KULT
A Rovatból

Hét évig tudta titkolni betegségét a fékezhetetlenül remegő Michael J. Fox

A Still – Michael J. Fox története gyerekkorától napjainkig, amelyet Ő maga írt és mesélt el nekünk.


Egy nagyon személyes történet egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő ember mindennapi küzdelmeiről, kitartásáról és erejéről. Nem számít, mennyi díjad van, vagy mennyi elismerésre méltó filmben szerepeltél,

a Parkinson betegség senkit sem kímél.

Amire nem számítottam, hogy Michael J. Fox még mindig nagyon vicces. Miközben saját könyvéből olvas fel, szidja az írót, hogy hogyan lehetett ilyen mondatokat megírni: „Milyen idióta ír ilyet?” kérdezi a hangmérnököt, miközben a hanganyagot készítik a filmhez.

Bepillantást nyerhetünk Fox fiatalkorába: érdekesség, hogy gyerekkorától kezdve nem volt képes megállni. Mivel mindig ő volt a legkisebb, így könnyű célpontjává vált a keményfiúknak, hogy kínozzák. Egy dologban bízhatott: gyorsabb és mozgékonyabb volt, mint mindenki más.

Megtudhatjuk, hogy az igazi otthona a drámatagozat volt a középiskolában

és mindent egy lapra tett fel. Otthagyta a középiskolát, hogy beteljesítse álmait, édesapja segítségével lapot húzott 19-re, és elköltözött Los Angelesbe.

Sokáig kerülte a siker, mert ugyan szerepeket kapott, de a fizetség sokszor nem volt elég egy albérletre sem az angyalok városában. Már az utolsó bútorait is eladta, amikor megtalálta az első igazán nagy szerepe. Az idehaza kevésbé ismert Családi kötelékek című sorozat 1982-ben a csúcsra repítette.

Fox viccesen emlékezik vissza arra, hogy amikor aláírta a szerződést a hat számjegyű fizetéséről, már nem volt 2 dollárja sem, hogy ebédeljen.

A közönség rögtön megszerette, és szívébe zárta a remek humorú, helyes fiút, aki a sorozat mozgatórugója lett. Eredetileg a szülők lettek volna a főszereplők, de Michael akkora telitalálatnak bizonyult, hogy szinte köré írták az egész sorozatot.

1985-ben pedig eljött a világsiker, a szerep, ami bebetonozta Hollywood szupersztárjainak névsorába. Hosszú huzavona után megkapta a Vissza a jövőbe főszerepét. Nehéz szülés volt, mert

a Családi kötelékek annyira sikeres volt, hogy még Steven Spielberg sem tudta Foxot kiimádkozni a szerződéséből,

így először Eric Schultz kapta meg Marty McFly szerepét, vele kezdték a forgatást, ami annyira rossz döntés volt, hogy Spielberg és Robert Zemeckis megegyezett a Családi kötelékek producereivel, hogy osztoznak Michaelen. Több hónapon keresztül minden nap 9:30-tól forgatott a sitcomban, utána 18:00-tól a Paramountnál a Vissza, a jövőbent, napi 2-3 óra alvás mellett. Sokak szerint ez a teljes kimerültség is hozzájárult a betegség felszínre törésében.

Alapvetően a Parkinson-kór idősebb korban alakul ki, de Michael J. Foxnál a húszas éveinek vége fele jelentkeztek az első tünetek. Az egész egy kisujjal kezdődött. Egy átbulizott este után másnaposan az ágyban vette észre, hogy a bal kezén lévő kisujja magától mozog.

Ekkor már tudta, hogy valami nem stimmel. Mintha nem az övé lenne az irányítás a teste felett.

Pedig csak egy kisujj volt. Nem sokkal rá meg is kapta az első orvosi véleményt, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenved. Michael J. Fox, karrierje csúcsán, friss házasként, több gyerekes apukaként, tökéletes családdal és egy halálos ítélettel.

Mozirajongói szemmel rengeteg érdekességet kapunk a Stilltől, és nem csak Fox fiatal koráról, de a stúdiórendszerről, a forgatásokról és úgy átfogóan egy színész mindennapjából. A csillogás mögötti szenvedésből. Egy dokumentumfilmnél nem szokott feltűnni, de a Still vágása hibátlan. Fox kommentálja az eseményeket, jeleneteket látunk régi filmjeiből, amelyek teljes mértékben illenek a szituációhoz.

Elképesztően átgondolt munka, az egész dokumentumfilmhez szuper vágóképeket találtak.

Találkozhatunk "rekonstruált" részekkel is, amikor egy másik színész játssza el a fiatal Michael J. Fox szereplét, nem látjuk az arcát, mert hátulról mutatják, vagy csak sziluettet látunk, de közben Michael narrálja. Vannak még itt egyszerű interjúk is, meg különféle élethelyzetben együtt lehetünk Michaellel, amikor sétálni indul az edzőjével, vagy éppen fizioterápián van. Szívszorító, amikor látjuk szegényt görcsölni, vagy éppen elesni az utcán, mert valakivel beszélgetni akart.

A filmet az Oscar díjas Davis Guggenheim rendezte és ő is készíti az interjúkat, ügyesen kézben tartja a narratívát és vezeti a történetet. Ezeknél a párbeszédeknél ütött meg először igazán a film, amikor megkérdezte Guggenheim Foxot, hogy fáj-e valamije, és rögtön kapta rá a választ, hogy igen, folyamatosan kínban él. Nem gondoltam bele soha, hogy ez az akaratlan mozgás, folyamatos görcsökkel jár, ami elképzelhetetlenül fájdalmas és fárasztó a betegnek.

Michael J. Fox így, embereltelen fájdalmak közepette is pozitív és viccelődik.

Foxnak bámulatos akaratereje van, amellett, hogy folyamatosan elesik, megüti magát, csak a forgatás ideje alatt eltört több csontot a kezében, majdnem amputálni kellett az egyik ujját, kificamította a vállát és eltörte az arccsontját. Látjuk, hogy küzd fizioterápiájával és mozgásterapeutával együtt a betegség ellen, amikor egy ártatlan stabil csípőmozgás is elképzelhetetlen számára, de ő mindig feláll.

A rekreált jelenetek és az interjú is érdekes, de mint említettem, a bevágott „odaillő” etapok viszik igazán hátukon a filmet és teszik igazán különlegessé. Sokáig nem osztotta meg a diagnózisát a nagyvilággal és csak dolgozott tovább, mindössze a közeli hozzátartozói tudták, hogy miközben mindenkit nevettetett, Fox küzd a görcsök ellen. Persze a gyógyszerek segítettek valamit, de talált egy alternatív gyógymódot, alkohol formájában. Ekkor kezdett karrierje hanyatlani, a filmjei nem voltak sikeresek és sokan megjegyezték, hogy mintha a színészi játéka is elveszett volna. Nos, ennek több egyszerű oka is volt: a betegsége, az alkohol és a gyógyszerek együttes hatása.

Próbálta lefoglalni a bal kezét, bevágtak több jelenetet különféle sorozatokból, filmekből, amikor is látszik, hogy valamivel minden felvétel közben babrált.

Volt, hogy levél volt a kezében, óráját nézte, valamit vitt, játszott egy tollal, próbálta lefoglalni a kezét, hogy ne derüljön ki a kegyetlen igazság, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hét évig tudta titkolni a Parkinson-kórt, úgy, hogy senki sem sejtette, vagy azt hitték, drogos/alkoholos állapotban van. Visszanézve ezeket a felvételeket, elképesztő, hogy senkinek nem tűnt fel az igazság, több jelenetet vett fel úgy, hogy közben a bal keze be volt görcsölve szinte teljesen.

Azt gondolta, hogy ha kimondja az ítéletét, akkor hamarabb utoléri a kaszás. Amikor már az egész keze begörcsölt és remegett olyan erővel, hogy az egész testével sem tudta elrejteni, úgy döntött elmondja mindenkinek. Innentől fogva 1998-ban új életet kezdett.

Nem csak lerakta az alkoholt, de aktívan elkezdett a Parkinson betegség kutatása mellett kampányolni az amerikai kongresszusban Mohamed Alival együtt.

Megpróbálta arra felhívni a figyelmet, hogy mennyire keveset költ a kormány a kór kutatására, és létrehozta a Michael J. Fox alapítványt, amely 2010 óta több mint 100 millió dollárral növelte a kutatásra szánt összegeket.

A Stillnek egy célja volt, az, hogy Fox a saját szavaival mesélje el a történetét, amíg tudja. Nem csak azért fontos film, mert szívmelengető és elgondolkodtató, de azoknak, akik hozzá hasonlóan szenvednek, segítség lehet látni, más hogyan kezeli a betegségét, illetve erőt adhat Fox azoknak, akik kétségbeesettek. Megismerhetjük kicsit Fox családját, jelenlegi életkörülményeit, a mai napig szerethető humorát és hatalmas akaraterejét. Egy érzelmes dokumentumfilm/önéletrajz egy emberről, aki sosem tudott megállni és ez lett a végzete.

Leginkább a 2021-es Valhoz tudnám hasonlítani, egy átgondolt, keserédes visszatekintés egy egykori szupersztár életébe, akinek a kitartása, pozitív hozzáállása és humora a mai napig elismerésre méltó. Amellett, hogy folyamatos fájdalmai vannak egy halálos betegség árnyékában, könnyeden viccelődik a dokumentumfilm stábtagjaival.

Egy példakép ez az ember, még akkor is, ha volt idő amikor két végén égette a gyertyát, vagy rossz döntéseket hozott, megtartotta önbecsülését

és még mindig a közönségéért él. Már nem csak kizárólag szórakoztatni szeretné az embereket, hanem megmutatni, hogy egy végzetes betegség mellett is önmaga tud maradni, ezzel reményt adva másoknak. A film megtekinthető magyar felirattal az AppleTV+ katalógusában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az Offspring bulija legalább olyan szórakoztató volt, mint a koncertet megelőző szünet – képes beszámoló
Az 1984-ben alapított amerikai punk-rock banda bő 40 év alatt sem veszített sokat a vonzerejéből – és a lendületéből sem, ahogy tegnap az MVM Dome-ban bebizonyították. Humoros, látványos, pörgős bulit csaptak – jöjjön a beszámoló képekkel!
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. november 01.



Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.

Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.

Egy világító „fuck yeah” feliratú léghajó kezdett el körözni felettünk egy drónnal, majd táncoló csontvázakkal elindult egy visszaszámláló, és bulis nóták kíséretében különféle tematikákat vetítettek a hatalmas kijelzőkön. Volt például közös karaoke az A-Ha Take on Me című dalával, illetve olyan szekciók, amelyeknél egy adott témára pásztázta a kamera a közönséget. Volt headbang cam, look like cam (itt baloldalon egy híres karaktert, jobb oldalon meg egy rá hasonlító látogatót mutatott a kamera, és nem mindenki volt boldog az összehasonlítástól), fenékrázás és fuck you cam (itt egy család édes kisgyermekei vitték a prímet, akik rögtön boldogan mutogatták a középső ujjukat). Illetve nem maradhatott ki a klasszikus csókkamera sem, amelynek a végére bevágták az elhíresült Coldplay-es jelenetet is. A humorfaktort fokozta a stáb egyik gorillának öltözött embere, aki végig a közönség soraiban bohóckodott, és lehetett vele fotózkodni.

A lányommal is mindenki jó arc volt: mindkét zenekar stábtagjától csak úgy kapott egy-egy pengetőt, felbecsülhetetlen ereklyékkel gazdagítva a megdicsőült negyedikesemet, és lépten-nyomon segítőkész fiúk akarták felvenni őt a nyakukba, hogy jobban lásson.

Amikor berobbant az Offspring, hét év után végre ismét nálunk pörgetve a legjobb és legújabb nótáikat, a közönség teljesen beindult. Szerencsére nem követték el azt a hibát, amit sokan el szoktak, hogy csak az új albumot erőltetik – bár az is ütősre sikerült –, hanem az össze slágeres puskaport is sorra előtték. Le sem lehetett törölni a vigyort a képünkről a lányommal, ahogyan együtt ordítottuk az I Want You Bad, a The Kid’s Aren’t Alright, a Pretty Fly (For a White Guy) vagy a Hit That refrénjeit.

A másfél órás koncertbe belefért egy Ozzy-megemlékezés egy Black Sabbath feldolgozással, valamint egy zongoránál előadott, Beatles-féle Hey Jude is, amely mellé egy saját dalt is balladásított a frontember, miközben a mobiltelefonok vakui elárasztották a stadiont. Apropó, az énekes nem éppen egy szokványos punk, hiszen Dexter Holland molekuláris biológiai doktorátusát HIV-kutatásból szerezte, valamint profi pilóta és repülésoktató is egyben.

Az egész koncert rendkívül látványos volt, és garantáltan unatkozásmentes, hiszen egyfolytában változott a vetítés, pattogtak a strandlabdák, estek a konfettik, lelkesen beszélt a banda, szóródtak a szikrák, sőt, felfújtak két hatalmas gumicsontvázat is, amelyek szájából végül füstcsóva szállingózott. Úgyhogy finoman szólva nem egy minimálra hangolt haknit élvezhetett a közönség, pedig fele ennyi erőfeszítéssel is imádtuk volna az estét.

Még a beengedés, a ruhatár és a metrózás is flottul ment, úgyhogy a lányom első nagyszabású stadionkoncertje szerencsére jobban nem is sikerülhetett volna. Én pedig vagy ezer rockkoncerttel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy az Offspring tesz arról, hogy a mondás érvényben legyen: „punks not dead”!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk