hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Klein Dávid: A pozitív és a negatív kritikák sem raknak rám nagyobb terhet
Az egyik legismertebb magyar hegymászó Suhajda Szilárddal közösen indul a Föld második legmagasabb csúcsára, immár másodjára. Páros interjú.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. március 07.


hirdetés

Mint azt megírtuk, a napokban hivatalosan is bejelentették, hogy Klein Dávid és Suhajda Szilárd júniusban újra megpróbálja megmászni a 8611 méter magas K2-t.

A páros először 2016-ban tűzte ki ezt a célt – az volt az első közös expedíciójuk –, de akkor egy lavina miatt vissza kellett fordulniuk.

A budapesti sajtótájékoztató után meséltek terveikről.

– Miben fog különbözni a mostani K2-expedíció a három évvel ezelőttitől?

Klein Dávid: Remélhetőleg abban, hogy feljutunk a csúcsra... (nevet) De komolyra fordítva, 2016 óta szerintem sokkal összeszokottabb csapat lettünk, valamint vannak objektív körülmények is, amik biztatóak. Idén különösen sok erős expedíció lesz fent a K2-n, és bár a tömeg egy nyolcezres hegyen inkább hátrány, mint előny, de ha erős és kompetens csapatok vonulnak fel, akkor az egyes táborok kiépítése sokkal könnyebb, hiszen mindenki összedolgozik.

– Három hónap múlva indultok, hogyan telnek majd addig a napjaitok, mennyire szoros az időbeosztás?

Suhajda Szilárd: Ami állandó munkát jelent, az a felkészülés, folyamatosan edzünk egyénileg és párban is. Emellett a jelenlegi szakaszban még bőven akad logisztikai, adminisztratív teendő is, ez szintén sok időt elvesz. De minél közelebb kerülünk az induláshoz, annál jobban tudunk csak a konkrét feladatra, tehát a hegyre és az edzésmunkára koncentrálni.

– Hány fős lesz a csapatotok? Utazik még valaki rajtatok kívül?

KD: Az alaptáborig egy-két partnerünk lehet, hogy elkísér majd bennünket, ez egy nagyon szép és izgalmas, kihívásokban gazdag túra. Valószínűleg egy operatőr is jön majd, hogy addig is minél intenzívebben tudósíthassunk az expedícióról. Utána viszont a hegyen már nem lesz velünk más.

Az itthoni csapat az edzővel, kommunikációs szakemberrel, meteorológussal együtt 4-5 főt tesz ki, de ők persze mással is foglalkoznak az expedíció mellett.

Azt viszont érdemes kihangsúlyozni, hogy bár mi ketten vagyunk a reflektorfényben, ez az egész valójában mégis csapatmunka. A háttérben maradók ugyanannyira megérdemlik az elismerést, hiszen nélkülük elindulni se tudnánk.

– Kettőtök között milyen a dinamika, miben különbözik leginkább egy páros expedíció ezen a szinten attól, ha egyedül másztok?

KD: A mászás ketten fizikai értelemben is könnyebb: ha egyedül mész, az nem azt jelenti, hogy feleannyi cuccot kell vinned, mintha ketten mennétek. Csomó dologra így is, úgy is szükség van, ezért jóval könnyebb elosztani a terhet, ha többen vagytok.

Ennél még fontosabb, hogy a szakmai döntéseket is ketten hozzuk meg. Ha valamiben bizonytalanok vagyunk, tudunk egymásnak segíteni, ütköztetni az érveinket.

SSZ: Igen, valóban kiegészítjük egymást... Az első kérdésre visszatérve, a 2016-oshoz képest a jelenlegi expedíciónk abban is nagyon más, hogy akkor, 2016-ban indultunk útnak először közösen. Idén már összeszokott párosként vágunk neki a hegynek és talán az is igaz, hogy az idei expedícióra készültünk a legalaposabban, ebbe raktuk bele a legtöbb munkát. Reméljük, meglesz az eredménye.

– Dávid, rólad szerintem mondhatjuk, hogy elég megosztó személyiség vagy: főleg a legutóbbi sikertelen Everest-expedíció után jelentek meg olyan vélemények, amelyek azt firtatták, „kamugép vagy bölcs hegymászó” vagy-e a többszöri visszafordulás miatt. Mekkora figyelmet, illetve jelentőséget tulajdonítasz ezeknek?

KD: Nem tudom, hogy én személy szerint mennyire vagyok megosztóbb személyiség a többieknél, az expedíciós hegymászók alapvetően azok szoktak lenni. Hol azért, mert a közvélemény szerint túl sok kockázatot vállalunk, hol pedig azért, mert úgy vélik, hogy túl óvatosak vagyunk.

Én igyekszem csak a szakmai visszajelzésekre koncentrálni, például arra, hogy két egymást követő évben kaptam meg a hazai szövetségtől az Év mászása elismerést. A jól sikerült 2015 és 2016 után 2017 és 2018 valóban nehéz évek voltak.

– Akkor a közvélemény nem is rak rád nagyobb terhet, vagy plusz elvárást a mostani expedíció előtt?

KD: Nem, szerintem nem is volna szerencsés, ha akár a pozitív, akár a negatív kritikák befolyásolnák a tevékenységemet. A feladat önmagában is elég nehéz, szakmai értelemben kell megoldani, és a döntésekre csak olyan dolgoknak szabad hatnia, mint például az aktuális időjárás, vagy a fizikai állapotom. Annak, hogy idehaza az emberek lelkesednek, vagy éppen mérgesek, vagy csalódottak, egyáltalán nem szabad hatással lennie rám.

– Egy csúcs megmászása (adott esetben első magyarként) számotokra mekkora részben egyéni siker, és mennyire az országé?

KD: Sosem köntörfalaztam, ha erről volt szó: elsősorban azért mászok hegyeket, mert szeretek hegyeket mászni. Én, illetve jelen esetben mi ketten vagyunk azok, akik ezt az egészet átéljük. Ugyanakkor nagyon jó érzés, ha közben mások is örülnek az elért eredményeinknek, és dicsőségnek tartják a magyar expedíciós hegymászásra nézve. A motivációmat viszont nem ez adja.

SSZ: A hegymászás abból a szempontból fekete báránynak számít a többi sportág között, hogy nincs a szó szoros értelmében vett közönsége. Ott vagyunk a világ végén, és élsportolói attitűddel küzdünk egy adott cél eléréséért, viszont senki nincs körülöttünk, aki a helyszínen szurkolna értünk. Persze nagyon sokan kíváncsiak, és a technikai fejlődésnek hála egyre több mindent tudunk már élőben, a hegyről közvetíteni, de a dolgok egy része továbbra is csak utólag jut el a nagyközönséghez.

Abban én is egyetértek, hogy maga a tevékenység kicsit öncélú, ugyanakkor örömmel tölt el, hogy ennyi ember követi figyelemmel és érzi magáénak a sikereinket. De amikor kint vagyunk, elsősorban a feladatra és a túlélésre koncentrálunk.

– Nem sok profi magyar hegymászóról hallani rajtatok kívül, legalábbis ekkora médiafigyelmet biztos nem kap senki más az utóbbi években. Milyennek látjátok a sportág helyzetét idehaza?

KD: Először is fontos tisztázni, maga a sportág nagyon összetett. Ha korcsolyát veszel a lábadra, akkor is rengeteg mindent csinálhatsz, a gyorskoritól kezdve a jégtáncig. Kicsit ilyen a mi helyzetünk is: az expedíciós hegymászáson túl létezik például teremmászás, vízjégmászás, klasszikus alpinizmus és még hosszan lehetne sorolni.

Igaz, hogy a himalájai hegymászás mindig kiemelt figyelmet kap – hiszen a nyolcezres csúcsok valóban grandiózusak –, és ez valószínűleg így is fog maradni mindig. Mi viszont feladatunknak érezzük, hogy ebből a kiemelt figyelemből kicsit visszaforgassunk, és felhívjuk a figyelmet a magyar hegymászók által elért más teljesítményekre is.

SSZ: Szerintem sem az expedíciós hegymászás a sportág csúcsa, ez csak egy műfaj a sok közül. Azt viszont nagyon is fontos kiemelni, hogy mindegyiknek megvannak a maga rendkívüli tehetségei hazánkban is – erre igyekszünk rendszeresen rámutatni a nyilvánosság előtt is.

– Vannak mentoráltjaitok, akik a következő generációt adhatják a ti műfajotokban?

KD: Azt hiszem, látni már azt a következő generációt, akik a hazai expedíciós hegymászásban is meghatározók lesznek utánunk.

Három nyolcezres csúcs hiányzik még a Himalája Koronája projekt teljesítéséhez és bízom benne, hogy ebben azért még nekünk is részünk lesz – emiatt is megyünk most a K2-re. Ha sikerül mindegyik, a magyar expedíciós hegymászásnak új célokat kell keresnie, amiben már az utánunk jövőknek is komoly szerepe lehet.

Amennyiben megkeresnek minket, mi nagy örömmel adunk tanácsot, segítünk és adjuk át azt, amit tanultunk az évek során.

– Tehát most a maradék három csúcs megmászása az elsődleges cél. Ameddig nem sikerül, máshová nem is szerveztek expedíciót?

KD: Ilyen ígéretet nem tennék, mert sok szép cél és álom kavarog a fejemben, de annyi biztos, hogy ez áll a tevékenységünk fókuszában jelenleg.

SSZ: Számos egyéb hegymászó-ambíciónk is van, de ami a nyolcezreseket illeti, mindenképp erre a három csúcsra szeretnénk koncentrálni a következő években.

– Együtt mentek mindenhová?

KD: Igen, mi vagyunk az Eseményhorizont csapat, így tervezünk indulni minden alkalommal.

– Hány éves korig lehet fizikai kondival bírni az évi rendszerességű expedíciózást? Van tervetek arra, meddig folytatnátok?

KD: Az egyik kritika az expedíciózással kapcsolatban, hogy ez egy önző tevékenység. Erre két dolgot lehet válaszolni – vagy szabadkozni, hogy „nem, én márpedig nem ezért csinálom”, vagy beleállni.

Én az utóbbit választom: ahogy az előbb is elmondtam, nagyon örülök neki, ha az, amit csinálok, másokat is jó érzésekkel tölt el, de az expedíciózást szerintem csak azért érdemes csinálni, mert te magad szeretnéd. Ad valamit, tanulsz belőle, örömet okoz, satöbbi.

Amíg ezek adottak, és amíg képes vagyok rá, hogy oxigénpalack nélkül csináljam, nem fogom abbahagyni.


KÖVESS MINKET:





Ezért nem hiszik el a rajongók, hogy Michael Jackson bűnös lenne
A rajongás természetéről gondolkodtunk, akárcsak a The Washington Post újságírója.
Szajki-Vörös Adél, forrás: The Washington Post, fotók: Twitter, YouTube - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

Michael Jackson ártatlan, Michael Jackson bűnös - a rajongók, a Jackson ártalanságában hívők és a Neverland elhagyása főszereplőinek hitelt adók csaptak össze és fordulnak egymás ellen több hete világszerte. A jelenség kicsit a mindenkori választásokhoz hasonlítható: nincs köztes döntés, nincs kompromisszum, Jackson vagy pedofil volt, vagy nem. Ráadásul a párhuzam a jelenség döntési mechanizmusában is megmutatkozik, hiszen az átlagszavazó nem mélységeiben tájékozódva, információval gazdagon felvértezve húzza be az x-et, hanem sokszor érzelmi alapon. Ez természetes működés: emberek vagyunk, érzelmekkel, és emberekre szavazunk (akik nem mellesleg a jövőnkért dolgoznak. Vagy nem. Mindenesetre sokan közülük sikerrel az érzelmeinkre próbálnak hatni). Ugyanígy komoly érzelmekkel viszonyulunk egy sztárhoz, sőt, ebben az esetben a legnagyobb világsztárhoz, aki valaha létezett. Nem tudunk nem így viszonyulni hozzá, hiszen a művészete is erről szólt: érzelmekről énekelt és érzelmeket váltott ki. Emellett ellentmondásos figura volt egész életében, s ugyanilyen ellentmondásos ez a helyzet is, ami most kialakult a Neverland-dokumentumfilm bemutatásának utóéletében.

?????? ?????? on Twitter

Can I get an 'Amen' up in here?! #MJInnocent

A Washington Post a minap a rajongói tagadás jelenségével foglalkozott, azaz pontosabban azzal a jelenséggel, ami igazából magától értetődő: hogy Jackson rajongói tűzön-vízen keresztül kiállnak halott bálványuk mellett. Ha már a bálványimádás analógiánál tartunk, könnyen eszünkbe juthat a rajongókat elvakító bálvány. Talán ebben az esetben sem képesek meglátni bizonyos dolgokat a fényétől? A divergens gondolkodás nem a nagy többség jellemzője, talán ezért is logikus ez a reakció is: egy "szenttől" nem fogadható el, hogy noha a művészetében tiszta dolgokat alkotott, de otthon, a négy fal között talán valami mocskosat is művelt. Pedig Jimmy Safechuck és Wade Robson is ezt állítják a dokumentumfilmben: hogy Jacksonnak volt egy jó oldala is, és igenis, sokat adott a világnak.

Ráadásul állítólag Jackson maga is bántalmazás áldozata volt - ám a rajongók szerint ő itt áldozat, nem elkövető. Pedig a pszichológiai törvényszerűségek szerint bizony az áldozatból - esetünkben: gyermekkori bántalmazottból - gyakran válik elkövető... Ami nem kérdőjelezi meg az áldozati létét és a saját tragédiáját. Mert a magam részéről ebben az ügyben egyetlen dologgal kapcsolatban vagyok biztos - mással hogy is lehetnék? - : hogy Michael Jackson egy nagyon boldogtalan, tragikus figura volt. "Imádom a színpadot. Ott tudnék aludni a színpadon - mondta egy, a pályája csúcsán készült interjúban. - Mindig elszomorodom, amikor vége egy koncertnek." Az idézet magáért beszél: a művész csak az önfeledt flow-állapotban tudta megtapasztalni az örömet. Egy másik, a nyolcvanas évek elején készült interjúban Jackson arról beszélt, hogy "mostanában" kezd el ismerkedni a barátsággal. Mert addig nem voltak barátai. És bevallja, hogy az élet valódi dolgai nagyrészt - húszas éveiben járt - még mindig idegenek a számára. Hát mi ez, ha nem tragédia? De térjünk vissza a Washington Post cikkéhez.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:




Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Külföldre vágynak a szomolyai fiatalok
Saját készítésű videóban mondják el a Borsod megyei faluban élő roma fiatalok, hogyan képzelik el az életüket tíz év múlva: külföldön dolgoznak, családjuk van és sokat keresnek.
Mizsur András írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 25.


hirdetés

A nyolc perces kisfilmből az is kiderül, mennyire kiszolgáltatottnak érzik magukat a magyarországi jelenben. A videó elkészítésében a Parforum Részvételi Kutató Műhely segítette a gyerekeket, korábbi projektjükben helyi roma nők beszéltek arról, milyen tapasztalatuk van az egészségügyről.

A Parforum Részvételi Kutató Műhely projektjében 14-18 éves roma fiatalok vettek részt a Borsod megyei Szomolyáról. Az volt a cél, hogy a részvételi művészet módszereivel dolgozzanak fel egy témát, ennek végeredménye lett a nyolc perces kisfilm. A téma tehát – a fiatalok jövőképe – adott volt, az viszont teljes mértékben rájuk volt bízva, hogyan valósítják meg ezt, mondta Horváth Kata társadalomkutató, a British Council támogatásával megvalósuló projekt vezetője. A videókészítés előtt szociodrámás foglalkozásokat is tartottak nekik, ezek során derült ki, hogy már fiatalon mennyire foglalkoztatja őket a kiszolgáltatottság érzése.

Egy korábbi projekt miatt esett a szervezők választása a borsodi falura: akkor szomolyai roma nők készítettek színházi előadást arról, hogy milyen tapasztalataik vannak az egészségügyről. (Erről az Abcúg korában ebben a cikkében írt.) Így kerültek kapcsolatba a Szomaro nevű helyi roma szervezettel, most is ők segítettek résztvevőket toborozni a videós elkészítéséhez. Máshol más témával és korosztállyal indítottak hasonló projektet; Lucfalván meseíráson keresztül dolgozták fel a gyerekekkel, hogy mit jelent számukra a félelem és a bátorság, míg Nyíregyházán fiatal felnőttek az adósság témáját járták körbe.

Horváth Kata szerint annak ellenére, hogy csupán négy hétvégét ölelt fel a program, a fiataloknak mégis fontos tapasztalat lehetett, hogy közösen értékes dolgot tudnak létrehozni. Másrészt sokat tanulhattak a videókészítésről: hogyan néz ki egy forgatás, hogyan kell megvágni egy videót – ebben a Zöldpók Alapítvány stábja volt segítségükre.

Ha kíváncsi vagy a videóra is, lapozz!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x