hirdetés
varkert_0110_0136.jpg

Juhász Anna: "Van felelősségünk abban, hogyan élünk!"

A Várkert Irodalom sorozat legújabb projektje, a 'Nők, Aranyban' kapcsán mesélt az előadás üzenetéről, illetve az Ugron Zsolnával való közös munkáról.
Schranez Rebeka interjúja, fotók: varkertbazar.hu - szmo.hu
2018. március 10.


hirdetés

Juhász Anna mára a magyar irodalmi élet megkerülhetetlen alakja lett, több helyen is folyamatosan szervez irodalmi beszélgetéseket, előadásokat, sorozatainak – Várkert Irodalom, New York Művész Páholy, Hadik Irodalmi Szalon – művészeti vezetője is.

A Várkert Irodalom sorozat legújabb projektje a Nők, Aranyban című Arany emlékévre készült előadás kapcsán beszélgettünk az előadás üzenetéről, Ugron Zsolnával való közös munkájáról, és persze arról, mit jelent számára az irodalom, miben látja az irodalom szeretetének tovább örökítését.

– A Várkert Irodalom sorozat egyik februári estje a Nők, Aranyban előadás volt, mely Arany János balladáinak női szereplői köré épül. Ennek a produkciónak a születése mennyiben köthető szorosan a Várkerthez?

– Ez a második olyan produkciója a Várkert Bazárnak, ami saját elképzelés útján jött létre. Az ötlet Ugron Zsolna íróé, akivel kolléganők vagyunk, hisz együtt szervezzük a Várkert Irodalom sorozatot. Zsolna korábbi munkáiban, köteteiben rendre történelmi nőalakokat állít középpontba, így a Hollóasszony könyv és előadásban is. Ennek az „ívnek” a folytatása a Nők, Aranyban - a cél, hogy megszólalhassanak, megmutatkozhassanak az Arany János által megteremtett nőalakok – mai reflexióval.

A produkció az Arany Emlékévhez kapcsolódik, az én munkám a gyakorlati részben kezdődött, és Zsolnához kapcsolódva a projekt megvalósítása volt. Később jött az ötlet, hogy – moderátort, azaz magamat alakítva – magában az előadásban is részt vegyek, így a formabontó produkció érthetőségét segítsem. Így váltam összekötő szállá Arany János, azaz Lackfi János és a hat fellépő művésznő (Szabó Borbála, Ugron Zsolna, Kormos Anett, Szávai Viktória, Berg Judit, Tóth Krisztina) között.

– Február 3-án volt a premier a Várkert Bazárban, mikor és hol lesz látható legközelebb?

– További előadásokat is tervezünk – külső helyszínen, vidéken és a Várkert Bazárban is –, hisz mindenkiben erős, szép élmény a premier. Olyan helyszínekkel tárgyalunk, akiknek a koncepciójába, vagy a működésébe beleillik a Nők, Aranyban, azaz a magyar szerzők feldolgozása, jelen esetben, Arany Jánosé, és ennek női megközelítése, gondolatisága.

varkert_nok_aranyban_049varkert_nok_aranyban_132

– Milyen visszajelzések érkeztek eddig a közönség részéről?

– Sokan dicsérték a látványos díszletet (Pallós Nelli munkája), a rendezést (Végh Zsolt), és nem utolsósorban azt a munkát, amit a szereplők végeztek Perczel Enikő dramaturg szerkesztésével.

Szávai Viktóriától Kormos Anettig mindenki maga írta a monológját, és tudjuk, nem csak írónők vettek részt a darabban. Lackfi János ezekre a szövegekre reflektált, így született meg ez a kortárs előadás.

Bízom benne, hogy a közönség, mikor egy ilyen este után hazamegy, és újraolvassa ezeket a balladákat, verseket, kap egy új és meghatározó élményt, ami közelebb viszi őket a történetekhez.

– Hogyan jelenik meg a zenei kíséret a darabban?

– Kárász Eszter zenész-énekest kértük fel – ő a Walesi bárdokat jeleníti meg –, hogy a színpadon lévő hangszereit szólaltassa meg, és reagáljon egy-egy monológra, Arany Jánosra, vagy akár egy feszültségre, vagy viccre az előadásban. Fontos az improvizáció is, amiben Eszter szerencsére igazán otthonosan mozog. A következő előadásoknál hangsúlyosabb lesz a zenei jelenlét, a premieren pici hiányérzetünk volt nekünk és a közönségnek is.

– Szerinted miben számít kifejezetten egyedülállónak a Nők, Aranyban?

– Arany női archetípusai igen sokszínű, aktuális női sorsokat jelenítenek meg, akik sokszor tragikus élethelyzetbe kerülnek – például halál, veszteség, elvonulás, vagy csata – mindenképpen nehézségeken mennek keresztül. Ezeket a történeteket a mai korban is lehet aktuálisan értelmezni. A jelenbe beépülve tud fennmaradni egy alkotói életmű – ez az, ami a mi célunk: egy új reflexiót adni Arany János műveinek. A korral minden változik - a körülöttünk lévő világra, a történelemre mi is reagálunk gondolatainkkal, így ezek a sorsok, szereplők sok mindent mesélhetnek akár saját magunkról is… A monológokkal, és ezeknek a karaktereknek a megtestesítésével erre adódik lehetőség.

varkert_nok_aranyban_135

– Rengeteg érdekes irodalmi eseménynek adtok otthont a Várkertben Ugron Zsolnával. Hogyan jött létre ez az együttműködés? Mióta dolgoztok együtt?

– Idén épp tíz éve szervezek önállóan irodalmi, művészeti esteket, ez idő alatt számos könyvkiadóval kezdtem együttműködni, így a Librivel is. Velük kooperálva szerveztem meg 2013 őszén az Erdély-estemet, ahol Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvét mutattuk be a New York Művész Páholyban. Mind magánemberként, mind a munkámban azt szeretem a legjobban, amikor összekapcsolhatok embereket egymással, például Zsolnát ekkor mutattam be Várkonyi Gábornak, akivel most már önálló sorozatuk van, és számos bemutatót terveznek együtt. Gábor történészként pont ráérzett arra, amit Zsolna célja is: felébreszteni a történelmi regény műfaját a női alakokat középpontba helyezve és egyfajta új látásmódot adni.

Azóta nekünk is több közös fellépésünk volt, Zsolna rendszeres vendége irodalmi estjeimnek, tavaly a Hollóasszony kötetét is egy másik sorozatomban, a Hadik Irodalmi Szalonban mutattuk be. 2017 januárjában ültünk le a Várkert irodalmi sorozatáról közösen gondolkodni – hisz ki tudjuk egészíteni egymást, másképp működünk, de sok közös pont van. A karácsonyi Összetartozunk című jótékonysági est volt az első, amikor közösen voltunk műsorvezetők, különböző vendégeket hívtunk, és váltottuk egymást a színpadon. Azt gondolom, minket igazol az idő.

– Milyen tematika szerint választotok előadásokat a Várkertbe?

– Két típusú előadásunk van a Várkert Irodalomban. Az egyik, ami Zsolnához tartozik, az ún. befogadott rendezvények, már meglévő (kamaraszínházi) produkciók bemutatása a mi közönségünknek. Alakult is előadás, a Hollóasszonyt többször játszották már a tavalyi évben nagy sikerrel. A másik típusú est hozzám kapcsolódik: irodalom, kultúra központú pódiumbeszélgetéseket szervezek – a téma Tamási Árontól Weöres Sándorig, Hamvas Bélától Ottlik Gézáig nagyon szerteágazó. Estjeim között a kapocs mindig az érték, amit kapunk az íróktól, költőktől.

Az én személyközpontú szemléletem talán szembemegy más irodalomtörténeti nézőponttal, mivel eszerint nemcsak a mű számít, hanem az is, aki írta.

A felkészülés során a könyvtárakban, levéltárakban felkutatható irodalomtörténeti jelentőségű szövegekből válogatunk, és e mentén beszélgetünk életről, halálról, alkotásról.

varkert_2017_12_17_209

– Mi az, amit számodra mindig is jelentett maga az irodalom és az irodalmi életben való aktív jelenlét?

– Mindig is nagyon erősen része voltam a szüleim életének, születésem óta mindenbe bevontak minket a nővéremmel. Édesapám költő, Édesanyám orvos, a testvérem is az lett. Bár régen nem voltam ennyire céltudatos, de élt bennem, hogy az irodalommal foglalkozzam. Hetente ültünk felolvasásokon, irodalmi beszélgetéseken, akaratlanul figyeltem, mi tetszik, és min változtatnék. Szerettem volna megújítani egy olyan műfajt, ami létezett eddig is, csak másképp. Mozgalmat szerettem volna elindítani, mert van felelősségünk abban, hogyan élünk.

Az, hogy ma már a New York Kávéházba hatszázan, a Várkertbe hétszázan tudnak eljönni egy-egy előadásra, rekordszerű Budapesten irodalmi téren. Erre igazán büszke vagyok, őszintén hiszek az emberekben és az irodalomban.

– Melyik helyszín áll hozzád a legközelebb?

– Mindegyik másképp. Igazából egyik helyszín adódott a másikból, a Hadikban 2010 óta dolgozom, amióta újranyílt, a New York Kávéházban 2013 óta, 2014-ben egy évig dolgoztam a Centrál Kávéházban, utána a Kieselbach Galériában szerveztem irodalmi esteket, majd 2017-ben már a Várkertben.

A Hadik az otthonom, szemben lakom vele, a New York Kávéház nagy szerelem, itt nőttem fel, hisz édesapám a Palotában dolgozott, a Centrálban és a Kieselbach Galéria helyén álló egykori Luxorban pedig több verset írt, ott ez a kötődés. A Várkert Bazár előtt gyerekkorom óta naponta autózunk, mert útba esik – így sokat beszéltünk róla, milyen volt egykoron, és milyen lehetőségek rejlenek benne. Amikor Zsolna elhívott dolgozni, boldog voltam a kihívástól. A Várkert nagyterme nagyobb, mint egy színházterem – irodalommal megtölteni felemelő érzés hónapról hónapra.

– Az elmúlt évek tapasztalatai szerint a közönségnek mennyire sikerült felkelteni az érdeklődését a hazai kortárs írók és költők, egyáltalán az irodalom iránt?

– Klasszikus és kortárs szerzők otthon vannak az esteken. A Hadikban februárban Závada Péter volt a vendégünk, március 21-én Simon Márton és Forgách András emlékezik Petri Györgyre. Ez ugyanígy működik az összes helyszínen.

Nekem jó tapasztalataim vannak: nemcsak én tanultam rengeteget az elmúlt tíz évben, de velem együtt a több tízezres közönség is – estjeimen a kulcs mindig az irodalom, nem feltétlen csak beszélgetni szeretnék, hanem kifejezetten kultúráról, átadandó értékekről, művészetről. Ezek nem társasági, közéleti események, hanem az alkotáshoz és az irodalomhoz kötődnek. Remélem az elkövetkező tíz év is hasonlóan alakul majd.

– Az oktatás területén mostanában nagy problémát jelent, hogy a fiatalok kevésbé érdeklődőek a kötelező, klasszikus irodalom irányában. Hogyan lehetne közelebb hozni hozzájuk?

– Az biztos, hogy komoly munkával...

Amit én végzek, az „népművelés”: nyitott, érett emberekkel találkozom, tizennyolctól hetvenöt éves korig, olyanokkal, akik saját döntésükből jönnek el egy irodalmi estre.

Az iskolában nem a saját döntésükből ülnek a gyerekek, hanem mert kötelező, és azt olvassák, ami kötelező. Eddig azt hittem, sokkal jobb a helyzet, de látom, hogy abban a világban, ahol mindenki a telefonját nyomkodja egész nap, és kis videókat készít magáról, annak nem az olvasás lesz az első az életében. Szomorú. Persze tudok mondani ellenpéldát is: Marci, a nővérem nagyobbik fia most elsős, és számtalan verset tud fejből, szereti őket. Élményközpontú irodalom órával, akár irodalmi kávéházak látogatásával, mint a Hadik – szabad értelmezésre biztatással izgalmassá és élővé lehet tenni az irodalmat! A kultúra nagyon sokat segít és ad az életünkben. Erre fokozott hangsúlyt kell fektetni, már kicsi korban. Meg kell mutassuk a diákoknak, hogy irodalomról közösen kell gondolkodjunk, és ez az a része a történelmünknek, ami mindig velünk marad.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
160127_moviegoer_mohicans.jpg

Az utolsó mohikán Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve - először jelent meg a teljes verzió

Eddig csak 'a magyar ifjúság számára átdolgozott' kiadás volt magyarul elérhető. Gy. Horváth László műfordító elárulja, miben más az általa lefordított eredeti.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 13.



Gy. Horváth Lászlót a műfordításon keresztül ismertem meg, a szakma megkerülhetetlen alakja, számos jelentős regény fordítása kapcsolódik a nevéhez. Beszélgetésünk apropója Az utolsó mohikán első teljes magyar nyelvű kiadása.

- Manapság divat az újrafordítás, gondoljunk csak a Rozsban a fogóra vagy Az idegenre. Viszont Az utolsó mohikán esetében, ha jól tudom, nem pusztán erről van szó.

- Nemcsak manapság divat, az 1990-es évek elején új fordítást kapott például az Üvöltő szelek, az Ivanhoe és a Bovaryné, és én sem ma kezdtem: 2004-ben újrafordítottam A Kincses-szigetet, 2009-ben Muraszaki Sikibu Gendzsijét, és még sok egyebet, utoljára Updike Nyúl-sorozatát és Turgenyev prózaverseit meg Apák és fiúkját. De itt valóban nemcsak erről van szó.

Döbbenten észlelem mostanában, hogy szinte senki sincs tudatában: a Bőrharisnya-történetek mind ez ideig jócskán lerövidített, „a magyar ifjúság számára átdolgozott” kiadásokban forogtak közkézen.

Rochlitz András, a Park Kiadó igazgatója, aki pontosan tisztában volt a helyzettel, rendes Cooper-regényt akart, amikor megbízott a feladattal.

- Azt tudni, hogy annak idején miért döntött a magyar kiadó az átdolgozás mellett?

- Az 1950-es és 60-as években az Ifjúsági, majd Móra Kiadó profiljának megfelelően gyerekkönyveket, mondjuk úgy, young adult könyveket akart csinálni belőlük, amivel persze hosszú hagyományt követett: már a 19. század második felében is ilyen zanzákat készített Wachott Sándorné és mások is, tudtommal német mintára. Vagyis ifjúsági írónak állították be az amerikai irodalom első komoly regényíróját, mellesleg azt az írót, akiről olyan nagyságok zengtek dicshimnuszokat, mint Hawthorne, Melville, George Sand, Balzac, D. H. Lawrence.

- Amennyire emlékszem, Az utolsó mohikán az általam olvasott formában is elég kemény könyv. Gondolni sem merek rá, mi lehet benne, ami még ezen a szűrőn sem ment át. Vagy a húzásnak inkább csak terjedelmi okai voltak?

- Kétségkívül ez Cooper legvéresebb, legkegyetlenebb könyve, de persze az ilyesmi fölött is könnyebb elsiklani úgy, ha merő sztorivá változtatjuk, ha nem ágyazódik be egy rendesen kidolgozott regényszövetbe, narrátori filozófiába – mert az utóbbi formában természetesen még keményebb, még jobban átérezhető a dolgok iszonyata.

Ez az, ami nincs meg a zanzásított változatokban – a történetek, az akciók ott vannak, éppen csak maga a regény, az árnyalt jellemzés, a rendesen felépített jelenetek, a motivációk mélysége, a részletek gazdagsága, ezek hiányzanak. Az, amitől egy sztori irodalmi művé válik.

Mellesleg két szörnyű, gyilkos akció egyszerűen kimaradt az ifjúsági változatból, nyilván úgy gondolták, ezek végképp nem illenek hőseinkhez. Az egyiknek Sólyomszem az elkövetője, a másiknak Chingachgook.

Hadd idézzek egy részletet John McWilliams utószavából, amelyet ehhez a kiadáshoz mellékeltünk. „Az író bonyolult, ünnepélyes, választékos szinonimákban és metaforákban bővelkedő mondatai állandóan arra emlékeztetnek bennünket, hogy egy művelt, civilizált úriember szól hozzánk. Cooper fegyelmezetten indázó mondatokban mesél nekünk arctalan öldöklésről, faji gyűlölködésről, eszelős mészárlásról, a gyarmatosítás hiábavalóságáról. Stílusa éppolyan feledhetetlenül mond ellent tárgyának, mint ahogyan a brit és francia egyenruhák rínak ki az őserdőből.”

És éppen ez a legmellbevágóbb benne.

- Felmerül a kérdés, hogy a többi Cooper regénnyel mi a helyzet? A Vadölő, a Bőrharisnya is rövidítés vajon?

- Egytől egyig rövidítések. Tudtommal csak egy különálló regény, A kém teljes fordítás. A Vadölő például kétszer olyan vastag az eredetiben, de Az utolsó mohikán is 6 ívvel (240 000 leütéssel) hosszabb az én fordításomban, mint Réz Ádám átdolgozásában. Őszintén remélem, hogy Az utolsó mohikán új, teljes változata sikeres lesz, és a Park folytatni tudja a sorozatot.

- A teljes regény ismeretében megváltozott Cooperről, az íróról alkotott képed?

- Az enyém nem, mert többek közt angol szakot végeztem az ELTE-n, és régóta ismerem az eredetiket, de az olvasóé meg fog változni: röviden fogalmazva otthonosabb, részletesebb, irodalmibb, mégis ridegebb regényvilágot kap. Hogy mást ne mondjak, Sólyomszem alakja, lelki alkata erősen módosul, motivációi kíméletlenebbek, keresztény gyökerei ugyanakkor hangsúlyosabbak: a delavárok között térítő morva testvérek nevelték. Végre azt is megérti az olvasó, hogy pontosan milyen is, ha mégannyira jelzésszerű is csak, a viszonyrendszer Cora, Alice, Uncas és Heyward őrnagy között, ami nyugtalanítóbb, mint amilyennek eddig látszott. Hasonlóképp egyes akciók, jelenetek, például Magua menekülésének és halálának vagy a zuhatag alatti sziget geográfiájának a leírása is érthetőbb lesz – emlékszem, ezeket nekem annak idején elég nehéz volt pontosan magam elé képzelnem. Persze kérdés, hogy ki mire emlékszik, elvégre mindnyájan gyerekkorunkban olvastuk először ezeket a történeteket, viszont az is kérdés, kinek milyen messze is van a gyerekkora. Egy biztos, és ezt még egyszer hangsúlyozni kell: Cooper nem ifjúsági író, nem gyerekeknek írt,

Amerika első komoly regényírója, gyakorlatilag az összes nagy amerikai műfaj és téma, az indiánok, az egyre messzebbre tolódó határvidék vagyis a frontier, a vadnyugat, a préri, a tengeri kaland, az amerikai történelmi regény, a környezetvédelem, a férfibarátság, a társadalommal szemben álló individuum, a magányos hős mítoszának egyszemélyi felfedezője és első művelője.

Megint csak McWilliamsszel szólva:

„Cooper verbális festmények sorában állít elénk erőszakos, álomszerű mesét, amely gyakran megszakad, de pihenővel nem szolgál. Mondatainak szerkezete, írói közlésvágya azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ megismerhető, értelmes és rendezett. Az előadás szüntelen megszakadása, véres és erőszakos volta azonban azt sugallja, hogy a valóság nem szorítható racionális keretek közé. A ráérős próza váratlan atrocitásokra irányítja figyelmünket, amelyeket sem az olvasók, sem a szereplők nem fognak fel teljes egészükben. Cooper nem értelmezi ezeket a pillanatokat, megy tovább a következő kaotikus mozzanat felé, amelyet ugyanabban a fegyelmezett, úri modorban fog ábrázolni. Cooper médiumának és üzenetének ellentmondása meghitt ismerősünkké válik. Az utolsó mohikán a mi esti híradónk, a tizenkilencedik század eleji Amerika regénykonvenciói és határvidéki problémái közé visszavetítve.”


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
kamin-mohammadi.jpg

„Ne higgyenek el mindent, amit Iránról olvasnak a főcímekben” – Kamin Mohammadival beszélgettünk

Az iráni származású írónő Londonban nőtt fel, de Firenzében találta meg önmagát. Mesélt a valódi Iránról, és arról is, hogy változtatta meg életét a „bella figura”.
Kövesdi Miklós Gábor; fotó: Bernardo Conti - szmo.hu
2019. június 29.



Mindig különleges élmény, amikor a műfordító találkozhat a szerzővel - vagy legalább beszélhet. Nyár elején jelent meg Kamin Mohammadi iráni származású brit írónő Bella figura című könyve, és szívesen adott nekem intwrjút videóchaten keresztül. Mind a könyve, mind a személye figyelemreméltó.

– A közelmúltban jelent meg Magyarországon a Bella figura című könyve. De mielőtt a könyvről beszélgetnénk, szeretném, ha kicsit jobban megismerhetnék az olvasók. Rendkívül eseménydús élete volt. Iránban született. Sokan alig tudnak valamit erről az országról, hajlamosak a Közel-keletet egyetlen nagy kalap alá venni.

– Nem hibáztatom az embereket.

A nyugati országokban a média hibájából nehéz hiteles képet kapni Iránról.

Többek között ezért írtam meg The Cyprus Tree (A ciprusfa) címen első könyvemet, ami egyfajta családi önéletrajz a gyerekkoromról, az iráni forradalomról, arról, hogyan menekültünk el Iránból, és később hogyan látogattam vissza, hogyan építettem újra a kapcsolatomat a szülőhazámmal. A forradalom idején apám a nemzeti olajtársaságnál dolgozott, és a forradalom nem iszlám forradalomként kezdődött. Több csoport által végrehajtott, szocialista, baloldali megmozdulás volt, ezek a csoportok úgy döntöttek, Homeini ajatollah irányítása alatt egyesülnek, aki azt mondta, nem akarja magához ragadni a hatalmat, ha sikerül a sahot megbuktatni.

A könyvemben részletesen leírom, hogyan szegte meg Homeini az ígéretét miután visszatért Iránba, és hogy lett az ország iszlám köztársaság. Vérontást rendeztek, mert az új rezsim mindenkit ellenségnek tekintett, akinek jól ment a sora a sah uralkodása idején. Az apám tehát életveszélybe került, menekülnünk kellett.

De azért is írtam meg a könyvemet, mert be akartam mutatni, milyen volt az az Irán, ahol születtem, és ahová a mai napig visszajárok. Gyerekként nagyon nehéz volt Nagy-Britanniában felnőni, mert annyira negatív képet mutattak Iránról és az emberek nagyon keveset tudtak rólunk.

– Milyen tehát Irán valójában?

– Gyönyörű hely, az emberek nagyon barátságosak. Irán a világ egyik legrégebbi civilizációja. A legrégebbi olyan terület a földön, amelyen évezredek óta ugyanaz a nép él. Az irániak 5000 éve az Iráni-fennsíkon élnek. Már 4 ezer évvel ez előttről vannak bizonyítékok borkészítésre. Tehát egy nagy múltú és kulturálisan gazdag ország. Hosszú történelméhez képest nagyon kicsinek számít a mostani iszlám periódus. A Perzsabirodalmat 2500 éve alapították, és a perzsák zoroasztristák voltak.

A zoroasztrizmus a buddhizmus kortársa volt, az első monoteista vallás. Tehát a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám kicsit mind ebből ered.

Rendkívül nehéz nekünk, irániaknak, amikor az országunkat muszlim országgá redukálják. Először is, az irániak nem arabok. Mi vagyunk az egyetlen nem sémita nép a Közel-Keleten. Valójában indoeurópaiak vagyunk, az igazi árják. Irán neve azt jelenti: Az árják földje. Az iráni nép a Kaukázus-hegységből ered, benépesítették Ázsiát és Európát, ezért fehéreknek tekintjük magunkat. Úgyhogy arra bíztatom az olvasóit, hogy ne higgyenek el mindent a főcímeknek. Irán a világ egyik legműveltebb országa. A régióban nálunk a legmagasabb az írni- olvasni tudók aránya. Sokkal nyugatiasabbak vagyunk, mint hinnék.

– Mi a helyzet a nők jogaival?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
IMG_9583-2-1000x703.jpg

„Ez egy puska, hogy könnyebb legyen megérteni az eredetit” – Nádasdy Ádám modernizálta a Bánk bánt

Mit jelent Nádasdy Ádámnak a Bánk bán? Miben volt ügyetlen Katona József? Na és miért pont Gertrudist öli meg a megcsalt nádor?
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2019. május 10.



Alig egy hónapja jelent meg Nádasdy Ádám Bánk bán-fordítása. Nem félreértés, a népszerű nyelvész, tanár, költő és műfordító arra vállalkozott, hogy Katona József ma már nehezen olvasható szövegét kicsit modernizálja. Erről a nem mindennapi vállalkozásról faggattam. Ádám megtisztelt azzal, hogy tegezhetem.

- Amikor néhány hónapja megismerkedtünk egy műfordító társaságban, szinte mellékesen jegyezted meg, hogy most fordítottál le egy Shaw-darabot, mintha holmi semmiség lenne...

- Ez a Sosem lehet tudni, ami azért Shaw-nak messze nem a legnehezebb darabja. Be is mutatták Szombathelyen, nagyon szép előadás lett belőle. A Pygmalionnal sokkal több munkám volt, de említhetném a Warrenné mesterségét is, ami sokkal finomabb.

- Van remény, hogy kötetben is találkozhassunk vele?

- A kiadóm, a Magvető szerint színművekre nincs kereslet. A legújabbakra még talán, illetve a klasszikusokra igen, Shakespeare-t mindig el lehet adni, de a kettő közé eső korszakok drámáit nem veszik. Ez persze bármikor változhat.

- Édesanyád, Birkás Lilian operaénekes volt, édesapád, Nádasdy Kálmán rendező. A színdarabok fordítása nálad kicsit a családi pálya továbbvitele, vagy mindettől teljesen függetlenül alakult így a pályád?

- Teljesen véletlenül alakult így. Már rég nem voltak a pályán, édesapám nem is élt, amikor Gothár Péter felkért a Szentivánéji álom fordítására. A színházat persze szerettem, de professzionális közöm nem volt hozzá. Bár most sincs igazán, tudod? Azt most is nehéz elképzelnem, hogyan visznek valamit színre.

Néha nagyon kellemesen meglepődöm, hogy nahát, mit lehet csinálni abból, amit én lefordítottam.

Tegnap este láttam A velencei kalmárt a Vígszínházban, a Kolozsvári Színház vendégjátékában, az én szövegemmel. Nagyon jó volt. A Shylockot alakító Bogdán Zsolt lenyűgözően játszott.

- Nem olyan rég még a Dante-fordításod gerjesztett vitákat, de máris újabb darázsfészekbe nyúltál. A most megjelent munkád annyiból érdekesebb, hogy ezúttal magyarról fordítottál magyarra. Egyáltalán, ezt fordításnak lehet nevezni?

- Igen. Már régen a levegőben van, hogy a Bánk bánnal kezdeni kell valamit. Nagyon nehéz a szöveg, nem elég ügyes a dramaturgia. Illyés Gyula a 60-as években átírta a darabot. Ő a nyelvet igyekezett úgy hagyni, stílusában tartani, de nagyon sokat változtatott a dramaturgián. Azután jött egy fiatal dramaturg, Szabó Borbála, aki pont az ellenkezőjét csinálta. Jobban ragaszkodott a Katona által leírt eseményfolyamhoz, de a szöveget nagyon modernizálta, és nagyon jópofa dramaturgiai ötleteket tett bele. Ottó többek között azzal kábítja Melindát, hogy azt hazudja, verseket ír, és el is szaval neki egy verset, amit Katona József eredeti szövegéből vett át.

Azután két évvel ezelőtt jött Zalán Tibor, aki egy köztes megoldást választott. Nem modernizálta nagyon a szöveget, viszont sokat egyszerűsített a történeten. Aki azt végignézte Békéscsabán, annak az a benyomása lehetett, hogy az eredeti művet látta, holott nem. Szabó Borbálának nem ez volt a célja, ő a karaktereket akarta bemutatni, hogy kik ezek az emberek és hogyan viselkednének ma. Én viszont valami egészen másra gondoltam.

Az jutott eszembe, hogy jó, jó, de mit írt Katona József? Mi lenne, ha hajszálpontosan lefordítanám, amit Katona írt anélkül, hogy bármit változtatnék rajta?

Ezért ezt fordításnak lehet nevezni. Tehát ha Katona valahol azt fejezi ki, hogy valaki un valamit, vagy utál, akkor én is azt írtam, csak legfeljebb mai szavakkal. Nem változtattam semmit, akkor sem, ha valamiről úgy éreztem, hogy az ott nem szerencsés, ha túl hosszú vagy túl rövid egy jelenet. Ha ezt írta, ezt írta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
enmegazenek1.jpg

Bérczesi Robi életrajzi könyve mellett bármelyik drogprevenciós oktatófilm elbújhat

Hogyan tékozold el életed legszebb 10 évét, megannyi barátsággal, párkapcsolattal és az apád örökségével együtt? Az Én meg az Ének tényleg brutálisan őszinte vallomás lett.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. április 26.



A zenészekről írt életrajzi könyvek szinte mindig egy kimondottan szűk, specifikus rétegnek szólnak: az adott előadó, vagy együttes rajongóin kívül kevéssé valószínű, hogy bárkit izgalomba hozna, hogyan telt X.Y. gyerekkora, majd a hírnévig vezető útja – ugyanez igaz a banda mindennapjairól szóló anekdotákra is.

Alapesetben az Én meg az Ének - Behúzott szárnyú felfelé zuhanás is csak a hiperkarma néhány ezer fős rajongói bázisának érdeklődésére tarthatna számot. Itt azonban mégsem ez a helyzet, ennek pedig a főhős, Bérczesi Róbert egészen párját ritkító személyisége az oka.

Személyesen igazából nem is kell ismerni őt, hogy az embernek az a benyomása legyen: ezzel a csávóval valami nagyon nem oké. Elég, ha meghallgatjuk bármelyik hiperkarma-számot (különösen az első három lemez anyagát), és azonnal nyilvánvaló lesz, hogy egy igazi őrült zsenivel állunk szemben, a kifejezés pozitív értelmében.

Egy dolog, hogy a szövegek kivétel nélkül drogok hatása alatt íródtak – nyilván ez is kiváltott olyan asszociációkat és képzettársításokat, amik józanul nem születhettek volna meg. De az is biztos, hogy kábítószertől önmagában senki nem tudna ilyen dalokat írni. Ehhez valami komoly plusz is kell, ami a hazai mezőnyben egyedülállóvá teszi Robit. És ami, mint a könyvből világosan kiderül, egyszerre áldás és átok.

Fotó: Bach Máté

2007 óta járok a hiperkarma koncertjeire, még épp elkaptam az első feloszlás előtti végjátékot. A 2011-es visszatérést, a nem sokkal későbbi újbóli feloszlást, majd a 2014-es második összeállást pedig már élénk érdeklődéssel követtem.

Az kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a zenekar működése, illetve nem működése kizárólag Bérczesin múlik: bár a többi tag sem épp józan életet élt, hozzá képest a kanyarban sem voltak szerhasználat terén. Mindkét alkalommal az ő állapota miatt ment szét a csapat, és a pontos körülmények ismeretében kisebbfajta csoda, hogy nemcsak második, de még harmadik esélyt is kapott egyrészt a többiektől, másrészt a közönségtől. Na meg persze az élettől.

Ezzel egyébként ő maga is tisztában van: a belső lelki vívódások és az önostorozás visszatérő motívum a könyvben. Szinte minden fejezetben szerepel olyan félmondat, amiben azt fejtegeti, mennyire bánja, hogy ilyen hülye volt, és bárcsak utólag jóvátehetné a minősíthetetlen viselkedését.

A legsúlyosabb ilyen részek nem is a zenekarhoz kapcsolódnak, hanem egyrészt a párkapcsolataihoz – amiből amúgy kifejezetten sok volt neki, és kivétel nélkül mindegyik miatta ment tönkre –, másrészt a családjával való viszonyához.

Különösen drámai olvasni az apjával való kapcsolatát: 30 éves koráig gyakorlatilag nem beszéltek egymással, mivel hiába bizonygatták neki többen is kitartóan, hogy az apja jó ember, ő a fejébe vette, hogy nem az. Aztán lassan eljutott addig, hogy mégiscsak nyitnia kellene felé – és pont azon a reggelen, amikor elindult volna hozzá látogatóba, jött a telefon, hogy szívrohamban meghalt.

Az édesanyja figurája sokkal központibb szerepet játszik az életében: látszik, hogy ő tényleg fontos számára, de persze ezt a köteléket is jó időre taccsra vágták a drogok. Elég jól ki lehet érezni azt a kétségbeesett küzdelmet, amit az anya a fia észhez térítéséért – sőt a végén már inkább az életben tartásáért – folytatott. Ennek csúcspontja, amikor bírósági ítélettel szerzett gyámságot a fia felett 3 évre, nehogy még a megmaradt vagyonát is eltékozolja.

Az egész történet E/1-ben hangzik el, a társszerző, Kiss László egyetlen alkalommal se ragadja magához a szót – megelégszik a közvetítő szerepével. Ez egyrészt nagyfokú szerénységre vall, emellett a sztorit is sokkal átélhetőbbé teszi annál, mintha interjúformában lenne megírva. Gyakorlatilag az első percben behúz, és végig olyan, mintha maga Bérczesi mesélne nekünk négyszemközt, egy kocsmaasztal mellett.

A könyv olyan, mint egy örvény, ami fokozatosan ránt le a békésnek tűnő felszínről az egyre jobban háborgó mélységbe. Amikor azt hiszed, már a legalján vagy, akkor is van még lejjebb.

Az egyik legdurvább rész ugyanis csak azután következik, hogy a gyanútlan olvasó azt gondolja: most már minden rendben lesz. Megtörténik a pszichiátriai kényszergyógykezelés, a lassú visszatérés az életbe, a gyógyszeradag fokozatos csökkentése, és néhány utolsó megborulást követően a fogadalom: örökre elég a drogokból. Ez mind pipa.

Na, ekkor jön egy eddigiekhez hasonlóan részletes és plasztikus leírás a hangokról a fejében. Ez még úgy is egészen hátborzongató, hogy valószínűleg csak az tudja igazán átérezni, miről van szó, aki maga is keresztülment rajta. Mégis, ahogy ki van fejtve, az egyszeri olvasó sem kívánja még az ellenségeinek sem.

Persze a fentieken kívül vannak olyan részletek – például a gyerekkori emlékek felidézése, vagy később a lemezekre került dalok ismertetése egyenként –, amelyek valóban csak a keményvonalas hiperkarmásokat hozhatják lázba. A könyv gerince viszont afféle általános tanulságként mindenki számára érdekes lehet.

Ahogy a bevezetőben fogalmaz: "Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek és okosak, hogy képesek lesznek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem."

Annyi biztos, hogy a "Nem csak rajongóknak!" mondat a fülszövegben ezúttal nem üres marketingfrázis, hanem tényleg igaz.

(Egy részlet a könyvből IDE KATTINTVA olvasható, megrendelni ITT lehet, a beszélgetéssel egybekötött bemutató pedig április 27-én lesz a Millenárison.)


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!