam, mi van a hátára írva: “Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság”. A nővér felnézett:

– Bántalmazott kutyus? Az öreg bólintott, és kifelé intett, az udvaron álló, fehér kisbuszra. Halk párbeszéd következett, a nővér a számítógépbe pötyögött. Csak néhány szót kaptam el: “A rendőröktől? Folyik az eljárás? Tehát hivatalos látlelet is kell...” Aztán együtt kimentek a buszhoz egy chip-leolvasóval, nyilván ellenőrizni, hogy a kutyában van-e chip (Magyarországon minden kutyának kötelező).

Néhány perc telt el, közben az egyik vizsgálóba behívták a kötözött lábú tacsit. Aztán a másikból kinézett egy fiatal, világoskék ruhás állatorvos, és biccentett az öreg felé. Ő kiment a kocsihoz, és hamarosan egy fehér törölközőbe bugyolált csomaggal tért vissza. A következő pár másodpercet nehéz lenne leírni, de azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy kimerevedett az idő. Az összes várakozó gazdi lefagyott, még az addig izgő-mozgó állatok is elhallgattak, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli történik.

A nagybajszú katasztrófavédelmis kezében egy véresre vert kutya volt. Középtermetű, sárga, gyönyörű izomzatú állat, a staffordshire terrierekre jellemző, széles pofacsonttal, bénultan hátracsapott fülekkel. A feje, ami kilógott a törölközőből, csatakos volt a vértől, a szemei úgy bedagadtak, hogy résnyire alig bírta kinyitni őket.

Nem is akarta, mintha még most is ütlegelték volna, reményvesztve lapult bele a törölközőbe, mint aki örökre el akar tűnni a világ elől. Magánál volt, de jól láthatóan sokkos állapotban, semmit sem fogott fel.

Azt hiszem, még csak nem is kell állatbarátnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen látvány mélyen megrázza az embert. A váróban pedig csupa állatbarát ült. Szólni senki sem bírt, csak közelebb húztuk magunkhoz a saját kutyáinkat, az egyik nő még puszit is nyomott a vizslája fejére. Én az öcsém kabátujjára meredtem, kedvem lett volna ráborulni és bőgni, de nem tettem. Ő is lesápadt, a zsebében cigi után kotorászott, aztán mielőtt kiment rágyújtani, halkan csak annyit mondott: “Remélem, elkapták a rohadékot. Na, az ilyet addig ütném, amíg mozog. “

A kutya sokáig volt odabent, de kint szinte mindenki azt várta, mi lesz vele. Azok a gazdák se mentek haza, akik már végeztek. Körülbelül negyven perc telt el, mire az öreg kijött. Most hajlottabbnak tűnt, mint azelőtt, fáradtan lépdelt a kijárat felé, kezében a véres törölközővel. Kint az öcsém odanyújtotta neki a doboz cigit, az öreg hálásan kivett egy szálat. A nyitott ajtón át mindenki hallotta a párbeszédüket.

– Túléli? – kérdezte az öcsém.

– Igen, úgy néz ki, megúszta – bólintott az öreg. – Nincs agysérülése, a tüdeje is tiszta. A fogait sem tudták kiverni, pedig próbálták. Szerencséje volt. Itt a dokik majd rendbe hozzák.

– A rendőrök mentették meg?

– Igen, két járőr. Állítólag két perc alatt ott voltak, elkapták a fickót. Eljárást indítanak ellene.

– Remélem, bekasznizzák. Azért jó, hogy ez már bűncselekménynek számít...

– Jó... – az öreg hangja rezignált volt. Sem öröm, sem megkönnyebbülés nem érződött rajta, de ezen nem csodálkoztam. Elpattintotta a csikket, beszállt a kisteherautóba, és elhajtott. A váróban még mindig vágni lehetett a csendet.

Azt kértem ennek az írásnak az elején, hogy azok olvassák el, akik egy kicsit vissza szeretnék nyerni a hitüket az emberekben. Tudom, nehéz ebben a sztoriban másra is fókuszálni, mint az állatkínzó szörnyetegre, akinek a lelkivilágába jobb, ha meg se próbálunk belepillantani.

De mostanában, amikor azt tapasztalom, hogy mi, emberek is annyit bántjuk egymást, annyit vagdalkozunk, aljazunk, fröcsögünk és kesergünk, és annyira nem akarjuk észrevenni a jót, sehol, senkiben, én ennek a szerencsétlen kutyának a történetében mégis a jóságot láttam meg.

Öt – legalább öt – jó embert. Két rendőrt, egy nagybajszú állatvédőt, egy nővért és egy orvost. Akik megmentettek egy összevert állatot a biztos haláltól. Igen, ez a munkájuk, talán nekik ez napi rutin, de nekem senki se mondja, hogy egy ilyen munkához nem kell szív és lélek.

Ez az öt ember annak a kutyának az egész világot adta vissza. És ahogy a kutyák elképesztően megbocsátó, jóhiszemű, minden gonoszságot feledni képes természetét ismerem, a szegény blökiben, ha majd rendbejön, és találnak neki egy rendes gazdát, előbb-utóbb újra ki fog csírázni az emberekbe vetett, évezredes bizalom.

Sok ilyen ismeretlen, névtelen ember él közöttünk. Nem celebek, nem nagy a PR-juk, nincs körülöttük felhajtás. Csak végzik a dolgukat. Megérdemelnek annyit, hogy észrevegyük, amit csinálnak. És hálásak legyünk érte.


KÖVESS MINKET:




Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:





Szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni – házasság, család lett belőle Franciaországban
Az irodalom szeretete hozott össze minket több mint húsz évvel ezelőtt. Már akkor lehetett érezni, hogy Mónikára nem mindennapi életút vár.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

Az egykori érzékeny lelkű diáklány ma kétgyermekes családanya. A sors Franciaországba vezérelte, itt teljesedett ki hivatása, itt találta meg élete párját. Jelenleg a francia óvodások információkultúráját kutatja a Bordeaux-i Montaigne Egyetem MICA Kommunikációs doktori iskola színeiben. Mellette a Lille-i ESPE Egyetem szociológiai mesterképzésén is részt vesz. Nemrégiben itthon járt, a budapesti Gustave Eiffel tizenkét osztályos francia iskola kommunikációs kultúráját elemezve.

- A szolnoki Verseghy gimnázium angol tagozatára jártam. Választhattunk a német és a francia nyelv között. A francia nyelvet szépnek találtam, vagyis inkább a németet iszonyatosnak. Folytattam az oroszt is, mert az orosz irodalmat szerettem volna eredetiben olvasni. Sebész szerettem volna lenni 4. félévéig. Mindig kitűnő tanuló voltam. Mindig minden érdekelt. Csak a sport és a zene nem.

(Ennek is megvolt az oka: Mónikát gyerekkorában be akarták íratni sporttagozatra, de amikor felmászott a rúdra és lenézett, akkor derült ki, hogy tériszonya van, az iskolai kórusban pedig rászóltak, hogy ne énekeljen…. )

-Biológiából és fizikából készültem a felvételire. Diákújságíróként dolgoztam néhány hónapig, s megismerkedtem egy jogász újságíróval. Nem akartam többé orvos lenni. Nem akartam elveszíteni az emberségemet. Nem akartam elfelejteni sírni. Úgy gondoltam, nem vagyok képes hazamenni főzni, amikor egy betegem haldoklik. Nem akartam erre képessé válni. Magyar szakra jelentkeztem Debrecenbe. Nem akartam Budapestre menni, mert ott halt meg az öcsém.

(Mónika Debrecenbe járt francia-magyar szakon, majd visszament egy rövid időre Szolnokra. Útja azonban Franciaországba vezetett.)

- Egy évvel korábban végeztem magyar szakon, mert az első év után egy évig Brüsszelben voltam bébiszitter, ugyanis szerelmem, egy külföldi magyar, ott élt. Majd felvettem a francia szakot is Debrecenben. A régi iskolámba mentem gyakorlatra. Szerettem volna, hogy Valkó Mihály, a gimnáziumi magyar-francia tanárom azt mondja, hogy « Takács, maga jó tanár lesz ». Ő az volt. Mégsem szerettem volna ott tanítani. Mindig utazni akartam, vagyis inkább máshol élni. Aztán megint máshol. De mindig csak 3-4 évig egy helyen. De sosem gondoltam arra, hogy olyan emberrel fogok élni, aki nem beszéli az anyanyelvemet. A szavak mindig nagyon fontosak voltak nekem. Az utolsó egyetemi évemet Bordeaux-ban töltöttem egy Erasmus-ösztöndíjjal. Többéves kapcsolatom volt, a szakdolgozatomat akartam megírni. Nem is jutott eszembe, hogy örökre.

(Férjével, az apja révén félig spanyol Guillaume-mal egy bulin ismerkedett meg. Akkoriban szinte csak a magyar erasmusosokkal tartotta a kapcsolatot Bordeaux-ban, és szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni. Csak beszélgetni akart – házasság, család lett belőle.)

Kommunikáció szakra felvételiztem 5. évre. Sokáig kerestem a helyem. Még mindig keresem. Hagytam magam sodródni. A tanításban a kíváncsiság átadása az egyik legfontosabb dolog. Ehhez értek. Egy időben autista gyerekeket is tanítottam.

Két gyermekünk van, a tizenkét éves Lili és a tízéves Oscar. Olyan neveket akartunk választani nekik, amelyek mindkét nyelvén egyformán hangzanak. Lili nagyon klassz csaj, igazi társasági lény, kreatív, imád alkotni a kezével. A lovaglás a hobbija, mellette szaxofonozik és zongorázik. Oscar kezdetben trombitált, aztán a helyi templomban felfedezte az orgonát, mellette vív. A vívóedzések a templom pincéjében zajlanak. Közben kezdi felfedezni a biokertészetet is.

A férjemet áthelyezték Észak-Franciaországba, a gravelines-i atomerőműben dolgozik. Vidéken élünk, egy kis franciaországi flamand faluban, Winnezeele-ben. A barátaink elsősorban velünk egyidős értelmiségiek. Legtöbb, a gyerekeink barátainak a szülei. Nincs Magyarország-képük. Jelenleg egy kicsit több a semminél a jelenlegi politika miatt. Ez negatív. Az itteni média azt a képet terjeszti, hogy a magyarok nem szeretik a külföldieket.

(A franciákról régóta él a sztereotípia, hogy nem szeretik az idegeneket).

- Ha általánosítani akarunk, akkor azt lehet talán mondani, hogy a franciák nem szeretik az "arabokat". Ez nagyban a francia belpolitika hibája és a mai média hatalma. Úgy látják, hogy nem akarnak beilleszkedni, franciává válni. Saját kultúrájukat, vallásukat szeretnék életben tartani Franciaországban a francia anyagi előnyöket kihasználva. Ahol élünk, nincsenek színes bőrűek, de rengeteg Marine Le Pen-szavazó van, akik engem nagyon szeretnek. Számukra én más vagyok. Nem kritizálom Franciaországot Magyarországgal összehasonlítva, dolgozom. És nem vagyok "szürke" - ezt mondják. Sodródunk a változásokkal, tévé nélkül. Kertészkedünk.

(Volt szerencsém olvasni Mónikának egy nagyobb terjedelmű francia nyelvű írását, amelyből kiderült számomra, hogy irodalmi szinten bánik immár második anyanyelvével. És mi köti még Magyarországhoz, a magyar nyelvhez).

-Sehol nem vagyok. A magyar ételek fontosak számára, pedig régebben itt anorexiás voltam. Meg van bennem egyfajta nosztalgia valami meg nem nevezhető után. Személyiséget váltottam. A franciát ma már jobban beszélem, vele élek. Még Pilinszky párnáját is megosztom vele. De belefogok egy drámafordításba és megtanulok megint magyarul.

(Azért Mónika túloz, hiszen mindkét gyermekét megtanította magyarul, hogy meglegyenek nekik a gyökereik. Ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor az egyetem magyarul tanította az 56-osok harmadik generációját. Az ő szüleik ugyanis nem tudtak magyarul, a menekültek így akarták őket elszakítani az óhazától. Nála azonban erről szó sincs. Még az idén magyar fesztivált szeretne szervezni Lille-ben…)


KÖVESS MINKET:





„Arra keresem a választ, mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?"
Gálfi Sarolta emberi történeteket kutat fel és ad közre. Maga sem hitte volna, milyen népszerű lesz majd az oldala, azember.hu.
Szegedi Év, Nyitókép: Hunyadi Nóri, Norita Photography - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.

Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.

Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.

- Kivel készült az első beszélgetés?

- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig

egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.

Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.

- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?

- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.

Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.

- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?

- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.

Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.

Érdekes milyen „programok” futnak az ember fejében: hoz magával valamit, és eszébe sem jut az, hogy „de hát te ezt nem szereted, nem érdekel, utálod a vasárnapokat, hétfőn nincs kedved bemenni dolgozni, akkor miért csinálod?”, hanem csak teszi a dolgát és folytatja így az életét.

Viszont a Műegyetemtől „kaptam” a férjemet, aki építész és – ma már – egyetemi docens. Időközben munkahelyet váltottam, majd 2006-ban megszületett a fiunk. És ezután is egy tipikus történet veszi kezdetét: otthon marad a kismama, és elkezd azon gondolkodni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában csinálni.

Akkor írtam egy blogot, ami megint csak az írás felé mutatott. 2010-re döntöttem el, hogy elvégzem az újságíróiskolát, és beiratkoztam a MÚOSZ-hoz. Ez volt az első és egyetlen iskola, amit szerettem. Itt Cserhalmi Imre óráit emelném ki, igazi műhelymunka folyt: vittük az írásainkat, szerkesztettük, javítottuk, megbeszéltük, kritizáltunk, kritizáltak, egy nagyon élő dolog volt.

Három év gyes után visszatértem a munkahelyemre, mert részmunkaidős állást ajánlottak, és akkor még mindig futott bennem a „program”, hogy mást nem is tehetek, hiszen 30 évesen, biztos egzisztenciával az ember nem megy el egy újsághoz gyakornokoskodni. A jogi pályán pedig elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, ami nyilván magasabb fizetéssel is járt, és úgy éreztem, „nem is olyan rossz ez az egész”.

Aztán 2016-ban, 37 éves koromban autóvezetés közben jött el a pillanat, hogy kimondtam magamnak, fel fogok mondani.

Érdekes egyébként, hogy az ember mondogatja, mit szeretne, mi volna jó számára, mit csinálna másként, de amikor megszületik a döntés, akkor nincs kérdés. Egy csütörtöki napon határoztam el a felmondást, pénteken bementem, és megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy nekem itt a vége, nem csinálom tovább.

Hálás vagyok a férjemnek, mert bár mindig azt mondta, hogy rendben, kezdjek akármi másba, csak tudjuk, hogy mi lesz az, és ha kilépek, akkor tudjuk, hogy hova, most viszont nem ellenkezett. Az érvem az ismeretlen mellett az volt, ha most nem lesz időm arra, hogy egyedül, magam és végre csendben legyek, akkor soha nem fogom tudni megmondani, mi szeretnék lenni.

Egy angol nyelvű blogon olvastam egy tippet arról, hogyan találjuk meg a számunkra megfelelő munkát. A kérdés az volt, ha ki kellene menni a lakásból, és el kellene dönteni, mit akarok csinálni, mi lenne ez? Ne vigyem a telefonomat, és ne a szokásos dolgokkal töltsem az időt, hanem gondoljam végig, mi az, amihez igazán kedvem volna.

Akkor adtam azt a választ, hogy én beülnék kávézókba, és meghallgatnám emberek történeteit.

Követtem már a Humans of New York című fotós-történetmesélős Facebook-oldalt, és arra jutottam, ezt miért ne lehetne magyarul is megírni? 2016 februárjában mondtam fel, és 2016 júniusában indítottam el azembert Facebookon.

- Miért szeretted volna emberek történeteit meghallgatni?

- Azért, mert én magam is kérdésekre kerestem a választ. Mi az életünk értelme? Miért vagyunk?

Kell-e, hogy bármiféle hasznunk legyen? Mi az, ami általában boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?

És amint elkezdtem publikálni a történeteket, azt láttam, hogy néhány hónap alatt hatalmas sikert arattak. Indulás után pár hónappal már közel 5000 követője lett az oldalnak. Ezt viszem most tovább. Született mögé egy weboldal, megismerkedtem másokkal, például fotósokkal, sorozatok születtek, és amit elénk sodor az élet, abból inspirálódunk, akár ötletekről, témákról vagy emberekről legyen szó.

Azember történeteit én írom, a Képeslapnyi titok projektet pedig KisM Franciskával indítottuk el. Franciska rendszerint a blogba ír, a fő témája a fenntarthatóság, ami itt nem kizárólag a környezettudatosságot jelenti, hanem a fenntarthatóságot az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Nemrég például Kádár Annamáriával készített egy igazán „emberi” interjút.

- Mi volt a legnehezebb az indulásban?

- Rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik úgy, mint Amerikában, hogy az utcán megállítunk embereket, és ők majd mesélnek az életükről. Mi, magyarok más habitusúak, bizalmatlanabbak vagyunk – körülbelül fél óra, míg elmagyarázom, hogy ki vagyok, és nem akarok semmi rosszat, csak mesélj nekem valamit.

Rájöttem, hogy érdemesebb abba az irányba menni, hogy aki már szerepelt az oldalon, az ajánlja tovább az oldalunkat valakinek, és adjuk meg a beszélgetés módját, üljünk le egy kávé mellett, és beszélgessünk. Nyilván időigényesebb és több munkát igénylő feladat, mint leülni valaki mellé az utcán, és 10 percig beszélgetni vele.

- A családod hogyan viszonyul azemberhez és ahhoz, amit csinálsz?

- A férjem látványosan nem mutatja ki az érzéseit,

nem mondogatja folyton, hogy büszke rám, hanem például a születésnapomra diktafont vesz.

Nem szavakban, hanem tettekben érzem azt, hogy mellettem áll.

A tizenkét éves fiam a történeteket nem olvassa, ehhez még fiatal. Ám nagyon is odafigyel arra, amit csinálok, egy készülő kötetből is felolvasok neki részleteket, és rajta tesztelem, hogy jó-e a szöveg. Amikor például volt egy mélypontom a biztonságérzet hiánya miatt, és az ebédlőasztalnál ülve azt mondtam: „Na, én most már elmegyek egy fix helyre dolgozni!” akkor csodálkozva rám nézett: „De anya, hogy ha ezt az oldalt te már megcsináltad, akkor nem hagyhatod abba!”

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

- Hogyan születnek az újabb és újabb történetek? És ezeket miként fogadják a szentendreiek?

- Szentendre kiváló hely abban az értelemben is, hogy kisváros, és van egy forgalomtól elzárt belvárosi része. Itt elképzelhetetlen, hogy az ember ne ismerkedjen, ne beszélgessen másokkal, ne találjon barátokra. A városban szépen lassan mindenki megismer mindenkit, a szó szoros, de nem negatív értelmében az utcáról összeszedett barátságok ezek. Franciskával is így ismerkedtem meg, illetve Somody Beával egy helyi ruhaüzlet tulajdonosával, akivel a Képeslapnyi titok kiállítást szerveztük meg.

Az ember hozta számomra a „Nekem Szentendre” projektet, amit a helyi Tourinform indított el. Itt élők történeteit írom meg, azt, hogy számukra mit jelent a város. Ez a projekt össze is kapcsolódott azemberrel, megosztjuk egymás tartalmait.

- Jelentkezett már valaki nálad azzal, hogy benne elindított valamit azember, vagy hogy életmódot, karriert váltott egy ott olvasott történet hatására?

- A hozzászólásokban sokan mondanak köszönetet azért, hogy olvashatták ezt vagy azt a cikket. Akik megkeresnek, rendszerint az én történetem miatt keresnek meg. Ami gondolom, nem véletlen. Van, aki itt, Szentendrén hívott meg egy kávéra, hogy beszélgessünk, volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire inspiráló volt számára a történetem. Múlt héten is kaptam levelet egy Hollandiában élő lánytól azzal, hogy ő ugyan még futtatja a saját „programját”, és kint él, de a történetemet olvasva úgy érezte, nincs egyedül.

Ami ennek a munkának a nehézsége, az az, hogy az ember rájön, miután elkezdi a szerelemprojektjét - legyen az írás, ékszerkészítés vagy bármi más -, hogy az ideje nagy részét nem is ezzel tölti, hanem például azzal, hogy miként hirdesse és promotálja magát, milyen marketingeszközöket vegyen igénybe, hogy eseményeket, rendezvényeket szervezzen. Olyan feladatokat, amelyek nem is azok, amelyeket eredetileg elkezdett. Ez az oldal sem csak egy játék, felelősséggel jár.

Tavaly év vége óta forgott bennem a kérdés, hogyan tovább, idén januárban lettem 40. Arra jutottam, hogy hagyom az életet folyni. Ugyanúgy, ahogy megkeresem azt, akit teljesen ismeretlenek ismeretlenül ajánlanak nekem, hagyni fogom, hogy azember arra vigyen, amerre vinni akar. És az az igazság, hogy jó dolgok mindig is abból születtek, amikor észrevettem és mentem az élet adta lehetőségekkel.

A szentendrei olvasóklub és a Képeslapnyi titok arra ébresztett rá, hogy az emberek vágynak arra, hogy elmesélhessék a saját és megismerhessék a mások történeteit. Jelenleg annak a keretein dolgozunk, hogy miként tudnánk minél több megtartó figyelemre alapuló kis közösséget létrehozni, vagy ilyenek létrehozásában közreműködni. S nem csak Szentendrén.

És természetesen mindez nem fogja érinteni a történetek folyamatos írását és közreadását azember.hu-n, hiszen az élet azt már az indulásakor visszaigazolta, hogy szükség van egy olyan médiumra, ahol az emberek biztosan tudják, hogy hiteles tartalmat kapnak.

- Sikerült közelebb jutnod a magadnak feltett kérdésekhez azemberrel?

- Nagyon bölcsnek kellene lennem ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Inkább azt mondanám, hogy ezek a történetek mind, kivétel nélkül adnak nekem is egyfajta tapasztalást, legyen az egy felismerés, egy könyvajánló, vagy bármilyen apróság, ami engem is nyit a világra, ami megmutatja számomra azt, hogy lehet másként is.

Erősen foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy azon túl, hogy számtalan pszichológiai könyv segít bennünket felismerni azt, hogy mintákat hozunk, mit tanultunk a szüleinktől, kik vagyunk, ha ezeket felismerjük, és ki tudjuk mondani, valóban van-e lehetőségünk arra, hogy ezen változtassunk.

Én úgy vélem, ezek a történetek engem is gyógyítanak, engem is formálnak és változtatnak, és bízom benne, hogy adnak olyan felismeréseket, hogy igenis lehet változni. Hogy ez kegyelmi állapot vagy tudatos döntések következménye, ezt még nem tudom.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x