hirdetés
foto_Mehes-Vilmos.jpg

Kell egy olyan zene, ami te vagy – beszélgetés Szabó Tamás szájharmonikással

A blues útjai kifürkészhetetlenek.
Göbölyös N. László - Címkép: Fotó: Méhes Vilmos - szmo.hu
2020. szeptember 28.


hirdetés

Van annak már 30 éve is, hogy először láttam egy vékony dongájú, valami eszméletlen szabású sapkát viselő fiatalembert, aki egész lényében kissé elvarázsoltnak tűnt, ellenben remekül fújta a szájharmonikát. Szabó Tamás azóta e hangszer egyik legkiválóbb hazai művelője lett, és bár számos műfajban jeleskedik, elsősorban a blues kötődik hozzá. Az elmúlt hónapokban két újabb lemezzel gazdagította életművét. Ennek kapcsán találkoztunk, de azért visszapillantottunk a múltba is.

- 1968-ban születtél. Ez pályád fényében azért érdekes, mert akkor volt a brit „blues boom” csúcspontja, és akkoriban kezdtek el együtt játszani az amerikai fekete mesterek fehér „tanítványaikkal”. Neked hogyan jött be a blues az életedbe?

- Átlag polgári család sarja vagyok, senkinek nem volt különösen szívügye a zene. Nagyapám ugyan hegedült, de akkoriban, az ő fiatal éveiben 1920-as, 30-as években a házi muzsikálás hozzátartozott a polgári szalonokhoz. Először kórusban énekeltem, tanultam egy kicsit zongorázni, majd jött a mandolin, amin szép színes virágok voltak, meg a pozán. Nálunk otthon sokáig nem volt tévé, ellenben mindenki rádiót hallgatott. Nekem főleg a 60-as, 70-es évek, a beat-zene jött be, de szerettem az olyan erős karakterű előadókat, mint Edith Piaf. Ha jól belegondolok, ő a sanzon blues-énekesnője volt.

Tizennégy éves korom körül már elengedtek az „éjszakába”, csupán annyi kikötés volt, hogy nem lehet 3-asnál rosszabb jegyem és este 11-re otthon kellett lennem.

Így kezdtem járni a Budai Ifjúsági Parkba, majd Hobo Bercsényi utcai klubjába, majd a Fővárosi Művelődési Házba és a Józsefvárosi Klubba. Egyre több zenét és zenészt ismertem meg, és ez kezdett fontosabbá válni számomra, mint a grafika. Rajzosként indultam, nagyon érdekeltek a művészeti irányzatok, több rajzversenyt is megnyertem. Alkotótáborokban voltam, majd később bekerültem a Szabados Árpád vezette GYIK műhelybe is.

hirdetés

- Tehát pályát módosítottál?

- Nyomdaipari szakközépiskolába jártam. Szerencsétlenségemre egy olyan tagozatra, amit akkor indítottak először és utoljára. Már a levegőben lógott a digitalizálás, erre próbáltak minket felkészíteni, de a dolgok olyan gyorsan változtak, hogy amit tanultam, teljesen felesleges volt. Ebben az iskolában ismertem meg viszont később kiváló zenészeket, mint például a dobos Gyenge Lajost, Turjánszki Gyurit (PUF), Vörös Gábort, aki többek között ma a Lead Zeppelin oszlopos tagja. Innentől kezdve nekem is egyértelművé vált, hogy a zene felé megyek.

- És miért éppen a szájharmonika?

- Semmihez sem volt igazán nagy kitartásom, és a családom sem engedhette meg magának a bármilyen irányú komolyabb taníttatást. Végül a nyári kötelező iskolai szakmai gyakorlat ösztöndíjából vettem meg az első Hohner szájharmonikámat. Még a blokkja is megvan, 153 forintba került. Sajnos azonban tanárok nem voltak, szakirodalom is alig. Később fedeztem csak fel, hogy 1941-ben jelent meg Madaras Árpád szájharmonika-tankönyve, ami inkább csak cserkészdalokat tartalmazott, nem sok technikai leírással. A bluesról meg egyátalán nem is esett szó benne.

