55,6 km vakon a Mátrában
Kimmel Péter, a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesületének tagja a nem mindennapi kalandról így számol be:
"Nem túl rég ismertem meg Istvánt, és tudtam meg róla egy picit többet. Egy álom számára a Kinizsi 100 teljesítése. Látóként sem könnyű, de az én agyam is elég elborult, ha „marhaságokról” van szó, el is vállaltam a segítséget a megvalósításban...
Hajnalban indultunk el, minimális alvás után, sőt, még az autóval is sikerült picit nagyobb kunkorral odaérnünk a rajtba. A 6:35-ös hivatalos indulási időnk előtt egy bő perccel elindultunk és pedzegettük, tán még szükség lesz rá. A tömeg miatt azt mondtam Istinek, vegye fel a VAK SPORTOLÓ pólót, mert az előzéseknél jobban fognak ránk figyelni, no meg jobban észre is veszik ezt a nem kis vállalkozást. Természetesen LORD is elkísért minket, ha már adott volt a fuvar, nem hagytuk otthon.
A cuppogós sár kicsit marasztaló volt, de egész jó tempóban haladtunk felfelé. Bő négy órát lőttem be Kékesig, úgy voltam vele, ha ez sikerülne, adna annyi tartalékot, hogy ne kelljen izgulni a későbbiekben. Útközben mikor dolgomat végeztem, Hajduska Balázs kezdte igazgatni Isti cipőjét! Ez olyan látvány volt, amit nem lehet elmesélni! No ekkor derült ki, ez a cipő csak nagy jóindulattal nevezhető alkalmasnak erre a túrára. Többen eltettek követ vagy ágat az útról, hihetetlen volt látni! :)

Háromnegyed ötös menetidővel indultunk le és ettől az ereszkedéstől nagyon féltem… Egy bottal piszkálgattam magam előtt, Isti fogta a vállaimat, Jani fogta Istit! Nem nagyon mentem volna egyedül sem gyorsabban. Nagyon jól vettük az akadályt. Az aszfalton kis kocogás és fel a Csór-hegyre. Ketten két oldalt fogtuk és adtunk kis lendületet neki. Na itt jött a BAKI! Nem találtam a kutyát, egyszerűen nem tudtam kétfelé figyelni! Jani vitte tovább Istit. El is mondtam és kétszer csörögtem Janinak, csak húzd, ami a csövön kifér, majd jövök! Mögénk került és azt hitte, mögötte vagyunk, várt az erdőben és nem mert elmozdulni egy szakaszról, többen látták szerencsére! Már az aszfalton voltam, amikor hívott valaki, én meg kértem, húzza magával. Kétszer két kilométerem bánta, de ez van, én nem figyeltem rendesen.
Egyszer csak jött! :) Olyan érzés lehetett, mikor Lassie hazatért. Tudtam, az kell, hogy minél később tudjam őket utolérni, nekik meg nagyon kell tolni. Nem volt könnyű a terep. Tápoltam Galyatetőn és húztam is tovább. Néhol elmerültem lábszárközépig, de már nem izgatott, mentálisan nem voltam a helyzet magaslatán, a három óra alvás és a kis nátha megtette hatását.


Mátraszentlászlón fogtam be őket. Jani be akarta vinni teázni Istit, de láttam, van folyadék bőven, így el is oszlattam ezt a szándékot. Éreztem kellenek a másodpercek, a finom kis percek. Jó volt nézni ahogy mennek. Nagyon megtalálták az összhangot. Az volt az érzésem, én most nem tudnám vinni ebben a ritmusban. Isti azt mondta, most kezdi élvezni a dolgot. Janival a közös élményeinkkel próbáltuk kicsit feldobni a hangulatot. Néhol viszont szóltam, húzd jobban, told neki.
Ágasvárra fel már előreálltam, lassú volt Jani felfele, bár Isti ezt nem bánta. :) Elég jól vettük ezt a részt is, nem változtattunk a bejött stratégián. Bő két kilométer volt Mátrakeresztesig és viszonylag sík terep, ezért hajcsár voltam, folyton nyomtam neki. Szűk három óránk maradt, így három perc depót adtam. Felfelé Jani már üresben sem volt túl gyors, így előre álltam. Két bot hátra, mint a szegedi tehervonat, húztam felfelé. A Múzsla nem viccel… Nem tudom honnan vettem az erőt, de húztam izomból! Próbáltam a valóságot mondani, mi is jön még. Az volt az érzésem néha, Isti lobog a bot végén. Nyolcvan perc, ennyit szerettem volna, ha kapunk lefelé, ez volt az, amit úgy gondoltam kell. Jani leszakadt, nem tudtam utolér-e. Brutális szél volt fent, ittunk és indultunk.
Nyolcvanöt! Ennyi percünk volt, éreztem, éreztem, de menni kellett. Egyetlen pillanatra sem lehetett kiengedni útközben, ennél azért kicsit derűsebbnek gondoltam előzetesen. El volt fagyva a lábunk, a szél majdnem levitte a sapkám. Húztam lefelé és megjött Jani. Ha Jani nincs ma velünk… Na, de velünk volt! Amíg nem értük el a Diós-patakot még a felesleget sem mertem kiengedni. Németh Csabi ért utol, igaz, ő egy órakor indult. Edit rengeteg fotót készített és sokat biztatott. Huszonöt percnél kászálódtunk ki a mederből és innen 2,2 kilométer maradt hátra. Egy pár telefon, majd örömfutás! Ez már a miénk, mondtam!

Láttam Isti arcát, ahogy felszabadul. Talán a százasokon éreztem ekkora fáradtságot. Euforikus érzés volt beérni, nem nagyon lehet körbeírni sem. Ez egy olyan emberi kapcsolat, ahol feltétel nélküli a bizalom. 12:53 szintidőben ott, ahol száz százalékos adottságokkal is nehéz célba érni! Ez volt a leghúzósabb teljesítésem a tizenegyből, de nem kételkedtem a sikerben, ha felvetődött volna a kudarc lehetősége, tuti nem sikerül! Rengeteg pozitív jelet kaptunk útközben, sok biztatást és mindent köszönünk!
Ez a kis videó Enikőtől, "TÖKJÓ!" :) Ahogy Molnár Tamásék gratulálnak, ahogy jöttek Isti kezét szorongatni. Nem tudtam aludni este, csak az élmények jártak a fejemben, újra és újra végiggondoltam. Nem a cél a fontos, hanem az út, de jó volt célban lenni. Nem nehéz ez a túra, hiszen VAKON IS LEHET TELJESÍTENI! :)"
VIDEÓ: a beérkezés fantazstikus pillanatai
A túra adatai: 655 induló, 489 teljesítő. Táv: 55,6 km, Szint: 2742 m.
További részleteket ITT OLVASHATTOK
Ha gratulálnál Istvánnak és Péternek, nyomj egy lájkot!