hirdetés
„A párizsi koncertünk előtt két órával égett le a Notre-Dame” – Ivan & The Parazol interjú
Idén nyáron Kapolcstól San Diegóig turnéznak, új albumukat pedig Los Angelesben, a világ egyik legmenőbb stúdiójában vették fel. Erről is meséltek.
Láng Dávid; fotók: Éder Krisztián - szmo.hu
2019. május 01.


hirdetés

Magyar zenekarok csak nagyon szerencsés csillagzattal tudnak betörni a külföldi piacra, az Ivan & the Parazol azonban elég jó úton jár ezen a téren: nemzetközi karrierjüket legalább olyan tudatosan építik, mint a hazait.

Rendszeresen koncerteznek Európában és Amerikában, az alábbi interjúra is egy német-holland-francia-brit turné friss élményeivel érkeztek.

Exotic Post Traumatic címmel néhány hete jelent meg negyedik nagylemezük, amit május 3-án mutatnak be az Akvárium Klubban. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar énekesével, Vitáris Ivánnal és gitárosával, Balla Mátéval.

– Miért épp a ’60-as, ’70-es évek zenéje fogott meg benneteket ennyire, miközben mindannyian a rendszerváltás környékén, sőt inkább utána születtetek?

Iván: Mondok erre egy új narratívát. Nem konkrétan a ’60-as, ’70-es évek fogott meg bennünket, inkább ugyanaz a dolog, ami az ’50-es években Muddy Waterst, a ’60-as években a Beatlest, vagy a ’70-esekben a Queent. Az a rockzenének nevezett „energiaköteg” érdekelt, ami nagyon sokféle zenekarból és zenéből származik, közel sem csak az említett két évtizedből.

Ennek a sokszínű világnak ugyanúgy része a pszichedelikus rock, a blues, a gospel, a glamrock, vagy akár a metál is. Amikor elkezdetünk kísérletezni a próbatermünkben, ebből mind merítettünk, de most már egyre inkább úgy érezzük, hogy kialakult a saját rockzenénk, amit semmihez nem lehet olyan könnyen hasonlítgatni.

Máté: Valóban minden érdekel bennünket, ami ennek a műfajnak a kezdeteitől a mai napig történt.

– Magyarországon mennyire vagytok egyedülállóak ezzel az irányvonallal? Tudtok olyanról, aki a ti hatásotokra kezdett el hasonló zenét játszani?

Iván: Érezhető, hogy 1-2 évvel a mi indulásunk után más zenekarok is elkezdtek hasonló ihletforrásból meríteni. Ami persze jól esik, mert akár az is lehet, hogy mi hívtuk fel rá a figyelmüket, hogy létezik ez az örökség. Egyébként viszont a rocknak és a beatnek is nagy hagyománya van itthon, csak éppen most már kicsit máshová helyeződtek a súlypontok a könnyűzenén belül.

– A külsőségek, úgy mint a hosszú haj, a ruhák, vagy a színpadkép mekkora jelentőséggel bírnak számotokra magukkal a dalokkal összevetve?

Máté: Nem elsődleges, de szerintem mindannyian azt gondoljuk, hogy az embernek nagyon fontos kifejezőeszköze az is, hogyan jelenik meg. Ezzel tulajdonképpen ugyanúgy lehet kommunikálni azt, amit a körülötted lévő világról gondolsz, mint a zenével. Emiatt már az elejétől kezdve fontos számunkra, hogy akár a színpadon, akár az utcán úgy jelenjünk meg, aminek van egy kis plusz üzenete.

– Ha megtehetnétek, élnétek abban a korszakban, ahonnan a legtöbbet merítettétek?

Iván: Nem. A mondanivalónknak eleve az a lényege, hogy felejtsük el a múltba tekintő narratívát. Mi a múlt tapasztalatait próbáljuk a jövőre kivetíteni. A saját képünkre formálva és plusz töltetet hozzáadva. De konkrétan benne élni soha nem szerettünk volna.

Máté: Szívesen ellátogatnánk oda, de szerintem ugyanannyira megvoltak a hátrányai is, mint az előnyei. Bizonyos téren biztos több lehetősége volt akkor egy rockzenekarnak, más területeken viszont sokkal jobban meg volt kötve a keze.

