hirdetés
Királyi esküvő: Amikor a kék vért felvizezi Hollywood – és jót tesz neki
A faarcú brit arisztokráciát rég lepte meg annyira valami, mint Harry herceg és Meghan Markle tegnapi esküvője. A Windsor-házat pedig rég csapta meg ennyire az – egészséges – változás szele. Vélemény.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2018. május 20.


hirdetés

Aki élt kint, vagy csak látott életében brit történelmi miliőt idéző filmet – elég egy szimpla Agatha Christie Poirot adaptációra gondolni -, tudja, hogy a „külföldi” tradicionálisan afféle szitokszó volt a briteknél. Jó, persze csak fű alatt, de a főcsapású közvélemény – és főként a felsőbb osztályok – évszázadok óta gyanakodva fogadtak mindent, ami idegen, vagyis „nem angol”. Természetesen mára ez jócskán finomodott, London az egyik leginkább multikulti város, negyedmillió magyar is az Egyesült Királyságban él, de a berögződés még most is tetten érhető.

Épp ezért történelmi pillanatnak tekintem, amikor Harry herceg tegnapi esküvőjén a Windsorok – élükön a trónöröklési sorban az előkelő második helyen álló Vilmos herceggel – kis híján röhögőgörcsöt kaptak a Szent György kápolnában az amerikai episzkopális egyház püspöke, Michael Bruce Curry beszéde alatt.

Az afro-amerikai egyházfő elképesztő show-t hozott össze – nyilván tudta, hogy ez élete prédikációja, hiszen világszerte milliók hallgatták élőben. Szédítő beleéléssel gesztikulálva éltette a szeretet hatalmát, széles gesztusokkal hadonászott és mutogatott, egyszerűen elbűvölő volt, sőt amikor érezte, hogy kicsit hosszúra nyújtja a mondókáját, az ifjú párnak is lazán odaintett: „Mindjárt össze lesztek adva, nyugalom.” A döbbent vendégsereget pásztázó kamera ekkor állapodott meg Vilmos arcán, aki jól láthatóan elfojtott egy nevetést, még az ajkát is beharapta.

Ekkor már tudtam, hogy Meghan Markle – bocsánat, most már Sussex hercegnéje – érkezésével a brit királyi házban többé semmi sem lesz ugyanolyan. A laza kontyot, alig sminket és szinte provokatívan egyszerű fehér menyasszonyi ruhát viselő (azért egy Givenchy darab volt) amerikai színésznő olyan természetességgel jött, látott, győzött, és vette le a lábáról Harryn kívül a teljes Windsor-házat, mint ahogy Michael Curry tette a karót nyert vendégsereggel – és valószínűleg a tévénézők és netezők tízmillióival.

A tegnapi ceremónia véleményem szerint egyértelműen magán viselte Meghan keze nyomát, és egyúttal a brit királyi ház dicséretre méltó alkalmazkodási képességét. Minden fontos hagyomány megmaradt, mégis minden más volt. Egy – bocsánat a szóért – „dögös”, progresszív, a világ sokszínűségét éltető, mégis meghatóan lényegre törő szeretet-ünnep volt az egész, a világsláger„Stand by Me”-t éneklő, ringó csípőjű gospel-kórussal, a BBC tehetségkutató versenyén győztes csellistával, és a közeli felvételeken összetéveszthetetlenül csillogó orr-piercinget viselő örömanyával (akinek egyébként végig olyan visszafogott meghatottság volt az arcán, hogy már azért megérte megnézni az egészet).

Amióta Diana és Charles kisebbik fia – egyébként a királyi család egyik legnépszerűbb tagja – bejelentette, hogy elveszi amerikai szerelmét, publicisták, hírességek és egyéb véleményvezérek tömkelege találgatta, vajon mennyire lesz ez a frigy tartós, hogyan tud majd egy elvált, kaliforniai sorozat- és instasztár alkalmazkodni a Windsor-ház kőkemény protokolláris elvárásaihoz, és persze megvádolták Miss Markle-t, hogy részéről csak hírnév-hajhászás és személyes márkaépítés az egész.

