hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Kóspál Ágnes csillagász: "Arra voltam kíváncsi, a tudósok hogyan fedeznek fel új dolgokat"
A fiatal magyar kutató nemrég védte meg az MTA doktori disszertációját, tagja a 'Nők a Kutatói Életpályán' MTA Elnöki Bizottságnak, és egyike az Akadémia közgyűlési képviselőinek is.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. március 12.


hirdetés

A csillagászokat sokan távcsővel a hónuk alatt rohangáló férfiakként képzelik el, akik egész éjjel fent vannak, és magányosan bámulják az eget. Kóspál Ágnes, az MTA fiatal kutatója maga az élő cáfolat a bennünk élő sztereotípiákra.

Nevét akkor ismerte meg a szélesebb közönség, amikor 2017-ben elnyerte az UNESCO és a L'Oréal nők számára létrehozott díját - erről korábban mi is beszámoltunk Fiatal magyar csillagászt díjazott az UNESCO című cikkünkben. A nemzetközi díjra egyébként azok pályázhattak, akik hazájukban már elnyerték a L'Oréal és az UNESCO A nőkért és a tudományért ösztöndíját. Kóspál Ágnes ezt 2015-ben érdemelte ki.

A fiatal csillagász Kiss Csabával együtt 2018-ban Detre László-díjat is kapott. Ezt azoknak a kutatóknak ítélik oda, akik a csillagászatban, valamint bolygónkkal és annak kozmikus környezetével foglalkozó fizikai kutatások területén kimagasló eredményt ért el.

"Ezek nagyon megtisztelő elismerések, amelyek megerősítettek abban, hogy jó döntés volt a kutatói pályára lépnem" - mondta Kóspál Ágnes, amikor arról kérdeztem, mit jelentettek a karrierjében ezek a díjak. "A L'Oréal-UNESCO párizsi díjátadója azért is fantasztikus élmény volt, mert nemcsak a hozzám hasonló többi fiatal díjazottal ismerkedhettem meg, hanem az életműdíjasokkal is, akik tudása, tapasztalata és sikere példakép lehet minden kutatói pályára készülő fiatal számára."

Kóspál Ágnessel a csillagászatról, a szakmai kihívásokról és a pálya nehézségéről, illetve szépségéről beszélgettünk.

- Nőként mennyire volt nehéz vagy könnyű vagy a férfiakhoz képest más úton eljutni idáig?

- Karrierem nagy részében nem igazán voltam annak tudatában, hogy nőként bármit máshogy kellene csinálnom, a kemény munka nálam alaptermészet. Persze tudatosan terveztem a karrieremet, mindig utánajártam, milyen lehetőségek vannak szakmai gyakorlatokra, hogyan szerezhetnék még több tapasztalatot. Rengeteget pályáztam és pályázok jelenleg is.

Nem félek akár ismeretlen kutatókat is megkeresni, és tanácsukat kérni. Megtanultam, hogy egy jó mentor micsoda kincs. Persze jó tisztában lenni azzal, hogy milyen extra nehézségekkel nézhet szembe egy nő a kutatói pályán.

Ez engem is segíthet bizonyos szituációk kezelésében, és ha olyan helyzetben vagyok, én is próbálom a kolléganőket segíteni.

- A laikusoknak milyen elképzelései vannak az asztrofizikusok munkájáról? Milyen tévhitek élnek a csillagászokkal kapcsolatban?

-Azt hiszem, sokakban egyfajta romantikus kép él a csillagászokról, hogy azok hóbortos, maguknak való öregurak, akik minden éjszakájukat a távcsövük mellett töltik. Valójában mi többnyire nappal dolgozunk,

a feldolgozandó adatokat ugyanis tipikusan egy távoli országbeli óriástávcsőről vagy űrtávcsőről interneten kapjuk meg. A csillagászat egy abszolút high-tech tudomány, nemzetközi együttműködésben épült, a mérnöki tervezés csúcsát jelentő egyedi eszközökkel.

A csillagászat egyedülálló a tudományterületek közt abban, hogy ezekre a nemzetközi távcsövekre a világ bármely csillagásza pályázhat az ötletével, így rendkívüli felfedező potenciál van bennük. A nemzetközi aspektus miatt pedig a sikeres asztrofizikusok egyben jó kommunikátorok és határozott tárgyalópartnerek is.

- Melyek ennek a munkának a nehézségei? És melyek a szépségei?

- Paradox módon a nehézsége és a szépsége is ugyanaz: a sok utazás és sok megbeszélés a kollégákkal. Fárasztó, amikor hetente más országba repül az ember, vagy amikor napokon keresztül percre pontosan be vannak osztva a megbeszélések, és nincs pár nyugodt óra, hogy alaposan belemélyedjen valami izgalmas programozási feladatba vagy egy bonyolultabb cikk elolvasásába.

A kollégákkal való együtt gondolkodás viszont nagyon stimuláló, és semmihez nem hasonlítható az az élmény, amikor az Andokban, Hawaii-on vagy a Kanári-szigeteken kiül az ember a távcső mellé és felnéz a fényszennyezettségtől mentes éjjeli égboltra.

Ilyenkor egyszerre vagy távol a civilizációtól, és közel is, hiszen pár lépésre ott zúgnak a távcsövek, amelyek az emberi civilizáció és innováció egyik csúcsteljesítményét jelentik.

- Van-e kedvenc csillagképe?

Hogyne, például a Hattyú, az Orion, vagy a Bika csillagkép is. Ezekben mind csillagkeletkezési területek találhatók, olyan sűrű por- és gázfelhők, amelyekben jelenleg is születnek új csillagok. Ráadásul nincsenek is tőlünk messze: az extragalaxisok több millió vagy milliárd fényévéhez képest a legközelebbi csillagkeletkezési területek mindössze néhány száz fényévre vannak, szinte a szomszédban!

- Mikor döntötte el, hogy a csillagászat lesz a szakmája?

Már egészen kis koromban elbűvölt az éjszakai égbolt látványa. Gyerekként persze még sok minden más is érdekelt az engem körülvevő természeti és technikai környezetből, de végül a csillagok iránti kíváncsiság az, amely végig megmaradt.

- Mi inspirálta, mi motiválta?

- Egyértelműen a kíváncsiság.

Tudni akartam, mi látszik az égen szabad szemmel, távcsővel, mit lehet a különböző égitestekről tudni, de leginkább arra voltam kíváncsi, hogy a tudósok honnan tudják, amit tudnak, hogyan fedeznek fel új dolgokat.

Így kezdtem a pályafutásomat azzal, hogy megtanultam a szakmához szükséges matematikai és fizikai alapokat.

- Volt-e példaképe ezen a pályán?

Nincsen konkrét példaképem, de a munkamorálomat nagyban meghatározta az a szemlélet, amelyet a szüleimtől tanultam, hogy bármit is csinál az ember, azt teljes odaadással, maximális figyelemmel és alapossággal csinálja, és próbáljon benne a lehető legjobb lenni. A mindennapi munkám során pedig sokat jelent, hogy remek kollégákkal dolgozom együtt, akik osztoznak a csillagok iránti szenvedélyemben.

Kóspál Ágnes útja a Magyar Tudományos Akadémia felé

Matematika tagozatos gimnáziumot végzett, majd az ELTE fizikus és csillagász szakát. Ezután a doktori kutatásait az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetében végezte. Már doktoranduszként kint töltött fél évet az USA-ban, a PhD fokozat megszerzése után pedig Hollandiában, a Leideni Egyetemen dolgozott hat évet.

Az MTA Lendület-ösztöndíjnak köszönhetően tért haza Hollandiából 2014-ben. A program kiváló lehetőség volt számára, hogy hosszabb távra tervezhessen. "Mivel sosem szakítottam meg a munkakapcsolatot a korábbi magyar kollégáimmal, egyértelmű volt számomra, hogy újra az Akadémia kutatóintézetébe jövök."

Kóspál Ágnes azóta még több szállal kötődik az MTA-hoz, nemrég védte meg az MTA doktori disszertációját, tagja az MTA köztestületének, a "Nők a Kutatói Életpályán" MTA Elnöki Bizottságnak, és márciustól egyike az MTA közgyűlési képviselőinek is.

- Mi a pontos szakterülete?

- A csillag- és bolygókeletkezés,

tehát azt kutatom, hogyan alakulnak ki a Naphoz hasonló csillagok és bolygórendszereik.

Csillagászati léptékkel mérve egy néhány százezer vagy néhány millió éves csillag még fiatalnak számít, és sok csillagkörüli anyag veszi körül egy korong formájában. Ezek a csillagkörüli korongok építik fel a csillagot, és ezek a bolygók szülőhelyei is. Én a legmodernebb csillagászati műszerekkel vizsgálom ezeknek a csillagkörüli korongoknak a szerkezetét és számítógépes modellekkel próbálom felderíteni a megfigyelések mögött rejlő fizikai törvényszerűségeket.

- Milyen célokat tűzött ki maga elé a következő évekre?

- Az MTA és az Európai Kutatási Tanács támogatásának köszönhetően jelenleg egy nemzetközi összetételű kutatócsoportot vezetek. A nyertes pályázatomban annak megértését tűztem ki célul, hogy a csillagkörüli korongok szerkezete hogyan befolyásolja a csillag felépítését, és milyen hatással van a korongban keletkező bolygók kémiai vagy ásványtani összetételére. Ennek megfelelően kollégáimmal új megfigyeléseket végzünk a fiatal csillagok egy speciális csoportjára, olyan csillagokra, amelyek jelenleg fokozott ütemben vonzanak magukhoz anyagot a csillagkörüli korongról, valamint számítógépes szimulációkat is végzünk a korong és az anyagáramlás modellezésére.

- Kikkel dolgozik együtt, kik támogatják a munkáját?

A kutatócsoportom főleg fiatal posztdoktori kutatókból áll. A helyi együttműködőkön kívül tagja egy amerikai, egy kínai, egy mexikói és egy indiai kolléga is, mind megbízható, alapos, proaktív munkatárs.

Azokon kívül, akikkel egy intézetben dolgozom, kiterjedt nemzetközi együttműködői hálózatom is van az USA-tól Németországon és Franciaországon keresztül Tajvanig, így aztán az e-mailek éjjel-nappal jönnek-mennek, és néha a különböző időzónák miatt nem egyszerű megszervezni a telekonferenciákat. Az ő szakértelmük azonban elengedhetetlen a projektjeink sikeréhez, és ahhoz is, hogy kollégáimmal új ismereteket szerezhessünk.


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:




Ezért nem hiszik el a rajongók, hogy Michael Jackson bűnös lenne
A rajongás természetéről gondolkodtunk, akárcsak a The Washington Post újságírója.
Szajki-Vörös Adél, forrás: The Washington Post, fotók: Twitter, YouTube - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

Michael Jackson ártatlan, Michael Jackson bűnös - a rajongók, a Jackson ártalanságában hívők és a Neverland elhagyása főszereplőinek hitelt adók csaptak össze és fordulnak egymás ellen több hete világszerte. A jelenség kicsit a mindenkori választásokhoz hasonlítható: nincs köztes döntés, nincs kompromisszum, Jackson vagy pedofil volt, vagy nem. Ráadásul a párhuzam a jelenség döntési mechanizmusában is megmutatkozik, hiszen az átlagszavazó nem mélységeiben tájékozódva, információval gazdagon felvértezve húzza be az x-et, hanem sokszor érzelmi alapon. Ez természetes működés: emberek vagyunk, érzelmekkel, és emberekre szavazunk (akik nem mellesleg a jövőnkért dolgoznak. Vagy nem. Mindenesetre sokan közülük sikerrel az érzelmeinkre próbálnak hatni). Ugyanígy komoly érzelmekkel viszonyulunk egy sztárhoz, sőt, ebben az esetben a legnagyobb világsztárhoz, aki valaha létezett. Nem tudunk nem így viszonyulni hozzá, hiszen a művészete is erről szólt: érzelmekről énekelt és érzelmeket váltott ki. Emellett ellentmondásos figura volt egész életében, s ugyanilyen ellentmondásos ez a helyzet is, ami most kialakult a Neverland-dokumentumfilm bemutatásának utóéletében.

?????? ?????? on Twitter

Can I get an 'Amen' up in here?! #MJInnocent

A Washington Post a minap a rajongói tagadás jelenségével foglalkozott, azaz pontosabban azzal a jelenséggel, ami igazából magától értetődő: hogy Jackson rajongói tűzön-vízen keresztül kiállnak halott bálványuk mellett. Ha már a bálványimádás analógiánál tartunk, könnyen eszünkbe juthat a rajongókat elvakító bálvány. Talán ebben az esetben sem képesek meglátni bizonyos dolgokat a fényétől? A divergens gondolkodás nem a nagy többség jellemzője, talán ezért is logikus ez a reakció is: egy "szenttől" nem fogadható el, hogy noha a művészetében tiszta dolgokat alkotott, de otthon, a négy fal között talán valami mocskosat is művelt. Pedig Jimmy Safechuck és Wade Robson is ezt állítják a dokumentumfilmben: hogy Jacksonnak volt egy jó oldala is, és igenis, sokat adott a világnak.

Ráadásul állítólag Jackson maga is bántalmazás áldozata volt - ám a rajongók szerint ő itt áldozat, nem elkövető. Pedig a pszichológiai törvényszerűségek szerint bizony az áldozatból - esetünkben: gyermekkori bántalmazottból - gyakran válik elkövető... Ami nem kérdőjelezi meg az áldozati létét és a saját tragédiáját. Mert a magam részéről ebben az ügyben egyetlen dologgal kapcsolatban vagyok biztos - mással hogy is lehetnék? - : hogy Michael Jackson egy nagyon boldogtalan, tragikus figura volt. "Imádom a színpadot. Ott tudnék aludni a színpadon - mondta egy, a pályája csúcsán készült interjúban. - Mindig elszomorodom, amikor vége egy koncertnek." Az idézet magáért beszél: a művész csak az önfeledt flow-állapotban tudta megtapasztalni az örömet. Egy másik, a nyolcvanas évek elején készült interjúban Jackson arról beszélt, hogy "mostanában" kezd el ismerkedni a barátsággal. Mert addig nem voltak barátai. És bevallja, hogy az élet valódi dolgai nagyrészt - húszas éveiben járt - még mindig idegenek a számára. Hát mi ez, ha nem tragédia? De térjünk vissza a Washington Post cikkéhez.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Külföldre vágynak a szomolyai fiatalok
Saját készítésű videóban mondják el a Borsod megyei faluban élő roma fiatalok, hogyan képzelik el az életüket tíz év múlva: külföldön dolgoznak, családjuk van és sokat keresnek.
Mizsur András írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

A nyolc perces kisfilmből az is kiderül, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a magyarországi jelenben. A videó elkészítésében a Parforum Részvételi Kutató Műhely segítette a gyerekeket, korábbi projektjükben helyi roma nők beszéltek arról, milyen tapasztalatuk van az egészségügyről.

A Parforum Részvételi Kutató Műhely projektjében 14-18 éves roma fiatalok vettek részt a Borsod megyei Szomolyáról. Az volt a cél, hogy a részvételi művészet módszereivel dolgozzanak fel egy témát, ennek végeredménye lett a nyolc perces kisfilm. A téma tehát – a fiatalok jövőképe – adott volt, az viszont teljes mértékben rájuk volt bízva, hogyan valósítják meg ezt, mondta Horváth Kata társadalomkutató, a British Council támogatásával megvalósuló projekt vezetője. A videókészítés előtt szociodrámás foglalkozásokat is tartottak nekik, ezek során derült ki, hogy már fiatalon mennyire foglalkoztatja őket a kiszolgáltatottság érzése.

Egy korábbi projekt miatt esett a szervezők választása a borsodi falura: akkor szomolyai roma nők készítettek színházi előadást arról, hogy milyen tapasztalataik vannak az egészségügyről. (Erről az Abcúg korában ebben a cikkében írt.) Így kerültek kapcsolatba a Szomaro nevű helyi roma szervezettel, most is ők segítettek résztvevőket toborozni a videós elkészítéséhez. Máshol más témával és korosztállyal indítottak hasonló projektet; Lucfalván meseíráson keresztül dolgozták fel a gyerekekkel, hogy mit jelent számukra a félelem és a bátorság, míg Nyíregyházán fiatal felnőttek az adósság témáját járták körbe.

Horváth Kata szerint annak ellenére, hogy csupán négy hétvégét ölelt fel a program, a fiataloknak mégis fontos tapasztalat lehetett, hogy közösen értékes dolgot tudnak létrehozni. Másrészt sokat tanulhattak a videókészítésről: hogyan néz ki egy forgatás, hogyan kell megvágni egy videót – ebben a Zöldpók Alapítvány stábja volt segítségükre.

Ha kíváncsi vagy a videóra is, lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x