Berki Krisztián és M. Richárd halála nem a káröröm, hanem a megbocsátás ideje
Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.
Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:
“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.
Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.
Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.
Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?
Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.
Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”
Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.
Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.
M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.
M. Richárd 2019-ben - Fotó: MTI/Kovács Tamás“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.
Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?
Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.
Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.
Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!
Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).
Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.
Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:
“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.
Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.
Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.
