News here
hirdetés

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

Különleges külföldi kezelés segíthet az édesapának, aki agydaganattal küzd

Te is támogathatod a túlélésért küzdő családot. A kezelés nagyon drága, havonta 21 000 euró, vagyis hétmillió forint.

Link másolása

hirdetés

Az ember kap néha pofonokat, amelyek akkorák, mintha legalább péklapáttal mérték volna őket. De aztán feláll, hajat igazít, és továbbmegy - mert a legtöbb motivációs idézet ezt sugallja. Meizner Vera és Sulák Tamás története az elmúlt közel egy évtizedben ilyen pofonokkal volt tele.

Amikor egymásra találtak.

Amikor úgy döntöttek, gyereket szeretnének. Amikor a baba, pontosabban az ikrek a harmadik lombik után sikerültek. Vetélés, méhpolip-műtét és egyéb pofonok előzték meg az érkezésüket, de amikor megszületett Levente és Domonkos, a szülők végre úgy érezték, a sors kárpótolta őket minden korábbi küzdelemért.

A fiúk három évesek voltak, amikor az a bizonyos első nagy baj megtörtént. Az a pofon akkora volt, hogy csoda, hogy túlélték. De túlélték, együtt. Egy MRI vizsgálat mutatta ki, hogy baj van, nagyon nagy baj. Tamást két nappal később már műtötték.

hirdetés

Agydaganat. Micsoda rémes még a szó is. De Tamás és Vera úgy gondolták, ez is egy újabb pofon, amiből együtt, egymás kezét fogva kilábalnak. Sugárkezelés, kemoterápia és háromhavonta a kontroll, ahol biztatták őket: milyen szépen javul a férfi állapota.

Tamás visszatért a munkahelyére, lassan eszmélt a család, talán tényleg léteznek csodák. Csodák, amikbe a mai napig kapaszkodnak, pedig július közepén újabb pofon érkezett. A daganat visszatért, még agresszívebben, még erősebben. És terjed. Tamás, akiről a felesége egy véletlen félmondatban annyit mondott "ő egy erős ember, imád hegyet mászni és túrázni, és tudod, én még életemben nem láttam ilyen széles vállú embert!" most újra küzdeni kénytelen. Újabb sugárkezeléssel, ami a napokban kezdődött az Uzsoki kórházban. Várta a kezelést nagyon, reggel már negyed hatkor felöltözve toporgott, hogy induljanak a kórházba, pedig bőven ráért volna két órával később is ébrednie.

Ez a kis család, tudom, most sem adja fel, viszont a segítségünk, a segítségetek is szükséges. Létezik egy OPTUNE nevű gyógyászati kezelés, amely egyelőre itthon még nem engedélyezett, viszont az EU több országában már bizonyított. Egy olyan szerkentyű, amely stimulálja az agyat és amelyet a fejen kell hordani, mint egyfajta úszósapkát.

A kezelés nagyon drága, havonta 21.000 euro, tehát hétmillió forint, viszont annyit ígér, alkalmazásával remény érkezik és a remény az idő, ami most még annyira szorít.

A Vera által létrehozott Facebook-oldalon olvashatjátok a teljes felhívást is.

A támogatás

Az idő nagyon sürget minket, ezért muszáj elébe mennünk a történéseknek.

Arra kérünk, segíts, hogy összegyűjthessünk legalább annyi pénzt, amennyivel 2-3 hónap Optune-kezelés költségét fedezni tudjuk (ez kb. 23 millió forintot jelent).

Az OPTUNE nekünk remény, kapaszkodó.

A segítséged pedig számunkra esély – ESÉLY AZ ÉLETRE.

Ha van lehetőséged, és szeretnél segíteni, itt megteheted, nagyon hálásak leszünk érte:

Sulák Tamás

K&H Bank GIRO számlaszám: 10403064-86755548-55901004

IBAN számlaszám: HU24 1040 3064 8675 5548 5590 1004

SWIFT/BIC kód: OKHBHUHB

Köszönjük a támogatásod!



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Több százan gyászolják Archie-t, a 12 éves brit kisfiút, akit édesanyja küzdelme ellenére lekapcsoltak a lélegeztetőgépről
Archie édesanyja, Hollie Dance nagyon meghatódott, miután több százan jelentek meg a néhai fiáért tartott virrasztáson.
Fotók: Northfoto - szmo.hu
2022. augusztus 15.


Link másolása

hirdetés

Több százan vesznek részt a brit Archie Battersbee virrasztásán. A 12 éves fiút múlt szombaton levették a lélegeztetőgépről, és meghalt, miután édesanyja számos alkalommal próbálta elérni, hogy késleltessék a kezelés leállítását és átszállítsák egy otthonba - szúrta ki a LADBible.

Archie édesanyja, Hollie Dance nagyon meghatódott, miután több százan jelentek meg a néhai fiáért tartott virrasztáson.

A fiút április 7-én találták eszméletlenül otthonában, és soha többé nem tért magához. Édesanyja úgy véli, hogy fejsérülést szenvedhetett, miután részt vett egy online kihívásban.

Hollie így búcsúzott kisfiától

Az anyuka kapcsolatba lépett a kormánnyal és az ENSZ-szel is, sőt számos fellebbezést nyújtott be, miután az orvosok megállapították, hogy a fiú agyhalott, és gyakorlatilag hagyni kell meghalni. A Whitechapel-i Royal London Kórház végül kimondta, hogy nincs több lehetősége, és Archie életben tartását meg kell szüntetni.

Alig több mint egy héttel a 12 éves fiú halála után Archie családja, barátai és támogatói összegyűltek a Southend-on-Sea-i Priory Parkban, hogy leróják tiszteletüket a kisfiú előtt. A résztvevők lila lufikat vittek, és lila szalagokkal emléket állítottak Archie-nak a környéken lévő fákhoz. Néhányan lila pólót is viseltek, amelynek elején az "Archie serege" felirat szerepelt.

„Ezek az emberek a szülővárosából jöttek, nem számítottam arra, hogy ennyien lesznek itt. A résztvevő emberek elmondták, hogy a kezdetektől fogva követték Archie-t és az útját... ez igazán megható”

- nyilatkozta Hollie az ITV Newsnak.

hirdetés

Hollie köszönetet mondott a jelenlévőknek, és így szólt a tömeghez:

„Nagyon, nagyon köszönjük, hogy támogattatok minket! Archie Serege, remélem, mindannyian mellettem álltok, és megpróbáljuk megváltoztatni ezt a törvényt, hogy több gyermekünk és szüleik ne menjenek keresztül ezen.”

A gyászoló anyuka korábban már világossá tette, hogy folytatni fogja ezt a harcot, miután nem tudta elérni, hogy meghosszabbítsák Archie életben tartását.

„Ez egy harc volt a kisfiam életéért. Ha vissza kellene mennem, újra megtenném, ugyanolyan keményen harcolnék. A dolgoknak meg kell változniuk.”

Archie anyukája elmondta a virrasztáson résztvevőknek, hogy szeretné, ha fiára úgy emlékeznének, mint arra a vidám kisfiúra, aki volt: energikus, sportos és nagyon tehetséges.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Szívmelengető videón, ahogy egy évek óta eltűnt kutya újra találkozik a gazdáival
A Sheba nevű német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza.

Link másolása

hirdetés

Leírhatatlan örömben volt része annak az amerikai családnak, akik öt év után végre visszakaphatták szeretett kutyájukat. A CBS Austin számolt be arról, hogy egy baytowni család német juhászát 2018 januárjában ellopták otthonról, a gazdik pedig hiába keresték, nem találták meg.

„Emlékszem, hogy minden egyes nap, minden éjszaka kerestük őt. Nagyon szomorúak voltunk, hogy hiába kutattunk utána, soha nem került elő”

– mondta az egyik gyerek, Anniston Malmstrom, aki csupán 3 éves volt, amikor a Sheba nevű ebnek nyoma veszett.

A család kedvence aztán négy és fél évvel később, 965 km-re, Borger városában tűnt fel. Egy gyepmester találta meg, aki leolvasta a kutya mikrochipjét, és felvette a kapcsolatot a gazdikkal. Az önkormányzat egy állatmentő szolgálattal és egy állatok szállításával foglalkozó nonprofit szervezettel összefogva repülővel eljuttatta Shebát Baytownba.

Stephanie Malmstrom és lányai izgatottan várták kedvencünket, amikor pedig leszállították a repülőről, nem győzték ölelgetni és simogatni.

„Túlcsordultak az érzelmeink. Annyira izgatottak voltak. Szerintem a 8 éves lányom nem is tudta, hogy örömünkben sírhatunk is. Mondta is, hogy 'miért sírok, hiszen boldog vagyok?'. Én meg mondtam, hogy ezek örömkönnyek, és ez teljesen természetes, hiszen tele vagy érzelmekkel”

– mesélte az édesanya.

hirdetés

Elmondása szerint a német juhász alig pár perc alatt felismerte rég látott gazdáit, akikkel boldogan ment végre haza. A család már aznap elkezdte bepótolni a kimaradt időt: grilleztek, medencéztek és persze rengeteget játszottak Shebával. Este pedig négy és fél év után először együtt tértek nyugovóra.

Videó: Sheba és rég látott családja találkozása:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
Bemutatkozott a mentőszolgálat első biciklis mentőse – több tévhitet is eloszlatott
Biztos információk nélkül sokan kezdték szidni a szolgáltatást, Kramarics Tamás most sok mindent elmagyarázott.

Link másolása

hirdetés

Kramarics Tamás lesz az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) első mentős szakápolója, aki kerékpáros szolgálatot is fog teljesíteni a szervezetnél – erről ő maga beszélt Facebookra feltöltött bemutatkozóvideójában.

Kramarics hét éve szolgálja odaadóan hivatását az Országos Mentőszolgálatnál.

Az életmentő a hétköznapokban rohamkocsin dolgozik, szabadnapjain pedig a hamarosan induló mentőbiciklin teljesít majd szolgálatot sétálóutcákban (pl.: Váci utca, Duna Korzó, Budai Vár, stb.).

A fiatalember a videóban elmondja, hogy plusz munkaidejében fog kerékpáros műszakot vállalni, olyan rendszer alapján, ami a világ más országaiban, például Nagy-Britanniában több mint húsz éve sikeresen működik. A szolgálatra senkit nem köteleznek, arra mindenki önként jelentkezhet.

Az első bringás mentős elmondja azt is, hogy sajnos az első hírek után nagyon sok félig vagy teljesen téves információ keringett a közösségi médiában. Például szó sincs arról, hogy a biciklik helyettesítenék a rohamkocsikat – sokkal inkább kiegészítik azok szolgálatát.

hirdetés

Kramarics Tamás leendő munkájáról ebben a videóban lehet többet megtudni:


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
„Nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen” – beszélgetés Kégl Ágnessel, az Óriáskerék című önéletrajzi könyvéről
Az egykori valóságshow-szereplő egy nagy angliai multicég marketing-menedzsere lett. De odáig hosszú és rögös út vezetett.

Link másolása

hirdetés

Egyre inkább megszokottá válik, hogy fiataljaink, akár kényszerből, akár a jobb lehetőségek reményében, vagy akár csak kalandvágyból, külföldön próbálnak szerencsét és az egyik kedvelt célállomás Nagy-Britannia. Akadnak, akik igyekeznek minél távolabb kerülni lélekben is szülőhazájuktól, mások viszont eljutnak odáig, hogy itt is, ott is otthon érzik magukat. Közéjük tartozik Kégl Ágnes, akinek élete nem szűkölködött mély és magas pontokban, míg saját erejének, kitartásának eredményeképpen egy nagy szigetországi multicég marketing-menedzsere lett. Találó címet adott önéletrajzi könyvének: Óriáskerék. Ez az egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványosság mind Budapest, mind London közepén megtalálható, felülni rá szédülősöknek kifejezetten ellenjavalt. És Ági elmondhatja magáról, hogy lelki tériszonyban sem szenved.

A MOM Parkban találkozunk a szinte kamaszosan törékeny alkatú, nyílt mosolyú Kolleginával. Hamar kiderül, hogy mindketten Oroszlán jegyűek vagyunk, talán ezért is éltünk túl sok mindent, és a médiában is vannak közös ismerőseink, akikkel együtt dolgoztunk különböző időszakokban és akikre felnéztünk. De ne kalandozzunk el: hogy is van az az óriáskerék-dolog?

– Voltak olyan helyzetek, amikor kellett kapaszkodnom, de azt tapasztaltam ebben az elmúlt 40 évemben, hogy a mélységekből lehet a legjobban fejlődni, azok a leginkább karakterformáló pillanatai az életnek. Csodálatos dolog fent lenni, tudni kell megérkezni a jóba és élni a pillanatot, de én azt éreztem, hogy amikor átgyürkőztem magam egy viharon, kicsit más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem – kezdi nagy lendülettel Ági.

– Nyilván ebben benne van a Te erős karaktered, és úgy megedzett az élet kiskorod óta, hogy Téged a nehézségek inspirálnak.

hirdetés

– Igen, van bennem egy erős túlélési ösztön, és optimizmus, ezek velem született adományok. Ha mélyen vagyok, akkor próbálom nem azt a gödröt ásni, hanem keresem a kiutat belőle, és – lekopogom – eddig még mindig megtaláltam. Az utóbbi másfél évben intenzív személyiség-terápiát végeztem egy magyar pszichológussal, és ez megint emelt egyet az öntudatosságomon, az önmagammal való kapcsolaton.

Meg is állapítottuk, hogy a mai világban a legfontosabb emberi képesség a reziliencia, hogy az ember rugalmasan tudja kezelni a kihívásokat. Legyen egy egyensúlypontunk, és ha ki is billenünk belőle, legyünk képesek újra megtalálni és higgyünk abban, amikor mélyen vagyunk, hogy újra felállunk.

– Érdekes sorsismétlődések vannak az életedben: az oxigénhiányos születés Nálad és Fiadnál is, mindketten „problémás” gyerekek voltatok, az elvált szülők.

– Abban, hogy Áron is hiperaktív figyelemzavaros lett, lehet valami örökletes dolog. Miután nála is fellépett születésekor oxigénhiány, nem volt nagy meglepetés, amikor kiderült az ADHD-tünetegyüttes. Ami az elvált szülőket illeti, én nagyon küzdöttem azért, hogy ez a kapcsolat, amelyben a gyermekünk született, kitartson. De aztán eljön az a pillanat, amikor annyira eltávolodnak egymás mellől az emberek, hogy már mindenkinek jobb a kapcsolaton kívül, beleértve a gyereket is. Már Angliában éltünk, amikor ez megtörtént, de nem éltem meg tragédiaként. Egy gyerek örökre összeköt két embert, mindig el is követtem mindent, hogy épüljön apa és fia kapcsolata, és ez meg is hálálta magát, mert jó a viszonyuk.

– Történetedet a könyvben mozaikszerűen meséled el.

– Párhuzamosan fut két történetszál. A szerkesztőmmel együtt találtuk ki ezt a nagyon feszes struktúrát, hogy ne egy „historikus”, unalmas történet legyen belőle. Van egy szál, amely a régmúltat meséli el a kora gyerekkortól haladva, és egy másik, ami rögtön a közelmúltnál kezd, amikor Angliába költöztünk. Ez a kettő váltakozik, és bekerül még egy harmadik sík, amikor egyes szám harmadik személyben írok az egészen kisgyerekkori élményekről, ezek bevillanásszerűen tesznek hozzá az összképhez.

– Kicsit „egyszer volt, hol nem volt” stílusban…

– Igen, mesél az apukámmal, anyukámmal való viszonyomról, kicsit a gyerekkori félelmeimről. Mindezt azért találtuk ki, hogy a könyv jobban olvastassa magát, és végig fenntartsuk az érdeklődést.

– Önmegvalósításodhoz számtalan vargabetűvel vezet az út. Gyerekszínészként játszottál A dzsungel könyvében, énekesi pályáról álmodtál, dolgoztál újságíróként itthon és Angliában, néhány éve pedig ugyancsak kint egészen más vonalon dolgozol.

– Én úgy érzem, hogy az egész életem mintázata egy önmegvalósítás. Kicsit megéltem a színpadi létet, de 18 évesen rájöttem, hogy nem nekem való. Azt a sors úgy akarta, hogy megéljem a Való Világ adta ismertséget, amiről szintén nagyon hamar megéreztem, hogy nem az én világom ebben a formában az üres sztárlét. Az újságírás a mai napig jelen van az életemben. Ez az a kifejezési forma, ami nem múlik el, de már nem ebből élek. Közben elkezdtem zongorázni tanulni, sokat fotózom. Folyamatosan keresem az önkifejezés különböző formáit. Jelenlegi munkaköröm is nagyon kreatív: tartalmakat hozunk létre, rengeteget gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne izgalmasabbá tenni a közösségi médiafelületeket, cikkeket is írunk.

– Fiadnál látsz olyan kiemelkedő képességet, ami felé orientálni lehet?

– Áron nagyon intelligens. Kiskorában rengeteget olvasott, mostanában a filmek és a videójátékok felé fordult a figyelme, nagyon érdekli ezeknek a marketingje, a háttere. És tehetségesen ír. Tizenöt évesen még képlékeny, de ez az irány jó lehet, és jó helyen is vagyunk hozzá.

– Azzal együtt, hogy voltak olyan lépések az életedben, amelyeket a kényszer szült, Te alapvetően bátor vagy a döntéseidben. Például annak ellenére kimentetek Angliába, hogy nem vettek fel a kiszemelt laphoz.

– Ez a klasszikus esete volt a „ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon”-nak. Én ezeket a helyzeteket soha nem vakmerő bátorságként éltem meg, hanem mindig arra mentem, amerre az ösztönöm vitt – sokszor nem a könnyebb útra. De nagyon meg kellett dolgozni ezért, az angliai első négy év életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ott nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen, és aztán valóban elinduljon a kinti karrier.

Engem mindig nagyon hajtott a boldogságra való törekvés, és volt bennem egy megkérdőjelezhetetlen hit, hogy lehet előre haladni.

De az ösztönösség mellett volt egy racionális rész: mindig odafigyeltem, hogy a gyereknek mindene meglegyen, hogy érzelmileg és anyagilag is biztonságban legyen.

– Saját tapasztalatomból is tudom, hogy az ember sokkal jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozott, és nem a szerencse pottyantotta az ölébe.

– Ez nagyon igaz. Mi Angliában vidéken élünk, és akárhányszor kint sétálunk a Temze-parton, vagy körülnézek a kis házban, amit bérlünk, mindig megélem a hálaérzést, hogy eljutottunk idáig, hogy van itt egy élhető, szerethető életünk. És ez nem volt magától értetődő, én dolgoztam meg mindenért. A boldogságnak is az egyik kulcsa, hogy megtanuljunk hálásnak lenni azért, ami van. Én ezt napi szinten gyakorlom, átgondolom egy meditáció során vagy csak átfuttatom a fejemen, és rengeteget ad mentálisan, pozitív értelemben.

– Mint egykori résztvevőt, Téged is meghívtak a magyar valóságshow-k 20. évfordulójának megünneplésére. Őszinte leszek: én ezeket a műsorokat, a celebkultúrát egyfajta globális manipuláció részének tartom, mert amíg az foglalkoztatja az embereket, hogy kit szavaznak ki a műsorból, vagy hogy valamelyik angol hercegi pár éppen kivel veszik össze, addig sem háborodnak fel a közélet disznóságain.

– A valóságshow-k a mainstream szórakoztatóiparhoz tartoznak. A „szem rágógumija”. A legelső széria még arról szólt, hogy az emberek élvezzék a vadidegen emberek életébe való belekukkolást. Később persze ez már nem volt elég. Ennyi erővel az egész kereskedelmi televíziózást tekinthetjük egyfajta „elterelésnek”. Nyilván kell, amibe az emberek el tudnak merülni, és az is, ami elvonja a figyelmüket a mindennapi élet nehézségeiről. Az nagyon jó, ha egy ilyen műsor tudja szolgálni ezt a célt, más kérdés, hogy később mivé vált. A mi villánkban értékes, izgalmas emberek voltak, könyvekkel felszerelkezve érkeztünk, esténként a Dekameront olvasgattuk. Összességében vállalható volt, az árnyoldalait a nyakamba szakadt országos ismertséggel tanultam meg.

– Mi volt számodra a legfeltűnőbb különbség a magyar és a brit média között?

– Hihetetlen vagy nem, a magyar média még mindig sokkal barátságosabb, mint a brit. Utóbbi alulfizetett, kicsit nőgyűlölő, kicsit rasszista. Nem akarom ezt az egészre ráhúzni, mert csak egy kiadónál dolgoztam, de ott beleütköztem egy üvegplafonba, ahonnan nem volt tovább feljebb. Pedig itthon kommunikáció-magyar szakon végeztem a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Tagozatán, és megszereztem a brit újságíró diplomát is, de nem engedtek előre haladni. Ezért is engedtem el, mert azt éreztem, hogy nem elég a magas szintű nyelvtudás, a közéleti és jogi jártasság, még az angol gyorsítást is megtanultam. Magyarországon könnyebb volt, mert magyar vagyok. Volt ugyan részem a kirekesztésben, mert akadtak főszerkesztők, akik nem is voltak rám kíváncsiak, miután megtudták, hogy a Való Világban szerepeltem, de a hazai szakma végül is elfogadott. Volt, hogy egyszerre hét orgánumnak „külsőztem”, és sikeresnek éltem meg a hazai karrieremet. Kint ez nem sikerült, de megalapozta a jelenemet. Kincset ért, hogy beleláttam a média működésébe, hogy vannak kapcsolataim, tudok cikket írni.

– Befogadás, elfogadás, tolerancia – életed kulcsszavai.

– Egész életemben küzdöttem az elfogadás hiányával. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint hogy szeressenek. Először a színházban, és ezzel párhuzamosan a zenei gimnáziumban éreztem, hogy olyan közegben vagyok, ahol mások is kicsit furcsák. Aztán fel kellett nőnöm, le kellett tisztulnom, saját magammal tisztába kellett jönnöm. hogy megtaláljam azokat a kapcsolódásokat, ahol engem tényleg elfogadnak és szeretnek. Most már vannak nagyon szoros jó barátságaim, a családban is, van egy szuper gyerekem. Tehát mindez megérkezett az életembe, de nekem nem adták könnyen. Angliában az újságíró szakmában nem fogadtak el, de ahol most dolgozom, az egy nemzetközi, nagyon befogadó, támogató közeg.

– Egy olyan világban sikerült előre jutnod, amely nem tud és nem is nagyon akar hímsovinizmusától megszabadulni.

– Ez nagyon helyfüggő is. Ahol most dolgozom, ott az egyik felsővezető egy bolgár nő, aki erős pozíciója mellett nagyon szerethető figura. Most már kezdenek ledőlni ezek a régi patriarchális rendszerek, de van, ahol még mindig kőkeményen működnek. Valószínűleg férfiként mindenhol egyszerűbb boldogulni. Amit kicsit irigylek a pasiktól, hogy ők nagyon magabiztosan tudják képviseli a saját érdekeiket, például egy fizetésemeléskor, vagy amikor a pozíciójukat tárgyalják. Én mindig nagyon törekedtem arra, hogy a nőiességemet ne veszítsem el, és hogy ölelő, szerető anya legyek – az is egy hatalmas női energia, de idestova 8 éve egyedülálló anyuka vagyok, és sok mindenben úgy kell működnöm, mint egy férfinak. Ezért próbálom ezt a két dolgot összegyúrni magamban: legyen meg mindenre való képességem, ami az élethez kell, de ne váljak férfiassá, sőt, inkább ezeket a női energiákat minél inkább kiemeljem.

– A párkapcsolataidban vársz még a nagy Őre?

– Én nagyon hiszek benne. E nagy belső munka után különösen, hogy eljött az ideje. Eddig Áron volt önkéntelenül is az első, a második, a harmadik. Most úgy érzem, hogy megérkeztem egy olyan lelkiállapotba, amikor időm, energiám, és lelkierőm is lett arra, aki majd belép. Nem sürgetem, de vágyom rá, hogy legyen mellettem partner, akivel megoszthatom az élet élményeit.

– Itthon és otthon. Milyen nyelven álmodsz?

– Most már mind a kettőn. Kilenc év után Anglia is otthon, de amikor hazajövök, azonnal itthon vagyok, minden átmenet nélkül, mert a család, a barátok, a gyerekkorom itt van, egészen 32 éves koromig itt éltem.

És én nagyon szeretek Magyarországon lenni, a szívem csücske a magyar nyelv, a magyar irodalom, költészet, a fesztiválok, a Balaton, Budapest. De már Angliában is otthon érezzük magunkat,

Áron különösen, hiszen kezdettől fogva ott járt iskolába, de már én sem érzem magam idegenül. Már megvannak azok a kulturális kapcsolódások, amelyekre éveket kellett várni, hogy értsük az ő szokásaikat, működésüket, ritmusukat, amit Magyarországon automatikusan tudunk. Aztán az ember rájön arra, hogy amikor külföldre költözik, az anyanyelvével együtt a személyiségének egy kis darabját is otthagyja. Minden más nyelven egy kicsit más emberekké válunk. De most már abban a személyiségben is otthon vagyok, amit az angol nyelv hozott.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: