hirdetés
kamin-mohammadi.jpg

„Ne higgyenek el mindent, amit Iránról olvasnak a főcímekben” – Kamin Mohammadival beszélgettünk

Kövesdi Miklós Gábor; fotó: Bernardo Conti - szmo.hu
2019. június 29.


hirdetés

– A nők 1963-ban kaptak szavazati jogot, sokkal hamarabb, mint például Kuvaitban vagy Portugáliában. Az iráni nőknek sokkal több joguk van, mint hinné. Persze nem egyenjogú társadalom, de azért nem vagyunk Szaúd-Arábia sem. Az egyetemen diplomázók 65%-a nő. A tanárok 80%-a és a közalkalmazottak többsége szintén nő.

Az iráni parlamentben több nő van, mint sok európaiban.

Irán nagyon népes ország, sok a fiatal, akik nagyon nyitottak. Irán most megint bekerült a hírekbe az atomegyezmény miatt. Nagyon sok az Irán ellenes propaganda nyugaton. De Irán a 18. század óta nem támadott meg más országot. Úgyhogy kicsit ironikus a helyzet, hiszen például az USA folyamatosan megszáll más országokat a „béke” és a „demokrácia” nevében. (Az interjú még a hajók megtámadása és a drón lelövése előtt készült - KMG.)

Szívből ajánlom az olvasóinak, hogy látogassanak el Iránba. Egyszerűen gyönyörű hely. Az építészet olyan magas szintű, hogy el sem tudják képzelni. Az emberek barátságosak, az ételek finomak.

– És ezek szerint biztonságos a nyugati turisták számára.

– Teljes mértékben. Az olasz barátaim közül sokan ellátogattak már Iránba, és más, mint amire számítottak.

– Az írói pályafutását újságíróként kezdte, és hosszú idő telt el, mire rászánta magát, hogy belefogjon első könyve, a már említett The Cypress Tree megírásába. Ekkor utazott Firenzébe, és itt kezdődik második könyve, a Bella figura története.

– Véletlenül jöttem Olaszországba. Szerződést kaptam az első könyvemre, de mint minden kezdő író, nekem is nagyon nehéz volt időt találnom írni, miközben pénzt keresek a megélhetésre. Ám ekkor egy nyaraláson megismerkedtem egy hölggyel, Christobellel, akiről a könyvben is írok, és minden úgy történt, ahogy a könyvben olvasható. Felajánlotta, hogy menjek el a firenzei lakásába. Először nem vettem komolyan, de egy nap beállított Londonba, és kezembe nyomta a lakás kulcsát. Csak így. Pont rossz fázisban voltam, nem volt munkám, lakásom, úgyhogy azt gondoltam, oké, megpróbálom. Így kötöttem ki Firenzében. Rossz passzban voltam... Kiégtem, bár akkoriban még nem ismertem fel.

– Mi volt ennek az oka?

– Az olyan nyugati társadalmakban, amikben mi élünk, az emberek szerelmesek a hajtásba. Sikeresnek érezzük magunkat tőle. Ettől a munka kultusztól előbb-utóbb mindenki kiég. Firenzébe költözni teljes életstílus váltást jelentett. Hiányzott a megszokott rutin, nem ismertem senkit, nem beszéltem a nyelvet. Csak magamra számíthattam.

Nagyon hasznos, ha néha magadra maradsz, és egyedül kell boldogulnod.

Szerencsére Olaszország, Firenze nagyon kellemes helyszín ehhez. Az ittélők nagyon barátságosak, kedvesek, egész mások, mint a londoniak. Ott nem nézel senki másra, mind próbálunk túlélni. Túlzsúfoltan élünk. Olaszország sokkal kevésbé stresszes, és az olaszok sokkal emberibbek. Határozottan ez volt az első benyomásom: az olaszok barátságossága és lelkesedése. Barátságosak voltak, mégsem túlságosan tolakodók.

– Tehát megérkezett Olaszországba, és megismerkedett a bella figura elgondolással. Meséljen róla egy kicsit. Mit jelent?

– Tulajdonképpen két dolgot jelent. A hagyományos értelemben, ahogy az olaszok érzik, a bella figura kicsit olyan... Angliában úgy mondanánk, hogy a látszat fenntartása. Hogy mindig a legjobb külsődet mutasd. Persze van ebben felvágás is, és az olasz kultúrában nagyon fontos a szépség. És ebben nagyon hasonlít az iráni kultúrára, ott is fontos, hogy kicsit megjátszd magadat a külvilág felé. Az én értelmezésemben azonban a bella figura jóval összetettebb koncepció. Nem csak a külső, hanem a belső szépségről is szól. A belső szépség azt jelenti, hogy szeretni kell magunkat.

Mert ahhoz, hogy kifelé szép lehess, a lelkednek is szépnek kell lennie.

Szépen kell beszélned. Szépnek kell lenned belül. Tulajdonképpen ez nagyon zoroasztriánus, az ősi iráni vallás azt mondja: jó gondolatok, jó szavak, jó tettek. Tehát legelőször is azt jelenti, törődj magaddal, ami magában foglal mindent. Azt, hogy hogyan fogsz ma sétálni. Mit fogsz enni. Hogy fogod megenni. Kivel fogsz enni. Abból indultam ki, amit az olaszoknál láttam, és ami annyira tetszett bennük. Nagyon tetszik az olaszok életmódjában, hogy imádni valóan régimódi.

Például Firenzében, délben bezárnak a boltok. Neked is meg kell állnod kicsit. Nem olyan, mint Londonban, ahol minden szuper kényelmes, ezért londoniként kifejezetten bosszantó lehet. De valahol kedves, hogy kénytelen vagy szüneteket beiktatni a napodba. Nem zavarhatod le a napodat anélkül, hogy kapcsolatba kerülnél más emberekkel. Az a Firenze, ahová 11 éve megérkeztem, nagymértékben a közösségekről szólt. Például úgy döntöttem, hogy a szupermarket helyett a piacra járok ennivalót venni. Ami Londonban unalmas teher volt, itt örömmé vált.

Valahányszor elmentem a Sant’ Ambrogio piacra, mindig jókedvre derültem. Élettel teli, az emberek vidámak, viccesek. Szeretik amit csinálnak, szeretik a terményeiket. Elmondják, hogy kell megfőzni és megenni őket. Londonban nagyon fura viszonyba kerültem az étellel mindenféle egészségi és emésztési probléma miatt. Az orvosok nem találtak semmit, de letargikus voltam, depressziós és felpuffadtam. Miután az orvosak nem tudtak segíteni, elmentem minden létező alternatív gyógyítóhoz, kipróbáltam mindent, de nem segített semmi.

Úgy tűnik, az ételérzékenységgel kapcsolatos problémáim mögött valójában az extrém, tartós stressz és a kiégés állt. Amióta Firenzébe érkeztem, csak izgalmat érzek.

Csodálatos élmény volt pozitív kapcsolatba kerülni az étellel. Abból ered, hogy egyetlen nap leforgása alatt megváltoztathatod az étkezésedet, mert másnak van szezonja. Most a vérnarancs szezonja van. De nem sokára jön a cukkini, mind nagyon finom. Most jelent meg a piacon a lóbab. Nagymértékben segített követnem a bella figurát az, hogy az evés lényege az öröm, a bőség és a táplálás lett. Alig vártam, hogy hazaérjek és kipróbálhassam a zöldségeimet úgy, ahogy az árus tanácsolta. Sosem voltam nagy szakács, úgyhogy ez még csak nem is erről szól. Csak rájöttem, hogy az evéshez való hozzáállásomat az étkezésre épülő ipar határozta meg, ami leginkább arról szól, hogy mit ne együnk.

– A Bella Figurában a „carpe diem” továbbélését érzem...

– Igen, teljesen igaza van. Azt jelenti, hogy éljük meg a pillanatot. Tudatosan törekedjünk rá, hogy élvezzük. Nem sok beleszólásunk van, mit csinálnak a kormányaink. A problémák nagy részét, amelyek erre vagy arra terelik az életünket, felülről kapjuk, és nem nagyon változtathatunk rajta. Tehetetlenek vagyunk a felszított, ellenséges érzésekkel szemben. Jóga tanár is vagyok, és úgy tapasztaltam, hogy ha harcolsz önmagaddal, az soha nem segít.

Ha úgy próbálsz változtatni egy szokásodon, hogy szembeszállsz a rossz szokásaid forrásával, csak megerősíted őket. A bella figurában arra fordítod az energiáidat, hogy megállj egy pillanatra. Nem birkózol önmagaddal, csak rászánsz egy-két percet, hogy kinézz az ablakon, ahogy én most, ebben a pillanatban. Nézem az akácvirágok körül zümmögő méheket, és a mézre gondolok, amit a nektárból készítenek nekünk. És lehet, hogy ettől nem változik meg az életem, de az, hogy az egész figyelmemet erre fordítom, endorfint szabadít fel, és jó érzéssel tölt el.

Persze a pillanatban élni nem azt jelenteni, hogy felejts el minden mást. Csak kis szüneteket alakítasz ki a napirendedben, amikor tudatosan valami bella figura gyakorlatot végzel, hogy örömöt hozz az életedbe. Nem tudom, ön hogy van vele, de én régen mindig úgy gondoltam: „leadom a fölös kilókat, és akkor boldog leszek”. Vagy „megtalálom a megfelelő férfit, és akkor boldog leszek”.

Csakhogy ezek a nagy változások nem mindig azt az eredményt hozzák, amit remélünk. Viszont vannak olyan kicsi, apró változások, amelyeket naponta megtehetsz, és összeadódva jó érzéssel töltenek el. Így sokkal könnyebb.

Ezért vannak tippek a könyv végén. Olvassák el és próbálják alkalmazni őket. Az amerikai és angliai kiadás már egy éve megjelent, és még mindig kapok üzeneteket az olvasóimtól. Valaki megírta, hogy augusztus óta 20 kilót fogyott. Nem mintha a bella figura a fogyásról szólna, de van, akinek ezért fontos. Írt nekem egy egyedülálló anyuka, amit megkönnyeztem, mert elmesélte, hogy mióta a bella figurát követi, a lányával rászoktak, hogy minden este együtt készítenek vacsorát, együtt terítenek, és ez átalakította a kapcsolatukat. Nagyon csodálkozom és örülök, amikor ilyeneket olvasok azoktól az emberektől, akik kipróbálják mindazt, amiben hiszek. Tudjuk, hogy rengeteg nő követ mindenféle diétát és egészség divatot. Lehet, hogy vékonyak, de nem biztos, hogy boldogok is. Nagyon szigorúak vagyunk önmagunkkal, pedig szerintem az egészséges élet nem kell, hogy bonyolult legyen.

Ha többet szeretnétek tudni Kaminról, keressétek fel a honlapját!.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
160127_moviegoer_mohicans.jpg

Az utolsó mohikán Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve - először jelent meg a teljes verzió

Eddig csak 'a magyar ifjúság számára átdolgozott' kiadás volt magyarul elérhető. Gy. Horváth László műfordító elárulja, miben más az általa lefordított eredeti.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 13.



Gy. Horváth Lászlót a műfordításon keresztül ismertem meg, a szakma megkerülhetetlen alakja, számos jelentős regény fordítása kapcsolódik a nevéhez. Beszélgetésünk apropója Az utolsó mohikán első teljes magyar nyelvű kiadása.

- Manapság divat az újrafordítás, gondoljunk csak a Rozsban a fogóra vagy Az idegenre. Viszont Az utolsó mohikán esetében, ha jól tudom, nem pusztán erről van szó.

- Nemcsak manapság divat, az 1990-es évek elején új fordítást kapott például az Üvöltő szelek, az Ivanhoe és a Bovaryné, és én sem ma kezdtem: 2004-ben újrafordítottam A Kincses-szigetet, 2009-ben Muraszaki Sikibu Gendzsijét, és még sok egyebet, utoljára Updike Nyúl-sorozatát és Turgenyev prózaverseit meg Apák és fiúkját. De itt valóban nemcsak erről van szó.

Döbbenten észlelem mostanában, hogy szinte senki sincs tudatában: a Bőrharisnya-történetek mind ez ideig jócskán lerövidített, „a magyar ifjúság számára átdolgozott” kiadásokban forogtak közkézen.

Rochlitz András, a Park Kiadó igazgatója, aki pontosan tisztában volt a helyzettel, rendes Cooper-regényt akart, amikor megbízott a feladattal.

- Azt tudni, hogy annak idején miért döntött a magyar kiadó az átdolgozás mellett?

- Az 1950-es és 60-as években az Ifjúsági, majd Móra Kiadó profiljának megfelelően gyerekkönyveket, mondjuk úgy, young adult könyveket akart csinálni belőlük, amivel persze hosszú hagyományt követett: már a 19. század második felében is ilyen zanzákat készített Wachott Sándorné és mások is, tudtommal német mintára. Vagyis ifjúsági írónak állították be az amerikai irodalom első komoly regényíróját, mellesleg azt az írót, akiről olyan nagyságok zengtek dicshimnuszokat, mint Hawthorne, Melville, George Sand, Balzac, D. H. Lawrence.

- Amennyire emlékszem, Az utolsó mohikán az általam olvasott formában is elég kemény könyv. Gondolni sem merek rá, mi lehet benne, ami még ezen a szűrőn sem ment át. Vagy a húzásnak inkább csak terjedelmi okai voltak?

- Kétségkívül ez Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve, de persze az ilyesmi fölött is könnyebb elsiklani úgy, ha merő sztorivá változtatjuk, ha nem ágyazódik be egy rendesen kidolgozott regényszövetbe, narrátori filozófiába – mert az utóbbi formában természetesen még keményebb, még jobban átérezhető a dolgok iszonyata.

Ez az, ami nincs meg a zanzásított változatokban – a történetek, az akciók ott vannak, éppen csak maga a regény, az árnyalt jellemzés, a rendesen felépített jelenetek, a motivációk mélysége, a részletek gazdagsága, ezek hiányzanak. Az, amitől egy sztori irodalmi művé válik.

Mellesleg két szörnyű, gyilkos akció egyszerűen kimaradt az ifjúsági változatból, nyilván úgy gondolták, ezek végképp nem illenek hőseinkhez. Az egyiknek Sólyomszem az elkövetője, a másiknak Chingachgook.

Hadd idézzek egy részletet John McWilliams utószavából, amelyet ehhez a kiadáshoz mellékeltünk. „Az író bonyolult, ünnepélyes, választékos szinonimákban és metaforákban bővelkedő mondatai állandóan arra emlékeztetnek bennünket, hogy egy művelt, civilizált úriember szól hozzánk. Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”

És éppen ez a legmellbevágóbb benne.

- Felmerül a kérdés, hogy a többi Cooper regénnyel mi a helyzet? A Vadölő, a Bőrharisnya is rövidítés vajon?

- Egytől egyig rövidítések. Tudtommal csak egy különálló regény, A kém teljes fordítás. A Vadölő például kétszer olyan vastag az eredetiben, de Az utolsó mohikán is 6 ívvel (240 000 leütéssel) hosszabb az én fordításomban, mint Réz Ádám átdolgozásában. Őszintén remélem, hogy Az utolsó mohikán új, teljes változata sikeres lesz, és a Park folytatni tudja a sorozatot.

- A teljes regény ismeretében megváltozott Cooperről, az íróról alkotott képed?

- Az enyém nem, mert többek közt angol szakot végeztem az ELTE-n, és régóta ismerem az eredetiket, de az olvasóé meg fog változni: röviden fogalmazva otthonosabb, részletesebb, irodalmibb, mégis ridegebb regényvilágot kap. Hogy mást ne mondjak, Sólyomszem alakja, lelki alkata erősen módosul, motivációi kíméletlenebbek, keresztény gyökerei ugyanakkor hangsúlyosabbak: a delavárok között térítő morva testvérek nevelték. Végre azt is megérti az olvasó, hogy pontosan milyen is, ha mégannyira jelzésszerű is csak, a viszonyrendszer Cora, Alice, Uncas és Heyward őrnagy között, ami nyugtalanítóbb, mint amilyennek eddig látszott. Hasonlóképp egyes akciók, jelenetek, például Magua menekülésének és halálának vagy a zuhatag alatti sziget geográfiájának a leírása is érthetőbb lesz – emlékszem, ezeket nekem annak idején elég nehéz volt pontosan magam elé képzelnem. Persze kérdés, hogy ki mire emlékszik, elvégre mindnyájan gyerekkorunkban olvastuk először ezeket a történeteket, viszont az is kérdés, kinek milyen messze is van a gyerekkora. Egy biztos, és ezt még egyszer hangsúlyozni kell: Cooper nem ifjúsági író, nem gyerekeknek írt,

Amerika első komoly regényírója, gyakorlatilag az összes nagy amerikai műfaj és téma, az indiánok, az egyre messzebbre tolódó határvidék vagyis a frontier, a vadnyugat, a préri, a tengeri kaland, az amerikai történelmi regény, a környezetvédelem, a férfibarátság, a társadalommal szemben álló individuum, a magányos hős mítoszának egyszemélyi felfedezője és első művelője.

Megint csak McWilliamsszel szólva:

„Cooper verbális festmények sorában állít elénk erőszakos, álomszerű mesét, amely gyakran megszakad, de pihenővel nem szolgál. Mondatainak szerkezete, írói közlésvágya azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ megismerhető, értelmes és rendezett. Az előadás szüntelen megszakadása, véres és erőszakos volta azonban azt sugallja, hogy a valóság nem szorítható racionális keretek közé. A ráérős próza váratlan atrocitásokra irányítja figyelmünket, amelyeket sem az olvasók, sem a szereplők nem fognak fel teljes egészükben. Cooper nem értelmezi ezeket a pillanatokat, megy tovább a következő kaotikus mozzanat felé, amelyet ugyanabban a fegyelmezett, úri modorban fog ábrázolni. Cooper médiumának és üzenetének ellentmondása meghitt ismerősünkké válik. Az utolsó mohikán a mi esti híradónk, a tizenkilencedik század eleji Amerika regénykonvenciói és határvidéki problémái közé visszavetítve.”


KÖVESS MINKET:



hirdetés
IMG_9583-2-1000x703.jpg

„Ez egy puska, hogy könnyebb legyen megérteni az eredetit” – Nádasdy Ádám modernizálta a Bánk bánt

Mit jelent Nádasdy Ádámnak a Bánk bán? Miben volt ügyetlen Katona József? Na és miért pont Gertrudist öli meg a megcsalt nádor?
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 10.



Alig egy hónapja jelent meg Nádasdy Ádám Bánk bán-fordítása. Nem félreértés, a népszerű nyelvész, tanár, költő és műfordító arra vállalkozott, hogy Katona József ma már nehezen olvasható szövegét kicsit modernizálja. Erről a nem mindennapi vállalkozásról faggattam. Ádám megtisztelt azzal, hogy tegezhetem.

- Amikor néhány hónapja megismerkedtünk egy műfordító társaságban, szinte mellékesen jegyezted meg, hogy most fordítottál le egy Shaw-darabot, mintha holmi semmiség lenne...

- Ez a Sosem lehet tudni, ami azért Shaw-nak messze nem a legnehezebb darabja. Be is mutatták Szombathelyen, nagyon szép előadás lett belőle. A Pygmalionnal sokkal több munkám volt, de említhetném a Warrenné mesterségét is, ami sokkal finomabb.

- Van remény, hogy kötetben is találkozhassunk vele?

- A kiadóm, a Magvető szerint színművekre nincs kereslet. A legújabbakra még talán, illetve a klasszikusokra igen, Shakespeare-t mindig el lehet adni, de a kettő közé eső korszakok drámáit nem veszik. Ez persze bármikor változhat.

- Édesanyád, Birkás Lilian operaénekes volt, édesapád, Nádasdy Kálmán rendező. A színdarabok fordítása nálad kicsit a családi pálya továbbvitele, vagy mindettől teljesen függetlenül alakult így a pályád?

- Teljesen véletlenül alakult így. Már rég nem voltak a pályán, édesapám nem is élt, amikor Gothár Péter felkért a Szentivánéji álom fordítására. A színházat persze szerettem, de professzionális közöm nem volt hozzá. Bár most sincs igazán, tudod? Azt most is nehéz elképzelnem, hogyan visznek valamit színre.

Néha nagyon kellemesen meglepődöm, hogy nahát, mit lehet csinálni abból, amit én lefordítottam.

Tegnap este láttam A velencei kalmárt a Vígszínházban, a Kolozsvári Színház vendégjátékában, az én szövegemmel. Nagyon jó volt. A Shylockot alakító Bogdán Zsolt lenyűgözően játszott.

- Nem olyan rég még a Dante-fordításod gerjesztett vitákat, de máris újabb darázsfészekbe nyúltál. A most megjelent munkád annyiból érdekesebb, hogy ezúttal magyarról fordítottál magyarra. Egyáltalán, ezt fordításnak lehet nevezni?

- Igen. Már régen a levegőben van, hogy a Bánk bánnal kezdeni kell valamit. Nagyon nehéz a szöveg, nem elég ügyes a dramaturgia. Illyés Gyula a 60-as években átírta a darabot. Ő a nyelvet igyekezett úgy hagyni, stílusában tartani, de nagyon sokat változtatott a dramaturgián. Azután jött egy fiatal dramaturg, Szabó Borbála, aki pont az ellenkezőjét csinálta. Jobban ragaszkodott a Katona által leírt eseményfolyamhoz, de a szöveget nagyon modernizálta, és nagyon jópofa dramaturgiai ötleteket tett bele. Ottó többek között azzal kábítja Melindát, hogy azt hazudja, verseket ír, és el is szaval neki egy verset, amit Katona József eredeti szövegéből vett át.

Azután két évvel ezelőtt jött Zalán Tibor, aki egy köztes megoldást választott. Nem modernizálta nagyon a szöveget, viszont sokat egyszerűsített a történeten. Aki azt végignézte Békéscsabán, annak az a benyomása lehetett, hogy az eredeti művet látta, holott nem. Szabó Borbálának nem ez volt a célja, ő a karaktereket akarta bemutatni, hogy kik ezek az emberek és hogyan viselkednének ma. Én viszont valami egészen másra gondoltam.

Az jutott eszembe, hogy jó, jó, de mit írt Katona József? Mi lenne, ha hajszálpontosan lefordítanám, amit Katona írt anélkül, hogy bármit változtatnék rajta?

Ezért ezt fordításnak lehet nevezni. Tehát ha Katona valahol azt fejezi ki, hogy valaki un valamit, vagy utál, akkor én is azt írtam, csak legfeljebb mai szavakkal. Nem változtattam semmit, akkor sem, ha valamiről úgy éreztem, hogy az ott nem szerencsés, ha túl hosszú vagy túl rövid egy jelenet. Ha ezt írta, ezt írta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:




hirdetés
WVP1308_01.jpg

'Utolsó leheletünkig hajszoljuk az illúzióinkat, ahelyett, hogy a jelenben élnénk'

Beszélgetés Rubin Eszterrel az Árnyékkert című családregényről, ami a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. május 03.



Az írónő harmadik, eddigi legnagyobb prózai munkája az 1980-as évekből indul, némiképp reflektál Magyarország változó társadalmi viszonyaira, de ez csupán egyik és nem is a legfontosabb olvasata az Árnyékkertnek. Rubin Eszterrel beszélgetve kiderült, hogy a könyv személyes élmények/traumák feldolgozására is alkalmas, de világirodalmi asszociációkra is.

– Íme a regény első mondata: „Levette a polcról a kupát, és letörölte róla a finom porréteget. Stark Gyuri a régi születésnapokra gondolt, eszébe jutott az első Anglia- bál” Erről rögtön egy másik regény első mondata jutott eszembe, de biztosan tudod, hogy melyik.

– Elképzelésem sincs.

– Biztos?

– Biztos.

– „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”

– Valóban motoszkált bennem írás közben valami a Száz év magányból, de nem ennyire direkt módon. Ez az olvasat most számomra is elképesztő reveláció.

– Elsőre nekem sem ugrott be, csak amikor később előjöttek bizonyos mágikus, szürreális elemek, visszalapoztam az elejére… A történet hangnemét azok a tárgyak is meghatározzák, amelyre hőseink az első oldalakon rátalálnak. Az emlékeket felidéző tárgyak…

– A regény kezdetén a főszereplő Stark Gyuri pakol a pincében. Még nem tudjuk, miért, talán költözés vagy lomtalanítás miatt. Ahogy egymás után kezébe veszi a tárgyakat, minden darab egy-egy fontos emlékképet idéz fel az életükből, így ismerjük meg a Stark család múltját.

– Családregényt tartunk a kezünkben, amely a 80-as évektől napjainkig – vagy még tovább – játszódik, a magyar életforma különböző stádiumaival a hátterében. A lényeg azonban a két főhős sorsa: Gyuri és Lia szerelme rossz csillagzat alatt születik, hiszen egy árulás indítja el. És innentől kezdve küzdenek egymásért, miközben egyre kevesebb közük van egymáshoz…

– Gyuri és Lia úgy érzik, óriási akadályokat kell leküzdeniük. A katonaság ideje alatt ismerkednek meg, s a bezártság, és a szülői tiltás ezerszeresére nagyítja az érzéseiket. Szinte mesebeli szerelmet élnek meg, amelyben minden egyes akadály tovább erősíti a kapcsulatukat.

A probléma gyökerét abban látom, hogy nagyon különböző háttérrel rendelkeznek. Gyuri rendezett, szerető családban nőtt fel, komoly céljai vannak. Lia azonban egyáltalán nem kapott szeretetet gyerekkorában, ezért őrületes kötődési igény él benne, de amit ő szerelemnek gondol, valójában birtoklási vágy. A történetben lépésről lépésre épül fel Lia nárcisztikus személyiségének jellemrajza. A nárcisztikus emberek általában nagyon kellemes társasági lények, könnyen kötnek ismeretségeket, barátságokat, mégsem tudnak igazán kötődni. Nem képesek valódi érzésekre, empátiára, nem tudnak szeretni.

Lia a férjéből táplálkozik, elszívja az összes életerejét, ugyanúgy, ahogy a könyv borítóján is megjelenő liánok, melyek az ő nevére rímelnek.

A lián élősködő növényként felkúszik a fákra, mindent befon, lehúz, befed, árnyékba borítva a gazdanövényt. Van úgy, hogy a lián egyszerre több fán is megkapaszkodik, s az eredeti támasztékul szolgáló fa pusztulása után is tovább növekszik. Rendkívül életképes..

– Liával is ez történik: amikor Gyuri megismeri egy hatalmas, lepusztult polgári lakásban él a családjával, ahol teljes a káosz…

– Liának nemhogy saját szobája, de semmilyen személyes tere nincs, Gyuri a nagymamája zongorája alól húzza elő, ahol egy matracon alszik. Nincs gyakorlata abban, mi a magánélet, mi a személyes tér tisztelete. Gyuri teremt neki saját teret, ahogy rendet rak Molnárék lakásában. Később elköltöznek egy kis lakásba, aztán nagyobba, majd egy monumentális házat építenek a hegytetőn. Gyuri keményen dolgozik, megragadja a rendszerváltás lehetőségeit, de Lia mindenhol újrateremti a káoszt, amelyben felnőtt, s ami a csillogó felszín alatt a lelkében is dúl. Gyuri egyre rosszabbul érzi magát ebben a házasságban, súlyos depresszióba esik. Érdekes kérdés, miként változik egy ember valóságérzékelése egy mérgező kapcsolatban. Gyuri depressziósnak érzi magát, Lia gondosan ápolja, de valójában ő mérgezi végestelen-végig: a szemrehányásokkal, az elégedetlenséggel és azzal, hogy képtelen önálló lényként létezni. Beteges szimbiózisban éltek, de Lia ügyes manipulációval a külvilág felé azt mutatja, mintha Gyuri lenne az autoriter, mérgező fél.

– És miért tartják mégis fenn ilyen sokáig ezt a házasságot?

– Gyuri nagy családra vágyott, és ehhez az álomhoz tűzön-vízen át ragaszkodik. Nem volt testvére, ezért szeretne három gyereket, és Lia erre a szerepre nagyon alkalmasnak látszik. Mire összeházasodnak, már véget is ér a szerelem, de úgy gondolják, talán a házasságban nem is ez a fontos, hanem a reprodukció. Egyre kevesebb boldogságban van részük, mégis felépítik a házat, nagy társasági életet élnek, nyaralni járnak, és közben elsikkad az intimitás. Aztán egy különös repedés jelenik meg a házuk falán. A túlzott vágyak, és nagyratörő tervek alapján hatalmas, egybefüggő, oszlop nélküli nappalit építenek, akkora teret, amilyen senkinek nincs.

Mivel sem a háznak, sem az életüknek nincs tartóoszlopa, szép lassan mindkettő elkezd erodálódni. Gyuri végül ráébred, hogy ő maga volt a tartóoszlop.

Menekülési kísérletei sorra meghiúsulnak, mindig visszahúzza az általa felépített és megvalósított álom. Számára az élet kiteljesedése az apaság, mindennél fontosabb, hogy a gyermekeinek otthont, gyökeret, biztonságot teremtsen. Van rá esély, hogy belekóstoljon a boldogság lehetőségébe, de végül nem mer a saját élete főszereplőjévé válni. Lia és Gyuri végsőkig ragaszkodik a kettejük által felépített boldogtalansághoz. Egy idő után azonban szembesülnünk kell a valósággal, ezért válik a végső árulás katartikus felismeréssé.

– Visszatérő motívumok a házból való kitiltások, amelyeknek barátok, sőt, családtagok is áldozatul esnek. És bár széleskörű kapcsolatoknak vagyunk tanúi, mégis úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok legtöbb esetben felszínesek…

– Lia képtelen a mély kapcsolatokra. Amint bármilyen negatív visszajelzést kap, azonnal el engedi a barátságot. Gyuri már az elején „idegenekről” beszél, és hogy kik az idegenek, azt ő dönti el. Mindentől meg akarja óvni a családját, tökéletes boldogságot és biztonságot kíván nekik nyújtani. Ezt az igéző szivárványt festi a Starkok szeme elé. Mindenkit leválaszt a családjáról, aki egy kicsit árnyalja a képet, vagy tükröt tart nekik. Végül alig marad valaki a népes társaságból.

Gyurinak mély kapcsolata van a gyerekeivel, és Hannával is lehetne, akibe beleszeret. De úgy tűnik, csak akkor választhatja a szerelmet, ha Lia megengedi neki - és nyilvánvalóan nem engedi meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x