News here
hirdetés

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés

„Ez egy hadikonyha! Maszk kell a frontvonalba! Ez a legnagyobb összefogás! – magyar önkéntesek járvány idején

Bajban nem rohan el mindenki, mindig vannak, akik segíteni akarnak. A járvány idején is sorra alakulnak a közösségek. Akik ebben benne vannak, életük legboldogabb időszakát élik.

Link másolása

hirdetés

Válságban, katasztrófában mindig van segítség. A World Trade Centert ért támadás utáni órákban több ember ment a helyszínre, mint menekültek el onnan. Menteni, együttműködni akartak. Ezt állítja egy amerikai újságíró, Rebecca Solnet. Az ő könyvéről Gagyi Ágnes, szociológus írt a Fordulat társadalomelméleti folyóiratban.

Ilyen példa sok van a világon, ahogy Magyarországon is. Most a koronavírus-járvány idején fognak össze sokan, adja mindenki, amije van, pénzt, időt, eszközt, tehetséget, és a végén lesz belőle egy sosem feledhető tapasztalat, egy furcsán boldog érzés, élmény a hadiállapotban.

Nézzünk bele, kik és mit csinálnak, leginkább, miért. Sokan vannak, csak pár példa:

Ne éhezzen orvos, ápoló és mentős!

A jelenlegi helyzetben az egészségügyi dolgozók vannak a frontvonalban. Sokan tapsolták őket a nyugat-európai példák alapján, de hamar kiderült, hogy a lelki erőn túl, másra is van szükségük.

hirdetés

Az erre reagáló egyik úttörő csapat ötletembere a járvány olyan áldozata, akinek új munkahelye az ő első munkanapján bezárt. Keve Márton, séf Angliából jött haza több, mint 1o év után. Ott magába szívta a társadalmi felelősségvállalást, itthon pedig nyomban kitalálta, hogy doktoroknak, ápolóknak kell főzni.  Az Easy Wine Budapest tulajdonosa pedig a jótékony célra felajánlotta a kihasználatlanul álló konyhát. Barátnőjével, Farkas Katával meghirdették, mit szeretnének és mire lenne szükség. Azonnal jelentkezett Pancsovay Zita és Drégelyi Xénia, a Borganika gasztro tértől és Serfőző Márta, a Serfőző  Gluten Free Bakery tulajdonosa. A csapat négy női tagjával valósult meg Marci ötlete, az Etesd a dokit.

„Nélkülük semmit nem érnék, én csak főzök. A feladatok 9o százaléka, a felajánlások begyűjtése, az ételek kiszállítása, mindennek a szervezése mind a lányokra marad” – vallotta be a főzésért rajongó, egykor mérnöknek készülő séf.

Az első két hétben napi 14-16 órát dolgoztak rendületlenül. Napi két fogás volt, főétel levessel vagy desszerttel. Abból kellett dolgozni, ami bejött.

„Ez egy hadikonyha, azt főzünk, amink van. Hús sokszor nem volt, de például a narancsos édeskrumpli levesünk igen népszerű volt. A krémlevesbe tejszín sem volt, de egy kis paprika olaj istenivé tette”

– mesélte Marci.

A fárasztó önkénteskedést azért élvezi, mert nagyon jó emberekkel van körülvéve. Azt mondja, olyanokkal ismerkedett meg, akikkel csak ilyen szituációban lehet.

Egy hónappal az indulás után Zita is beállt főzni a saját rendezvény helyszínén. Ő is szerelemből főz. Pénzügyi vonalon kezdte a karrierjét, de egyszer csak rájött, másfelé van az ő boldogsága. 2o17 őszén nyitotta a Borganikát.

„Ez egy gasztrotér, ahol lehet főzni egyénileg, csoportosan, vannak kóstolók, workshopok. Nagyon jól fejlődtünk, minden szuper volt, de márciusban hirtelen lemondtak minden foglalást. Én meg csak egy dolgot nem tudok, nyugton ülni.”

Gyorsan egymásra találtak az Etesd a dokival, vitte kolléganőjét Xéniát is, és szinte pihenés nélkül dolgoztak az első hetekben.