Fura, hogy volt egy viszonylag gazdag szájharmonikás-történelem Magyarországon, pld. az ABC Trió, a Szoboszlay Kvintet, a Barabás Trió, de az ő felvételeik akkor, hozzáférhetetlenek voltak. Szinte senki nem is hallott felőlük. Az ABC Trió egyetlen nagy lemezét (CD) én adtam ki Loki Attilával közösen a Rockin’ Box gondozásában a 90-es évek közepén, hogy valami nyomuk maradjon.

Számomra döntő lökést a Hobóval játszó Bodonyi Attila játéka adta meg. Aztán megismerkedtem Hagyó Bélával, a Palermo Boogie Gang alapítójával, akitől sokat tanultam, és Bacsek Istvánnal, akit főleg session-munkáiról ismertem. Akkoriban még nagyon keveset lehetett itthon hallani az igazi fekete blues-zenéből. Nemes Nagy Péter rádióműsora volt az első, a lemezek közül pedig Muddy Waters Fathers And Sons című albuma, amire egy futótűzként terjedő hír nyomán csaptam le a Rózsavölgyi Zeneműboltban, máig meghatározó album számomra. Nagyon megfogott rajta Paul Butterfield játéka. További ismeretekre az amerikai nagykövetség könyvtárában tettem szert, illetve Nemes Nagy Péterrel kialakuló barátságom sodort egyre mélyebben a blues világába.

- A 80-as évek vége már a színpadon talált.

- Az Udvari Bolondok volt az első zenekarom. Agilis, fiatal, zeneileg nyitott társaságnak ismertem meg őket. De egy idő után egyre rockosabbak lettek a számok, és én nem éreztem magamat annyira otthon abban a világban. Ekkoriban történt, hogy találkoztam Fekete Jenővel és Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gangbe csábítottak. Bacsa Gyuszi volt a billentyűsünk – egyébként ő is ímmel-ámmal nyomdásznak tanult -első dobosunkat, Vadász Petit pedig úgy kellett elkérni a szüleitől a koncertekre, mert még csak 12 éves volt. A kezdeti Palermóban hihetetlenül sokan megfordultak, pld. Kirschner Péter, Dénes József Dönci, Makó László, Kárpáti Dodi, Gyenge Lajos, Molnár Gábor, Flór Gábor stb. A végleges formáció 90-91 tájékán alakult ki.  Először az Eötvös Klubban játszottunk, Claptomán néven aztán később, Hagyó Béla ránk hagyományozta a Palermo nevet.

- A 90-es években nagy blues-élet folyt Magyarországon, számos kiváló együttes tűnt fel, egymást érték a fesztiválok a Goldmann-menzától az akkor induló paksi Gasztro-Bluesig, a Szigeten külön blues-színpad volt... Hogyan éltétek meg azt a hangulatot?

- Fiatalosan, minden tudatosság nélkül. Manapság mindent az üzlet felől közelítenek meg, az akkori légkörben a buli, a szabadság dominált. Megszűnt a zárt kádárista rendszer, megnyíltak a határok, vettünk egy nagy levegőt, szabadabban lehetett zenészként is dolgozni. Nem kellett igazolni magadat, megszűntek az olyan státuszok, mint a „közveszélyes munkakerülő”. Már önmagában fantasztikus dolog volt, hogy szabadon lehetett fesztiválokat szervezni, több zenekarral.

Tömegek kezdtek el járni, és ezek a rendezvények egészen a 90-es évek közepéig önmagukat gerjesztették.  De korábban elképzelhetetlen volt, hogy elmegyünk egy sörözőbe játszani – a Kassákban, a Fregatt pubban klubunk volt – és pénzt is kapunk érte. A kialakulóban lévő fesztiválokon az sem volt gond, ha éjjel kettőkor került ránk a sor és, akkor játszottunk. Kicsit az a fíling jött be, ami Londonban már a 60-as években megvolt.