Nos, én személy szerint úgy gondolom, az vesse Meghanre az első követ, aki nő létére nem csapott volna le a világ tegnapig legvágyottabb agglegényének számító Harryre, ha lehetősége nyílik rá, és azt se rójuk fel neki, ha esetleg a „siker-pénz-csillogás” trió is benne van nála a pakliban. Másnál is bőven benne lenne, ne legyünk álszentek. Azt sem tudom, mennyire lesz életképes ez a házasság, senki sem lát a jövőbe, viszont ha már márkaépítésről beszélünk, a Windsor-ház szerintem legalább annyit nyert az új hercegnével, mint ő velük.

A tegnapi ceremónia a legjobb példa erre: minden tekintetben olyan volt, mint egy tavaszi fuvallat, tovább libbentette a monarchia döcögő, eddig kizárólag a Vilmos-Katalin kettősnek köszönhetően felfrissített intézményét, egy lehetséges 21. századi, fiatalosabb, lazább, befogadóbb és szerethetőbb irányba.

Akit pedig ez az egész nem érdekel, annak azt javaslom, legalább annyira pillantson bele, hogy lássa Harry arcát, amikor arája az oltárhoz érkezik, és megáll vele szemben. Azt hiszem, nincs nő a világon, aki ne vágyna arra, hogy legalább egyszer az életben egy férfi úgy nézzen rá, ahogyan a herceg akkor, ott a választottjára.

Windsor-ház ide, hagyományok oda, a vak is látja, hogy ez bizony - igazából szerelem.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, mielőtt tönkremegy, már szerencséd van”
Ezt nem én mondtam, hanem egy kardiológus barátom, akinek óriási pacientúrája van ‘szívzűrös’ emberekből. Minden értelemben. Szerinte a házasság intézményének lejárt a szavatossága. Nehéz nem egyetérteni vele. Vélemény.
Hargitay Judit. Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. április 24.



Egyszer, gyerekkoromban megkérdeztem az “ángyimat” – nagyszüleim falujában így hívtuk a nagy-nagynénit, vagyis a nagypapám testvérének a feleségét – hogy hogyan kérte meg a férje a kezét. Épp tésztát metélt, a szamurájkardnak is beillő, hatalmas kést letette a vágódeszkára, lisztes csuklóját végighúzta a fejkendőjén, aztán elérzékenyülten annyit mondott: “Hát, azt mondta, hogy Rozi, gyere mán hozzám, annyi munka van a ház körül meg a fődeken, hogy nem győzzük erővel.” Az ángyim 17 éves volt akkor.

Félreértés ne essék, szerették egymást. Egy életet éltek és dolgoztak le együtt, lett két szép lányuk, nemigen volt idejük azon gondolkodni, vajon hová vezet a kapcsolatuk, és meg tudták-e valósítani önmagukat. Ángyim még nekem is azt mondta az esküvőm előtt: “Egy lánynak akkor köll férjhöz mönni, amikor viszik.”

Azóta eltelt úgy hatvan-hetven év. Az utóbbi egy-két évben nagyon sok emberi sors fordult meg a szemem előtt és a “kezem alatt” (hozzám fordultak, és írtam róluk). A cikkeimet olykor “hangulatkeltésnek” titulálta egy-két olvasó, leveleket is kaptam, hogy minek írok szénné csalt férjekről, a reménytelen párkeresésbe belefáradt, harmincas nőkről, a szerelmet a szexszel egyenértékűnek gondoló huszonévesekről, kettős életet élő, önmaguknak is hazudozó, maszkoló, sumákoló, különböző párkapcsolati csapdákban vergődő emberekről.

Számonkérték, miért nem írok boldog emberekről. Leszámítva azt a tényt, hogy de, elég sokszor írok, a válaszom az: azért, mert nagyon sok ember nem boldog. És a címben idézett kardiológus barátommal sajnos egyet kell, hogy értsek: óriási baj van a házasságokkal.

A szemünk előtt szálazódik szét egy intézmény, amelynek évszázadokon át megvoltak a maga keretei, amihez így vagy úgy, de mindenki tartotta magát. De most már hiába kapaszkodunk belé, hiába öntjük nyakon rózsaszín, dizájner menyasszonyi ruhás-limuzinos-babagügyögős cukormázzal, a házasság, mint két ember megbonthatatlan, életre szóló szövetsége, egyszerűen társadalmi szinten oszladozóban van.

Hadd idézzem 99 éves nagyapám véleményét: “Kislányom, szerintem húsz év múlva Európában meg is fogják szüntetni, kitalálnak helyette valami mást, mondjuk egy ötéves élettársi szerződést, amit meg lehet hosszabbítgatni, ha nagyon akarják.”

Bár ez természetesen elég borongós jóslat egy közel százéves embertől – aki 63 évet élt le házasságban, míg megözvegyült –, azért érdemes odafigyelni rá. A házasságokat annak idején valóban kőkeményen összetartó erők – a vallás, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárások, életvezetési szabályok, a gazdasági érdekközösség, és persze a “rangon alul nem”, tehát a hasonló a hasonlóval (itt a neveltetésre, háttérre, értékrendre gondolok) elve – egyszerűen mára nincsenek. Szó nincs arról, hogy régen, mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt (nem is kell messzebbre visszanézni) egy házasember vagy asszony boldogabb lett volna, mint ma. De egyvalamiben biztos lehetett: ha Isten színe előtt házasságot kötött, abból hivatalosan kilépni csak a teljes emberi-társadalmi-anyagi megsemmisülés árán lehetett.

Egy felvállalt házasságtörő egy életre szóló szégyenbélyeget ütött magára. Nem jelenhetett meg nyilvánosan, egyetlen ismerőse sem állt vele szóba többé, és ha nem volt valahonnan saját vagyona, az éhhalált kockáztatta. Igen, akkor is léptek félre (sőt, a félrelépésnek is voltak intézményes keretei, gondoljunk csak a férfiak esetében a bordélyokra, a nőknél pedig a “házibarátra”), de a dolgot elintézték a négy fal között, “okosba”. A házasság, kifelé, szent és sérthetetlen maradt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Vicc, hogy ezt a két nap pihenést tavaszi szünetnek hívják
„Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg.” Vélemény.
DMPG cikke, fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 24.



Lehet, hogy hibás felnőtt aggyal gondolni a gyerekeinket érintő dolgokra, de valahol a józan, paraszti ész is azt mondatja velem: már megint egy picit a Mátyás királyos népmese szereplői lettek a diákok, szülők és tanárok.

Az amolyan "hozott is, meg nem is, kapott is, meg nem is"-féle tavaszi szünet utolsó napján kicsit úgy érzem, ez a tavaszi szünet tényleg mintha csak a mesében lett volna: volt is, meg nem is.

A 2019-es tavaszi szünet április 18-án csütörtökön kezdődött a legtöbb helyen, és a gyerekek április 24-én mennek ismét iskolába.

Egész jól hangzik ez így, ha nem lenne becsapós, hiszen a napok között ott van két piros betűs ünnep (ami amúgy is szabad) és két hétvégi nap (ami szintén amúgy is szabad). És ha már nettósítjuk ezt a bizonyos tavaszi szünetet, rögvest kiderül: gyermekeink kaptak két napot pihenni, feltöltődni.

Kettőt.

Mindezt úgy, hogy utoljára négy hónapja pihenhettek egy nagyobbat, akkor volt ugyanis a téli szünet. Túl vannak a januáron, a februáron, a márciuson, és szinte végigfutott már április is, amikor kaptak két napot arra, hogy egy picit eleresszék a mindennapos stresszt, hogy tudjanak adott esetben többet és tovább aludni, hogy ne azzal teljen a nap, hogy 7-8 órányi iskolai fejtágítás után még hány tantárgyból van több oldalnyi lecke.

Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg. Kétségkívül ez az a pont, ahol talán sokan arra gondolnak "annak idején mi is túléltük az iskolát". Ők feltehetően azok, akik nem tapasztalják diákként, szülőként vagy tanárként azt a megnövekedett elvárást, feszített tempót, duplájára nőtt tananyagot nap mint nap, ami mostanság jellemző.

A "bezzeg a mi időnkben" jelmondatot azzal az egy félmondattal lehet megcáfolni, hogy "a mi időnkben nem kellett napi 8 órán keresztül az iskolában lenni a gyerekeknek, hogy aztán estig otthon még további feladatok nehezedjenek rájuk."

Kaptak hát egy tavaszi szünetet, amit annyira vártunk már mindannyian, és ami úgy elsuhant, hogy észre sem vettük szinte. Mert közben picit nagytakarítottunk itthon, meg meglocsoltuk a keresztmamit és találtunk három tojást a kertben, de testileg, lelkileg ugyanolyan kimerültek maradtunk (diák, szülő, tanár egyaránt), mintha nem lett volna a szünet.

És az iskolások zöme szerdától reggel ismét fél hétkor kel, hogy nyolckor már táskájából kipakolván, boldog mosollyal várja a tanerőt, aki szintén boldog mosollyal - khm - kezdi el az első órát.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Elérhetetlen lesz a diploma rengeteg okos, értelmes diák számára, sokaknak már ma is az
Péntek délután 4-től tüntetnek a diákok a Kossuth téren azért, hogy amíg az ország minden iskolájában nem elérhető a minőségi nyelvoktatás, addig ne vezesse be a kormány az egyetemi felvételihez kötelező nyelvvizsgát.
Homonnay Gergely írása - szmo.hu
2019. április 25.



Angol-német szakos középiskolai tanárként tökéletesen egyetértek a diákokkal.

Az első diplomámat bölcsészkaron szereztem nyelvszakon. Azt gondolom, ma mindenkinek tudnia kellene angolul. Tanítottam elitgimiben és szakgimnáziumban, képben vagyok a magyarországi idegennyelv-oktatás helyzetével. Órákig tudnék beszélni arról, miért gyalázatos a kormány terve, amellyel diákok tízezreitől veszi el a lehetőséget, hogy diplomát szerezhessenek. Ha ugyanis a kormány jelen formában véghez viszi a tervét, okos, értelmes diákoknak elérhetetlen lesz a diploma.

Egyébként már nagyon sokuknak ma is az, de még maradjunk a nyelvoktatásnál. Ma Magyarországon a nyelvszakosok egyedül azok a tanárok, akik az iskolákban szabadon választhatnak tankönyvet. Az informatika-szakosok kénytelenek olyan tankönyvből tanítani, amiben a floppyról tanulnak azok a diákok, akik öt év múlva érettségiznek... Gondoljunk bele: az informatika az egyik leggyorsabban fejlődő tudomány, floppyt úgy húsz éve nem használ senki, a magyar iskolákban mégis erről tanítanak. Minek? De lehetne sorolni végeláthatatlanul, miért hibás a hirtelenjében véghezvitt központosítás a tankönyvek esetében.

A matekkönyvek tele vannak hibával, az erdélyi magyar diákok számára a Bukarestben kiadott magyar nyelvtankönyv összehasonlíthatatlanul korszerűbb, taníthatóbb, élvezetesebb a magyar iskolákban használt nyelvtankönyvnél.

A magyar iskola XIX. századi módszerekkel próbálja felkészíteni a diákokat a XXI. századra, ami reménytelen próbálkozás. Ez nyilvánvalóan látszik a nemzetközi kompetenciateszteken: a magyar diákok mind természettudományokban, mind matematikában, mind szövegértésben, mind a társadalmi háttér leküzdésében az OECD-átlag alatt teljesítenek.

De térjünk vissza a tankönyvekre. A nyelvszakosok kezét nem kötik meg, milyen tankönyvekből tanítsanak. A jobbnál jobb, külföldi kiadású, ám méregdrága tankönyvekből nincs hiány. A szülő mélyen a zsebébe nyúl azt remélve, hogy legalább egy idegen nyelven – ez általában az angol – megtanul a gyerek. Megtanul, ha szerencséje van, de általában nincs. A hatékony iskolai nyelvoktatásnak ugyanis egy alapvető feltétele hiányzik, és ez a tanár.

Ahhoz, hogy érettségire használható nyelvtudással rendelkezzen egy felvételiző, már az általános iskolában el kellene kezdeni nyelvet tanulni, de nemcsak az általános iskolákból, hanem a középiskolákból is hiányoznak a tanárok. A jó tanárok még inkább. És ezen nincs mit csodálkozni. A tanári pálya erősen kontraszelektált - és ezt nem én mondtam, hanem annak a szakgimnáziumnak az igazgatóhelyettese, ahol legutóbb tanítottam, és ahol tavaly januárban felmondtam. De mit is várhatnánk, amikor ma egy főiskolát vagy egyetemet végzett, gyakornoki státuszban lévő pedagógusnak a kezdő fizetése pontosan százharmincezer forint – körülbelül ugyanannyi, mint egy szakmunkás kezdő fizetése?

Nemcsak angoltanárból van óriási hiány. Az idei tanévet úgy indítottuk el, hogy október közepén 1286,85 betöltetlen pedagógus álláshely volt az országban. Ezt a számot nem kitaláltam, hanem a Népszavában olvastam. A lap közérdekű adatigénylést nyújtott be a tankerületekhez, miután a Klebelsberg Központ elutasította az adatszolgáltatást, mondván, ők közvetlenül egy iskolát sem tartanak fent, tehát adataik sincsenek, így tudták meg, hány tanár hiányzik a rendszerből...

A kormányzat kozmetikázni akarja az adatokat, és ezt meg tudja tenni az ilyen-olyan kimutatásaikkal, de a rendszer valójában rohad. A frissen végzett tanárok nem mennek el tanítani.

Nyugdíjasokkal, helyettesítésekkel látják el a feladatokat, de még a menő budai általános iskolában is előfordult tavaly, hogy a gyerekek hörcsögöt simogattak angolon, mert nem volt angolszakos.

A szülő így kénytelen megvásárolni drága pénzért a gyerekének járó szolgáltatást, amit az iskolában kellene megkapnia. Különórákra járatja az amúgy is leterhelt gyereket, akinek egy életre elmegy a kedve a tanulástól. Ha szerencsés a gyerek, mert van pénze a szülőnek, mert kellően motiválja a családi háttér a tanulásra, akkor ma van lehetősége egyetemre menni, ha nem, akkor nincs lehetősége. Ez a nyelvvizsga egyetemi felvételihez való kötésével még inkább így lesz.

Ma ugyanis nincs elég jó nyelvtanár a közoktatásban. Nyelvszakosként rengeteg emberrel találkozom, akik elmondják, milyen kudarcaik voltak a nyelvtanulás során, mi akadályozta őket abban, hogy elsajátítsanak egy idegennyelvet. (Sokan arra hivatkoznak, hogy nincs nyelvérzékük, őket szeretném kiábrándítani, hogy nincs ilyen, hogy nyelvérzék.) Egy jó tanár képes arra, hogy átsegítse a kudarcokon a nyelvtanulót, ám a mai iskola nem arról szól, hogy átsegítsük a kudarcokon a diákot. Daráljuk a tanmenet szerint az anyagot, mert erre kényszerítenek bennünket. Gond, hogy egyre nagyobb számú tanulócsoportokat kénytelenek a tanárhiány miatt indítani az iskolák.

Míg húsz éve egy 34 fős osztályt szintfelmérő után háromfelé bontottak, ma már erre a tanárhiány miatt nincs lehetőség.

Ráadásul a tanárképző egyetemek sem állnak a helyzet magaslatán. A bölcsészkaron mindent megtanítanak a nyelvészetről és az irodalomtudományról, ám a módszertani képzés mostohagyerek. Az érdeklődő hallgatóknak adott a lehetőség, de ki akar ma tanár lenni...?

A magyar oktatási rendszer ezer sebből vérzik, és a legtöbb magyar iskola ma már csak a gyermekmegőrző funkcióját képes ellátni. Nem adunk használható tudást a gyerekeknek, leterheljük őket haszontalan dologgal, és a rendszert még működtető felkészült és lelkiismeretes tanárok hiába jelzik, hogy nagy bajok vannak, a kormányzat felesleges adminisztratív munkára kényszeríti őket. Szélmalomharcot vívnak, és próbálnak túlélni.

Az iskolának egyik feladata lenne – és képes lenne rá –, hogy a társadalmi különbségeket enyhítse.

A mai magyar iskola azonban nem engedi, hogy a tehetséges, jó képességű, okos, ám szerény anyagi körülmények között élő gyerekek kitörjenek.

Az elitgimnáziumok tanulói valamint a gazdag szülők gyerekei számára egyenes út vezet a diploma felé, a többieknek viszont a tudás álom marad. És ez nemcsak neki gond, hanem az országnak is. Mert „egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”.

Az oktatás lezüllesztésével az ország lemarad. Mert nem a gázszerelők fognak választ adni a nem túl távoli jövő problémáira, hanem a jól képzett mérnökök, biotechnológusok, orvosok, tanárok, stb. – akikből viszont egyre kevesebb lesz.

Holnap, amikor a diákokkal tüntetünk, az ország jövőjéért tüntetünk.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x