Iván: Mondjuk Magyarországra visszatérni a rock n’ roll születése idején, na azt aztán semmi pénzért – számunkra ma már hihetetlen, milyen elnyomással kellett az akkori zenekaroknak és az országban élőknek szembesülnie.

Az akkori Amerika, Vietnam előtt, az lehet, hogy érdekes lenne. De ott is árnyaltabb a kép: ha fehérnek születünk az ’50-es évek Amerikájában, tök jó, ha viszont például a zenei stílust gyakorlatilag feltaláló fekete közösség egy tagja lennénk, az megint csak hatalmas szívás.

Minden kornak megvan a maga keresztje, a mostaninak is, de talán egy kicsivel könnyebb vinni mint 50 évvel ezelőtt...

– A külföldi karrieretek hogy áll jelenleg a magyarországihoz képest?

Iván: Ezt az egész építkezést úgy kell elképzelni, hogy csepp vagy a tengerben. Országonként százmilliós nagyságrendről beszélünk, ennek a közönségnek az elérése pont ennyivel kerül több időbe, pénzbe és energiába, mint a hazaié.

Tehát ha itthon mondjuk négy-öt évünkbe telt, hogy Budapesten klubokat töltsünk meg, és országszerte is turnézhassunk számottevő mennyiségű néző előtt, azt egy hasonló méretű országban vehetjük ugyanennyi időnek. De például a németeknél, akik hatszor ennyien vannak, vajon hány év?

Oké, jó esetben nem hatszor ennyi, de az is baj, hogy a magyar zeneipar nem piacvezető, hanem piackövető. Nem mi határozzuk meg a trendeket. Szerencsére néhány éve elkezdődött valami itthon, ma már az állam is jobban támogatja a külföldi építkezést, például a Hangfoglaló Program révén. Persze ettől még ugyanolyan lassú folyamat lesz, de legalább már látszik egy korábbinál biztatóbb jövőkép. Nemcsak nekünk, még jó pár másik zenekarnak is, akiknek hasonló ambícióik vannak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
Óriási baki a Trónok harcában: egy starbucksos pohár lopta el a show-t
A baki igencsak szúrja a rajongók szemét.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. május 06.



Ugyan a Trónok harca ikonikus sorozatának zöme fantázia és modern technika szüleménye, egy meglehetősen valóságos "vendégszereplő" mégis a díszlet foglya maradt - egy hétköznapi starbucksos pohár.

A nézők a várva várt befejező évad előző részénél még amiatt sopánkodtak, hogy az epizód egyszerűen túl sötétre sikerült.

Azóta napvilágot látott a negyedik rész és most az indokolatlan kávéspohár megjelenése borzolja a kedélyeket.

Az egyik jelenetben ülnek egy asztalnál.

A sasszemű nézők azonban egy pillanat alatt kiszúrták, hogy Daenerys előtt egy starbucksos pohár is helyet kapott, ami el is lopta a show-t.

A Twittert rögvest ellepték a felháborodott posztok, mivel a 15. perc környékén többször is felbukkan a nem túl korhű elem.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A mozi, amitől egy vödör vérbe akarod tunkolni a nachost
A többszörösen magyar vonatkozású Lords of Chaos – A sötétség gyermekei remek tömegfilm egy rétegzenéről.
Kovács-Tóth Noémi írása - szmo.hu
2019. május 04.



 

A világ leghírhedtebb norvég black metal zenekara, a Mayhem történetét feldolgozó film az „igazság és hazugságok alapján” készült, ezért felesleges arról szakmázni, hogy mi hogyan (nem) történt. Adott egy rendező, aki eléggé összetett figura: Jonas Åkerlund egyrészt egy szintén világhírű black metal banda, a Bathory ex-dobosa, tehát szívügye a téma, másrészt egy veterán kliprendező, aki olyan nagyágyúknak dolgozott, mint a Prodigy, Lady Gaga, Metallica, Rammstein, The Rolling Stones, U2, Iggy Pop vagy Ozzy Osbourne. Ez az éles kontraszt vetül ki a Lords of Chaos – A sötétség gyermekeire, de mégsem kellett döntenie bevétel és hitelesség között, mert szerencsére működött a koncepció.

A sztori a ’90-es évek felkavaró bűncselekmény-sorozatára, azaz templomgyújtogatásokra és gyilkosságokra épül, mégis inkább fekete komédiába oltott karakterdráma lett a filmből.

