hirdetés
Tíz körömmel kell összekaparnom a lelkemben a karácsonyi hangulatot
A napom, amikor kedvem lett volna két pincérre ráborítani az asztalt, egy eladót felpofozni, és harminc évvel visszaforgatni az idő kerekét, amikor nem volt mindenhol internet, és nem láttam élőben az utcákon hömpölygő dühöt és elkeseredettséget. Egy szubjektív karácsonyvárós történet.
Hargitay Judit. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2018. december 15.


hirdetés

Egy napot szántam a Nagy Karácsonyi Ajándékvásárlásra. Egyetlen napot. Mert unom, mert a "glamúrnapok", meg a "dzsojnapok", meg a "blekfrájdéjok" között ennek az egésznek semmi jelentősége. Ahogy 99 éves nagyapám mondja: “Ez már csak arról szól, kislányom, hogy minden pénzt el kell költeni, ami csak van.” Szerencsére a családban ezt nem visszük túlzásba, de ajándékozni még szoktunk.

Szóval beültem egy kellemes(nek hitt), és egyébként nagy hírű budai kávézóba a Bartókon, hogy erőt gyűjtsek. Félház volt, ízléses karácsonyi dekorációk, és négy fiatal pincér, akik közül az egyik tíz perc múlva oldalgott oda hozzám. Rámosolyogtam, kértem egy forró csokit, és megkérdeztem, van-e nem hideg, buborékmentes ásványvizük. Rám meredt, és szó szerint ezt mondta: “Mit tudom én???” A döbbenet kiülhetett az arcomra, mert úgy érezte, szépítenie kell, ami így sikerült: “Hűtött van, azt kész, mit tudom én, hogy mennyire hideg?” Nem akartam vitát, bólintottam, rendben, jó lesz a hideg. Elfordult, de még méltatlankodva odavetette: “Különben is, itt bent seperc alatt felmelegszik.” Remek.

Bevallom, én még nem láttam pincért, aki szemmel láthatóan ennyire utálta a vendégeket és úgy általában a munkáját, de elkönyveltem, hogy ez nem általános (tényleg nem az), kifogtam, hagyjuk.

Egy bő negyedóra alatt meg is kaptam, amit rendeltem, amikor megláttam, hogy a kávézó másik termében (tőlem kb. öt méterre) felszabadult egy kényelmesebb, ablak melletti asztal. Most egy másik pincér ténfergett arra, a kezemben a forró csokis bögrével szóltam neki, hogy ha nem gond, átülnék oda. Kicsit összerezzentem, amikor rám ripakodott: “Azt nem lehet, csak ha itt rendezte a számlát. Ez a bár rész, külön kasszán vagyunk!” Összeharaptam a számat, előkotortam a pénztárcámat, de a mosolyomban lehetett valami, mert a pincér felém lépett, és a fenyegetőhöz nagyon hasonlító hanghordozással megkérdezte: “Miért? Problémája van ezzel, hölgyem?” Kezdtem magam úgy érezni, mint Guantanamóban. Megráztam a fejem, dehogy, nincs nekem semmi problémám, én csak épp erre jártam... Gyorsan fizettem (ez nem egy olcsó hely mellesleg), és átoldalogtam a másik asztalhoz, lehetőleg takarásba, nehogy szegény pincéreket megint kihozzam a sodrukból.

Aztán átsétáltam a közeli plázába, ahol a hatalmas, hófehér karácsonyfa, és az impozáns üvegfelületeket telecsillogó, milliárdnyi, kis fehér égő egy időre feledtette velem a keserű szájízű forró csokit. Két boltban is jártam, ahol tényleg készséges eladókkal találkoztam (igaz, az egyikben szintén húsz percet kellett várnom, és azt hiszem, maga az üzletvezető volt az, aki jó hangosan odaparancsolta hozzám az egyik ténfergő eladókislányt, de egye fene, legalább a lányka aranyos volt). A harmadik üzletben – egy ismert drogéria – viszont már nem volt ilyen szerencsém. Az öcsémnek kerestem a kedvenc parfümjét, de közel s távol nem láttam eladót, ezért a pénztárosnál próbálkoztam (természetesen kivárva, hogy végezzen az épp fizető vásárlóval): “Elnézést, egy eladót keresek, lenne egy kérdésem.”

Én komolyan nem tudom, mi ütött az emberekbe, de ez a lány is úgy ripakodott rám, mintha az anyját öltem volna meg: “Ott guggol hátul, hát nem látja?????” Még a három-négy, sorban álló vevő is megütközött a hangnemen, az egyikük halkan odaszólt nekem: “A polc kitakarja, azért nem vette észre...”

A pénztároslány undorral elfordult, én kedvetlenül elindultam a polc mögött bujkáló hölgy felkutatására. Aki egyébként ismét segítőkész volt. Ettől függetlenül nem állt jól a nap mérlege, és határozottan nem kerültem közelebb a karácsonyi varázslathoz. De legalább megvettem, amit kellett, és iszkoltam haza. Főztem egy csipkebogyóteát, meggyújtottam néhány mécsest, beraktam a mosást, tettem-vettem. Aztán vesztemre ránéztem a laptopomon a netre, ahol egymás alatt sorakoztak az üzenőfalamon az élő közvetítések a városban épp zajló tüntetésekről. Nem célja ennek az írásnak, hogy állást foglaljak a kérdésben. Csak annyit mondok, hogy ültem a gép előtt, a laptop meg az ablakba kitett rénszarvasos teamécses fénye belevilágított az arcomba, és szomorúságot éreztem.

Láttam az arcokat, a rohamsisakokat, a füstöt, a tüzet, hallottam a skandálást, és olvastam a közvetítések alatt ömlő kommentáradatot. Düh. Tehetetlenség. Kiábrándultság. Némi lelkesedés. Megint kiábrándultság. Megvetés. Egy-két józan szó. Válaszul gyűlölet. Gyűlölet. Gyűlölet.

Lehajtottam a laptop fedelét, és kinéztem az ablakon. A park túloldalán, a tízemeleteseken sok-sok világító ablak, itt-ott már színes, ünnepi fények. Emberek százai, ezrei, aki éppúgy készülnek a karácsonyra, mint én. Akik talán éppúgy tíz körömmel kapargatják össze az emberség, a melegség, az összetartozás érzésének morzsáit, mint most én. Akik várják a havat, amely lassú, nehéz pelyhekben épp szállingózni kezdett, hogy puha, fehér vattába csomagoljon mindent, eltakarva dühöt, vásárláskényszert és fásultságot. Akik talán hozzám hasonlóan felidéznek nagy, régmúlt decembereket, amikor a gimi udvarán ment az össznépi korcsolyázás, a tornaöltözőben zsíros kenyeret és forró teát árultak az elsőévesek, a hangszórókból üvöltött a Pet Shop Boys, szakadtak az égből a hatalmas hópelyhek, és a lelkünk tényleg tele volt ünnepvárással. Talán csak a fiatalság miatt, nem tudom.

Aztán megcsörrent a telefonom. Anyám szólt, hogy a másnapi, családi sütéshez vigyek még mézeskalács-fűszert. Az öcsém meg rám pityegett Messengeren, hogy a barátnőjével megvették nekem azt a laptoptáskát, amire olyan régóta vágyom, meg ne vegyem. Néztem a telefonomat, a szeretteimre gondoltam.

Ez volt az első pillanat ezen a napon, amikor valóban, őszintén elmosolyodtam.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x