És befértünk a rádióba is, ahová korábban csak a nagy sztárok juthattak be, mert a blues több rádiósnak is tetszett. Ezt az örömzenélést persze hosszú távon nem lehetett fenntartani. Nem alakult ki nálunk egy profi menedzserréteg, akik tudták volna, hogyan kell ezeket a fesztiválokat levezényelni.

- A Palermo Boogie Gang kisebb-nagyobb megszakításokkal, több mint 20 évig működött. Majd Nemes Zoltánnal közösen megalakítottad a Spodeeodee formációdat, ami 2004ig működött. Aztán megalakult mai zenekarod, a Mojo.

- Volt egy pangó időszak az életemben, amikor duókkal, triókkal dolgoztam, nem éreztem magamban annyi erőt, hogy létre tudjak hozni egy zenekart. Aztán egyszer lementem a Picasso pubba, ahol Horváth János gitáros és Honfi Imre Olivér muzsikáltak. Blues-standardeket játszottak, nem volt a játékukban semmilyen extra vagy meghökkentő, mégis nagyon jól esett hallgatni őket. Elkezdtünk haverkodni egymással, és miután Olivér felhagyott a külföldi vendéglátózással, 2011-re megalapítottuk a zenekarunkat. A következő évben már meg is jelent a Mojo első lemeze, „Back In The Day” címmel.  2014-ben csatlakozott hozzánk a bőgős Pengő Csaba és Mezőfi István „Fifi” dobos, akivel már a Palermóban is együtt játszottam.

- Most rövid időn belül két új lemezetek is megjelent.

- Annak, aki bluest játszik, számolnia kell azzal, hogy nem lehet egy lemezzel berobbanni. Mindig a modern vagy a kevert műfajoknak van nagyobb sikere.

A blues-nak ebben a régióban nincsenek gyökereit. Itt az operett, a Balkán, az észak, a kelet találkozik, végsősoron a magyarországi blues-élet egy mesterségesen kreált helyzet.

Az első  lemezünk inkább a tradicionális vonalat követte. Számos feldolgozást vettünk fel, és ezen az albumon még trióba játszottuk a számok többségét. 2015-ben jelent meg a „Long Step” című lemezünk, amelyen már jóval több saját szerzeményünk hallható, de ezen az albumon is keveredik a tradicionális akusztikus játék a modernebb elektronikusabb hangzással. Több irányzat is hallható, mint pld. a jug, country, beat vagy zydeco stílusok. Szerintem mostanra találtuk meg a saját hangunkat, miután sok érési fázison mentünk keresztül…

Fotó: Nagy János

-És életkorban is hozzá kellett öregednetek.

- Igen, itthon, igazából negyven felett érkezik el a megfelelő idő a blues-zenészek számára. És ha jól belegondolok, ennek a korosztálynak szólunk elsősorban. De térjünk vissza a lemezekre. Még 2005 táján ismertem meg Tim Lothar dán gitáros-énekest, aki műfaj egyik nemzetközileg elismert blues előadója. Évekkel később a szolnoki Tiszavirág fesztivál vendége volt, és csináltunk egy kis duó-sessiont. 2015-ben megint Szolnokon találkoztunk és megkértük, hogy szálljon be a Mojoba egy-két számra. Miután megtetszettünk egymásnak, elhatároztuk, hogy csinálunk közös lemezt. Így jött létre a „Traveling Blues Nights” albumunk.

Ő a tradicionális blues olyan szegmensét játssza, amit mi soha nem fogunk tudni úgy elmuzsikálni, mint ahogyan ő. Mi túlságosan a „fehér” világból táplálkozunk, Tim viszont, szinte mindig csak fekete bluest játszott, a 20-as, 30-as évek előadóitól tanult, tehát a „népzenei” oldalról közelíti meg a műfajt. Még a saját szerzeményeiben is lehet érezni a népzene tradicionális gyökereket. Ő többnyire egyedül vagy duóban járja a világot és nincs nagy zenekara. Számára kuriózum és kihívás volt ez a formáció, az elektromosabb hangkép. Többször turnéztunk már vele Dániában, Németországban és Franciaországban is. Az idén februárban adtuk ki az „Old Cinema Session” című lemezünket.

