Karácsonyi készülődés Black Friday nélkül

A hetvenes évek közepén meglehetősen másképpen festett a karácsonyi készülődés. A legfőbb gond nem a legjobb ajánlat hajszolása volt a - lassan egy hónapig tartó - black friday keretében, hanem hogy sikerül-e egyáltalán a legalapvetőbb dolgokat beszerezni.

Igaz a karácsonyi vásárokon a maszekoknál szinte minden földi meg lehetett vásárolni, de hatósági ár nem lévén a portékákon a bolti ár 2-3-szorosát jelző árcímke sem volt ritka. De miket is kellett beszerezni egy tisztességes, hetvenes évekbeli karácsonyhoz, és milyen árakon.

Az örök megosztó: a szaloncukor

Az ünnep egyik

legfontosabb, központi eleme a szaloncukor,

melynek őse már az 1800-as évek óta velünk van. Aki élt már a hetvenes években, annak valószínűleg a Konzum szaloncukor nevű termék ugrik be elsőnek, hiszen ez volt a legolcsóbb és – meglepő módon – a legkönnyebben hozzáférhető. A rózsaszín, kék és néha ezüst színű finomság gyermekkorunk egyik meghatározó élménye.

Elvben

öt ízben készült, melyből a dobozban kötelezően kellett kakaónak és vaníliának lenne, ezen kívül a KERMI még egy ízesítést írt elő.

Így elméletben minden 1 kg-os pakkban volt még citrom, narancs vagy málnaízű Konzum is (Bár a Tó-retró csapata ezek közül egyikre sem emlékszik, de ha valaki igen, akkor ne tartsa magában!). A szaloncukor fronton azonban nem a Konzum volt a múlhatatlan kedvenc, hanem a díszített fák koronázatlan király, a Zselé Szaloncukor! (eleinte ez volt a neve és nem Zselés)

Ezt a kombinációt 1976-ban mutatták be próbajelleggel, és 1977-től lett a repertoár végleges része. Valójában az első években nem is szaloncukorként hozták forgalomba, hanem csokiba mártott zseléként, karácsonyi díszcsomagolásban, de igazából mindegy is volt, hogy minek hívták, sehol nem élte meg a fán a vízkeresztet.

A zselés ára lényegesen húzósabb volt, mint a Konzumé, hiszen 20 forintért csupán félkilós dobozt lehetett beszerezni.

Bár elméletben még léteztek másfajta szaloncukrok is, azok legtöbbünk életében csak epizódszerepet játszottak borsos áruk, és minimális gyártási mennyiségük folytán, hiszen például az igazi gyümölcsdarabokkal készülő csokoládés desszertből tíz év alatt sem gyártottak annyit, mint a Konzumból szezononként. Bár sokunk másik kedvence a marcipános szaloncukor volt, ám azt csak 1980-ban dobták piacra, így cikkünkbe csak említés szintjén fér bele.

Egy másik kardinális kérdés: az égősor

Ha meg volt a szaloncukor és a fára is jutott belőle, akkor az elkészült művet ki is kellett világítani. Erre

1962-től már elsősorban a gyertyánál kevésbé tűzveszélyes 16 darabos égősorok szolgáltak. A recés búrájú, kúp alakú (mondjuk azt, hogy stilizált lángot mintázó) égők sárga, zöld, kék és piros fénye ma is megdobbantja az akkori gyermekek szívét.

Bennem ma is élénken él

a 24-én reggel folytatott vadászatok emléke, amikor kerestük, hogy a sorba kötött izzók közül vajon melyik égett ki, és sötétítette el az egész sort.

Az ilyen égősorok esetében a foglalat körüli műanyagház formája (és bonyolultsága) adta meg az árat. Ennek megfelelően 1976-ban (a cikkben minden ár ebből az évből származik) a csavart gyertyaformájú „Elektromos Karácsonyfadísz” (hivatalosan nem szerepelt a nevében az égősor) 217 forintba került. Ha a gyertya feelingből elég volt a fehér szín, akkor 173, ha csak egy sima mécsesformájú foglalattal vettük, akkor 161 forintot kellett leszurkolni.

A karácsonyfa dísze: csillagszóró

Persze unatkoztak volna a tűzoltók, ha sokan nem ragaszkodtak volna a fára rögzített csillagszórókhoz is. Bár ezeket külföldről is hozták az országba, a legtöbben a Meteorra emlékszünk, melyet kizárólag a bólyi Áfész vegyszerüzemében gyártottak a hatvanas-hetvenes években.

Ja és mindannyian illatosítottat használtunk, még ha nem is biztos, hogy tudtunk róla.

Ugyanis 1969-től már ilyet is gyártottak 8 forintos áron, és innentől a 3 forintos sima csillagszóró bevonult az elméleti lehetőségek népes táborába. Jaj, de majdnem elfelejtettük, hogy karácsonyfát még nem is vettünk!

És a legfontosabb kellék: a fenyőfa

Sok mindent lehet a kommunista rendszerre mondani, de azt biztosan nem, hogy a műanyagipar elmaradott lett volna. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy

az első műanyagfenyőket már 1954-ben forgalomba hozták, ráadásul szétszedhető formában, ami kis helyen is elfért.

Igazából innentől indult az ilyen fautánzatok diadalmenete, különösen amiatt, hogy az egyre gyakoribb lakótelepeken a szőnyegpadló kötelező volt. Ebből pedig senki sem szedte ki a lehulló eredeti tűleveleket.

Persze sokan próbálkoztak élő fával, ami Lucfenyőként 22 forintért nem is volt drága méterenként, ám ha az elfogyott, akkor a következő lépcsőt jelentő jegenyefenyő 60-90, míg az ezüst 100-160 forintba került (vagyis a 3800 forintos átlagbérből már erősen meggondolta az ember a favásárlást). Ehhez képest a műfenyő métere még 80 forint sem volt, egyszer kellett csak megfizetni, és még a rakétaporszívót sem tette tönkre a levele.

És végül: a vacsora

Ha mindez megvolt, akkor már csak a tradicionális ételekre volt szükség, hogy kerek legyen az ünnep. Persze itt már nagy felkiáltójellel kell írni a „ha lehetett kapni” kitételt, hiszen az itt felsorolt összetevők többnyire már jóval az ünnep előtt elfogytak (ha voltak egyáltalán). Szóval

kedvező csillagzat esetén a bejglibe való mákért 85, a dióért 130 forintot kellett fizetni.

A halaknak fajtánként volt ugyan ára, de ha egyfélét sikerült találni, már nagy volt a boldogság. A halászlébe tehát

a sovány halszeletet 33, a márványponty szeletet 32, a tavi pontyot szeletelve 43 forintért értékesítik. Kilón alul a pontyot 24, kilón felül 27 forintért mérték.

Aki nem akart főzőcskézni (vagy nem kapott halat), az vehetett a Szegedi Konzervgyár 400 grammos műalkotásából (180 gramm hústartalommal), potom 15,50-ért és egésznapos főzőcskézés helyett élhetett, mint hal a vízben.

Az információk és az árak az Arcanum Digitális Tudománytár cikkeiből származnak.