A színészi játék egyértelműen a film legnagyobb erőssége: Rory Culkin annyira bestiálisan hozza az alapító Euronymust, hogy tőle jobban reszketnének a betörők, mint – a rá feltűnően hasonlító – testvérétől annak idején.

A Varg Vikernest játszó Emory Cohen pszichopata tekintetétől pedig még Jack Torrance a Ragyogásból is elmenekülne a baltájával együtt. A Lords of Chaos dramaturgiai íve lebilincselően épül fel, ahogy a zenekar tagjai egymásra licitálva mossák el a határokat, és a kezdeti pózer poénkodást a valóságos kegyetlenkedések és botrányok váltják fel.

Tény azonban, hogy csupán a Mayhem zenekar bázisa aligha töltené meg a mozitermeket, úgyhogy kellett egy kis hollywoodi csillámpor, amivel beszórták a literes popcornt, hogy jobban csússzon a közönségnek. Emiatt lett beleszőve a teljesen felesleges szerelmi szál is, bár pirospont jár azért, hogy Euronymus barátnőjét pattanásokkal és rendezetlen fogazattal ábrázolták (ezáltal hű volt eredeti karakteréhez). Åkerlund továbbá túl sokat játszhatott a Mortal Kombattal, mert a késelős jelenetek során az áldozatok juszt sem akartak meghalni, vagy legalább tisztességesen haldokolni húsz késszúrás után sem. Azonban az összes naturalisztikusan véres jelenet, kezdve az első énekes – a Val Kilmer fia, Jack Kilmer által megformált – Dead érvágós-agyszétloccsantós öngyilkosságával, megkerülhetetlen eleme volt a Lords of Chaosnak.

A folytatásért lapozz:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Így búcsúzik Csubakkától Harrison Ford, George Lucas és Mark Hamill
'30 évig barátok voltunk, szerettem őt' - nyilatkozta a Harrison Ford az elhunyt Peter Mayhew-ról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. május 03.



Ahogy arról mi is beszámoltunk, családja tájékoztatása szerint április 30-án, texasi otthonában elhunyt Peter Mayhew, aki Csubakkát alakította a Star Wars filmekben. A brit származású színész 74 éves volt.

A több, mint két méteres magasságú művészt kollégái és barátai, köztük természetesen a Star Wars alkotói és sztárjai is mélyen gyászolják. A Han Solót alakító Harrison Ford a Varietynak adott interjújában a következő szavakkal emlékezett Mayhew-ra:

"Kedves, tiszteletreméltó, egyszersmind nagyon vicces és bájos ember volt. És ezeket a tulajdonságait mind át tudta vinni Csubakka karakterébe. Nemcsak kollégák voltunk, hanem 30 évig barátok is, nagyon szerettem őt. A szíve-lelke benne volt Csubakkában, és ezt Star Wars rajongók milliói érezték világszerte. Soha nem fogunk elfelejteni, drága barátom, Peter."

Luke Skywalker megformálója, Mark Hamill a Twitteren fejezte ki gyászát:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Itt az új szerelmes tinidráma: igazi pityergős randifilm a Két lépés távolság
Nem gondoltam volna, hogy amikor a Két lépés távolságról kell írnom, ilyen könnyen fog menni. Pedig nem nekem készült a film, nagyon nem. Mégis egy remek kis film, klasszikus elemekből építkező se veled-se nélküled típusú történet.
B.M. fotók: YouTube - szmo.hu
2019. május 06.



Stella (Haley Lu Richardson) tipikus 17 éves tinédzser. YouTube-csatornája van, az Instagramon lóg, tanul, szerelmes, a barátaival csetel - csak épp mindezt egy kórházban csinálja, mivel cisztás fibrózisa van. Ez egy olyan betegség, ami hatalmas önuralmat és rendezett életmódot követel meg, ugyanis ha az illető kontaktusba lép egy másik beteggel, felülfertőződhet és könnyen meghalhat.

Főszereplőnk egy napon megismerkedik a gazdag családból származó, lázadó Willel, aki szintén ebben a betegségben szenved. A fiatalok között szikra és szerelem lobban, ami teljesen lehetetlen, beteljesülhetetlen, ugyanakkor mégis nagyon szép, pláne a modern, rideg és szigorú intézmény falai között. Apróság ugyan, de engem eléggé zavart: vajon a hasonló betegeket egy ilyen kórházban miért nem izolálják teljesen?

Ha fizikai kapcsolatba lépnek egymással, gyakorlatilag megölhetik egymást.

Nem gondolnám, hogy a való életben ennyire szabadon közlekedhetnének, még ha klinikai teszt alatt is állnak.

A két lépés távolság tipikus Rómeó és Júlia-történet, vagyis egy olyan szerelmesfilm, aminek a végkimenetele nem lehet pozitív. A film elején megtudjuk ugyanis, hogy ha még tüdőtranszplantációt kap is egy cisztás fibrózisos, az is csak 5 évvel hosszabbítja meg az életét. Vagyis mindannyian halálos betegek, és minden pillanatot ki kell használniuk az életből, ami adatott nekik.

Az érintés, a testiség vajon hogyan helyettesíthető egy szerelmespár életében? Persze kapásból azt mondanánk: sehogy. Pedig a film egy gyönyörű kapcsolatot mutat be, szinte nulla fizikai kontaktussal a két karakter között. A főszereplők közti szerelem szívszorító, de működőképesnek érezhető. Ennek a különleges helyzetnek az elfogadása és feldolgozása a karakterek egyik fontos feladata a történet során.

Főszereplők: a három beteg teenager Haley Lu Richardson, Cole Sprouse - Palvin Barbara "sógora" - és Moises Arias interakciója nagyon működik, Moises Ariasról még nem esett szó, ő Poet játsza Stella homoszexuális legjobbbarátját.

A kémia erős a szereplők között, jók az interakciók,

a forgatókönyv jól megírt, a párbeszédek természetesek, nem érezni annyira az erőltetett „tiniséget”, mint amikor idősebb írók vontatott szövegeket adnak fiatalabb színészek szájába. Rendezésileg is oké a film, amit az elsőfilmes Justin Baldoni rendezett (ezelőtt sorozatokban és rövidfilmekben volt benne a keze). Kiemelném még Parminder Nagrat, aki a Vészhelyzet Doktor Neelaja volt a kétezres években: jó volt újra látni a vásznon a brit színésznőt. Kimberly Hebert Gregory ,a keménykezű, de szerethető főnővér is jól hozta a szerepét.

A főhős, Will rendezetlen életet él, csak gazdag édesanyja miatt vesz vonakodva részt a különleges kísérleti programban. Stella beszéli rá, hogy rendezze az életét, persze ebben nagy szerepet játszik az, hogy Stella elég súlyos kényszerbetegségben is szenved, kényszeresen próbál életben maradni, rendezett, tökéletes körülményeket teremteni magának és barátainak. Will belemegy, azért cserébe, hogy lerajzolhatja Stellát. Ekkor egy erős Titanic flashbackem támadt, de amikor megláttam a rajz végeredményét, felnevettem és képzeletben megráztam a készítők kezét, mert nagyon ügyesen játszottak ezzel a klisével.

Nagyon érdekes film vizualitása: folyamatos távolság van a szereplők között, és mégis olyan szögből fényképezték őket, hogy egy intim kapcsolatnak tűnt az egész, pedig ha jól emlékszem, összesen egyszer érnek ténylegesen egymáshoz a szerelmesek.

Számomra talán egy zavaró dolog volt: Stella túl hátrányos helyzetből indul a filmben.

Halálos betegség, kényszerbetegség, halott testvér, akit imádott - egyszerűen elképzelhetetlennek érzem, hogy ennyire pozitív legyen a figurája. Nem csak pozitív, de Haley Lu Richardson nagyon szép is, még betegként is. Ugyan megpróbáltak mindent megtenni érte a sminkesek, hogy úgy nézzen ki, mint egy halálos beteg, de egy enyhe megfázásnál többet nem éreztem a karakterén. Will is egy túl jóképű, túl jól szituált, gondozott "halálraítélt"… Persze, értem én, hogy a marketing megköveteli a szép színészeket, de azért ez egy kicsit vicces.

A Két lépés távolság a szerelem határtalanságáról mesél. Annak ellenére, hogy nem az én filmes ízlésemnek készült, még én is bekönnyeztem. Ahogy követjük a karaktereket az útjukon, úgy nőnek a szívünkhöz. Nem annyira sírós és tragikus, mint a Csillagainkban a hiba, néha túl kiszámítható, de akkor is szerethető.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x