hirdetés
karanten_naplo_ck1.jpg

„Nekem ez a helyzet nem kerek” – elvesztegetett időnek érzi a járvány heteit az 5 gyermekes anyuka

Barbara tudatosan figyel arra, hogy meglássa a jót, a pozitívat a karanténban. De akárhogy is koncentrál erre, nem tud megbocsátani azokért a dolgokért, amelyeket elvesztegettünk a kialakult helyzet miatt. Ez nem jó. És soha nem lesz az, mert nem tud az lenni.
R. Fonyó Barbara írása a Mom With Five blogon, Címkép: Mylene2401 képe a Pixabay -en. - szmo.hu
2020. május 10.


hirdetés

A Mom With Five blog sokkal több egy ötgyerekes édesanya egyszerű naplójánál, egy valóságos családi magazin. R. Fonyó Barbara végzettségét tekintve történész-egyiptológus, de az egyetem elvégzése után – némi kitérőtől eltekintve – külpolitikai újságíróként dolgozott a Magyar Távirati Irodánál. 2002 óta háztartásbeliként, főállású anyaként éli a mindennapjait öt gyerek (4 fiú és egy lány) édesanyjaként.

Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.

Barátnőmnek.

Mennék, mennék ki a világból. Nekiindulnék és csak mennék. Vinném magammal az indulataimat, a frusztrációmat, a kikiabálhatnékaimat. Mennék és vinném. Mindegy, hogy hova… csak mennék. Ki a világból.

Veled.

* * *

hirdetés

Eljött a belenyugvás időszaka. Megéltem a gyász öt lépését a járványhelyzettel kapcsolatosan, és most eljutottam a legutolsóhoz.

Az elfogadáshoz.

Elfogadtam, hogy most ilyen az életünk. Hogy most ez van. Karanténban vagyunk, jön a húzd-meg-ereszd meg időszaka, már belengették a járvány második hullámát, ami az influenzaszezonnal összekapaszkodva még nehezebb lesz, mint a mostani időszak, ráadásul egy olyan időszakban jön majd, amikor nem lehet kiülni az erkélyre, egészségügyi sétákat tenni a természetben, mert cudar lesz az időjárás.

Elfogadtam. Próbálom a legjobbat kihozni abból, amim van. Próbálkozom. Értékelek. Hálás vagyok.

Felszínen vagyok. Felszínen tartom magam. Nem csinálok úgy, mintha minden jó lenne, de igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni.

De… De ez akkor sem kerek. Nekem nem kerek.

Ma kibicikliztem Középsővel, Négyessel és Legkisebbel a Kopaszi-gátra. Újfent. Most vittem őket is. Hűvös, szeles idő volt. A szokásosnál is kevesebben voltak. Ami azt jelenti, hogy fél tizenegykor mi négyen gördültünk csak végig a gát csúcsára kivezető úton. Egyetlen ember tartott velünk egy darabon, a biztonsági szolgálat egyik embere. A gát végén, az egyik oldalon valaki nyírta a füvet, egy fiatal fiú pedig épp akkor fordult vissza a kerékpárjával, hogy hazafelé induljon, amikor mi letámasztottuk a sajátjainkat. Mondhatni üres volt a part, üres volt a gát. A gyerekek szétszéledtek, Legkisebb lefutott a partra kavicsokat gyűjteni nekem, hogy többet nevessek, ahogy ő fogalmazott, a másik kettő pedig le-fel rodeózott a gát végébe vezető lejtőn.

És akkor megláttam még valakit. Egy fiatal férfit. Aki horgászott. A bokrok takarásában volt, azért nem vettem észre elsőre. Állt a parton egyedül és horgászott. Nagyon koncentrált, látszott, hogy minden idegszálával a vízre figyel.

andreas160578 képe a Pixabay -en.

És én akkor ott elbőgtem magamat. Legkisebb meg még nagyobb vehemenciával kezdte hordani a szebbnél szebb kavicsokat a lábam elé, hátha nem sírok majd. De sírtam. És nem bírtam abbahagyni. Miközben folytak a könnyeim, rájöttem, hogy nem tudom elrejteni magam elől a tényt, hogy

én utálom ezt a helyzetet, amiben vagyunk. Akkor is, ha tudok már hálás lenni, tudom értékelni bizonyos pontjait, bizonyos dolgokat, amiket kaptam ettől a szituációtól, de én nekem ez akkor sem kerek. És soha nem is lesz az. Akárhogy is próbálom bizonygatni magamnak.

Nem lesz az, mert én ezt az időt elvesztegetett időnek érzem. Hiába kapok bizonyos időt bizonyos tevékenységekre, amelyekre eddig nem jutott, vagy nem jutott elég, amelyektől a járvány elveszi az időt, az jobban fáj. Azért, mert ez utóbbi nem pótolható. Nem bepótolható. Az előbbi meg igen. Ha tényleg olyan fontos, akkor lehet rá időt teremteni. Biztos vagyok benne.

De az az idő, azok a dolgok, amelyeket most elvesz a karantén, nem pótolható. És ez nagyon fáj.

A horgászó férfiről az édesapám jutott eszembe. Aki pár hónap múlva nyolcvannégy éves lesz. Imád horgászni. Most már lényegesen kevesebbszer jár le, de még mindig fontos neki. És én imádtam vele horgászni gyerek- és fiatalkoromban. Sokat jártunk ki a Benta-patakra és a Dunára. Aztán idővel a helyemet átvette Nagyfiú és nemrég a kisebbek is bejelentkeztek, hogy ők is szeretnének a papával horgászni. És most úgy telt el a tél vége, és lassan majdnem az egész tavasz, hogy senki nem ment a papával horgászni.

Ki fogja ezt az időt visszaadni?

Az apai nagyapám nyolcvannégy évesen halt meg, az apai nagyanyám nyolcvanöt évesen. A testvére nyolcvanhat éves volt, amikor elbúcsúztattuk.

Tudom, hogy közeleg édesapám ideje. Tudom. Itt bent érzem. És erre itt a járvány és elveszi az időnket. És lehet, hogy elmegy a járvány és újra láthatjuk egymást, újra érinthetjük egymást, de ezt a kieső időt nem adja vissza senki.

Amikor töltekezhettem volna, erőt gyűjthettem volna a vele való együttlétekből arra az időre, amikor már csak a hiánya lesz nekem. Nekünk. Az unokáinak.

pasja1000 képe a Pixabay -en.

Érvelhetnél azzal, hogy ha nem lenne járvány, akkor se biztos, hogy találkoznánk. Lehet. De ez az én döntésem lenne és a következményeivel nekem kellene elszámolnom önmagammal. Az én dolgom lenne. De most kivették a döntés jogát a kezemből. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.

Inkompetens lettem olyan dolgokban, amelyek kizárólagosságát eddig semmi nem kérdőjelezte meg.

Ahogy például arról sem mi döntünk, hogyan zárja le Legkisebb az óvodás éveit. Nem vagyok nagy híve az óvodai ballagásnak, de elfogadtam, hogy ez a szokás és soha egyik gyerekemnél sem volt kérdés, hogy részt vesznek rajta. Kivéve Legkisebbet. Mert neki nem lesz. Neki egyik napról a másikra ért véget az óvodai élete.

És nem, nem pótolja az óvodás napjait, hogy itthon lehet velem, velünk, a szüleivel, a testvéreivel. Mert a kapcsolódásaiban mi egy másik szintet képviselünk.

Nagyon szeret itthon lenni, ez nem kétséges. És jót is tesz neki. De ettől függetlenül rettenetesen megsínyli a hiányait. A barátait. Akik hiányoznak neki. És akik nem pótolhatók. Ahogy a kiesett időt sem, ami a velük való kapcsolattartásban jelentkezik a járvány miatt.

Sokszor írtam már arról, hogy mennyire fontos nekem a csend és hogy most mennyire nincs benne részem. Ezt most is fenntartom. De ennek ellenére

egyre jobban nyomaszt a városom csendje, a kihalt utcák látványa, a pezsgés hiánya – nem véletlenül nem költöztünk vidékre -, hogy ha találkozom valakivel, akkor az első reakcióm az, hogy minél távolabb húzódjam tőle.

Ha elesik egy totyogó az utcán, akkor erőnek erejével kell visszatartanom magam, hogy ösztönből ne kapjak utána. Pedig megakadályozhatnám, hogy lehorzsolja a térdét, mert látom, hogy az édesanyja nem fog odaérni. Én odaérnék…, de nem mozdulok. Kényszerítve állok, és nézem, ahogy elesik, és sírni kezd. És majd elsüllyedek a föld alá, amikor rám néz a könnyes szemeivel, aki ott állok a közelében és nem segítettem rajta. Nem tudja, hogy nem nem akartam, hanem egyszerűen nem tehetem. Mert ilyen időket élünk. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.

Ahogy a maszkos emberek látványa is inkább megrémiszt, mint nem.

pasja1000 képe a Pixabay -en.

Már nem szeretek sütni. Korábban azért sütöttem, mert jólesett. Mert nekem is jólesett, nem csak a családtagjaimnak. Szerettem válogatni a receptek között, a blogra is örömmel tettem fel a recepteket. Ez elmúlt. Ordítani tudnék, amikor valamelyik gyerekem megjelenik a konyhában, hogy éhes.

Nem akarok főzni. Napi három főétkezést kell biztosítanom hét embernek és plusz kettőt öt gyereknek. Embertelen mennyiség. Szó szerint nagyüzemi konyha.

Az előkészületekkel, a kiegészítő tevékenységgel együtt olyan, mintha egész nap a konyhában állnék. Nem akarom csinálni. Egyszerűen sok. Tényleg. Vicces lehet, de még elég evőeszközünk sincs egy napra, pedig gondolhatod, hogy nem hét darabunk van sem kanálból, sem villából, sem másból. Elvesztettem valamit, amit szerettem. És nem tudom, hogy valaha tudok majd újra úgy nézni a főzésre-sütésre, ahogy korábban. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.

És nem kerek. Nekem ez a helyzet nem kerek. És ezt muszáj kimondanom. Muszáj, mert belülről mardos.

Nem tudok úgy tenni, mintha… Inkább beleállok. Hogy ez nekem nem kerek. És soha nem lesz az. Így könnyebb. Nekem. És így talán jobban megy az elfogadás is. És továbbra is tudok hálás lenni. Tudom értékelni, amit lehet, amit kell, amit kapok. De ehhez ki kell mondanom, el kell ismernem – legalább magam előtt őszintén -, hogy ez nekem nem jó.

Nem tud az lenni. Az elvesztegetettség, a pótolhatatlanság és a kárpótolhatatlanság érzése miatt. Járvány idején.

Barbara minden nap ír a járvány idején. Mert ez egy rendkívüli helyzet, amely sok dolgot megmutat. Sok olyan dolgot, amellyel már korábban is kezdeni kellett volna valamit. Mégsem tettük. A napló többi részét ITT TALÁLJÁTOK.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevélre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
pesti-uti-otthon.jpg

Nemcsak a vírus pusztított, hanem a politikai harc is a Pesti úti otthonban

Mindenki megmutatta az erejét, csak az nem érdekelt senkit, hogy a lakókkal mi történik. A sajtó ugyanúgy dolgozott, mint a politikusok, két csapat van, háború van. Egyelőre a halálos áldozatok idősek. 
Belicza Bea - szmo.hu
2020. május 25.


hirdetés

Kedves emlékem volt évekkel ezelőtt Skultéti Józsefről, a Pesti Úti Idősek otthonának igazgatójáról. Az intézményben élő anyukámat állatsimogatással akartam meglepni. Az igazgató nagyon együttműködő volt, azonnal megteremtette a feltételeket, hogy a szép, nagy területű intézménybe a Kanga Alapítvány elhozhassa állatait, amelyeket idősekhez, fogyatékos otthonokba és gyerekekhez is visznek. A program olyan sikeres volt, hogy a későbbiekben is jöttek az állatok a lakókat szórakoztatni. Az anyukám szereti az otthont, a programok változatosak, ezekből azt gondoltam, jó a vezetés.

Aztán megjött a koronavírus, legnagyobb meglepetésemre, oda, ahol a legnagyobb biztonságban reméltem az édesanyámat.

Április elsejétől zuhantam egyre mélyebbre, amikor megtudtam, hogy anyu beteg.

Étvágytalanul, hányással, hasmenéssel küzdve annyira le volt gyengülve, hogy tudtuk, segítség kell. Óvatosan kérdezgettük a bátyámmal, ki tudja, mi baja van anyunak, kivizsgálták-e.

A főpolgármester bejelentette április 3-án délután, hogy van 5 fertőzött az otthonban. Aznap délelőtt én ezt már tudtam és azt is, hogy anyu március 30. óta rajta van azon a listán, hogy tesztelni kellene.

hirdetés

Nem akartam többet várni, magántesztet próbáltam szerezni. Látogatási tilalom volt, orvos sem volt, meg akartam tudni, bemehet-e az otthonba védőruhában valaki tesztet végezni. Hívtam az igazgatót, nem vette fel, írtam sms-t, nem válaszolt.

Ez volt az első rossz élményem róla. Az sem érdekelt, hogy azért nem válaszol, mert tudja, hogy újságíró vagyok, vagy azért, mert nem érdekli, mi történik a lakóival.

Aztán hosszasan próbálkoztam politikusoktól információt szerezni, a főpolgármesteri hivatal egy darabig beszélt, de aztán ők is csak a Facebookon posztoltak, az operatív bizottság egyáltalán nem vett rólam tudomást. Pedig én tapasztalatból tudtam, mi volt a baj, de senkit nem érdekelt.

Be nem mehettek, de ki igen

Az igazgatóval is nagyon szerettem volna beszélni, mert tudtam, hogy kevés dolgozójuk van, tudtam, hogy nincs teszt, és tudtam, hogy nem volt orvos. Hogy miért nem akart erről senki beszélni, azt nem értem.

A szociális szférában mindenütt létszámhiány van. Nekik is kellene sokat tapsolni, etetni őket és segíteni őket védőruhával.

Amit anyukámon keresztül láttam, tudtam, hogy nagy baj lesz. Azt kértem mindenhonnan, gyorsan beszéljünk róla, hogy máshol ne legyen ilyen. És azóta sem beszéltünk ezekről:

Március 9-től volt látogatási tilalom. Kijárási tilalom viszont csak március 17-től.

Nem csak a Pesti úton, hanem az ország összes idősek otthonában. Ez a 9 nap kiskapu elég volt-e a korona becsusszanására?

Március végén, amikor már látogatási tilalom volt, az otthonban még istentiszteletet tartottak.

Gondoltam, csak interneten keresztül, de nem. Bementek hozzájuk, mert mint mondják, ők is segítők, gyakorlatilag az ott dolgozók. Plusz emberek, akik bevihették a vírust, de a nagyobb baj, hogy sok embert összeültettek egy teremben.

A "hogyan jutott be vírus?" megválaszolásakor sem a kijárási tilalom csúszása, sem a március végi istentisztelet, sem az nem merült fel, hogy ott dolgozó vitte be. Pedig volt olyan lakó, aki fertőzött ápolótól kaphatta el a vírust. A főpolgármesteri hivatal folyton azt mondta, hogy a kórházból, a minisztérium vagy a kormányhivatal meg azt, hogy Karácsony Gergely miatt.

A miért nem volt orvos kérdésem sokáig fel sem merült, majd az is a háború része lett. A mindenről megszólaltatható Zacher Gábornak is meg kellett mondania, hogy ez egy huszonhetedrangú kérdés: „Ha egyszer bekerül a vírus, akkor nem lehet ezzel a történettel túl sok pozitív dolgot tenni, hanem igenis sajnos végig fog menni az emberek között.” Adtunk egy hetet vagy tíz napot, hogy terjedjen. Mennyivel kevesebb beteg és halott lenne most, ha valaki időben beküldi az anyukámhoz hasonlóan beteg embereket a kórházba?

Ha elfogadjuk, hogy nincs orvos egy 540 fős idősotthonban, ahol mindenki beteg egy kicsit, és járvány van, akkor mondhatnánk, hogy a kórházakban is felesleges az orvos.

Járvány idején nincs 500 teszt egy 10 milliós országban?

Nem volt minimális teszt sem. Amikor anyu már listán volt, nem volt egyedül. Több lakó is betegeskedett az otthonban. Amikor a főpolgármester megjött 200 teszttel, az anyukámnak nem jutott. Sokan mondják, hogy sehol a világon nem volt elég teszt. Értem, de a járvány elején, amikor mindenki mondta hogy felkészültek, akkor nem volt a kétmilliós fővárosnak, a 10 milliós országnak 5-700 tesztje az első hirtelen jött bajra?

Emlékszik-e még valaki, hogy a lakók 74 tesztje nem sikerült. Erről pedig nem egy vagy két nap múlva tájékoztatták az otthont, hanem 9 nappal később, április 17-én.

Bár az otthonban már március végétől voltak betegek, a főpolgármester és a kormány vitájában csak arra nem figyeltek, hogy a vírus terjed, amikor másfél héttel később a tisztifőorvos rémülten reagált a 100 fertőzöttre, akkor a nagy színházi felvonulással újabb bajokat okoztak.

Idős, sokszor beteg embereket nem lenne szabad így meghurcolni. Katonai, rendőri kísérettel mentek a mentők sorban. Hosszú volt megtölteni a mentőket az udvarban. Ha egyesével mentek volna a mentők, ahogy megteltek, akkor a kórházban gyorsan elhelyezték volna őket.

A konvojokban érkező mentőkből 25-30 embert kellett papírozni, szállítani úgy, hogy a kórházban is várniuk kellett a betegeknek. Arról ne is beszéljünk, hogy a Korányi kórházba irányított betegeket 15 kilométerrel távolabb a SOTE Korányi tömbjébe vitték előbb tévedésből.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
antall-Copy.jpg

Két dolgot mondott Antall József a halálos ágyán Orbán Viktornak

Az első szabadon választott miniszterelnök elsőszülött fia, Antall György beszélt édesapjáról a Válasz Online-nak.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. május 28.


hirdetés

Exkluzív interjút adott a Válasz Online-nak Antall György, az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József elsőszülött fia. Bár mint „titkos tanácsosaként” sok mindent látott és hallott, eddig mégsem beszélt édesapjáról.

Most a Válasz Online kérdéseire többek között arról beszélt, igaz-e, hogy Antall József halálos ágyán politikai örökösének tette meg Orbán Viktort. A politikus fia elmondta, hogy valójában két tanácsot adott az akkor még fiatal, ellenzéki vezetőnek.

"Ott álltam akkor édesapám kórházi ágya mellett, pontosan tudom, mi hangzott el azon a beszélgetésen.

Azt mondta neki: „ne felejtsd el, miért harcoltunk”, mármint az Ellenzéki Kerekasztal idején. Illetve Orbán Viktor lelkére kötötte, hogy vigyázzon a pártjára. Körülbelül ez volt a két üzenet"

- mondta el Antall György.

hirdetés

Az interjúban azt is elmesélte, hogy azért sem beszélt édesapjáról, mert ügyvédként olyan helyen dolgozik, ahol megkérték, legyen visszafogott a közéletben, és ez neki tökéletesen megfelelt.

Édesapjáról elmondta, hogy nem volt naiv, "csak éppen mélyen bízott az emberi értelemben: ha valamit értelmes szavakkal elmondunk, azt az emberek megértik és talán méltányolják. Megdöbbentette az értetlenség, de még inkább a rosszhiszeműség, amivel minden egyes tettét és szavát az akkori sajtó fogadta. Pedig hol voltunk még a közösségi médiától! Amíg létezett nyomtatott sajtó, s az emberek újságokban, meg könyvekben közölték gondolataikat, volt egy természetes szűrő, de ma már nincs semmi" - mondta.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
patric_2-Copy.jpg

„Miért nem kereshetek annyit, hogy a hónap végén beleférjen az eper is?” – egy orvos keserű posztja

„Milyen érzés a magyar egészségügyben dolgozni orvosként? Május 17-én már kifogytam a fizetésemből” – írja Patric Lausch.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. május 27.


hirdetés

A koronavírus-járvány újra felhívta a figyelmet az egészségügyben dolgozók helyzetére. Az orvosok, ápolók, szakdolgozók, takarítók és mindazok, akik a betegekkel foglalkoztak, emberfeletti munkát végeztek heteken át. Sokan a családjuktól távol, túlórázva végezték a dolgukat.

Sokan panaszkodtak a védőfelszerelések hiányára, majd a jövedelmük csökkenésére, és az utóbbi időben többen is arról számoltak be, hogy a megfeszített munka után kevesebb, vagy éppen alig több pénzt kaptak kézhez.

Patric Lausch is hosszú évek óta dolgozik a magyar egészségügyben, most aneszteziológusként, de mentőzött és számos hazai és külföldi kórházban is dolgozott már.

A közösségi oldalán most arról írt, hogy kétgyerekes édesapaként bizony a hónap közepén már nagyon számolnia kell a pénzt. Legutóbb azzal szembesült, hogy többnapos szolgálat után végre eljuthatott a piacra, de az epret már nem tudta megvenni, mert a fizetéséből nem telik rá.

hirdetés

A bejegyzését az engedélyével közöljük:

"Milyen érzés a magyar egészségügyben dolgozni orvosként? Május 17-én már kifogytam a fizetésemből, csak azóta minden nap dolgoztam. Ma - 2 hét után - volt időm elmenni a piacra. Láttam ezeket a zamatos epreket, de nem tudtam venni belőle, mert nem volt miből.

Pedig csorgott a nyálam és nagyon ettem volna pár szem epret. A szörnyű az, hogy nem is 1-én kapok fizut, hanem 5-e körül. Ezért még 2 hét amíg tudok venni epret, remélem még lesz.

Miért? Miért kell 200 óráért hazavinnem 226.000 forint fizetést? Miért nem kereshetek annyit, hogy a hónap végén beleférjen az eper is? Miért?

Kíváncsi vagyok, hogy ezek a miniszterek sem esznek epret a hónap végén egy hosszú 2 hetes, folyamatos munka után?

És ígérnek nekem egyszeri bruttó 500.000 forintot? Köszi. Lehet, hogy akkor valami kis pluszt fogok tudni csinálni a 2 gyerekemnek nyáron, de akkor sem fogok tudni jövő májusban a hónap végén epret venni. És az az ígért 20% fizetésemelés? Hát érdekes módon, eddig minden fizetésemelésnél valahogy kevesebb pénzt utaltak át. Ezért attól tartok, hogy a fizetésemelés után havonta törleszteni fogom azt az egyszeri bruttó 500.000 forintot, ha havonta megint kevesebbet fogok hazavinni.

Ez így jó? Ezért tapsoltatok? Szép volt, de inkább vittem volna haza egy fél kiló epret a piacról!

Nem az eper miatt írtam. Élhető bérezést szeretnék az egészségügyben dolgozóknak.

Valahogy a 'hülye' bruttó 500.000 forint miatt hirtelen eltűnt ez a téma. És valószínűleg azért is adják, nem azért hogy a munkánkat jutalmazzák!"

Patric Lausch a közösségi oldalán gyakran mesél az orvosi munkájáról. Bemutatja a helyeket, ahová a hivatása viszi. Mesél a kollégákról, és megosztja élményeit a külföldi kórházakban, mentősöknél tapasztaltakról. Vallja, hogy övé a világ legjobb munkája. Édesapaként két kisfiát is arra neveli, hogy megértsék maguk körül a világot, legyenek segítőkészek, de bátrak is.

Fotó forrása: Patric Lausch Facebook-oldala

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
kepatmeretezes_hu_IMG_4981-1000x750.jpg

„Idő kell, hogy begyógyuljanak a sebek” – hazaértek a luxushajók magyar rabjai

Elvette a kedvüket a visszatéréstől a tengeren töltött karantén és a sok hitegetés, mikor és hogyan jöhetnek haza. A világon összesen több tízezren ragadtak hajókon, négyen öngyilkosok lettek.
Belicza Bea - szmo.hu
2020. május 27.


hirdetés

Két hete beszéltem először Stana Alexandra Erikával. Táncos partnerével, szerelmével, Köcse Györggyel együtt épp új hajóra szálltak Miami közelében, annak reményében, hogy indulhatnak végre haza a járvány miatti káoszból.

"Az a terv, hogy ezzel az öreg hajóval elmegyünk Angliába és onnan repülővel haza. Kicsit félünk, mert a Karib térségben élőket nagyobb, erősebb hajókkal viszik, minket meg egy több mint két hetes útra egy olyan hajóval, ami kisebb szélben sem tudott kikötni"

– kezdte Alexandra.

