hirdetés
Jobban sajnálunk két kutyát, mint egy embert? – ha Újszászon az én kutyáim gyilkoltak volna, én is elaltatnám őket
Megdöbbentett az újszászi kutyatámadás alatti véleményáradat. EGYETLEN részvétnyilvánítást sem olvastam, csak a kutyák felmentését, meg a gazda hibáztatását. Emberek, itt kínhalált halt egy hetven éves asszony. Ez senkinek sem fáj?
Hargitay Judit. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 06.


hirdetés

Mindenkit megrázott a hír. Mi is beszámoltunk róla, hogy Újszászon két kutya halálra marcangolt egy hetven éves asszonyt, Máriát. Mária a szomszédasszonyát és régi barátnőjét, Évát készült meglátogatni. Együtt szoktak cigit tölteni, valószínűleg minden nap együtt pöfékeltek, trécseltek egy kicsit.

Éva kutyái azelőtt soha nem bántották a betérő szomszédasszonyt, igaz, előtte kopogott az ablakon, vagy bekiabált, tehát jelezte a jöttét. Most állítólag nem, vagy nem hallották. Az udvarban ezúttal három kutya volt – az eddigi szuka mellé nemrég egy kan is került. A kutyapárnak nyolc hete született egy kölyke. Egyelőre tisztázatlan, hogyan és miért, de a két felnőtt kutya nekiesett, és szó szerint szétmarcangolta Máriát. A földön fekvő asszony a házból kifutó barátnőjének és a lányának már csak annyit tudott mondani, hogy nagyon fázik, aztán elvesztette az eszméletét. A mentők hősiesen küzdöttek az életéért, de nem tudták megmenteni. A kutyákat gazdájuk beleegyezésével elaltatták.

Megírtuk ezt a hírt. Aztán végignéztük az olvasók – az Önök – hozzászólásait. Rengeteget, talán százat is. Akkor döntöttem el, hogy megírom ezt a cikket. Két dolgot előre tisztázni szeretnék: NEM a kutyákat hibáztatom, nagy kutyás vagyok magam is. Az eddig ismert tényekből én is azt szűrtem le, hogy a történtekért túlnyomórészt a felelőtlen, vagy tudatlan, vagy csak gyanútlan gazdát terhelheti a felelősség.

De bevallom, az meglepett, hogy Önök közül - vagy legalábbis azok közül, akik hangot adtak a véleményüknek – gyakorlatilag SENKI nem fejezte ki a részvétét, vagy sajnálatát az áldozat halála miatt. Ment a parázs vita arról, hogy pontosan milyen fajtájú kutyák is voltak, meg persze arról, hogy a kutyákat, főleg a támadó természetükről elhíresült "pitbullokat" (egyébként ez is egy gyűjtőnév) "mindenki csak cseszteti", meg "soha nem a kutya a hibás", "a gazda tehet mindenről, őt kéne elaltatni", sőt, sajnos olyan véleményekbe is belefutottam, hogy az áldozat hibázott, "minekmentoda", ugye.

Bízom benne, hogy ebben az országban nagy, néma tömegek vannak, akik ugyan nem szólalnak meg, nem kommentelnek, de amikor hírét vették a tragédiának, magukban mélyen megrázta őket egy embertársuk halála. Ugyanis kínhalált halt egy asszony. Átment a szomszédba cigizni, és a húst is letépte róla két megvadult állat. Nem tudom, voltak-e gyerekei, unokái, de rokonai, szerettei biztosan, el tudom képzelni, mit érezhetnek most.

Mielőtt elkezdjük sajnálni az elaltatott kutyákat, meg fröcsögni a felelőtlen gazdára – aki igen, óriásit hibázott, de a legjobb barátnőjét veszítette el ilyen rettenetes módon, valószínűleg ő sincs most túl jól – álljunk meg egy pillanatra, és gondolatban hajtsunk fejet az áldozat emléke előtt.

Ember volt, senkinek sem akart ártani, és néhány perc alatt borzalmas véget ért az élete.

Az összes többi gondolatmenet csak ezután következhet. Azon el lehet vitatkozni, hogy egy emberélet felülírhatja-e egy állatét. Minden teremtménynek joga van az életéhez, de én úgy gondolom, ez most az az eset, amikor a támadó kutyákat én is elaltatnám, ha az enyémek lennének. Nem büntetésből, hiszen gazdaként elsősorban magamat hibáztatnám. Sőt, ebben az esetben az sem zárható ki, hogy büntetőjogi felelőssége is van az állatok tartójának, hiszen még póráz és szájkosár nélkül sétáltatni egy kutyát is törvényszegés. "Kutyával veszélyeztetésnek" hívják, egyszer egy rendőr nekem ezt mondta. De ezt a hatóságok majd eldöntik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Miért tiszteljem, ha szerinte csak egy patkány vagyok?' – Mit tehet a tinédzser, ha már évek óta szenved az iskolában?
Például az alkalmatlan tanároktól és az értelmetlen követelményektől. Mit tehet az anya, aki megértő, de közben retteg, hogy a rendszer ellen is lázadó gyermeke elkallódik?
szelf - Nyitókép: Freepik - szmo.hu
2019. április 09.



A 16 éves lányom otthagyta a sulit, és munkát keres… Tudnátok segíteni? – tette fel a kérdést egy csoportban a minap egy kedves ismerősöm, Anna. Kapott mindenféle ötleteket, de engem főleg az érdekelt, miért hoz meg egy tinédzser a tanév közepén egy ilyen végletes döntést? Gondoltam, ezt nem lehet egy gyors kérdés-válasszal letudni a Facebookon, inkább elmentem hozzájuk.

Tisztességes vállalkozó család rendes háza előtt parkolok le Budapesttől alig 30 kilométerre. A padlástér felé bővülő házon a jó ideje zajló átalakítás nyomai, a kertben a nemrég létesült rendezvényterasz körül átmeneti apokalipszis. De amúgy csend, béke és nyugalom.

Anna beenged, majd elnézést kér, mert még le kell szaladnia a pincében kialakított műhelybe, hogy átállítson egy gépet. A férje hamarosan érkezik az új adag nyersanyaggal, addigra mindennek rendben kell lennie, hogy a munka azonnal indulhasson.

Egyedül lépek be az előszobába, felhúzom a nekem kikészített papucsot, s közben arra leszek figyelmes, hogy a szomszédos konyhában is van valaki.

Belesek. Ő az. Luca, az iskolaelhagyó. Modell-alkatú, hosszú hajú, kicsit pattanásos, de szép arcú teremtés.

– Látod, pont az ilyenek miatt vagyok kiakadva. Háromnegyed kilenc, és még csak most reggelizik. Mondjuk fél 8 előtt nem is szokott felkelni… – dohog Anna visszatérve, de közben látszik, hogy igazából ő is erre vágyik: néha egy kicsit később ébredni, olykor nyugodtan megreggelizni.

Anna bevezet a nappaliba, és még jóformán le sem ülünk, máris árad belőle a kétségbeesés.

Mi lesz így ezzel a gyerekkel, ő ezt nem érti, mert elfogadja, hogy az iskola rossz, de Lucát egyszerűen semmivel nem lehet motiválni.

Bezzeg a bátyja, neki már nyelvvizsgája meg jogosítványa is van. Vele nincs gond. Kiderül, hogy Luca azzal tölti a napjait, hogy jobb híján besegít a házimunkába, aztán meg délután lelép a barátaival. Ez így nyilvánvalóan nem pálya hosszú távon. Ugyan szeretne estin leérettségizni, de akkor is jó lenne, ha dolgozna, mert ez azért elég nagy luxus, hogy napközben meg csak lógatja a lábát.

– Nem sikerül munkát szereznie? – teszem fel az inkább költői kérdést, mire egy újabb szenvedélyes monológ a válasz, miszerint senki nem akar felvenni egy 16 éves lányt, aki lényegében semmihez nem ért, semmi gyakorlata nincs, és még válogat is. Merthogy a mekibe mehetne azonnal, meg volt lehetősége egy pékségben is, de egyik sem felelt meg neki. Ha fiú lenne, azonnal lenne munkája egész rendes pénzért építkezéseken vagy magánkertekben, de lányként sehová sem kell.

– És ti nem tudnátok alkalmazni őt a saját vállalkozásotokban? – faggatom tovább Annát, de a kérdésre már a beszélgetéshez csatlakozó Luca válaszol.

– Semmiképpen nem szeretnék anyával dolgozni – közli határozottan, majd kissé flegmán, de azért dacosan hozzáteszi, hogy legszívesebben azonnal el is költözne.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x