hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Kiebrudalta az önkormányzat a Hős utcai telepen maradt civileket
A Kontúr Egyesület január végén egy hivatalos levélből tudta meg, hogy az önkormányzat felmondta a bérleti szerződését annak helyiségnek, amit már 2015 óta közösségi térként használtak.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. február 05.


hirdetés

A kerületi Vagyonkezelő leveléből értesült róla a Hős utcai szegregátumban működő Kontúr Egyesület, hogy három hónapon belül el kell hagyniuk a Hős utca 15/A épületében, az önkormányzattól bérelt közösségi terüket. Az egyesület munkatársai – bár számítottak rá, hogy ameddig csak lehet, maradhatnak a felszámolás előtt álló telepen – nem voltak igazán meglepve, hogy az önkormányzat felmondja a bérleti szerződésüket. A telepfelszámolás megkezdése óta ugyanis többször kerültek szembe a kerületvezetéssel a lakók érdekei védelmében, akiket most is segítenek abban, hogy a mai lakáspiacon semmire se elég 4-5 millió forintnál több pénzt kapjanak hátrahagyott lakásaikért. Az önkormányzat segítsége nélkül is folytatják a telepi munkájukat, csak egyelőre fix hely nélkül.

A felszámolás előtt álló Hős utcai telepen nagyjából egy aktív civil szervezet működik, ez a Kontúr Egyesület. 2014 óta heti rendszerességgel szerveznek különböző foglalkozásokat a telepi gyerekeknek, a telep felszámolásának híre óta pedig a Hős utca 15/A-B háztömbökben élő lakástulajdonosok és az önkormányzat között közvetítenek például a lakások kisajátítási folyamatában. (A városnak ugyanis ahhoz hogy kiüríthesse a lebontásra szánt háztömböket, előbb meg kell vásárolnia a magántulajdonosok lakásait.)

A Kontúr Egyesület azonban január végén egy hivatalos levélből tudta meg, hogy az önkormányzat felmondta a bérleti szerződését annak helyiségnek, amit már 2015 óta közösségi térként használtak, ahol az említett foglalkozások is helyet kaptak.

“A kerületi Vagyonkezelő hivatalos leveléből tudtuk ezt meg, mindenféle indoklás nélkül. A levélben az áll, hogy három hónapunk van kiüríteni az ingatlant”

– mondta az Abcúgnak Urbanovszky Zsuzsanna, a Kontúr Egyesület elnöke, akit telefonon értünk utol.

Aztán megpróbáltak utánajárni, mi történhetett: “Január 15-én ülésezett az önkormányzat pénzügyi és gazdasági bizottsága, ahol az alpolgármester előterjesztésére a bizottság egyhangúlag megszavazta a bérleti szerződésünk felmondását” – magyarázta Urbanovszky, hozzátéve: “őszintén szólva meglepődtünk azon is , hogy egyetlenegy kérdés feltevése nélkül az ellenzéki, köztük a baloldali képviselők is rábólintottak a javaslatra”.

Arra, hogy mivel indokolja a kerületvezetés a szerződésbontást, még nem kaptak választ.

Amikor arról kérdeztük, mit sejtenek a döntés hátterében, a Kontúr Egyesület elnöke azt mondta: úgy látják, az önkormányzat egyszerűen már nem tekint partnerként a szervezetre. A kezdeti támogatáshoz képest már egy ideje nincs párbeszéd a kerületvezetéssel, hiába hívták őket több szakmai eseményükre – például erre -, a polgármester, vagy a megbízásából más hivatali munkatárs, sohasem jött el. “Túl hangosakká és túlságosan láthatóakká váltak az önkormányzat szemében az egyesület és a Hős utcai lakók is” – tette hozzá Urbanovszky.

A teljes képhez valóban hozzátartozik, hogy a Kontúr Egyesület a telepfelszámolással kapcsolatban egyre többször konfrontálódik az önkormányzattal és Kovács Róbert fideszes polgármesterrel. Legutóbb egy tavaly novemberi önkormányzati közmeghallgatáson, ahol Urbanovszky Zsuzsana, egy önkéntesük, Mihály Bulcsú, és két magántulajdonos tettek fel kérdéseket a polgármesternek. Mihály például arról érdeklődött, hogy Kovács hol venne lakást 4-5 millió forintból, amennyit az önkormányzat jelenleg ajánl a magántulajdonosoknak a lakásaikért. Urbanovszky pedig a nyílt konfrontációtól félő Hős utcai lakók nevében kérdezett – többek között az önkormányzati bérlők cserelakásainak felújításáról, és a takarítás gazdaságosságáról. A Hős utcai lakók a tömbök köré tervezett kerítéssel kapcsolatban szólaltak fel.

“Félreértés ne essék: mi egyetértünk az önkormányzattal abban, hogy a telep felszámolására szükség van, és mi az együttműködésben vagyunk érdekeltek. Abban, hogy minél kevesebb veszteséggel történjen meg ez a telepfelszámolás. Azonban nagyon nem mindegy, hogy mi fog történni a lakókkal – főleg úgy, hogy egy nagy összeg, 2,1 milliárd forint kormányzati forrás áll az önkormányzat rendelkezésére”

– magyarázta Urbanovszky Zsuzsanna, aki szerint egy civil szervezetnek is kulcsfontosságú szerepe van egy ilyen folyamatban a lakók felkészítésén, szociális munkával segítésén át egészen az utánkövetésükig. Amikor viszont úgy látják, a lakók kiszolgáltatott – és információhiányos – helyzetbe kerültek az önkormányzattal szemben, nem kérdés, hogy az ő érdekeiket is képviselniük kell.

Fotó: Végh László

“Ezektől a konfliktusoktól függetlenül azzal számoltunk, hogy a kerületi önkormányzat ameddig csak lehet, hagyja, hogy folytassuk a Hős utcai telepen végzett munkánkat, amivel még úgy is sok embert érünk el, hogy rohamosan fogy a telepen lakók száma”

– magyarázta Urbanovszky.

Példaképp elmondta, hogy most karácsonykor is összesen majdnem száz gyereknek adtak karácsonyi ajándékcsomagot. A gyerekfoglalkozásaikra pedig rendszeresen jár úgy 15-20 gyerek, akik nagyrészt inkább albérlő vagy önkormányzati lakásokat bérlő családokból érkeznek. “A velük való munka során azt látjuk rajtuk: sokan nagyon szoronganak, hogy mi lesz velük, és a bizonytalanság megviseli őket.” Ezen felül ott vannak még az említett magántulajdonosok, felnőttek, akik heti rendszerességgel jönnek össze az egyesület közösségi terében.

Urbanovszky hangsúlyozta: a Kontúr Egyesület akkor is folytatja a munkát, ha nem hosszabbítják meg a szerződésüket, legfeljebb változó helyszíneken. “Azt mondtam a kollégáimnak, hogy ez a “vissza a kezdetekhez” esete, hiszen az egyesület működésének első időszakában sem volt állandó közösségi terünk. Az időjárástól függően, sokszor szabadtéren tartottuk a programjainkat.”

Azt is hozzátette: épp telefonbeszélgetésünk előtt néhány órával érkezett két Hős utcai lakótól is egy-egy üzenet, hogy ha szükség van rá, akár az ő lakásaikban is megtarthatók a foglalkozások. “Nekünk ez is bizonyíték, hogy a helyiek szeretik, amit a lakótelepen csinálunk.”

Az önkormányzat döntése a Kontúr Egyesület szerint azért is vet fel kérdéseket, mert a szervezet olyan tevékenységet végez, ami illeszkedik például a jelenleg érvényes Integrált Településfejlesztési Stratégiához, illetve a Kábítószer Ellenes Stratégiához. Utóbbi például kimondja: az önkormányzatiak mellett a civil szervezeteknek is fontos szerep jut a közösségi drogmegelőzésben, például úgy, hogy “sokféle szabadidős és prevenciós programot biztosítanak, melyek alapvetően fontosak a szabadidő egészséges eltöltése biztosításához”.

Idén január közepén fogadta el a 2019-2024-es időszakra vonatkozó Kőbányai Helyi Esélyegyenlőségi Programot a képviselő-testület, amiben szerepel, hogy„a telep rendezését 2019 év végégi kellene elvégezni, amely várhatóan nem tud teljesülni teljes egészében”, ezért “kiemelten fontos a szegregátumban élők folyamatos gondozása, valamint az előgondozásuk annak érdekében, hogy az új lakókörnyezetbe való költözés során a beilleszkedésük zökkenőmentes legyen.” Így a telep kiürülésével nehezen indokolható az önkormányzat kihátrálása a Kontúr jelenlétének támogatásából.

A Kontúr Egyesület most kérelmet nyújt be a Pénzügyi és Gazdasági Bizottsághoz, hogy vonják vissza döntésüket, és hosszabbítsák meg a szóban forgó bérleti szerződést.

A kérdést, miért nem bérelheti tovább a kerületi Vagyonkezelőtől az közösségi terüket a Kontúr Egyesület, mi is feltettük a X. kerületi Önkormányzat sajtóosztályán. Cikkünk megjelenéséig nem érkezett tőlük válasz.


KÖVESS MINKET:





“Egy véresre vert kutya volt az öreg, nagybajszú katasztrófavédelmis kezében”
Nem szoktam ilyet kérni. De most megteszem. Aki kezdi elveszíteni a hitét az emberekben – vagy már el is veszítette – kérem, olvassa el ezt a történetet.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Van egy öreg kutyánk. Busa fejű, nagy szemű, jól megtermett szetterkeverék. Másfél éve daganat nőtt a jobb hátsó lábán. Eddig háromszor műttettük, és ahhoz képest, hogy az orvosok akkor maximum két hónapot jósoltak neki, még mindig vígan elvan. De néhány hete ismét begyulladt a beteg lába, ezért vasárnap délelőtt az öcsémmel elvittük kontrollra egy éjjel-nappali állatklinikára. Nagyon profi hely, a másik kutyánkat is kezelték már ott, bízunk bennük.

Hétvégén csak két kezelőszoba van ügyeletben, de a méretes, napos váróban nagy volt a nyüzsgés. Egy bekötözött lábú, sárga tacsikeverék (elég nagy jóindulattal, leginkább semmilyen fajtára nem hasonlított, ezek a kedvenceim), egy “dögös" kutyamellénybe bújtatott, riadtan nyüszögő kis westie, egy hatalmas, vizslaszerű gyönyörűség, aki idegességében nagyokat lefetyelt a fal mellé készített kübli vízből, egy hordozóketrecben lapító nyuszi, és a mi kutyánk, aki mind a 45 kilójával úgy reszketett, mint a nyárfalevél (szegény, ismeri már a dörgést, tudta, hogy nagy szurit kap). És persze mi, a gazdák, akik félig levett kabátban, megilletődve ücsörögtünk a padokon, néha megnyugtatóan végigsimítottunk az izgatott blökiken, és vártunk.

Ekkor belépett egy középkorú férfi. Nagy, fehér bajsza volt, aminek a csücskét kicsit besárgította a bagó, néhány szál hátrafésült, vállig érő, őszesbarna haja, és hajlott háta. Ha a viseltes nadrág és a kockás ing fölött nem lett volna rajta valami egyenruhának tűnő, sötétkék mellény, esküszöm, eszembe se jutott volna hivatalos személynek nézni. Ahogy odament a nővérpulthoz, elolvastam, mi van a hátára írva: “Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság”. A nővér felnézett:

– Bántalmazott kutyus? Az öreg bólintott, és kifelé intett, az udvaron álló, fehér kisbuszra. Halk párbeszéd következett, a nővér a számítógépbe pötyögött. Csak néhány szót kaptam el: “A rendőröktől? Folyik az eljárás? Tehát hivatalos látlelet is kell...” Aztán együtt kimentek a buszhoz egy chip-leolvasóval, nyilván ellenőrizni, hogy a kutyában van-e chip (Magyarországon minden kutyának kötelező).

Néhány perc telt el, közben az egyik vizsgálóba behívták a kötözött lábú tacsit. Aztán a másikból kinézett egy fiatal, világoskék ruhás állatorvos, és biccentett az öreg felé. Ő kiment a kocsihoz, és hamarosan egy fehér törölközőbe bugyolált csomaggal tért vissza. A következő pár másodpercet nehéz lenne leírni, de azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy kimerevedett az idő. Az összes várakozó gazdi lefagyott, még az addig izgő-mozgó állatok is elhallgattak, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli történik.

A nagybajszú katasztrófavédelmis kezében egy véresre vert kutya volt. Középtermetű, sárga, gyönyörű izomzatú állat, a staffordshire terrierekre jellemző, széles pofacsonttal, bénultan hátracsapott fülekkel. A feje, ami kilógott a törölközőből, csatakos volt a vértől, a szemei úgy bedagadtak, hogy résnyire alig bírta kinyitni őket.

Nem is akarta, mintha még most is ütlegelték volna, reményvesztve lapult bele a törölközőbe, mint aki örökre el akar tűnni a világ elől. Magánál volt, de jól láthatóan sokkos állapotban, semmit sem fogott fel.

Azt hiszem, még csak nem is kell állatbarátnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen látvány mélyen megrázza az embert. A váróban pedig csupa állatbarát ült. Szólni senki sem bírt, csak közelebb húztuk magunkhoz a saját kutyáinkat, az egyik nő még puszit is nyomott a vizslája fejére. Én az öcsém kabátujjára meredtem, kedvem lett volna ráborulni és bőgni, de nem tettem. Ő is lesápadt, a zsebében cigi után kotorászott, aztán mielőtt kiment rágyújtani, halkan csak annyit mondott: “Remélem, elkapták a rohadékot. Na, az ilyet addig ütném, amíg mozog. “

A kutya sokáig volt odabent, de kint szinte mindenki azt várta, mi lesz vele. Azok a gazdák se mentek haza, akik már végeztek. Körülbelül negyven perc telt el, mire az öreg kijött. Most hajlottabbnak tűnt, mint azelőtt, fáradtan lépdelt a kijárat felé, kezében a véres törölközővel. Kint az öcsém odanyújtotta neki a doboz cigit, az öreg hálásan kivett egy szálat. A nyitott ajtón át mindenki hallotta a párbeszédüket.

– Túléli? – kérdezte az öcsém.

– Igen, úgy néz ki, megúszta – bólintott az öreg. – Nincs agysérülése, a tüdeje is tiszta. A fogait sem tudták kiverni, pedig próbálták. Szerencséje volt. Itt a dokik majd rendbe hozzák.

– A rendőrök mentették meg?

– Igen, két járőr. Állítólag két perc alatt ott voltak, elkapták a fickót. Eljárást indítanak ellene.

– Remélem, bekasznizzák. Azért jó, hogy ez már bűncselekménynek számít...

– Jó... – az öreg hangja rezignált volt. Sem öröm, sem megkönnyebbülés nem érződött rajta, de ezen nem csodálkoztam. Elpattintotta a csikket, beszállt a kisteherautóba, és elhajtott. A váróban még mindig vágni lehetett a csendet.

Azt kértem ennek az írásnak az elején, hogy azok olvassák el, akik egy kicsit vissza szeretnék nyerni a hitüket az emberekben. Tudom, nehéz ebben a sztoriban másra is fókuszálni, mint az állatkínzó szörnyetegre, akinek a lelkivilágába jobb, ha meg se próbálunk belepillantani.

De mostanában, amikor azt tapasztalom, hogy mi, emberek is annyit bántjuk egymást, annyit vagdalkozunk, aljazunk, fröcsögünk és kesergünk, és annyira nem akarjuk észrevenni a jót, sehol, senkiben, én ennek a szerencsétlen kutyának a történetében mégis a jóságot láttam meg.

Öt – legalább öt – jó embert. Két rendőrt, egy nagybajszú állatvédőt, egy nővért és egy orvost. Akik megmentettek egy összevert állatot a biztos haláltól. Igen, ez a munkájuk, talán nekik ez napi rutin, de nekem senki se mondja, hogy egy ilyen munkához nem kell szív és lélek.

Ez az öt ember annak a kutyának az egész világot adta vissza. És ahogy a kutyák elképesztően megbocsátó, jóhiszemű, minden gonoszságot feledni képes természetét ismerem, a szegény blökiben, ha majd rendbejön, és találnak neki egy rendes gazdát, előbb-utóbb újra ki fog csírázni az emberekbe vetett, évezredes bizalom.

Sok ilyen ismeretlen, névtelen ember él közöttünk. Nem celebek, nem nagy a PR-juk, nincs körülöttük felhajtás. Csak végzik a dolgukat. Megérdemelnek annyit, hogy észrevegyük, amit csinálnak. És hálásak legyünk érte.


KÖVESS MINKET:




Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:





Szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni – házasság, család lett belőle Franciaországban
Az irodalom szeretete hozott össze minket több mint húsz évvel ezelőtt. Már akkor lehetett érezni, hogy Mónikára nem mindennapi életút vár.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

Az egykori érzékeny lelkű diáklány ma kétgyermekes családanya. A sors Franciaországba vezérelte, itt teljesedett ki hivatása, itt találta meg élete párját. Jelenleg a francia óvodások információkultúráját kutatja a Bordeaux-i Montaigne Egyetem MICA Kommunikációs doktori iskola színeiben. Mellette a Lille-i ESPE Egyetem szociológiai mesterképzésén is részt vesz. Nemrégiben itthon járt, a budapesti Gustave Eiffel tizenkét osztályos francia iskola kommunikációs kultúráját elemezve.

- A szolnoki Verseghy gimnázium angol tagozatára jártam. Választhattunk a német és a francia nyelv között. A francia nyelvet szépnek találtam, vagyis inkább a németet iszonyatosnak. Folytattam az oroszt is, mert az orosz irodalmat szerettem volna eredetiben olvasni. Sebész szerettem volna lenni 4. félévéig. Mindig kitűnő tanuló voltam. Mindig minden érdekelt. Csak a sport és a zene nem.

(Ennek is megvolt az oka: Mónikát gyerekkorában be akarták íratni sporttagozatra, de amikor felmászott a rúdra és lenézett, akkor derült ki, hogy tériszonya van, az iskolai kórusban pedig rászóltak, hogy ne énekeljen…. )

-Biológiából és fizikából készültem a felvételire. Diákújságíróként dolgoztam néhány hónapig, s megismerkedtem egy jogász újságíróval. Nem akartam többé orvos lenni. Nem akartam elveszíteni az emberségemet. Nem akartam elfelejteni sírni. Úgy gondoltam, nem vagyok képes hazamenni főzni, amikor egy betegem haldoklik. Nem akartam erre képessé válni. Magyar szakra jelentkeztem Debrecenbe. Nem akartam Budapestre menni, mert ott halt meg az öcsém.

(Mónika Debrecenbe járt francia-magyar szakon, majd visszament egy rövid időre Szolnokra. Útja azonban Franciaországba vezetett.)

- Egy évvel korábban végeztem magyar szakon, mert az első év után egy évig Brüsszelben voltam bébiszitter, ugyanis szerelmem, egy külföldi magyar, ott élt. Majd felvettem a francia szakot is Debrecenben. A régi iskolámba mentem gyakorlatra. Szerettem volna, hogy Valkó Mihály, a gimnáziumi magyar-francia tanárom azt mondja, hogy « Takács, maga jó tanár lesz ». Ő az volt. Mégsem szerettem volna ott tanítani. Mindig utazni akartam, vagyis inkább máshol élni. Aztán megint máshol. De mindig csak 3-4 évig egy helyen. De sosem gondoltam arra, hogy olyan emberrel fogok élni, aki nem beszéli az anyanyelvemet. A szavak mindig nagyon fontosak voltak nekem. Az utolsó egyetemi évemet Bordeaux-ban töltöttem egy Erasmus-ösztöndíjjal. Többéves kapcsolatom volt, a szakdolgozatomat akartam megírni. Nem is jutott eszembe, hogy örökre.

(Férjével, az apja révén félig spanyol Guillaume-mal egy bulin ismerkedett meg. Akkoriban szinte csak a magyar erasmusosokkal tartotta a kapcsolatot Bordeaux-ban, és szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni. Csak beszélgetni akart – házasság, család lett belőle.)

Kommunikáció szakra felvételiztem 5. évre. Sokáig kerestem a helyem. Még mindig keresem. Hagytam magam sodródni. A tanításban a kíváncsiság átadása az egyik legfontosabb dolog. Ehhez értek. Egy időben autista gyerekeket is tanítottam.

Két gyermekünk van, a tizenkét éves Lili és a tízéves Oscar. Olyan neveket akartunk választani nekik, amelyek mindkét nyelvén egyformán hangzanak. Lili nagyon klassz csaj, igazi társasági lény, kreatív, imád alkotni a kezével. A lovaglás a hobbija, mellette szaxofonozik és zongorázik. Oscar kezdetben trombitált, aztán a helyi templomban felfedezte az orgonát, mellette vív. A vívóedzések a templom pincéjében zajlanak. Közben kezdi felfedezni a biokertészetet is.

A férjemet áthelyezték Észak-Franciaországba, a gravelines-i atomerőműben dolgozik. Vidéken élünk, egy kis franciaországi flamand faluban, Winnezeele-ben. A barátaink elsősorban velünk egyidős értelmiségiek. Legtöbb, a gyerekeink barátainak a szülei. Nincs Magyarország-képük. Jelenleg egy kicsit több a semminél a jelenlegi politika miatt. Ez negatív. Az itteni média azt a képet terjeszti, hogy a magyarok nem szeretik a külföldieket.

(A franciákról régóta él a sztereotípia, hogy nem szeretik az idegeneket).

- Ha általánosítani akarunk, akkor azt lehet talán mondani, hogy a franciák nem szeretik az "arabokat". Ez nagyban a francia belpolitika hibája és a mai média hatalma. Úgy látják, hogy nem akarnak beilleszkedni, franciává válni. Saját kultúrájukat, vallásukat szeretnék életben tartani Franciaországban a francia anyagi előnyöket kihasználva. Ahol élünk, nincsenek színes bőrűek, de rengeteg Marine Le Pen-szavazó van, akik engem nagyon szeretnek. Számukra én más vagyok. Nem kritizálom Franciaországot Magyarországgal összehasonlítva, dolgozom. És nem vagyok "szürke" - ezt mondják. Sodródunk a változásokkal, tévé nélkül. Kertészkedünk.

(Volt szerencsém olvasni Mónikának egy nagyobb terjedelmű francia nyelvű írását, amelyből kiderült számomra, hogy irodalmi szinten bánik immár második anyanyelvével. És mi köti még Magyarországhoz, a magyar nyelvhez).

-Sehol nem vagyok. A magyar ételek fontosak számára, pedig régebben itt anorexiás voltam. Meg van bennem egyfajta nosztalgia valami meg nem nevezhető után. Személyiséget váltottam. A franciát ma már jobban beszélem, vele élek. Még Pilinszky párnáját is megosztom vele. De belefogok egy drámafordításba és megtanulok megint magyarul.

(Azért Mónika túloz, hiszen mindkét gyermekét megtanította magyarul, hogy meglegyenek nekik a gyökereik. Ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor az egyetem magyarul tanította az 56-osok harmadik generációját. Az ő szüleik ugyanis nem tudtak magyarul, a menekültek így akarták őket elszakítani az óhazától. Nála azonban erről szó sincs. Még az idén magyar fesztivált szeretne szervezni Lille-ben…)


KÖVESS MINKET:





„Arra keresem a választ, mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?"
Gálfi Sarolta emberi történeteket kutat fel és ad közre. Maga sem hitte volna, milyen népszerű lesz majd az oldala, azember.hu.
Szegedi Év, Nyitókép: Hunyadi Nóri, Norita Photography - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.

Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.

Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.

- Kivel készült az első beszélgetés?

- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig

egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.

Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.

- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?

- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.

Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.

- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?

- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.

Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.

Érdekes milyen „programok” futnak az ember fejében: hoz magával valamit, és eszébe sem jut az, hogy „de hát te ezt nem szereted, nem érdekel, utálod a vasárnapokat, hétfőn nincs kedved bemenni dolgozni, akkor miért csinálod?”, hanem csak teszi a dolgát és folytatja így az életét.

Viszont a Műegyetemtől „kaptam” a férjemet, aki építész és – ma már – egyetemi docens. Időközben munkahelyet váltottam, majd 2006-ban megszületett a fiunk. És ezután is egy tipikus történet veszi kezdetét: otthon marad a kismama, és elkezd azon gondolkodni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában csinálni.

Akkor írtam egy blogot, ami megint csak az írás felé mutatott. 2010-re döntöttem el, hogy elvégzem az újságíróiskolát, és beiratkoztam a MÚOSZ-hoz. Ez volt az első és egyetlen iskola, amit szerettem. Itt Cserhalmi Imre óráit emelném ki, igazi műhelymunka folyt: vittük az írásainkat, szerkesztettük, javítottuk, megbeszéltük, kritizáltunk, kritizáltak, egy nagyon élő dolog volt.

Három év gyes után visszatértem a munkahelyemre, mert részmunkaidős állást ajánlottak, és akkor még mindig futott bennem a „program”, hogy mást nem is tehetek, hiszen 30 évesen, biztos egzisztenciával az ember nem megy el egy újsághoz gyakornokoskodni. A jogi pályán pedig elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, ami nyilván magasabb fizetéssel is járt, és úgy éreztem, „nem is olyan rossz ez az egész”.

Aztán 2016-ban, 37 éves koromban autóvezetés közben jött el a pillanat, hogy kimondtam magamnak, fel fogok mondani.

Érdekes egyébként, hogy az ember mondogatja, mit szeretne, mi volna jó számára, mit csinálna másként, de amikor megszületik a döntés, akkor nincs kérdés. Egy csütörtöki napon határoztam el a felmondást, pénteken bementem, és megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy nekem itt a vége, nem csinálom tovább.

Hálás vagyok a férjemnek, mert bár mindig azt mondta, hogy rendben, kezdjek akármi másba, csak tudjuk, hogy mi lesz az, és ha kilépek, akkor tudjuk, hogy hova, most viszont nem ellenkezett. Az érvem az ismeretlen mellett az volt, ha most nem lesz időm arra, hogy egyedül, magam és végre csendben legyek, akkor soha nem fogom tudni megmondani, mi szeretnék lenni.

Egy angol nyelvű blogon olvastam egy tippet arról, hogyan találjuk meg a számunkra megfelelő munkát. A kérdés az volt, ha ki kellene menni a lakásból, és el kellene dönteni, mit akarok csinálni, mi lenne ez? Ne vigyem a telefonomat, és ne a szokásos dolgokkal töltsem az időt, hanem gondoljam végig, mi az, amihez igazán kedvem volna.

Akkor adtam azt a választ, hogy én beülnék kávézókba, és meghallgatnám emberek történeteit.

Követtem már a Humans of New York című fotós-történetmesélős Facebook-oldalt, és arra jutottam, ezt miért ne lehetne magyarul is megírni? 2016 februárjában mondtam fel, és 2016 júniusában indítottam el azembert Facebookon.

- Miért szeretted volna emberek történeteit meghallgatni?

- Azért, mert én magam is kérdésekre kerestem a választ. Mi az életünk értelme? Miért vagyunk?

Kell-e, hogy bármiféle hasznunk legyen? Mi az, ami általában boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?

És amint elkezdtem publikálni a történeteket, azt láttam, hogy néhány hónap alatt hatalmas sikert arattak. Indulás után pár hónappal már közel 5000 követője lett az oldalnak. Ezt viszem most tovább. Született mögé egy weboldal, megismerkedtem másokkal, például fotósokkal, sorozatok születtek, és amit elénk sodor az élet, abból inspirálódunk, akár ötletekről, témákról vagy emberekről legyen szó.

Azember történeteit én írom, a Képeslapnyi titok projektet pedig KisM Franciskával indítottuk el. Franciska rendszerint a blogba ír, a fő témája a fenntarthatóság, ami itt nem kizárólag a környezettudatosságot jelenti, hanem a fenntarthatóságot az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Nemrég például Kádár Annamáriával készített egy igazán „emberi” interjút.

- Mi volt a legnehezebb az indulásban?

- Rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik úgy, mint Amerikában, hogy az utcán megállítunk embereket, és ők majd mesélnek az életükről. Mi, magyarok más habitusúak, bizalmatlanabbak vagyunk – körülbelül fél óra, míg elmagyarázom, hogy ki vagyok, és nem akarok semmi rosszat, csak mesélj nekem valamit.

Rájöttem, hogy érdemesebb abba az irányba menni, hogy aki már szerepelt az oldalon, az ajánlja tovább az oldalunkat valakinek, és adjuk meg a beszélgetés módját, üljünk le egy kávé mellett, és beszélgessünk. Nyilván időigényesebb és több munkát igénylő feladat, mint leülni valaki mellé az utcán, és 10 percig beszélgetni vele.

- A családod hogyan viszonyul azemberhez és ahhoz, amit csinálsz?

- A férjem látványosan nem mutatja ki az érzéseit,

nem mondogatja folyton, hogy büszke rám, hanem például a születésnapomra diktafont vesz.

Nem szavakban, hanem tettekben érzem azt, hogy mellettem áll.

A tizenkét éves fiam a történeteket nem olvassa, ehhez még fiatal. Ám nagyon is odafigyel arra, amit csinálok, egy készülő kötetből is felolvasok neki részleteket, és rajta tesztelem, hogy jó-e a szöveg. Amikor például volt egy mélypontom a biztonságérzet hiánya miatt, és az ebédlőasztalnál ülve azt mondtam: „Na, én most már elmegyek egy fix helyre dolgozni!” akkor csodálkozva rám nézett: „De anya, hogy ha ezt az oldalt te már megcsináltad, akkor nem hagyhatod abba!”

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

- Hogyan születnek az újabb és újabb történetek? És ezeket miként fogadják a szentendreiek?

- Szentendre kiváló hely abban az értelemben is, hogy kisváros, és van egy forgalomtól elzárt belvárosi része. Itt elképzelhetetlen, hogy az ember ne ismerkedjen, ne beszélgessen másokkal, ne találjon barátokra. A városban szépen lassan mindenki megismer mindenkit, a szó szoros, de nem negatív értelmében az utcáról összeszedett barátságok ezek. Franciskával is így ismerkedtem meg, illetve Somody Beával egy helyi ruhaüzlet tulajdonosával, akivel a Képeslapnyi titok kiállítást szerveztük meg.

Az ember hozta számomra a „Nekem Szentendre” projektet, amit a helyi Tourinform indított el. Itt élők történeteit írom meg, azt, hogy számukra mit jelent a város. Ez a projekt össze is kapcsolódott azemberrel, megosztjuk egymás tartalmait.

- Jelentkezett már valaki nálad azzal, hogy benne elindított valamit azember, vagy hogy életmódot, karriert váltott egy ott olvasott történet hatására?

- A hozzászólásokban sokan mondanak köszönetet azért, hogy olvashatták ezt vagy azt a cikket. Akik megkeresnek, rendszerint az én történetem miatt keresnek meg. Ami gondolom, nem véletlen. Van, aki itt, Szentendrén hívott meg egy kávéra, hogy beszélgessünk, volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire inspiráló volt számára a történetem. Múlt héten is kaptam levelet egy Hollandiában élő lánytól azzal, hogy ő ugyan még futtatja a saját „programját”, és kint él, de a történetemet olvasva úgy érezte, nincs egyedül.

Ami ennek a munkának a nehézsége, az az, hogy az ember rájön, miután elkezdi a szerelemprojektjét - legyen az írás, ékszerkészítés vagy bármi más -, hogy az ideje nagy részét nem is ezzel tölti, hanem például azzal, hogy miként hirdesse és promotálja magát, milyen marketingeszközöket vegyen igénybe, hogy eseményeket, rendezvényeket szervezzen. Olyan feladatokat, amelyek nem is azok, amelyeket eredetileg elkezdett. Ez az oldal sem csak egy játék, felelősséggel jár.

Tavaly év vége óta forgott bennem a kérdés, hogyan tovább, idén januárban lettem 40. Arra jutottam, hogy hagyom az életet folyni. Ugyanúgy, ahogy megkeresem azt, akit teljesen ismeretlenek ismeretlenül ajánlanak nekem, hagyni fogom, hogy azember arra vigyen, amerre vinni akar. És az az igazság, hogy jó dolgok mindig is abból születtek, amikor észrevettem és mentem az élet adta lehetőségekkel.

A szentendrei olvasóklub és a Képeslapnyi titok arra ébresztett rá, hogy az emberek vágynak arra, hogy elmesélhessék a saját és megismerhessék a mások történeteit. Jelenleg annak a keretein dolgozunk, hogy miként tudnánk minél több megtartó figyelemre alapuló kis közösséget létrehozni, vagy ilyenek létrehozásában közreműködni. S nem csak Szentendrén.

És természetesen mindez nem fogja érinteni a történetek folyamatos írását és közreadását azember.hu-n, hiszen az élet azt már az indulásakor visszaigazolta, hogy szükség van egy olyan médiumra, ahol az emberek biztosan tudják, hogy hiteles tartalmat kapnak.

- Sikerült közelebb jutnod a magadnak feltett kérdésekhez azemberrel?

- Nagyon bölcsnek kellene lennem ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Inkább azt mondanám, hogy ezek a történetek mind, kivétel nélkül adnak nekem is egyfajta tapasztalást, legyen az egy felismerés, egy könyvajánló, vagy bármilyen apróság, ami engem is nyit a világra, ami megmutatja számomra azt, hogy lehet másként is.

Erősen foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy azon túl, hogy számtalan pszichológiai könyv segít bennünket felismerni azt, hogy mintákat hozunk, mit tanultunk a szüleinktől, kik vagyunk, ha ezeket felismerjük, és ki tudjuk mondani, valóban van-e lehetőségünk arra, hogy ezen változtassunk.

Én úgy vélem, ezek a történetek engem is gyógyítanak, engem is formálnak és változtatnak, és bízom benne, hogy adnak olyan felismeréseket, hogy igenis lehet változni. Hogy ez kegyelmi állapot vagy tudatos döntések következménye, ezt még nem tudom.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x