Akkora szobát kaptak, hogy a négy nagy bőrönddel nem fértek be, de Alexandra harcos típus, ha kell, és másnapra elintézte, hogy nagyobb szobát kapjanak.

Ezen a hajón vannak most a kanadaiak is. Őket is át akarják vinni Amerikából Angliába, mert az volt az egyetlen ország, ahonnan repülni lehetett.

hirdetés

Bulival kezdődött a rabság

Alexandráék a Royal Caribbean-nek dolgoztak, a Rhapsody of the Seas nevű, 3000 fős hajón. Az elmúlt egy hónapot is még ezen a hajón töltötték, de utasok nélkül.

Fotó: David Montenegro

Március 14-én szállt le minden vendég, akkor leállt a hajózás mindenütt. A több száz fős személyzet még maradt, és kellemes is volt az első időszak, mint ahogy Szilasi Szilvi, kaszinós mesélte korábban a Royal másik hajójáról.

Alexandráék is élvezték ezt az időt, felléptek a dolgozók előtt is, és igazából ekkor még buli volt. Míg Szilviéknél 156 koronavírusos volt és hárman meg is haltak, ezen a hajón csak egy koronagyanús embert találtak. A biztonság kedvéért azért itt is elrendelték a kabin-karantént. Enni is a szobában kaptak és naponta kétszer hőmérőzték őket.

"Igyekeztek elviselhetőbbé tenni nekünk ezt az időt, így kiosztották a vendégkabinokat. Persze így is volt, aki ablaktalan szobában töltötte a 18 napot. A hazautazás dátumait folyamatosan tologatták, lemondtak járatokat. Nem tudom, hogy csak hitegettek vagy tényleg nehéz volt a szervezés. Nagy érzelmi hullámvasút volt."

A pletykák szerint a munkaadó eleinte arra számított, hogy egy hónapon belül újra fogadhatják a vendégeket.

Szobakarantén 18 napig, Fotó: Stana Alexandra Erika

A luxushajón töltött karanténra sokan gondolják, hogy az nem olyan rossz. A fiatal, aktív Alexandráéknak azonban a semmittevés gyötrő volt:

"Nem edzhettünk, nem futhattunk, semmit nem csinálhattunk. Sírógörcsöm volt a kabinba zárva, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Menekülni akartam. Volt, hogy estig nem kaptunk kaját, vizet. Nyomasztó volt. Hetek óta nem voltunk szárazföldön. Azt éreztették az emberrel, mintha mi lennénk a vírushordozók."

A szobafogság alatt az agyat és a testet is próbálták karbantartani, Fotó: Stana Alexandra Erika

A bizonytalanság csak nehezítette a helyzetüket. Napról napra változott a terv, melyik nemzetiség mikor indulhat haza. A konzulátus sem tudott akkoriban segíteni. A hajós cég próbálta a lehető legolcsóbban megúszni a személyzet hazaszállítását, de a járvány idején ez nagyon nehéznek bizonyult, mert alig volt repülő, össze kellett gyűjteni a különböző nemzetiségűeket.

Ijesztő volt azt hallani, hogy az indonéz személyzetet Barbadosról akarták hazaszállítani repülővel, de a reptéren voltak, amikor törölték a járatukat. Mivel elhagyták a hajót, amikor visszajöttek, azonnal kezdhették újra a két hét karantént.

Öngyilkosságok a káoszban

Alexandra úgy tudja,

90 ezer dolgozó rekedt a hajókon, köztük 150 magyar.

Nem nyugtatta meg az egyre feszültebb embereket az sem, hogy

pár napon belül 4 öngyilkosról hallottak különböző hajókról. Előbb egy lengyel villanyszerelő, aztán egy magyar kirándulásszervező, egy ukrán lány és végül egy kínai fiú is. Azt senki nem tudta, mi volt az ok, de azt sejtették, hogy van, aki nem bírja ezt a terhelést.

A hajós személyzetet felkészítik, mit tehetnek társaikkal, ha látják, hogy depressziósok, de Alexandra szerint ez itt nem segít.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!