Tragédiák és fájdalom közepette kell megnevettetnie a kis betegeket
Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.
Lábszárközépig érő, lígő-lógó nadrágjában kacsázik végig a folyosón. Túlméretes zsebei színes kendőket, csőlufikat, pumpát és más, hétköznapi ember számára teljesen hasznavehetetlen tárgyakat rejtenek. Ám ő éppen nem hétköznapi ember, ugyanis a nagyvizitet tartó dr. Bohóc – némi túlzással – azt csinálhat a szombathelyi Markusovszky-kórház gyermekosztályán, amit csak akar.
Persze nem műthet, de sajátos eszközeivel "operálhat", és lépten-nyomon használja is tudományát, meghallgatja a betegek szívdobogását, ugratja őket. Teheti, hiszen ő a nagy hírű "adjunktológus". Terápiájának lényege és módszertana egyetlen szóval leírható: nevetés.
Hosszú és tekervényes út vezetett el addig, amíg április 4-én kora délután dr. Bohóc megkezdhette első szolgálatát a gyerekek között. A helyi Weöres Sándor Színház színművésze, Vass Szilárd már másfél évtizede gyakorló, kiképzett és minősített bohócdoktor, ám amikor a vasi megyeszékhelyre szerződött, fel kellett hagynia a pesti bohóckodással.
Miután hiába próbálta az őt korábban foglalkoztató alapítványt Szombathelyre csalogatni, úgy döntött, hogy maga hozza létre a helyi bohócdoktor-társulatot. Ez az ötlete vezette el őt a helyi gyülekezethez s persze annak lelkészéhez.
Ebbe a munkába kézenfekvően illeszkedett a múlt nyáron megfogalmazódott ötlet: valahogyan enyhíteni kellene a helyi kórházban betegeskedő, lábadozó gyermekek szenvedését, és erre a bohócdoktorok alkalmazása látszott az egyik legjobb gyógyírnak – mondja Gregersen-Labossa Györgytől a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség lelkésze, a diakónia bizottságának elnöke.
A kórház vezetése nyitott szívvel fogadta a kezdeményezést, így a szükséges felkészülési idő után Dr. Bohóc, vagyis Vass Szilárd megkezdhette minden hétfőn esedékes rendeléseit a gyermekosztályon. Első alkalommal egyedül járta végig a kórtermeket, de már folyik a helyi színészek és bábművészek közül kiválogatott bohócdoktorok képzése, így hamarosan vegyes párosban bolondoznak majd a beteg gyermekeknek.
És bár a bohócdoktor talán nem keresztény "találmány", de aki látott már bohócdoktort munka közben, annak aligha kell magyarázni, hogy mennyire jó. A kórházak gyermekosztályain dolgozó orvosoknak, nővéreknek – a gyógyítás területén végzett heroikus munkájuk mellett – azzal a lelkileg alig-alig feldolgozható helyzettel is meg kell küzdeniük, hogy az emberi élet talán leginkább szívszorító pillanataiban is helyt kell állniuk. Fejben el kell lépniük attól a ténytől, hogy a szülői lét legdrágább kincse, értelme, a gyermek kerül itt súlyos veszedelembe, s ezzel a látszólagos, szakmai távolságtartással kell végezni munkájukat.
Ezer színben pompázó gyermekrajzok díszítik a gyermekosztály folyosóit, a játszóhelyiségben pedig egy egész falat beborítanak a festmények, színezett figurák. Közöttük fekete-fehérben, magazinból fénymásolt cikk zökkenti vissza a szemlélőt a valóságba. Az írás az elengedés stációiról szól, arról, hogyan lehet ép ésszel eljutni a krízistől egészen addig, hogy képesek legyünk együtt élni a szinte feldolgozhatatlan veszteséggel. Mert az elengedés itt, a kórház gyermekosztályán a halált jelenti. Szemérmes szó igyekszik eltakarni a rettenetet, de a hasító fájdalom ott feszül a szövegben – feketén-fehéren.
Dr. Bohóc orra ezzel szemben színes: piros. Belép a kórterembe, ahol az egyik ágyon tétova, kiskamasz lányka kuporog. Rá sem néz a bohócra, aki a mosdókagylóhoz lépve a csappal kezd szerencsétlenkedni, majd beszorul a keze a kéztörlőtartóba, utóbb pedig attól esik kétségbe, hogy elszakította a papírtörlőt. A kislány már kuncog, az ágya fejénél üldögélő édesanyját pedig percek óta rázza a nevetés.
Aztán Dr. Bohóc végigjárja az osztályokat, és zsebeiből előkerülnek a jól bevált kellékek: a szappanbuborék-fújó, a figurává hajtogatható csőlufi, a színes kendők. Mindehhez pedig járnak a komédiás tétova, be nem fejezett mozdulatai, ügyetlenkedései, kétségbeesése és harsány megvigasztalódásai.
Mindenki pontosan azt kapja, amire szüksége van: a nagyobbak egy-egy szóviccet, a kisebbek széles gesztusokat, a csecsemők pedig egészen közelről csodálkozhatnak rá arra, hogy a piros kalap alatt egy nagy, gömbölyű orr is vöröslik. Nekik ennyi éppen elég.
Először csak erős szakmai kihívásnak tekintette Vass Szilárd azt, hogy a lehető legkritikusabb közönség, vagyis gyermekek előtt kell folyamatosan improvizálnia. Aztán a kórházban megtapasztalta, milyen sokat ad ez emberileg, lelkileg a bohócnak és közönségének egyaránt. Mindent elsöprő érzés az, ha az ember úgy látja, hogy segít a másiknak – mondja a színművész. És persze látni kell azt is, hogy a színpadon állva, a reflektorokkal és az arctalan masszává homályosuló közönséggel szemben egészen más szerepet játszani, mint úgy, hogy a közönség alig egy arasznyira van a komédiás (ebben a szerepben piros) orrától. És ehhez járul még az is – mondja Vass Szilárd –, hogy a kórházban a gyermekek teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, ami kritikus körülmény, és amivel nem szabad visszaélni.
Dr. Bohócnak nem írnak szövegkönyvet. A kórterembe lépve mindössze néhány másodperc alatt kell megtalálnia azt az eszközt, amellyel utat találhat a beteg gyermek szívéhez, s ez az út akár a betegágy mellett szomorkodó, adott esetben a színészhez hasonlóan a vidámság álarcát viselő, ám belül kétségekkel, félelemmel küszködő szülő előcsalt mosolyán keresztül is vezethet. Ha a szülő nyílik meg előbb, akkor felőle közeledik a bohóc, mert ő nem válogat az eszközökben, csak a cél érdekli: nevessen a gyermek.
Dr. Bohóc nem lép át azon a tényen, hogy közönsége nagy bajban van, inkább tudomásul veszi, és a feladatára koncentrál. A baleseti sebész sem filozofálhat a sérülés drámáján vagy azon, hogy belevág az élő húsba, inkább határozottan cselekszik, ráér a műtét után megdöbbenni a történteken – fogalmazza meg tömören a lényeget Vass Szilárd. A bohóc nem tudja meggyógyítani a gyermeket, neki a lélekkel kell törődnie. A siker az, ha csak néhány percre is, de átsegíti a kicsiket azon a bajon, amellyel éppen viaskodnak.
Az emberi tragédia, az elengedés lehetőségének testközeli megtapasztalása persze őt sem hagyja érintetlenül. Vass Szilárd azt mondja: Dr. Bohócként még soha semmiféle helyzettől nem futamodott meg, de az előfordult már, hogy dolga végeztével hazament a kórházból, és annyira sírt, hogy be kellett állnia a zuhany alá, hátha az segít.
A kórtermekből kisomfordáló gyerekek falkában követik a bohócdoktort, aki egyszer csak sorba állítja őket, és azt kérdezi tőlük: tudnak-e egyszerre tapsolni? Persze éppen ő az, aki mindig elrontja. Visongva nevetnek a gyerekek, tapsolnak, ugrálnak. Mögöttük nyílik a csapóajtó, arcán maszkot viselő édesanya érkezik, határozott léptekkel megy végig a folyosón. Rá sem pillant a viháncoló gyerekekre, szeméből ömlik a könny, nem néz félre, nem lassít, belép egy kórterembe, és becsukja maga mögött az ajtót.
A tapsoló gyermekek észre sem veszik, hogy átviharzott közöttük a valóság. Ezért kell ide Dr. Bohóc.
Ha tetszett az írás, kattints a megosztásra!