hirdetés
maganyos-no-otthon.jpg

„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban

„Félni oké. Szorongani oké. Ha fáj, ha rettegsz, ha hiányoznak a barátaid és a családod, az is oké. Emberek vagyunk. És ez most körvonalazódik igazán.”
Kirschner Petra írása; illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Már három hete vagyok egyedül a lakásomban.

Eleinte nem tűnt vészesnek. Persze érzékenyen érintett, ahogy meghallottam az első híreket arról, hogy itt bizony korlátozások lesznek. Az eseményeket lemondták, a koncerteken, rendezvényeken dolgozó barátaim elvesztették a munkájukat egyik percről a másikra. Elfogytak a kézfertőtlenítők. Kiüresedtek a polcok a boltokban. Mindenhol WC papírral a hónuk alatt, idegesen igyekvő embereket láttam.

Elkezdett rám szakadni az egész szépen fokozatosan. És elkezdett eluralkodni rajtam a szorongás, végül teljesen elborított. Úgy éreztem, agyonnyom, egyedül vagyok a félelmeimmel, egyedül vagyok a gondolataimmal, és nincs körülöttem senki, hogy megnyugtasson.

Legtöbb ismerősöm és családtagom eleinte egy csöppet sem izgult, bagatellizáltak illetve totál eltolták maguktól a problémát. Megnyugvást igazán senkitől nem kaptam, pedig kívülről vártam volna. Arra vártam, hogy valaki egyszerűen átöleljen, és azt mondja, itt vagyok. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy baj lesz, de itt vagyunk, ketten egymásnak.

Ez nem történt meg.

hirdetés

És miért nem? Mert én is független, erős, önálló self-made woman vagyok, aki nem marad benne egy rossz párkapcsolatban, nem alkuszik meg, nem akar rászorulni a családja segítségére, ha a barátai a reszketés közepén felhívják, inkább kinyomja a telefont és egy pánikroham után fél órával már ezerrel dolgozik.

Erős vagyok, kemény vagyok, kibírom egyedül. Nincs szükségem senkire.

Mondtam én akkor. Az első héten átgondoltam a dolgokat. Persze, imádok futni, futni szabad. Ha már konditerembe vagy jógaórára nem járhatok, akkor nagyokat futok majd a ligetben meg a Margitszigeten, YouTube jógavideókat nézek, megoldom. Végre kipróbálhatok egy csomó receptet, lesz időm festeni, olvasni és felkészülhetek a júniusi egyetemi felvételikre. Be is szereztem mindent, ami ezekhez a csodás, egyszerű, vagány tervekhez szükséges.

Mindennap meditáltam, mindennap sportoltam, főztem, video-chateltem, telefonáltam. Olykor-olykor elmentünk kutyát sétáltani egy-egy barátnőmmel.

Úgy éreztem, jól van Petra, menni fog ez, simán kibírod. Kibaszott kemény vagy, nem olyan nagy dolog ez, egyedül vagy egész nap, de mennyi hasznos dolgot csinálsz, és közben még jól is fogsz kinézni nyár elejére, amire ez az egész szar lemegy.

Az első pánikrohamom nagyjából egy hét után jelentkezett, ekkor már home office-ban voltam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, úgy éreztem, az egész világ és az életünk súlya, a rengeteg félelem és kérdés egyszerűen ellep, az életem sose lesz már olyan mint régen.

Elkezdtem megbánni, mi az, amit nem tettem meg, elkezdtem okolni magamat, hogy miért vagyok szingli, hogy miért nem voltam képes benne maradni akár egy rossz kapcsolatban is, inkább az, mint a magány, minden jobb mint egyedül, az egyedüllétet nem bírom el.

Minden ilyen sírás, kiborulás ideiglenesen nyugalmat hozott magával, hiszen a felgyülemlő stressznek szelepet adtam, hagytam, hogy a félelmeim felszínre kerüljenek, így feloldódott a feszültség.

A szabadság korlátozásának érzése, és az, hogy NEM LEHET találkozni társasággal, a barátaimmal, nem ölelhetem meg a szeretteimet, nem mehetek el egy koncertre, vagy egy buliba, vagy simán reggelizni a kedvenc helyemre. Egyszerűen az van, ami otthon van. Otthon pedig akármit is teszek, egyedül vagyok, nincsenek körülöttem emberek, nincsen körülöttem élőlény. Mivel toborzóként dolgozom, nagyjából napi 100-120 vagy több hívást intéztem az elmúlt hetekben egy nap alatt, mégsem pótolja semmi az emberi lény jelenlétét a mindennapokban.

Oké, tehát, két hét után megvizsgáltam magam. Hol tartok? Aha, most már TÉNYLEG nem ajánlatos senkivel találkozni, most már TÉNYLEG távolságot kell tartani mindenkitől, most már TÉNYLEG nem ölelhet meg senki, most már TÉNYLEG otthon kell feltalálnom magam. Aha, oké, hát ezt SIMÁN kibírom, nem olyan vészes, hiszen néha sírok egyet, de utána jobb lesz úgyis. Az egész max. 2 hónapig fog tartani, vagy kevesebb.

Napirendet készítettem magamnak, edzéstervet, étkezési naplót, recepteket gyűjtöttem, online előadásokat és koncerteket néztem, jegyeztem a meditációim során bennem felmerülő érzeteket, video-chateltem, telefonáltam, folyamatosan messengeren is chateltem és posztolgattam Fb-on. Magyarul strukturáltam, koordináta-rendszerbe szerveztem a szorongásaimat.

Elhatároztam, hogy úgy tudom kivédeni a további pánikrohamokat, hogy kizárom a világot, nem olvasok híreket, nem beszélek erről a témáról, csak amennyit nagyon muszáj. Egyszóval bezárom magam a lakásom rózsaszín buborékjába a kis napi teendőimmel.

És amikor pont kezdtem elhinni magamról, hogy jól vagyok, meg tudok én ezzel egyedül küzdeni, elkezdtem érezni magamon a változást. Elkezdtem félni az utcán. Elkezdtem félni a maszkos emberektől, minden járókelő ideges vibrálása rám telepedett és vittem magammal tovább.

Amikor egyszer-egyszer távolságot megtartva találkoztam az anyámmal, éreztem, hogy be vagyok zárkózva, szótlan vagyok, hogy nem érzem magam jól, és csak a lakásom védelmében vagyok biztonságban.

Aztán egyik nap felébredtem, a szokásos 3-4 óra alvás után (az, hogy nem tudok aludni, nagyjából a második otthon töltött hét után jelentkezett) és eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A depresszió. Hogy megint ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban a térben, ahol egész nap vagyok. Megint ugyanúgy fog kinézni az egész napom, és ugyanúgy egy kurva áldott lélekkel nem fogok találkozni.

Bizonygattam magamnak, hogy ez oké, ez oké, ez oké, majd munka után jógázom egyet, attól jobb lesz. Egyszer csak egy munkahelyi feladat során kiszakadt belőlem minden, és elkezdtem zokogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>



hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-magyar-orvosok-apolok-mti-balogh-zoltan.jpg

„Több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól”

Magyar orvosok és ápolók naplószerűen számoltak be arról, mit tapasztaltak munkájuk során a koronavírus-járvány idején. Megdöbbentő sorok a frontvonalban dolgozóktól.
Illusztráció: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

A Válasz Online március végén orvosokat és nővéreket kért arra, vezessenek naplót a „frontvonalból”. Most pedig ezekből a naplóbejegyzésekből hoztak néhányat nyilvánosságra.

Volt, aki teljes nevével vállalta a leírtakat, de olyanok is, akik nem kaptak, vagy féltek engedélyt kérni, így csak névtelenül számoltak be a munkájukról.

Kullmann Tamás, a győri Petz Aladár Kórház sürgősségi ügyeletvezetője május 15-én írt bejegyzésében arról ír, hogy szerencsére már abban az intézményben is egyre kevesebb a koronavírusos beteg, viszont sok páciens nem is a fertőzés, hanem a vírus miatti félelem miatt halt meg ott.

"Egy szülő nő a vírustól való rettegés miatt későn indult a szülészetre, komplikáció támadt, elveszítette a magzatát.

Akiknek kilyukad a belük, máskor aznap kórházba jönnek a panaszaik miatt, de a vírustól tartva most tovább maradnak otthon, hátha a fájdalom elmúlik magától. Egy háromnapos kilyukadást már hiába műtünk meg, hiába küzdünk az életükért. Ma is elveszítettünk így egy beteget, és nem az elsőt. Miközben a vírusfertőzés szövődményében egyetlen ember hunyt el az intenzív osztályon.

hirdetés

Egyértelmű, hogy a járvány idején több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól!"

- írja az orvos.

A többi ápoló és orvos naplóbejegyzését a Válasz Online oldalán olvashatod el.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
airport-2094122_1920.jpg

„Iszonyúan lassú volt a karanténba iktatás” - ilyen most egy utazás repülővel

Egy Londonból Budapestre utazó magyar nő beszámolójából megtudhatjuk, hogy milyen változásokra kell számítania annak, aki mostanság repülővel utazik.
Fotó: Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2020. május 22.


hirdetés

Sokakat érdekel, hogy most a korlátozások enyhítése után, de a teljes szolgáltatás visszaállása előtt milyen lehet nemzetközi repülőjárattal közlekedni. Vajon mennyit változtak a szabályok és a szokások a reptereken és a gépeken?

Nothof-Bako Bernadett a napokban repült haza Londonból Budapestre a Wizz Air egyik járatával. Engedélyével az útról szóló beszámolóját változtatás nélkül közöljük.

„Tegnap jöttünk haza az esti Wizz Air-géppel Lutonból. Egy kis infó-update mindenkinek mivel sokszor látom kérdésként.

A reptéren az összes bolt be van zárva. A Boots üzlet elvileg nyitva tart, de valószínűleg 18:00-s zárással, mert amikor mi mentünk (19:30), már zárva volt. Kaját (csokit, csipszet) és vizet is csak automatából lehet venni. A repülőn is csak snackeket árulnak, meg levest. Erre készüljön mindenki!

A bankautomaták üresek (az összes), szóval aki pénzt szeretne felvenni, azt még az előtt tegye meg, hogy a reptérre érne. Amúgy a bőröndleadás és az ellenőrzések is zökkenőmentesen zajlottak. A repülőút kellemes volt. Nem voltak sokan.

hirdetés

Az arcmaszk használata kötelező végig az út során. Időben indultunk, és vagy 25 perccel hamarabb landoltunk.

Viszont amire mi fel voltunk ugyan készülve, mégis kikészítő volt, az az ellenőrzés és karanténba iktatás. 2 órát vártunk (mi voltunk az utolsók). Iszonyúan lassan haladt. Mérnek testhőt. Elkérnek személyit, lakcímkártyát, telefonszámot, e-mail-címet, és hogy hol szeretnéd letölteni a karantént. Adják a piros papírt és egy tájékoztatót. Akiknek mentessége volt, azokat külön sorba állították, és gyorsabban végeztek, illetve azokat is akik gyerekkel voltak, előreengedték (ami szerintem tök korrekt). Utána még egy gyors útlevélellenőrzés, és mehetsz a dolgodra.

Mi tegnap hajnal 4-re értünk haza, 9:30-kor már hívtak adategyeztetés miatt.

A hölgy nagyon kedves volt. Elkérte újra a személyiigazolvány-számot és az e-mail-címet (ide küldik majd a határozatot). Megkérdezte, hogy az appot szeretnénk használni (ami csak magyar telefonszámmal működik) vagy rendőr látogasson. Illetve érdeklődött, hogy van-e segítségünk, mert ha nincs, az önkormányzat tud biztosítani valakit, aki bevásárol. Ennyi. Remélem segít ez azoknak akik most készülnek haza! Minden jót és jó utat!”


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
pesti-uti-otthon.jpg

Nemcsak a vírus pusztított, hanem a politikai harc is a Pesti úti otthonban

Mindenki megmutatta az erejét, csak az nem érdekelt senkit, hogy a lakókkal mi történik. A sajtó ugyanúgy dolgozott, mint a politikusok, két csapat van, háború van. Egyelőre a halálos áldozatok idősek. 
Belicza Bea - szmo.hu
2020. május 25.


hirdetés

Kedves emlékem volt évekkel ezelőtt Skultéti Józsefről, a Pesti Úti Idősek otthonának igazgatójáról. Az intézményben élő anyukámat állatsimogatással akartam meglepni. Az igazgató nagyon együttműködő volt, azonnal megteremtette a feltételeket, hogy a szép, nagy területű intézménybe a Kanga Alapítvány elhozhassa állatait, amelyeket idősekhez, fogyatékos otthonokba és gyerekekhez is visznek. A program olyan sikeres volt, hogy a későbbiekben is jöttek az állatok a lakókat szórakoztatni. Az anyukám szereti az otthont, a programok változatosak, ezekből azt gondoltam, jó a vezetés.

Aztán megjött a koronavírus, legnagyobb meglepetésemre, oda, ahol a legnagyobb biztonságban reméltem az édesanyámat.

Április elsejétől zuhantam egyre mélyebbre, amikor megtudtam, hogy anyu beteg.

Étvágytalanul, hányással, hasmenéssel küzdve annyira le volt gyengülve, hogy tudtuk, segítség kell. Óvatosan kérdezgettük a bátyámmal, ki tudja, mi baja van anyunak, kivizsgálták-e.

A főpolgármester bejelentette április 3-án délután, hogy van 5 fertőzött az otthonban. Aznap délelőtt én ezt már tudtam és azt is, hogy anyu március 30. óta rajta van azon a listán, hogy tesztelni kellene.

hirdetés

Nem akartam többet várni, magántesztet próbáltam szerezni. Látogatási tilalom volt, orvos sem volt, meg akartam tudni, bemehet-e az otthonba védőruhában valaki tesztet végezni. Hívtam az igazgatót, nem vette fel, írtam sms-t, nem válaszolt.

Ez volt az első rossz élményem róla. Az sem érdekelt, hogy azért nem válaszol, mert tudja, hogy újságíró vagyok, vagy azért, mert nem érdekli, mi történik a lakóival.

Aztán hosszasan próbálkoztam politikusoktól információt szerezni, a főpolgármesteri hivatal egy darabig beszélt, de aztán ők is csak a Facebookon posztoltak, az operatív bizottság egyáltalán nem vett rólam tudomást. Pedig én tapasztalatból tudtam, mi volt a baj, de senkit nem érdekelt.

Be nem mehettek, de ki igen

Az igazgatóval is nagyon szerettem volna beszélni, mert tudtam, hogy kevés dolgozójuk van, tudtam, hogy nincs teszt, és tudtam, hogy nem volt orvos. Hogy miért nem akart erről senki beszélni, azt nem értem.

A szociális szférában mindenütt létszámhiány van. Nekik is kellene sokat tapsolni, etetni őket és segíteni őket védőruhával.

Amit anyukámon keresztül láttam, tudtam, hogy nagy baj lesz. Azt kértem mindenhonnan, gyorsan beszéljünk róla, hogy máshol ne legyen ilyen. És azóta sem beszéltünk ezekről:

Március 9-től volt látogatási tilalom. Kijárási tilalom viszont csak március 17-től.

Nem csak a Pesti úton, hanem az ország összes idősek otthonában. Ez a 9 nap kiskapu elég volt-e a korona becsusszanására?

Március végén, amikor már látogatási tilalom volt, az otthonban még istentiszteletet tartottak.

Gondoltam, csak interneten keresztül, de nem. Bementek hozzájuk, mert mint mondják, ők is segítők, gyakorlatilag az ott dolgozók. Plusz emberek, akik bevihették a vírust, de a nagyobb baj, hogy sok embert összeültettek egy teremben.

A "hogyan jutott be vírus?" megválaszolásakor sem a kijárási tilalom csúszása, sem a március végi istentisztelet, sem az nem merült fel, hogy ott dolgozó vitte be. Pedig volt olyan lakó, aki fertőzött ápolótól kaphatta el a vírust. A főpolgármesteri hivatal folyton azt mondta, hogy a kórházból, a minisztérium vagy a kormányhivatal meg azt, hogy Karácsony Gergely miatt.

A miért nem volt orvos kérdésem sokáig fel sem merült, majd az is a háború része lett. A mindenről megszólaltatható Zacher Gábornak is meg kellett mondania, hogy ez egy huszonhetedrangú kérdés: „Ha egyszer bekerül a vírus, akkor nem lehet ezzel a történettel túl sok pozitív dolgot tenni, hanem igenis sajnos végig fog menni az emberek között.” Adtunk egy hetet vagy tíz napot, hogy terjedjen. Mennyivel kevesebb beteg és halott lenne most, ha valaki időben beküldi az anyukámhoz hasonlóan beteg embereket a kórházba?

Ha elfogadjuk, hogy nincs orvos egy 540 fős idősotthonban, ahol mindenki beteg egy kicsit, és járvány van, akkor mondhatnánk, hogy a kórházakban is felesleges az orvos.

Járvány idején nincs 500 teszt egy 10 milliós országban?

Nem volt minimális teszt sem. Amikor anyu már listán volt, nem volt egyedül. Több lakó is betegeskedett az otthonban. Amikor a főpolgármester megjött 200 teszttel, az anyukámnak nem jutott. Sokan mondják, hogy sehol a világon nem volt elég teszt. Értem, de a járvány elején, amikor mindenki mondta hogy felkészültek, akkor nem volt a kétmilliós fővárosnak, a 10 milliós országnak 5-700 tesztje az első hirtelen jött bajra?

Emlékszik-e még valaki, hogy a lakók 74 tesztje nem sikerült. Erről pedig nem egy vagy két nap múlva tájékoztatták az otthont, hanem 9 nappal később, április 17-én.

Bár az otthonban már március végétől voltak betegek, a főpolgármester és a kormány vitájában csak arra nem figyeltek, hogy a vírus terjed, amikor másfél héttel később a tisztifőorvos rémülten reagált a 100 fertőzöttre, akkor a nagy színházi felvonulással újabb bajokat okoztak.

Idős, sokszor beteg embereket nem lenne szabad így meghurcolni. Katonai, rendőri kísérettel mentek a mentők sorban. Hosszú volt megtölteni a mentőket az udvarban. Ha egyesével mentek volna a mentők, ahogy megteltek, akkor a kórházban gyorsan elhelyezték volna őket.

A konvojokban érkező mentőkből 25-30 embert kellett papírozni, szállítani úgy, hogy a kórházban is várniuk kellett a betegeknek. Arról ne is beszéljünk, hogy a Korányi kórházba irányított betegeket 15 kilométerrel távolabb a SOTE Korányi tömbjébe vitték előbb tévedésből.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
jessica-pamp-QMVvmFFi0Sc-unsplash_szm-1000x667.jpg

Ilyen átélni a járványt Afrika közepén: egy Kenyában élő magyar beszámolója

Vaszari Móni, a Mindeközben Kenyában blog írója 2015-ben költözött az ország dél-keleti részén fekvő Mombasába. Elmesélte, milyen most az élet az Indiai-óceán partján.
K.U.D./A címlapkép illusztráció: Jessica Pamp/Unsplash - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

Móni turistaként járt először Kenyában, 2012-ben, beleszeretett az országba és végül itt talált rá a szerelem is. 2015-ben költözött az afrikai országba, férjével Mombasában élnek. Móni utazásszervezéssel foglalkozik, Kenya mellett Marokkóba is szervez privát túrákat, emellett pedig egy alapítványt vezet, melynek keretében - többek között - Kenyában valósítanak meg támogatási, fejlesztési programokat, elsősorban az oktatásra koncentrálnak.

"A kenyai kormány viszonylag gyorsan és jól reagált, szigorú lépéseket hoztak, de megakadályozták, hogy az új koronavírus kijusson a nagyobb településekről"

– mondta a Szeretlek Magyarországnak Móni. A vírus ugyanis a fővárosban, Nairobiban és Kenya második legnagyobb városában, Mombasában ütötte fel a fejét, és mind a két város határait - néhány másik érintett megyével együtt - lezárták.

A rendezvényeket betiltották, éjszaka kijárási tilalom van érvényben, az iskolák - ahogy Magyarországon - március 16-a óta zárva vannak, a bárok, kocsmák, mozik szintén. Kenyában a május 18-i, hivatalos adatok szerint 887 a beazonosított fertőzöttek száma. Az emberek többsége nem is a betegség miatt aggódik, hanem a betegség okozta gazdasági válság miatt.

"Gyakorlatilag megszűnt a turizmus, pedig a turizmus jelenti Kenya egyik fő bevételi forrását. Sokan elveszítették az állásukat, tartaléka pedig itt nincs az embereknek"

hirdetés

– mondta Móni, hozzátéve, aki a fővárosban vagy Mombasában rekedt, most haza sem tud menni vidékre, és bevétel híján pénzt sem tud utalni a vidéken élő családtagjainak. Kenyában ugyanis bevett gyakorlat, hogy a családból valaki a városba megy, ott dolgozik és a mobilfizetési rendszeren, az M-Pesán keresztül küldi haza a pénzt.

"A kenyai fizetési rendszer legnagyobb erőssége, hogy bankszámlaszám sem kell hozzá, elég egy régi mobil, még csak okostelefonra sincs szükség, a technológia a legegyszerűbb készüléken is fut"

– mondta Móni. Most viszont tömegek maradtak bevétel és munka nélkül. Ráadásul a kenyai kormány nem dolgozott ki egy átfogó programot a nehéz helyzetbe került tömegek megsegítésére, közösségi kezdeményezések vannak. Mombasában például az önkormányzat - egyéni és céges támogatók segítségével - létrehozott egy alapot, amelyből a rászorulóknak élelmiszerosztást szerveznek, vagy épp pénzt adnak.

"Kenyában nem terveznek az emberek, hiszen a tervek úgysem működnek. Egyik napról a másikra él a többség, ezért ért sokakat nagyon váratlanul a helyzet

– jegyezte meg Móni, aki már több mint 60 napja van önkéntes karanténban.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!