A címét azért kapta, mert a 17. kerületi, egykori Maros moziban vettük fel a hangzóanyagot, ami hajdan szálloda volt és a bálterméből lett a Rákosi-rendszerben mozi. Három napra beköltöztünk a ma már üres épületbe, és megpróbáltuk elsőre feljátszani a dalokat úgy, ahogy azt a régmúltban tették.

Ezúton is szeretném megköszöni Rózsahegyi Péternek a sok segítséget, hogy megkaphattuk a termet. Sajnos a vírus miatt elmaradt a márciusi bemutatója. Most az új időpontot október 30-ra tűztük ki a Bethlen téri színházban. Érdekes, hogy a Bethlen téri színház is az ántivilágban lokál volt, majd később szintén mozi lett. Nekem nagyon tetszik a hely hangulata, teljesen olyan, mintha visszamentünk volna az 1930-as évekbe! A Budapesti koncerten kívül, sikerült egy kisebb turnét is leszervezni Szeged, Szolnok, Pécel városokban.

- Szeptemberben jelent meg negyedik sorlemezetek, Mojo címmel.

- Valahogy ebben a szerencsétlen évben, szerencsések vagyunk. Legalább is próbálunk alkotni, készítettünk egy másik albumot is. Ennek merőben más volt a koncepciója, más hangulata van, mint a Timmel készült anyagoknak. A lemezen inkább a saját zenei világunk hallatszik. Próbáltunk tőlünk eltérő és új hangképeket megalkotni. A CD-n szinte csak Olivér, illetve saját szerzeményeink vannak, amit közösen öltöztettünk fel, hangszereltünk. A feljátszás is merőben másként történt, mint a Times anyagoknál. A CD-nek szándékosan nem adtunk címet, mert viszonylag hosszú ideig készült, és nem találtunk olyan jelzőt vagy szlogent, ami az alkotás folyamatát lefedné.

Fotó: Kozma Mihály

Hiszek abban, hogy lehet egy időben párhuzamos irányokban kísérletezni a zenében. Nagy példaképem Alexis Korner, akinek életművében rendszeresen jelen van a tradicionális blues, de ott volt például a C.C.S. nevű big bandje, amellyel olyan szinten forgattak ki híres dalokat, hogy az ember rájuk sem ismer. Vissza lehet mindig nyúlni a blueshoz, de kell egy olyan zene, ami te vagy, amit a múltadból, zenei ismereteidből te teremtesz meg.

Egy jó zenésznek, egy zenekarnak mindig kezében van a kulcs a változtatásra. A letisztult hangképekhez egy új hangzáshoz, idő és tapasztalat kell. Szükség van a nyitottságra, rugalmasságra és befogadásra, azért, hogy szép lassan minden a helyére kerüljön.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
beka-rtl.jpg

Álarcos énekes: óriási meglepetésre nem Oszvald Marika volt a Béka

Senki nem gondolt a valódi énekesre. Még Lang Györgyi sem ismerte fel, ki rejtőzik az álarc mögött.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. október 25.


hirdetés

A Béka lepleződött le az Álarcos énekes mai adásában, de nem akármilyen körülmények között. A komplett zsűri azt hitte, hogy Oszvald Marika operetténekes rejtőzik az álarc mögött.

Nagyot néztek, amikor levette a maszkot, mert valójában Falusi Mariann volt a Béka, de erre valamiért senki nem gondolt. Még azt is mondták, milyen jó, hogy ilyen dalokat is bevállal...

A legviccesebb az volt, hogy Lang Györgyi, akivel a Pa-dö-dőben évtizedekig együtt lépett fel, szintén nem rá tippelt...

Leleplezve! Ő volt a Béka álarc alatt | 8. adás

Kattints még több Álarcos Énekes tartalomért!

hirdetés


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
apa_ea_01_domolky_daniel_web_012_rb_1000x800.jpg

Kern András: „A fiatalok tisztelnek, de felpofoznának, ha azt kéne”

Karanténba került, de nem egészen úgy, ahogy a sajtó megírta. Sokat változott a világ, a fiatal színészek is másként viszonyulnak az idősekhez, de Kern András kicsit azért reméli, hogy sikerül nyomot hagynia.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. október 24.


hirdetés

Október 17-én mutatták be a Pesti Színházban Valló Péter rendezésében, Kovács Krisztina fordításában Florian Zeller Az apa című darabját, melynek főszereplője Kern András. Andrással a Rádiókabaréból ismerjük egymást, ezért tegeződünk.

- Utoljára 2 vagy 3 éve beszélgettünk, a Szentivánéji szexkomédia bemutatója után. Innen nézve már egy teljesen más korban. Kern András életét mennyire forgatta fel a járvány?

- Én egész szerencsésen megúsztam, még az anyagi gondjaink sem voltak súlyosak, amikor nem kellett dolgozni. Úgyhogy őszintén szólva én nem is bántam annyira. Fáradt voltam, rengeteget próbáltam meg játszottam épp előtte.

Azért is örültem, mert így, hogy itthon maradhattunk, nem kellett annyira félni a betegségtől.

Most kevésbé örülök, mert úgy érzem, most van félnivalónk.

hirdetés

- Azt olvashattuk a sajtóban, hogy szeptember elején hatósági karanténba kerültél.

- Nem kerültem hatósági karanténba. Nem szabad az internetre meg az újságírókra hagyatkozni, gyakran hibáznak. Bocs! Itthon maradtam, mert valakinek a kontaktja voltam.

- Tehát akkor önkéntes karantén volt?

- Pontosabban talán színházi karantén. A Vígszínház mondta, hogy a próbán résztvevő személyek közül valaki megbetegedett, és így mi kontaktok vagyunk. Szerencsére két negatív teszttel kiváltható volt akkor a két hét.

- Talán még sosem volt politikailag ennyire megosztott a színházi szakma. Ez látszik az SZFE ügyén is. Belülről hogy érzed ezt?

- Hát, fene tudja... Legalábbis a Vígszínházban, az Orlai Produkcióban, ahol mostanában próbálok és játszom, nem nagyon érzékelhető.

Úgy van, mint eddig. Vannak ilyen és olyan gondolkozásúak, ezt tiszteletben tartjuk, és eszünk ágában sincs ezzel foglalkozni a próbán. Mindenki azt akarja, hogy a produkció menjen előre, lehetőleg jófelé.

Úgyhogy én nem érzem ezt a rettenetes nagy megosztottságot.

- Múlt héten mutatta be a Pesti Színház Az apa című darabot a főszerepléseddel. Kicsit mesélj róla, mik voltak az első benyomásaid, hogy érint a téma.

- Remekül megírt színdarab, egy rendkívül tehetséges francia szerző, Florian Zeller műve. Rögtön megtetszett a szerep. Egy betegség, egy demencia történetét írja le, amiről nem lehet tudni, hogy egy nap alatt játszódik le, vagy tíz év alatt. Ez mindig kihívás és érdekesség egy színésznek.

Nagyon jó szerep, jó játszani, jó volt próbálni is, nagyon szeretek foglalkozni vele. A témája elég sötét, de óriási humor van benne. A darab körülbelül kétharmadát végigneveti a közönség. Az előadás vége ettől még erősebb, talán megrendítőbb lesz.

Persze lehet, nem mindenkinek jó belegondolni, hogy milyen fajta élet is ez, de színházi élménynek szerintem nagyon jó.

(Igaz, ott persze automatikusan belegondolunk...)

- Amikor befutott színészek a pályájuk kezdetéről mesélnek, általában mindig nagy csodálattal mesélnek az akkori befutott, nagy színészekkel való élményeikről. Ebben a darabban viszont te vagy a befutott nagyság, fiatal színészek vesznek körül. Érzed, hogy hasonló tisztelettel vesznek körül, mint te annak idején egy Págert vagy Bástit?

- Nagyon megtisztelő, hogy ilyen nagyságokkal hasonlítasz össze, de ma azért másképp van. Ne feledd, azóta eltelt körülbelül 50 év.

Valamit persze érzek. A szeretetüket, néha a rácsodálkozásaikat. De azt a fajta nagy tiszteletet, nagy reverenciát kevésbé.

Hozzá teszem, ez egyáltalán nem baj, egyszerűen megváltozott a világ.

Például ma egy 72 éves színész és egy 22 éves színésznő rögtön tegeződni kezdenek, hogy könnyebb legyen az együttműködés, ami akkoriban egyáltalán nem volt divat.

Ugyanúgy öltözünk. Annak idején a 22 évesek és a 72 évesek öltözködése még csak nem is hasonlított. Mi voltunk az első korosztály, akik farmert hordtak, Páger Antal nem hordott farmert. Sem Básti Lajos.

Ma mindenki farmernadrágban van. Úgy érzem, sokkal közelebb áll most ez a két korosztály egymáshoz, mint annak idején. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom eldönteni, talán afelé megy minden, hogy a színházi munka természetesebb, magától értetődőbb legyen. Végül is ez egy munkahely olyankor, ha próba van. Az idősebbek rangja meg úgy is a képességeiken múlik.

Hogy a mai színészek vannak-e olyan jók, mint az akkoriak voltak, azt majd az idő eldönti. Most még nem lehet pontosan látni. Megkockáztatom, hogy ezt még akkor sem lehetett pontosan tudni, hogy ki a legjobb, ki a nagyon jó és ki az elég jó. Vagyis...

Ijesztő, de a színészet ilyen pálya. A színházi előadások azoknak maradnak meg élményként, akik látták. Akiknek csak mesélték, azoknak kevésbé.

Azért vagyok ebben biztos, mert az én apám állandóan mesélte nekem, hogy milyen óriási volt a Csortos a Liliomban, 1919-ben. Akkoriban én ezt el sem tudtam képzelni, nekem Csortos a Hyppolit a lakáj volt akkor.

Tehát ahhoz, hogy valaki ezekben a nagy élményekben részesüljön, ahhoz ott kell lennie azokon az estéken.

Persze ma egy kicsit jobban értem az egészet, ez talán az éveim számával magyarázható.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
borat2-cimkep.jpg

90 perces kampányfilm Trump és az emberi hülyeség ellen a Borat 2

2020 olyan rossz, hogy még Boratnak is vissza kellett térnie.
Szerző: Polák Zsóka, fotók: Amazon Studios - szmo.hu
2020. október 25.


hirdetés

Ha valamit, annyit biztosan megköszönhetünk Donald Trumpnak és ennek a borzasztó évnek, hogy újra előcsalogatták Boratot. Sacha Baron Cohen ugyanis 2006-ban egyáltalán nem beszélt folytatásról az akkor szinte azonnal kultstátuszba robbanó Borat esetében, azt követően is más - hasonlóan polgárpukkasztó - projektjeivel foglalkozott. A jelenlegi valóság mellett azonban már a komikus sem tudott szó nélkül elmenni. A kazah nép nagy fehér gyermeke 2006-ban a maga prosztóságában szállította az agyzsibbasztást és a társadalomkritikát, és bár még „csak” 15 éve volt, nagyot fordult azóta az is, mit érdemes parodizálni. Cohen egy interjúban elmondta:

2005-ben még elég volt feltárni az emberekben megbújó előítéleteket, 2020-ban azonban már semmit nem kell felfedni a büszke rasszisták és antiszemiták idején, így más megközelítést kellett választania a Borat újabb kalandjaihoz: a görbe tükör mellett elsősorban nevettetni kell.

Miután az első részben Borat Margaret Sagdiyev leszerepelt és lejáratta Kazahsztánt a világ előtt, változatos módon kínozzák meg a férfit, majd több mint egy évtizedre a Gulágra küldik. Időközben azonban akad egy új küldetés: az ország vezetője nagyon szeretné Kazahsztánt ott látni a világ vezető országai között, a megoldást pedig abban látja, hogy lekenyerezzék a világ leghatalmasabb emberét, akinek kizárólag nagy vezetők vannak a barátai között: Donald Trumpot.

Erre a legjobb mód a kazahok szerint, ha elküldik neki ajándékként az ország kulturális miniszterét, és mellékállásban pornósztárját, Johnnyt, a majmot. A kényes feladatot nem másra bízzák, mint Boratra, aki meg is indul ismét Yankeelandbe, hogy már a küldetés első lépésénél elbukjon. A majom nem érkezik meg, ellenben lánya, Tutar igen, és ha már majmot nem vihetnek Trumpnak, legalább Mike Pence-nek vigyenek egy hamvas tinédzserlányt.

hirdetés

Borat 2. - előzetes #1

Megérkezett a #Borat2 (Borat Subsequent Moviefilm: Delivery of Prodigious Bribe To American Regime For Make Benefit Once Glorious Nation of Kazakhstan) első ...

Bár az első részhez képest meglepően koherens története van a filmnek, a lényeg még mindig az, hogy Borat végigtrollkodja Amerikát. Ugyan érezhető a filmen, hogy kicsit kapkodva készítették – már a koronavírus-járványt is gúnyolják benne -, azért bőven volt lehetősége Cohennek beszivárognia különböző rendezvényekre. Egy másik interjúban kifejtette, hogy az egyik szélsőjobbos eseményről, ahol sikerült fellógnia a színpadra, és elénekelnie az 'Obamának adják be a Vuhan-vírust' – refrénű dalt, majdnem otthagyta a fogát, de mondjuk nem is annyira meglepő tény ez, ha fegyverrajongó szélsőségeseket hergel az ember. Mert aki neadjisten ne ismerné Cohent és a módszereit:

nem megrendezett jeleneteket látunk, hanem valódi felvételeket valódi hús-vér emberekkel, még ha ezt sokszor nagyon nehéz is elhinni.

Ilyen ugyanis a világon nincsen – mondhatnánk, aztán közben mégis - mutatja meg Cohen. A Rudy Giuliani-epizód például – amely a legnagyobb botrányt kavarta a filmben látott jelenetek közül - egészen hihetetlen, Cohen remek érzékkel választotta ki, ki az, aki biztosan nem hazudtolja meg önmagát a pofátlanság és a trumpi bullshit-okádás terén sem.

A Borat 2-ben ugyanis a szemünk előtt elevenednek meg azok a sztereotip karakterek, akiket mind ismerünk, képernyőn láthatjuk civilek szájából kijönni azokat a tipikus mondatokat, amelyek a kommentszekciókban gyakran láthatunk. A rasszisták, a nőgyűlölők, az antiszemiták, a konteóhívők, vagy hogy a legújabbat is megemlítsük: a vírustagadók. Ebből a szempontból azonban a Borat 2 kicsit egyoldalú: Cohen a 2018-ban megjelent sorozatában, a Who is America?-ban ezt sokkal kifinomultabban csinálta, ott ugyanis jobboldalból és baloldalból egyaránt hülyét csinált.

Az elnökválasztás hajrájában persze egyértelmű céllal készítette, a Borat ugyanis egy nem is olyan burkolt kampányfilm Trump ellen.

Mindez a szokásos gusztustalan-prosztó humorba csavarva, a szokásos felbukkanó random pöcsmennyiségról sem kell lemondanunk, kedvenc kazahunk humora ugyanis mit sem változott. Nagy bravúr, hogy Cohen méltó partnere lett a teljesen ismeretlen bolgár színésznő, Maria Bakalova, aki egyrészt remekül improvizál, jól kapta el a borati vonalat, ráadásul az "erőltessük bele a folytatásba a főhős gyerekét is" - vonal sem érződik erőltetettnek a filmben.

Borat nem is térhetett volna vissza jobbkor, mint most. A jelenlegi helyzet és a közhangulat nagyon gyakran tényleg annyira abszurd, hogy sokszor már-már várjuk, hogy a jól ismert bajszos fazon feltűnjön valahol, és primitívkedjen egy kicsit. Nem elhanyagolható az sem, hogy szokás szerint fárasztóan vicces, szóval legalább kilencven percre kikapcsol abból a valóságból, amelyet tulajdonképpen kigúnyol. Egy második rész esetében pedig lehetetlen elmenni az összehasonlítgatás mellett: ugyan az első részt messze nem szárnyalja túl,

nem is fakult meg sem a bajsza, sem a fénye Boratnak, aki most is találóan és viccesen, ám egy kicsit egyoldalúan fest körképet az emberi hülyeség határtalanságáról.

A Borat második része október 23-tól elérhető az Amazon Prime kínálatában.

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
Screenshot_2020-10-26-Egy-kivételes-barát-20191.png

Így segített egy kardigános férfi fél Amerikán – nagyon furcsa, de szerethető film az Egy kivételes barát

Tom Hanks megint vérbeli Tom Hanks-moziban játszik, és megkönnyeztük.
Szajki-Vörös Adél, fotó: HBO GO - szmo.hu
2020. október 26.


hirdetés

A streamingáradatban picit mintha elveszne ez a film, ami sokkal több figyelmet érdemelne, mint amennyit kap. Nem azért, mert Tom Hanks játszik benne, és nem azért, mert egy, több amerikai generáció számára ikonikus figuráról mesél - hanem azért, mert olyan emberi értékekről és fontos kérdésekről, melyekről a sok szuperhősködés közepette hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Amúgy semmi bajom a szuperhősökkel, felőlem röpködhetnek meg csatározgathatnak örökké, amíg csak világ a világ, ráadásul a szuperhérók is hordoznak egyfajta értékrendet, a mesevilág jó-rossz polaritását, ami mindig jó kiindulópont, ha gyermeki, naiv énünk tájékozódni szeretne a világban és szeretnénk érezni, hogy vannak kapaszkodók, van igazság.

Az Egy kivételes barát azonban nagyon furcsa és egyben szerethető film, amiben hatalmas szerepe van magának Tom Hanksnek is, aki elképesztően finom alakítást nyújt, még korábbi munkáihoz képest is. De hogy mit is kellett tudnia eljátszani, arról beszéljünk először egy kicsit. Idén Oscarra is jelölték érte.

Mr. Rogers (Hanks), azaz Fred Rogers az Egyesült Államok televíziós történetének egyik legmeghatározóbb gyermekműsoros alakja (a film sztorija egyébként valós történeten alapul, a két főszereplő barátságának kialakulását mutatja be).

Rogers évtizedeken át vezette oldszkúl műsorát, melyben mindig egy aktuális kérdéskört, problémát mutatott be és segített a gyerekeknek feldolgozni az életkoruknak megfelelő formában, könnyedén, sok szeretettel.

hirdetés

A szeretet igazi kulcsszó nála: Rogers híres arról, hogy igyekszik az élet napos oldalát látni és segíteni láttatni, ez már csak mosolygó, piros kardigános külsejéből is kitűnik.

A sztori szerint egy cinikus újságírót, Lloyd Vogelt, (Matthyew Rhys) egy elit magazin hősök-különszámához arra kér fel a főnöke, hogy írjon egy rövid portrét Rogersről. Vogel elutazik Rogers forgatási helyszínére, hogy egy gyorsat dumáljanak, de a lehengerlően kedves személyiség azonnal eltalálja az újságíró Achilles-pontját - apjával való traumatikus viszonyát - , aki gyakorlatilag elmenekül onnan.

Aztán valahogy mindig visszatalál Rogershez, akiről végig az az érzésünk, hogy tutira van valami titka, beteg, vagy pszichopata, vagy valami. Mert látjuk rajta, hogy miközben árad belőle mindenki felé az őszinte nyitottság és szeretet, közben keményen tartja magát. És a film meglepetése az, hogy nincs semmi nagy csavar: Rogers egy ember, ugyanolyan, mint a többi, csak éppen sokkal több energiát fektet abba, hogy bírja az életet, mint mások - és mások által is bírhatóbbá tegye.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!