„Ijesztő volt a hirtelen ismertség, de már nyeregben vagyunk. Nagyon sok segítőnk van, aki szervezésben, felajánlásgyűjtésben, főzésben és kiszállításban ad hozzá.”- mondja Zita.

Most napi 240 adag ételt készítenek az Easy Wineban és a Borganikában. Jelenleg csak hétfőtől péntekig dolgoznak, de nagyon sok étterem csatlakozott hozzájuk, így mások is ki tudják szolgálni az egészségügyi dolgozókat.

A folyamatos munkához nagyon örülnek alapanyagoknak, de csak azoktól, akiknek van engedélyük vendéglátóhelyeknek beszállítani.

„Nem tudjuk sajnos elfogadni az egyéni felajánlásokat, Marika néni 1o tojását, két kiló lisztjét, mert szigorú HACCP előírások szerint főzünk ebben a helyzetben is.”

Kéréseket és felajánlásokat az [email protected] címen várnak.

„Figyelünk arra, hogy bedobozolva is szépen nézzen ki az étel.  Szeretik, amit csinálunk, sokszor kérik a receptet. Én magam szoktam kivinni a kórházba, amiket készítünk. Főzni és adni is ugyanolyan jó érzés.”Zita nemcsak az idejét és a helyét adja:

„A felajánlások mellett, ha venni kellett valamit, azt saját pénzünkből fedeztük, főleg az elején.”

Így sem bánja, amibe fogott, azt mondta, ez olyan tapasztalat, amihez nincs más fogható:

„Nem voltam katona, de szerintem ez lehet a bajtársiasság. A közös célért csináljuk. Egymásra néztek,

összekacsintotok. Eljön, nem kérdezi, nem nyűg, felemeli, felhozza, megcsinálja. Nagyon jó együtt, nagyon jó segíteni, nem hagyjuk abba.”

Hajléktalanoknak, időseknek a Bike Maffiától és a Hokedlitől

Sinkó Bori is egy bankban kezdte a karrierjét, 3 év múlva felismerte, semmi köze ehhez a világhoz. Bringás, környezetbarát ételfutár céget csinált.

„Szakácsnak készülő hátrányos helyzetű fiatalok gyakorlati helye is lettem, és mint társadalmi vállalkozás nyertem ezzel a projekttel 5 ezer dollárt. Ebből a pénzből pedig tudtam indítani egy új céget, a Hokedlit, ahol pedig bebizonyíthattam, hogy a főzelék finom és egészséges” – meséli, hogyan fordult az élete.

A két embernek munkát adó gyorsétteremben volt leves, feltét és sütemény is, cukor- és lisztmentesen. Egészséges, sikeres, toplistás streetfood lett Bori vállalkozása. Már az első két hónap után nullszaldósak voltak. Fesztiválokra, lagzikra is jártak, ilyenkor felvettek pár segítőt. Márciusban ők is hirtelen zártak.

A járvány eléggé megviselte Borit, a rengeteg hírtől halálfélelme, pánikrohama volt, ezért minimálisra csökkentette, mit olvas koronavírusról. Főzni akart időseknek, rászorulóknak, próbált állami közreműködést találni, de nem sikerült. Otthon ülni nem akart, a Budapest Bike Maffia vezetőjével, Havas Zolival beszélgettek, mit lehet most tenni, hol van szükség, arra, amit ő tud segíteni.Budapest Bike maffia

A 9 éve elsősorban hajléktalanokat etető csapat tudja, hogyan kell adományt gyűjteni, szervezni, osztani, ezért azt kérték Boriéktól, hogy főzzenek, minden egyéb segítséget megkapnak tőlük. Így is kezdték, aztán beszállt még egy barát, aki önkéntesként a kiszállítási munkát átvette, és 4 hétig készítettek ebédet két hajléktalanszállónak és egy kollégiumnak.

„Ez nem a gurméskodás ideje. Nekem át kellett állni erre, nem vagyok közétkeztető, nagy kihívás volt egyszerűbb, de jó ételeket csinálni, főleg, hogy ebben az időszakban voltak gondok a zöldségszállítással, úgyhogy jó sok hüvelyes finomságot főztem. Savanyú káposztából is volt vitamindús ebéd és nagyon jó volt a túrós csusza is, amihez nagyon jó füstölt szalonnát találtam.”

A Budapest Bike Maffia most átállt a meleg ebédről a tartós élelmiszerek osztására.

Boriék így új projektet kezdenek. Péntektől pestot árulnak, aminek a bevételéből újabb főzés lesz rászorulóknak. A vegyszermentes zöldekből vegán, gluténmentes és laktózmentes pestok készülnek. Ha mind eladják, száz embert tudnak megetetni a bevételből.A pesto bevételéből rászorulókat etetnek

Az elsősorban hajléktalanokat segítő Budapest Bike Maffia március 8-án állt át a járványhelyzetre. Nem járja már húsz bringás az utakat, 4-5 ember teker ki utcán élőket segíteni heti háromszor. Visznek most sok vizet, pezsgőtablettát és gyümölcsöket is. Maszkot, fertőtlenítőszert is osztanak. Gyűjtenek pénzt, adományokat, lehet kuponokat venni, amikből ők bevásárolhatnak.etesd a dokit

A korábbi büntetések miatt eltűnt hajléktalanok most a szezon miatt is előmerészkedtek, könnyebb őket megtalálni a városban, mint korábban – mondta el Zoli. Ő már látja a helyzet áldozatait:

„Sok az új ember, akin még látszik, hogy frissen kerültek utcára. Pár napja találkoztunk egy nővel, aki hospiceban dolgozott, elvesztette a munkáját, ezzel az otthonát is, kint meg még ki is rabolták, felfázott, nagyon rossz állapotban volt. Neki segítettünk szállóra jutni. Aki régóta kint van, már nem reménykedik. Ő még sírva kérdezte: Ugye, ebből fel lehet állni?”

A civil szervezet most az idős gondozásra is kiemelten figyel. Intézményeknek, családoknak visznek tartós élelmiszert nem csak bringával, hanem autókkal is.

https://www.facebook.com/budapestbikemaffia/videos/2651438145138833/

„A vírus felhívja végre a társadalom figyelmét, milyen fontos munkát végeznek a szociális intézményekben, és mennyire nem kaptak elég támogatást, segítséget az elmúlt évtizedekben.”




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Órákig ücsörgött a kutyájával a háztetőn egy 17 éves lány az árvíz miatt Kentuckyban, mire megmentették
Egy fiókban tolta maga előtt a kutyát az egyre magasabbra emelkedő vízben. Egy közeli raktár keskeny tetején húzták meg magukat öt órán keresztül.

Link másolása

hirdetés

Legkevesebb 16-an vesztették életüket, több százan pedig földönfutók lettek, amikor a heves esőzések miatt árvíz öntötte el Kentucky állam keleti részét. Éppen csak megúszta az áradásokat egy 17 éves lány, aki kutyájával egy ház tetején keresett menedéket, amíg meg nem érkezett a segítség, írja a CNN.

Chloe Adams egyedül volt otthon csütörtökön kora reggel a kutyával, amikor arra ébredt, hogy mindenhonnan ömlik a víz a házba. Áttört a víz a konyhai csempék rései között és kiömlöttek a fürdőszobai lefolyók is. Akárhova nézett, mindenhol csak vizet látott, amitől szabályos pánikrohama lett. Ennek ellenére elhatározta, hogy a kutyájával együtt túl fogja élni.

A lány nagyszülei egy szomszédos házban voltak, és átkiabáltak neki, hogy maradjon az épületben, amíg megérkezik a segítség. Chloe azonban rájött, hogy hiába hívja a 911-et, szinte lehetetlen elérni a segélyhívót. Az egyetlen esélye a túlélésre az maradt, ha minél előbb kijut a házból.

Felkapta Sandyt, és elhatározta, hogy a kutyával együtt átúsznak a nagybátyja házához, ahol a család többi tagja volt. Mivel azonban fogalma sem volt, hogy az eb tud-e úszni, egy pillanatra beletette a vízbe, hogy lássa, hogyan reagál. Pechjére Sandynek fogalma sem volt, mit kell csinálni az egyre magasabb vízben, így a tinédzser visszament a házba, hogy kerítsen valamilyen dobozt, amiben a kutya a felszínen lebeghet. Végül egy fiókba tette Sandyt, amit egy kanapépárnára helyezett, így indultak el az otthonukból.

hirdetés

A lány úgy úszott, hogy közben maga előtt tolta a fiókot a kutyával, amíg el nem értek a közeli raktárépület keskeny tetejéhez, amit még épp nem lepett el a víz. Úgy döntött, hogy nem kockáztat tovább, ás inkább ott várják meg a segítséget, ami öt óra múlva érkezett csak meg. A nagyszülei közben a nagybátyja házának ablakából nézte végig a vérfagyasztó jelenetet, majd egészen a segítség megérkezésééig szóval tartották a fiatal lányt.

A háztetőn kuporgó lányról az apukája posztolt egy fotót a Facebookra. A posztban hősnek nevezi Chloét, és azt írja, hogy csütörtökön „mindent elvesztettek, kivéve ami a legfontosabb”.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KÖZÖSSÉG
Kukába dobott csecsemőt talált a vakáció alatt, öt év gondozás után örökbe akarja fogadni
A 27 éves amerikai fiatalember halasztott az egyetemen, hogy el tudja tartani a befogadott kisfiút, most arra gyűjt pénzt, hogy hivatalosan is ő legyen a kis Emilio apja.

Link másolása

hirdetés

Örökre megváltoztatta az életét egy texasi diáknak, amikor hazament nyaralni haiti szülővárosába, írja a Metro. Jimmy Amisial éppen az árvaházba tartott, ahol régóta önkénteskedett, amikor emberek egy csoportjára lett figyelmes, akik egy útszéli kuka köré gyűltek.

A szemetesben egy hangyákkal borított, négyhónapos kisbaba hevert. A férfi megfogta a csecsemőt, hazavitte és tisztába tette, majd jelentette a rendőrségen a történteket.

A hatóságok azonban nem találták meg a kisfiú szüleit, így amikor a bíró megkérdezte az akkor még csak 22 éves férfit, hogy lesz-e a gyámja a babának, Jimmy habozás nélkül igennel felelt.

Azóta öt év telt el. Jimmy nemrég kezdeményezte, hogy hivatalosan is örökbe fogadhassa Emilio Angel Jeremiah-t. Ez azonban nem lesz egyszerű, a teljes eljárás költsége 30 ezer dollár (12 millió forint), amit előbb össze kell gyűjtenie a 27 éves Jimmynek.

A kisfiút eddig Jimmy anyukája nevelte, amíg a férfi felváltva egyetemre járt és dolgozott. Egy idő után azonban halasztania kellett, hogy el tudja tartani semmiből jött családját. Jimmy tervei szerint idén visszatér az egyetemre és befejezi a harmadik évet. Közben pedig előteremti a pénzt, ami Emilio végleges örökbefogadásához szükséges.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
Életmentő segítség: ingyen kicserélték a gyermekmentő defektes kerekét egy dunaújvárosi szervízben
Mikor megérkeztek a légzészavarban szenvedő babához, akkor vették észre, hogy baj van a kerékkel. Maguk nem tudták megoldani, de gyors segítséget kaptak.

Link másolása

hirdetés

Igazán hősies segítséget nyújtott egy autószervíz a bajba jutott gyermekmentőnek. Az esetről a Peter Cerny Alapítványi Mentőszolgálat a közösségi oldalán számolt be.

Beszámolójuk szerint

egy légzészavarban szenvedő babához riasztották őket. Mikor megérkeztek, akkor vették észre, hogy az egyik kerék defektes lett.

A pici ellátása után kezdtek neki a kerékcserének, de nem tudták a csavarokat meglazítani.

"Sajnos a mobil gumis éppen foglalt volt. Viszont a kerékben lévő minimális nyomással még sikerült elgurulni a közeli „CSOCSI GUMISZERVÍZBE”.

Az ott dolgozók percek alatt megemelték az autót, levették a kereket, megállapították a szelepszár hibáját. Pár perc alatt kicserélték a szelepet, visszarakták a kereket, nyomatékkulccsal meghúzva a csavarokat. A munka végeztével nem fogadtak el semmit, nem kellett fizetni, ingyen megcsinálták az egész munkát, szó szerint percek alatt!

A géppel lélegeztetett kisbaba végig stabil volt. Hála a gyors és önzetlen segítségnek, szinte időveszteség nélkül, stabil állapotban adhattuk át a székesfehérvári intenzív osztályon."

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
hirdetés
„Nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen” – beszélgetés Kégl Ágnessel, az Óriáskerék című önéletrajzi könyvéről
Az egykori valóságshow-szereplő egy nagy angliai multicég marketing-menedzsere lett. De odáig hosszú és rögös út vezetett.

Link másolása

hirdetés

Egyre inkább megszokottá válik, hogy fiataljaink, akár kényszerből, akár a jobb lehetőségek reményében, vagy akár csak kalandvágyból, külföldön próbálnak szerencsét és az egyik kedvelt célállomás Nagy-Britannia. Akadnak, akik igyekeznek minél távolabb kerülni lélekben is szülőhazájuktól, mások viszont eljutnak odáig, hogy itt is, ott is otthon érzik magukat. Közéjük tartozik Kégl Ágnes, akinek élete nem szűkölködött mély és magas pontokban, míg saját erejének, kitartásának eredményeképpen egy nagy szigetországi multicég marketing-menedzsere lett. Találó címet adott önéletrajzi könyvének: Óriáskerék. Ez az egyszerre lenyűgöző és félelmetes látványosság mind Budapest, mind London közepén megtalálható, felülni rá szédülősöknek kifejezetten ellenjavalt. És Ági elmondhatja magáról, hogy lelki tériszonyban sem szenved.

A MOM Parkban találkozunk a szinte kamaszosan törékeny alkatú, nyílt mosolyú Kolleginával. Hamar kiderül, hogy mindketten Oroszlán jegyűek vagyunk, talán ezért is éltünk túl sok mindent, és a médiában is vannak közös ismerőseink, akikkel együtt dolgoztunk különböző időszakokban és akikre felnéztünk. De ne kalandozzunk el: hogy is van az az óriáskerék-dolog?

– Voltak olyan helyzetek, amikor kellett kapaszkodnom, de azt tapasztaltam ebben az elmúlt 40 évemben, hogy a mélységekből lehet a legjobban fejlődni, azok a leginkább karakterformáló pillanatai az életnek. Csodálatos dolog fent lenni, tudni kell megérkezni a jóba és élni a pillanatot, de én azt éreztem, hogy amikor átgyürkőztem magam egy viharon, kicsit más emberként jöttem ki belőle, mint ahogy belementem – kezdi nagy lendülettel Ági.

– Nyilván ebben benne van a Te erős karaktered, és úgy megedzett az élet kiskorod óta, hogy Téged a nehézségek inspirálnak.

hirdetés

– Igen, van bennem egy erős túlélési ösztön, és optimizmus, ezek velem született adományok. Ha mélyen vagyok, akkor próbálom nem azt a gödröt ásni, hanem keresem a kiutat belőle, és – lekopogom – eddig még mindig megtaláltam. Az utóbbi másfél évben intenzív személyiség-terápiát végeztem egy magyar pszichológussal, és ez megint emelt egyet az öntudatosságomon, az önmagammal való kapcsolaton.

Meg is állapítottuk, hogy a mai világban a legfontosabb emberi képesség a reziliencia, hogy az ember rugalmasan tudja kezelni a kihívásokat. Legyen egy egyensúlypontunk, és ha ki is billenünk belőle, legyünk képesek újra megtalálni és higgyünk abban, amikor mélyen vagyunk, hogy újra felállunk.

– Érdekes sorsismétlődések vannak az életedben: az oxigénhiányos születés Nálad és Fiadnál is, mindketten „problémás” gyerekek voltatok, az elvált szülők.

– Abban, hogy Áron is hiperaktív figyelemzavaros lett, lehet valami örökletes dolog. Miután nála is fellépett születésekor oxigénhiány, nem volt nagy meglepetés, amikor kiderült az ADHD-tünetegyüttes. Ami az elvált szülőket illeti, én nagyon küzdöttem azért, hogy ez a kapcsolat, amelyben a gyermekünk született, kitartson. De aztán eljön az a pillanat, amikor annyira eltávolodnak egymás mellől az emberek, hogy már mindenkinek jobb a kapcsolaton kívül, beleértve a gyereket is. Már Angliában éltünk, amikor ez megtörtént, de nem éltem meg tragédiaként. Egy gyerek örökre összeköt két embert, mindig el is követtem mindent, hogy épüljön apa és fia kapcsolata, és ez meg is hálálta magát, mert jó a viszonyuk.

– Történetedet a könyvben mozaikszerűen meséled el.

– Párhuzamosan fut két történetszál. A szerkesztőmmel együtt találtuk ki ezt a nagyon feszes struktúrát, hogy ne egy „historikus”, unalmas történet legyen belőle. Van egy szál, amely a régmúltat meséli el a kora gyerekkortól haladva, és egy másik, ami rögtön a közelmúltnál kezd, amikor Angliába költöztünk. Ez a kettő váltakozik, és bekerül még egy harmadik sík, amikor egyes szám harmadik személyben írok az egészen kisgyerekkori élményekről, ezek bevillanásszerűen tesznek hozzá az összképhez.

– Kicsit „egyszer volt, hol nem volt” stílusban…

– Igen, mesél az apukámmal, anyukámmal való viszonyomról, kicsit a gyerekkori félelmeimről. Mindezt azért találtuk ki, hogy a könyv jobban olvastassa magát, és végig fenntartsuk az érdeklődést.

– Önmegvalósításodhoz számtalan vargabetűvel vezet az út. Gyerekszínészként játszottál A dzsungel könyvében, énekesi pályáról álmodtál, dolgoztál újságíróként itthon és Angliában, néhány éve pedig ugyancsak kint egészen más vonalon dolgozol.

– Én úgy érzem, hogy az egész életem mintázata egy önmegvalósítás. Kicsit megéltem a színpadi létet, de 18 évesen rájöttem, hogy nem nekem való. Azt a sors úgy akarta, hogy megéljem a Való Világ adta ismertséget, amiről szintén nagyon hamar megéreztem, hogy nem az én világom ebben a formában az üres sztárlét. Az újságírás a mai napig jelen van az életemben. Ez az a kifejezési forma, ami nem múlik el, de már nem ebből élek. Közben elkezdtem zongorázni tanulni, sokat fotózom. Folyamatosan keresem az önkifejezés különböző formáit. Jelenlegi munkaköröm is nagyon kreatív: tartalmakat hozunk létre, rengeteget gondolkodunk azon, hogy miképp lehetne izgalmasabbá tenni a közösségi médiafelületeket, cikkeket is írunk.

– Fiadnál látsz olyan kiemelkedő képességet, ami felé orientálni lehet?

– Áron nagyon intelligens. Kiskorában rengeteget olvasott, mostanában a filmek és a videójátékok felé fordult a figyelme, nagyon érdekli ezeknek a marketingje, a háttere. És tehetségesen ír. Tizenöt évesen még képlékeny, de ez az irány jó lehet, és jó helyen is vagyunk hozzá.

– Azzal együtt, hogy voltak olyan lépések az életedben, amelyeket a kényszer szült, Te alapvetően bátor vagy a döntéseidben. Például annak ellenére kimentetek Angliába, hogy nem vettek fel a kiszemelt laphoz.

– Ez a klasszikus esete volt a „ha kidobnak az ajtón, mássz vissza az ablakon”-nak. Én ezeket a helyzeteket soha nem vakmerő bátorságként éltem meg, hanem mindig arra mentem, amerre az ösztönöm vitt – sokszor nem a könnyebb útra. De nagyon meg kellett dolgozni ezért, az angliai első négy év életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ott nagy kitartás és hit kellett ahhoz, hogy az ember napról napra túléljen, és aztán valóban elinduljon a kinti karrier.

Engem mindig nagyon hajtott a boldogságra való törekvés, és volt bennem egy megkérdőjelezhetetlen hit, hogy lehet előre haladni.

De az ösztönösség mellett volt egy racionális rész: mindig odafigyeltem, hogy a gyereknek mindene meglegyen, hogy érzelmileg és anyagilag is biztonságban legyen.

– Saját tapasztalatomból is tudom, hogy az ember sokkal jobban megbecsüli azt, amiért megdolgozott, és nem a szerencse pottyantotta az ölébe.

– Ez nagyon igaz. Mi Angliában vidéken élünk, és akárhányszor kint sétálunk a Temze-parton, vagy körülnézek a kis házban, amit bérlünk, mindig megélem a hálaérzést, hogy eljutottunk idáig, hogy van itt egy élhető, szerethető életünk. És ez nem volt magától értetődő, én dolgoztam meg mindenért. A boldogságnak is az egyik kulcsa, hogy megtanuljunk hálásnak lenni azért, ami van. Én ezt napi szinten gyakorlom, átgondolom egy meditáció során vagy csak átfuttatom a fejemen, és rengeteget ad mentálisan, pozitív értelemben.

– Mint egykori résztvevőt, Téged is meghívtak a magyar valóságshow-k 20. évfordulójának megünneplésére. Őszinte leszek: én ezeket a műsorokat, a celebkultúrát egyfajta globális manipuláció részének tartom, mert amíg az foglalkoztatja az embereket, hogy kit szavaznak ki a műsorból, vagy hogy valamelyik angol hercegi pár éppen kivel veszik össze, addig sem háborodnak fel a közélet disznóságain.

– A valóságshow-k a mainstream szórakoztatóiparhoz tartoznak. A „szem rágógumija”. A legelső széria még arról szólt, hogy az emberek élvezzék a vadidegen emberek életébe való belekukkolást. Később persze ez már nem volt elég. Ennyi erővel az egész kereskedelmi televíziózást tekinthetjük egyfajta „elterelésnek”. Nyilván kell, amibe az emberek el tudnak merülni, és az is, ami elvonja a figyelmüket a mindennapi élet nehézségeiről. Az nagyon jó, ha egy ilyen műsor tudja szolgálni ezt a célt, más kérdés, hogy később mivé vált. A mi villánkban értékes, izgalmas emberek voltak, könyvekkel felszerelkezve érkeztünk, esténként a Dekameront olvasgattuk. Összességében vállalható volt, az árnyoldalait a nyakamba szakadt országos ismertséggel tanultam meg.

– Mi volt számodra a legfeltűnőbb különbség a magyar és a brit média között?

– Hihetetlen vagy nem, a magyar média még mindig sokkal barátságosabb, mint a brit. Utóbbi alulfizetett, kicsit nőgyűlölő, kicsit rasszista. Nem akarom ezt az egészre ráhúzni, mert csak egy kiadónál dolgoztam, de ott beleütköztem egy üvegplafonba, ahonnan nem volt tovább feljebb. Pedig itthon kommunikáció-magyar szakon végeztem a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Tagozatán, és megszereztem a brit újságíró diplomát is, de nem engedtek előre haladni. Ezért is engedtem el, mert azt éreztem, hogy nem elég a magas szintű nyelvtudás, a közéleti és jogi jártasság, még az angol gyorsítást is megtanultam. Magyarországon könnyebb volt, mert magyar vagyok. Volt ugyan részem a kirekesztésben, mert akadtak főszerkesztők, akik nem is voltak rám kíváncsiak, miután megtudták, hogy a Való Világban szerepeltem, de a hazai szakma végül is elfogadott. Volt, hogy egyszerre hét orgánumnak „külsőztem”, és sikeresnek éltem meg a hazai karrieremet. Kint ez nem sikerült, de megalapozta a jelenemet. Kincset ért, hogy beleláttam a média működésébe, hogy vannak kapcsolataim, tudok cikket írni.

– Befogadás, elfogadás, tolerancia – életed kulcsszavai.

– Egész életemben küzdöttem az elfogadás hiányával. Gyerekként semmi másra nem vágytam, mint hogy szeressenek. Először a színházban, és ezzel párhuzamosan a zenei gimnáziumban éreztem, hogy olyan közegben vagyok, ahol mások is kicsit furcsák. Aztán fel kellett nőnöm, le kellett tisztulnom, saját magammal tisztába kellett jönnöm. hogy megtaláljam azokat a kapcsolódásokat, ahol engem tényleg elfogadnak és szeretnek. Most már vannak nagyon szoros jó barátságaim, a családban is, van egy szuper gyerekem. Tehát mindez megérkezett az életembe, de nekem nem adták könnyen. Angliában az újságíró szakmában nem fogadtak el, de ahol most dolgozom, az egy nemzetközi, nagyon befogadó, támogató közeg.

– Egy olyan világban sikerült előre jutnod, amely nem tud és nem is nagyon akar hímsovinizmusától megszabadulni.

– Ez nagyon helyfüggő is. Ahol most dolgozom, ott az egyik felsővezető egy bolgár nő, aki erős pozíciója mellett nagyon szerethető figura. Most már kezdenek ledőlni ezek a régi patriarchális rendszerek, de van, ahol még mindig kőkeményen működnek. Valószínűleg férfiként mindenhol egyszerűbb boldogulni. Amit kicsit irigylek a pasiktól, hogy ők nagyon magabiztosan tudják képviseli a saját érdekeiket, például egy fizetésemeléskor, vagy amikor a pozíciójukat tárgyalják. Én mindig nagyon törekedtem arra, hogy a nőiességemet ne veszítsem el, és hogy ölelő, szerető anya legyek – az is egy hatalmas női energia, de idestova 8 éve egyedülálló anyuka vagyok, és sok mindenben úgy kell működnöm, mint egy férfinak. Ezért próbálom ezt a két dolgot összegyúrni magamban: legyen meg mindenre való képességem, ami az élethez kell, de ne váljak férfiassá, sőt, inkább ezeket a női energiákat minél inkább kiemeljem.

– A párkapcsolataidban vársz még a nagy Őre?

– Én nagyon hiszek benne. E nagy belső munka után különösen, hogy eljött az ideje. Eddig Áron volt önkéntelenül is az első, a második, a harmadik. Most úgy érzem, hogy megérkeztem egy olyan lelkiállapotba, amikor időm, energiám, és lelkierőm is lett arra, aki majd belép. Nem sürgetem, de vágyom rá, hogy legyen mellettem partner, akivel megoszthatom az élet élményeit.

– Itthon és otthon. Milyen nyelven álmodsz?

– Most már mind a kettőn. Kilenc év után Anglia is otthon, de amikor hazajövök, azonnal itthon vagyok, minden átmenet nélkül, mert a család, a barátok, a gyerekkorom itt van, egészen 32 éves koromig itt éltem.

És én nagyon szeretek Magyarországon lenni, a szívem csücske a magyar nyelv, a magyar irodalom, költészet, a fesztiválok, a Balaton, Budapest. De már Angliában is otthon érezzük magunkat,

Áron különösen, hiszen kezdettől fogva ott járt iskolába, de már én sem érzem magam idegenül. Már megvannak azok a kulturális kapcsolódások, amelyekre éveket kellett várni, hogy értsük az ő szokásaikat, működésüket, ritmusukat, amit Magyarországon automatikusan tudunk. Aztán az ember rájön arra, hogy amikor külföldre költözik, az anyanyelvével együtt a személyiségének egy kis darabját is otthagyja. Minden más nyelven egy kicsit más emberekké válunk. De most már abban a személyiségben is otthon vagyok, amit az angol nyelv hozott.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: