KÖZÖSSÉG

Játszva gondolkodni és tanulni közösségi térben – beszélgetés Bartha Álmos kocsmakvízmesterrel

A nagy fotelkvíz című könyv szellemi csatákra hívja a családokat.

Link másolása

A játék az emberi élet nélkülözhetetlen eleme, és az emberek évezredek óta szeretik a játékos agytornákat. Nem véletlen, hogy már az ókori mitológiákban is szerepelnek találós kérdések, később a népmesékben is visszatérnek, nemegyszer, mint komoly következményekkel járó próbatételek. Ugyancsak jól ismert a társasjátékok közösségformáló ereje, és tudunk a 20. század történelméből olyan eseteket, főleg fogoly- és koncentrációs táborokból, amikor a túlélés eszközei voltak. Nem is szólva a játszva megszerzett tudás öröméről.

Ezek a gondolatok munkáltak bennem, amikor Bartha Álmossal, a kocsmakvíz hazai meghonosítójával találkoztam új könyve, A nagy fotelkvíz megjelenése alkalmából. Ez a kötet kifejezetten családoknak szól, hogy szellemi csatákkal színesítsék összejöveteleiket, akár már a közelgő ünnepek alkalmával.

Bartha Álmos hétfői kvízeinek, a Quiznightnak terézvárosi helyszínén fogadott és betekinthettem a csapatversenyek lebonyolításának menetébe, miközben belekóstolhattam az egyes kérdéssorokba, és bizony, olyan kérdéseknél is előfordult, hogy rossz választ adtam, amelyeknél első látásra úgy tűnt: biztosan tudom.

E játék titkairól, a magyar kocsmakvíz születéséről, az általa adott élményekről beszélgettünk a 35 éves kvízmesterrel.

– Gyerekkoromban, a 60-as évek első felében is voltak már tudás alapú társasjátékok. Emlékszem például város- és országismereti vagy irodalmi kártyákra. Neked mik voltak az első ilyen élményeid?

– A 90-es években megjelentek a különböző kvízek kérdéscsomagjai, bejött az activity és én nagyon szeretem scrabble-ozni. Valószínűleg ezért is kerültek be az én kvízembe a nyelvi játékok, az anagrammák. És már mentek a tv-s kvízek, a Legyen ön is milliomoson nőttem fel. Ezek adták az első ihleteket. Aztán egy idő után zavarni kezdett a tv-s kvízekben, hogy nem az volt a lényege, hogy az ember gondolkodva rájöjjön a válaszra, hanem az, hogy tudja vagy nem tudja.

– Egy sanghaji kocsmában az úri közönség nem verekszik, hanem kvízt játszik. Hogyan kerültél Kínába és miként élted meg ezt a már-már rejtői szituációt?

– Legalább ennyire rejtői, hogy latint tanítani mentem Kínába. 2007-ben már külkeres voltam, egy évvel a pekingi olimpia előtt minden Kínáról, a jövő első számú nagyhatalmáról, a Nyugat legyőzőjéről szólt. Ez nagyon izgalmas közeg volt egy huszonéves fiatalnak. Kimentem és ott beiratkoztam a sanghaji egyetemen egy kínai nyelvi előkészítőre. Osztálytársaim főleg olyanok voltak, akik Európából ki akarták magukat másutt is próbálni a tanulmányaik közben beiktatott egy éves szünet, a Nyugaton már nagyon elterjedt „gap year” során. Nagyon hasznos, mindenkinek ajánlom, hogy a 6 éves kora óta tartó folyamatos tanulásban tartson pihenőt, lásson világot, találja ki önmagát... De voltak afrikaiak, ázsiaiak, akik ott akarták folytatni tanulmányaikat. Több mint 30 országból jöttünk össze, óriási élmény volt! Kellett azonban valami esti program. Egy multinacionális cég amerikai vezetője nyitott egy bárt meghirdette, hogy hétfőnként táncbajnokság, keddenként snooker, csütörtökönként pedig kocsmakviz van, ahol mindenféléket lehet nyerni. Elmentem és nagyon megtetszett. Éppen azért, mert a kérdések gondolkodásra serkentettek. Voltak persze olyanok is, amelyek megválaszolásához amerikainak kellett lenni. Akadt viszont egy kérdés, amire egyedül én tudtam a választ: feltettek egy magyar bélyeget és az volt a kérdés, hogy melyik országból való... Azon folyt egy kis vita, hogy a magyar forradalom 53-ban vagy 56-ban volt-e...

– Összekeverték a berlini felkeléssel...

– Szoktam iskolákban is kvízt tartani, és sokat beszélgetünk arról, hogy van-e értelme még a lexikális tudásnak. Szerintem nagyon fontos, például segít a ránk zúduló információáradatban utat találni, de a kombinációs képességekben is, hogy össze tudjuk kapcsolni a dolgokat és lássuk az összefüggéseket. Szerencsére manapság oktatásban a számonkérés is a komplexebb gondolkodás felé halad. Ugyanakkor az én játékaimban is fontos, hogy egy-egy csapat tagjainak fejében komoly lexikális tudás adódjon össze.

– Amikor itthon meghonosítottad ezt a műfajt, féltél attól, hogy a „kocsma” kifejezés negatív asszociációkat ébreszt az emberekben. Holott a kocsma ősidők óta a társadalmi érintkezés fontos színhelye, saját tapasztalatom szerint sok értelmes emberrel lehet ott összejönni, akik ráadásul az áltagosnál toleránsabbak egymással szemben.

– A kocsma nagyon fontos eleme, hogy oda mindenkit beengednek, nincsenek előírt viselkedési normát, legfeljebb azt várják el, hogy az emberek egymást tolerálják. Jó közeg arra, hogy ismeretlen emberek is párbeszédet folytassanak egymással. Ezért is tudott meghonosodni a brit pubokban. És így működik nálunk is. Más kérdés, hogy a kocsmáról a sörszag, az alkoholizmus jut sokaknak eszébe. Vendéglátó partnereim ugyan kifogásolják, hogy itt kicsi a fogyasztás, de az emberek nem azért jönnek, hanem azért, hogy jól érezzék magukat.

– Hogyan született meg a Quiznight?

– Abszolút saját szórakoztatásomra kezdtem csinálni, először a barátaimat hívtam meg. Mivel szentendrei vagyok, itt indult el a Kedves kávézóban. A harmadik alkalommal már telt ház volt. Aztán híre ment a határon túlra is. Már játszanak a Vajdaságban, és onnan vitte ki valaki Dublinba a Kőrösi Csoma program keretében. Grazban egy az ottani egyetemen tanító barátom indította el, első kvízmestere az ott tanuló öcsém lett. Ők vitték ki Kolozsvárra is. Elindult online-ban is, ahová Ausztráliából, Amerikából, Hollandiából is bejelentkeztek, miközben számomra is kinyílt a világ.

– A tévés kvízek láttán nekem mindig az jut eszembe, hogy a kvízmester nem tudhat ennyi mindent, biztosan van egy jó csapat mögötte. Nálad is így működik?

– Bár kérdésíróként nem, de a szervezésben Darvas Gábor barátommal egy nagyon egységes, stabil csapatot alkotunk. Többször is volt már jó csapat mögöttem, de egy idő után mindenki kihullik a hétről hétre folyó kérdésírásban. Végül is ez az én gyerekem, ez az életem, hogy működjön és jó legyen. Nálam nem volt olyan, hogy nem csinálom meg. Erre valószínűleg szükségem is volt, mert hajlamos voltam korábban tologatni a dolgokat. Ezért is találtam ki ezt a durva határidőt, hogy minden hétfőre el kell készülnöm komplex, új, átgondolt anyaggal. Előfordult, hogy vasárnap este még nem volt szinte semmi ötletem. Immár 14 éve csinálom, máig megvan az összes anyagom. Néha belenézek a régiekbe és elszörnyedek, hogy milyen kérdéseket mertem feltenni. Az lett az alapelvem, hogy

az a jó kérdés, amiről az is tud gondolkodni, aki életében először látja. Mindig úgy vallottam, hogy az az igazán okos ember, aki rendelkezik egy mély alaptudással, de ezekből új dolgokra is képes rájönni.

– Egy ilyen játék vezetése egyben nagy felelősség is.

– Nagyon komoly felelősség. Az emberek azért jönnek, hogy jól érezzék magukat, hogy fair legyen a verseny, nem szabad kedvezni egyik csapatnak sem, még akkor sem, ha a visszajárókról tudom, milyen kérdéseket szeretnek. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a kérdések ne legyenek félrevezetőek, lehetnek „trükkösek”, de ne nagyon.

– Nyilván nálad nem jönnek elő olyan szempontok, mint egy tv-show-ban, ahol a szponzor, a hirdető beleszól...

– Időnként belefutok ilyen „megrendelésekbe”, és elég rosszul viselem. Ez szerintem jellemző az ilyen „self-made” emberekre, mint én, aki ezt a játékot kitaláltam. A szabályokat a kereslethez igazítom, és nem ahhoz, hogy ki mit engedhet meg magának. Szerintem bármilyen téma beleférhet, amiről egy kocsmában beszélgetni lehet. Sőt, lehet ezeket a határokat feszegetni is...

– Ezekből a kvízekből rengeteget lehet tanulni, még a kvízmester is tanulhat a válaszokból. A megszerzett tudás sikerélménye jót tesz az ember lelkének, még inkább, ha ez egy közösségi térben történik. Gyógyírt jelenthetnek-e az ilyen játékok a krónikussá váló tömeges elmagányosodásra és a globális médiabutításra?

– Igen, valódi jó az elmagányosodás ellen, erre jó példa volt a Covid. Akkor sem hagytam abba, hanem folyamatosan online csináltam. Mindenki jól járt: nekem nem kellett abbahagynom a munkát és nagyon sokat segítettem a bezártság ellen, a csapatok legalább virtuálisan össze tudtuk ülni és megmaradt a hétfői esti program. Kikapcsolódtunk a járványból, megint úgy érezhettük, hogy a valóságról beszélgetünk. A kérdésekben próbáltam pozitív történeteket hozni. Erre is használom fel a kvízt, hogy az élményeit el tudjam mondani az embereknek.

Emellett valóban szükség van arra, hogy megértsük: mi az igaz a mai világban, és mi nem az, és miért ilyen.

– Korábban közgazdász végzettséggel energetikai szaktanácsadóként dolgoztál. Ma már főállású kvízmester vagy.

– Egy napelem-park volt az utolsó munkám. Akkor 7-8 éve folyamatosan foglalkoztam a kvízekkel, és kiderült, hogy ebből meg tudok élni. Nem tudom, lesz-e még az életben olyan lehetőségem, hogy a hobbim a hivatásom, abszolút szabad kézzel. Ez egy isteni csoda, amit ki kell használni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
Kórház helyett a rendőrségre vitte az idős nénit egy győri taxis, kiderült, hogy jól tette
Korábban egy buszsofőr is megmentette már Erzsi nénit, aki nem tudta pontosan megmondani, hogy hol lakik.

Link másolása

Csak a taxis józanságán múlt, hogy nem indult el Győrből Budapestre az autóba ülő 85 éves nénivel, írja az Új Szó. Erzsi néni még kedden reggel 6 órakor intette le Krakovszki Zsolt taxiját, akinek gyanús lett, hogy nyugdíjas még soha ilyen jól fizető fuvart nem kért tőle. A Duna Taxi sőfőrje ezután a rendőrségre vitte a nénit, ahol kiderült, hogy jól döntött.

„A kórháznál vettem fel a nénit, és azt mondta: Budapestre szeretne menni, mert a kórházból oda küldték. Nem tudta megmondani, hová kellene mennie. Ekkor már szinte biztos voltam benne, hogy itt baj van. A „legnagyobb kórházba” kérte, talán a Honvéd-kórházra gondolt, de amikor azt kérdeztem, van-e esetleg beutalója vagy bármi dokumentuma, a válasz nem volt és a gyereke számát sem tudta megadni. A diszpécsernek jeleztem, hogy a Zrínyi utcába kellene mennem, jóváhagyták és odavittem a nénit a rendőrségre. Szerencse, hogy minden jól alakult”

– mondta a lapnak a győri taxis.

Miután a történetet a Facebookon is felkapták, nem sokkal később kiderült, hogy korábban egy buszsofőr is megmentette már a demens nénit. A posztban a család barátja azt írja, hogy egy utas szemtanúja volt, amint a néni a sofőrtől azt kérdezi, merre van a Kisfaludy-ház és a Belváros. A buszos útba igazította, hogy épp az ellenkező irányba, ám az indulás után rossz érzése támadt, és visszament a néniért.

Erzsi néni ekkor sem tudott válaszolni a kérdésekre, csak az derült ki, hogy egy felújított iskola közelében lakik. Némi keresgélés után végül sikerült hazajuttatni az idős hölgyet.

A posztot azzal zárják, hogy Erzsi néni állandó felügyelete még nem megoldott, ezért a jövőben könnyen keveredhet hasonló helyzetekbe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Örökbe fogadtak a tanárai egy amputált kisfiút, akivel teljes lett a család boldogsága
Nate egy örökletes genetikai betegségben szenved, emiatt amputálták a lábait, az egyik karját és több ujját is.

Link másolása

Örökbe fogadta amputált karú, de mindig pozitív diákját egy connecticuti tanárházaspár, írja a People. A 10 éves Nate annak ellenére örök optimista, hogy betegsége miatt három éve térd alatt amputálták a lábait, a teljes bal karját, valamint két és fél ujját a jobb kezén.

Tim Riccio szerint a kisfiú a történtek ellenére mindig nyitott és kitartót, ráadásul az amputáció ellenére mindig megtalálja a módját a boldogulásnak. Nate még akkor is optimista maradt, amikor 2019 szeptemberében sürgősségi műtétet hajtottak végre rajta, hogy elejét vegyék a karjában terjedő fertőzés burjánzásának. Tim és felesége, Jenna többször is meglátogatták a kórházban. Ott derült ki, hogy a fiút néhány nappal korábban kiemelték a családjából, mert nem gondoskodtak róla megfelelően.

Nate sarlósejtes vérszegénységgel küzd, mely egy örökletes genetikai betegség, melynek során a szervezet instabil vörösvérsejteket termel. Miközben a normális vörösvérsejteket 90-120 nap után pusztítja el a lép, ezeket már 10-20 napot követően. A felgyorsuló folyamat következtében pedig vérszegénység alakul ki.

A kórházból távozást követően az amputált kisfiút egy közeli nevelőotthonban helyezték el. Ekkor merült fel Jennában, hogy örökbe fogadná az iskolához közeli otthonában Nate-et. Három hónappal később Tim megkérte kollégája kezét, az esküvőn pedig Nate vitte az oltárhoz a gyűrűt. Tavaly februárban pedig a kisfiúnak már testvére is született.

Nate az elmúlt években szabályosan kivirágzott Jenna és Tim mellett. Míg korábban csak kerekesszékben tudott közlekedni, mostanra már műlábakon sétálgat. Ugyan még nem teljesen gyógyult meg és több műtét vár rá a jövőben, az örökbefogadó anyukája szerint napról napra jobban van.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Rossz volt látni, ahogy az emberek a kukából ettek” – A budapesti büfés, aki senkit sem hagy éhezni
Pintér Péter, a budapesti Bakancsos utcai bolhapiac büféjének üzemeltetője a rászorulókon kívül a gyerekeknek is kedveskedik: minden gyereknek ad egy ajándék palacsintát.

Link másolása

Nem hagy senkit éhezni, aki rászorulóként kér tőle ételt, az mind kap. A gyerekek pedig külön figyelemben részesülnek, hiszen minden gyermeket, aki nála jár, megajándékoz egy palacsintával.

Nem rég, még karácsonykor 500 adag ételt osztott ki rászorulóknak, de már újabb segítségen töri a fejét Pintér Péter, a budapesti Bakancsos utcai bolhapiac büféjének tulajdonosa. De amíg nem rukkol elő újabb ötletével, addig sem marad éhen senki, aki felé jár.

„Ez úgy kezdődött, hogy amikor másfél éve megvettem a büfét és megnyitottunk, akkor láttam embereket, ahogy a kukából ettek. Rossz volt látni, így mindig, amikor észrevettem, hogy nyitják fel a kuka fedelét, odamentem és mondtam, hogy ebből elég, nem kell a kukából enniük, jöjjenek oda hozzánk, és amit megkívánnak, azt mi szívesen odaadjuk nekik. Nem kértünk érte pénzt”

– meséli Péter.

A rászorulókon kívül jelenleg a gyermekeknek kedveskedik a 17. kerületi büfé tulajdonosa, ugyanis minden gyermek, aki nála jár, kap egy ajándék palacsintát. Közben már újabb segítségen töri a fejét, a következő terve az, hogy a nagycsaládosoknak fog majd kedvezni. A büféből egyébként mindig elégedetten távoznak az emberek. Vannak vendégei, akik messzebbről érkeznek, még a Felvidékről is jönnek hozzá enni, hiszen híresen finom többek között a lángos, a rántott hús és az adagok is hatalmasak. De egyébként magára a bolhapiacra való kilátogatás is egy jó családi program lehet.

„A piac sem volt ám mindig ilyen. Mielőtt a mostani tulajdonosok átvették volna a helyet, azért ez itt csikágó volt. De ma már teljesen normális lett a hely, családok nézelődnek itt, elég sok minden megtalálható a bolhapiacon, jó kis hétvégi program ez kicsiknek, nagyoknak”

– mondta Péter.

A büfés szívében pedig mindenkinek van helye, szeretettel fogadja a hozzá érkezőket. Egyébként nem mindig volt ez így, hiszen sokáig az éjszakában dolgozott, többek között kidobóemberként. Mára azonban felhagyott az éjszakai élettel és azon kívül, hogy a családjának él, büféje folyamatos fejlesztésén dolgozik, és közben pedig segíti a rászorulókat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
Újszülött kisfiút hagytak egy babamentő inkubátorban Hatvanban
A kisfiú egészséges, a Szombati Martin nevet kapta.

Link másolása

Szombaton hajnalban egészséges újszülött kisfiút hagytak a hatvani Albert Schweitzer kórház babamentő inkubátorában – írta Facebook-oldalán a kórház.

A kisgyermek melegen volt öltöztetve, vastag takaróba tekerve. Szombati Martinnak nevezték el a kórház munkatársai.

A baba testsúlya 3900 g, és 52 cm-rel jött a világra. Az inkubátorban hajlani 2:18-kor helyezték el. A posztban megjegyzik, hogy Martin a hatodik újszülött, akinek a hatvani kórház kihelyezett inkubátora új lehetőséget adott.


Link másolása
KÖVESS MINKET: