hirdetés
Intézetből intézetbe küldi a kormány az állami gondozottakat
Több milliárd forintos európai uniós forrást költ a kormány a nagy gyermekotthonok bezárására, valójában azonban az történik, hogy nagyobb intézetből kisebbe küldik a gyerekeket, ami nem oldja meg a problémát.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, címkép: Fortepan - szmo.hu
2019. április 23.


hirdetés

Közel hatmilliárd forint európai uniós forrást költ a kormány a nagy gyermekotthonok bezárására, aminek csak örülni lehet. Ha viszont közelebbről megnézzük, kiderül, hogy valójában nagyobb intézetből kisebbe küldik a gyerekeket, ami a szakértők szerint nem oldja meg a problémát. Ráadásul az épületek egy részét inkább korszerűsítik, nem beszélve az újak építéséről. A megoldás valószínűleg az lenne, ha kevesebb gyereket vennének el a szüleitől, ehhez viszont büntetés helyett segítség, sok jó szakember és pénz kellene.

"- Mondd meg nekem, fóti Gyermekváros, mi vagy te tulajdonképpen?

- Láthatod, város vagyok egy faluban. Lakóim gyermekek, kilencszázhuszan, kétszáz nevelővel. Kanyargós útjaim vannak, 65 holdas parkom – még tó is van benne – iskolák, mozi, van egy kastélyom is.

- Ne ezt mondd, Gyermekváros, mindezt tudom. Tizenötmillió forintot kapsz tőlünk évente. Mit adsz érte lakóidnak?

Adok nekik meleg otthont, ruhát, ennivalót, gyógyítom sérült testüket, lelküket. Kapnak játékot, jó szakmát tanulnak iskoláimban. (…)"

1970-ben ezzel a kicsit propagandaszagú, kitalált párbeszéddel foglalták össze a Délmagyarország olvasóinak, mire jó a fóti kastélyparkban tizenhárom évvel korábban létrehozott gyermekváros. Akkoriban mindenki egyértelműnek gondolta, hogy a családjukból kiemelt gyerekeket nagy intézményekben érdemes elhelyezni, ahol szüleik helyett hozzáértő felnőttek készíthetik fel őket az életre.

A gyermekvárosok tényleg városok voltak a városban: a fóti kastélyparkban élő gyerekek saját mosodát, szabadtéri színpadot és közértet használtak, amelyek részben a rendszerváltás után is megmaradtak. Hasonló intézményeket hoztak létre Egerben, Komáromban, Mátészalkán, Miskolcon, Soponyán, Szolnokon, Tiszadobon és Veresegyházon is. Az állami gondozott gyerekek jó része persze nem ilyen óriáskomplexumokba, hanem hagyományos nevelőotthonokba került, ahol nem volt se bolt, se posta, viszont ugyanúgy tized-, századmagukkal éltek együtt, sokágyas szobákban aludtak és a menzán ebédeltek.

Magyarországon a rendszerváltás után elterjedtek a kisebb, legfeljebb 12 főt befogadó lakásotthonok. Itt a gyerekeket három-négyágyas szobákban helyezik el, nagyobb a személyes terük, viszont ugyanúgy egymást váltó gyerekfelügyelőkre és nevelőkre vannak bízva, amit csak jóindulattal lehet családszerű közegnek nevezni.

“A lakásotthonok többsége félreeső területeken helyezkedik el, ahol nincs megfelelő közlekedési lehetőség, a gyerekek pedig nem férnek hozzá alapvető szolgáltatásokhoz, a hagyományos oktatáshoz vagy a szakképzéshez”

– írja egy nemzetközi, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek által kiadott 2018-as jelentés. Ráadásul az itt dolgozók sokszor alulképzettek, gyakran olyanok foglalkoznak problémás kamaszokkal, akik korábban kisgyermekgondozói OKJ-t végeztek, miközben maga a képzés is súlyos problémákkal küzd.

Sokat elmond a kisebb-nagyobb intézményekben uralkodó körülményekről, hogy az alapvető jogok biztosa az utóbbi években

- szociális munkások helyett vagyonőröket talált a fóti speciális otthonban,

- prostitúció és kábítószerhasználat jeleire bukkant a kaposvári és a debreceni gyermekotthonban,

- megállapította, hogy Zalaegerszegen cigivel próbálják fegyelmezni az állami gondozottakat, másfél hónapig nem engedték ki az egyik lakót, többen bántalmazásról is beszámoltak, és

- hasonló körülményeket talált Kalocsán is, ahol kulcscsomóval verték a speciális szükségletű gyerekeket.

Ezen kívül mi is sokmilliós sikkasztásra bukkantunk egy lakásotthonban, de bemutattunk egy fiút is, akit büntetésből akartak speciális otthonba dugni, majd évekig kellett pereskednie. Mégis valószínűleg a bicskei gyermekotthoné a legszélsőségesebb példa, amelynek volt igazgatóját nemrég nyolc évre ítélték szexuális bántalmazás miatt.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden intézményben csakis rosszindulatú emberek dolgoznának. A szakmai konszenzus szerint inkább a struktúrával van a baj, intézeti körülmények közt egyszerűen sokkal nehezebb sikeres és boldog felnőttet faragni egy gyerekből, mintha családban nőne fel. Egy román kutatócsoport tagjai 2000-től kezdve éveken át követték intézetben, illetve nevelőszülőknél élő gyerekek fejlődését, és egészen konkrét biológiai különbségeket találtak.

Kiderült, hogy akik családias körülmények közt nőttek fel, magasabb intelligenciával bírnak, jobbak a nyelvi készségeik, kevesebb érzelmi problémával küzdenek, míg az intézeti gyerekeket ért stressz látható agyi elváltozásokat is okoz.

Éppen ezért jó hír, hogy a családból kiemeltek többsége, csaknem 15 ezer gyerek ma már nevelőszülőknél él, de még mindig majdnem nyolcezren vannak intézetben. Közülük több mint ötezren 48 fős általános gyermekotthonban vagy 12 fős lakásotthonban élnek, közel fele-fele arányban. Ezen kívül vannak intézmények, ahol különleges szükségletű gyerekeket, esetleg fiatal felnőtteket fogadnak, hasonló létszámokkal. (A nagykorú útógondozottaknak szánt, 140 gyereket befogadó külső férőhelyeket itt nem ábrázoltuk).

Az európai kormányok évtizedek óta azon dolgoznak kisebb-nagyobb sikerrel, hogy minél kevesebben éljenek intézetekben, és Magyarország is tett lépéseket ebbe az irányba.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„Ha ma egy házasságban benne van 7-8 jó év, mielőtt tönkremegy, már szerencséd van”
Ezt nem én mondtam, hanem egy kardiológus barátom, akinek óriási pacientúrája van ‘szívzűrös’ emberekből. Minden értelemben. Szerinte a házasság intézményének lejárt a szavatossága. Nehéz nem egyetérteni vele. Vélemény.
Hargitay Judit. Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. április 24.



Egyszer, gyerekkoromban megkérdeztem az “ángyimat” – nagyszüleim falujában így hívtuk a nagy-nagynénit, vagyis a nagypapám testvérének a feleségét – hogy hogyan kérte meg a férje a kezét. Épp tésztát metélt, a szamurájkardnak is beillő, hatalmas kést letette a vágódeszkára, lisztes csuklóját végighúzta a fejkendőjén, aztán elérzékenyülten annyit mondott: “Hát, azt mondta, hogy Rozi, gyere mán hozzám, annyi munka van a ház körül meg a fődeken, hogy nem győzzük erővel.” Az ángyim 17 éves volt akkor.

Félreértés ne essék, szerették egymást. Egy életet éltek és dolgoztak le együtt, lett két szép lányuk, nemigen volt idejük azon gondolkodni, vajon hová vezet a kapcsolatuk, és meg tudták-e valósítani önmagukat. Ángyim még nekem is azt mondta az esküvőm előtt: “Egy lánynak akkor köll férjhöz mönni, amikor viszik.”

Azóta eltelt úgy hatvan-hetven év. Az utóbbi egy-két évben nagyon sok emberi sors fordult meg a szemem előtt és a “kezem alatt” (hozzám fordultak, és írtam róluk). A cikkeimet olykor “hangulatkeltésnek” titulálta egy-két olvasó, leveleket is kaptam, hogy minek írok szénné csalt férjekről, a reménytelen párkeresésbe belefáradt, harmincas nőkről, a szerelmet a szexszel egyenértékűnek gondoló huszonévesekről, kettős életet élő, önmaguknak is hazudozó, maszkoló, sumákoló, különböző párkapcsolati csapdákban vergődő emberekről.

Számonkérték, miért nem írok boldog emberekről. Leszámítva azt a tényt, hogy de, elég sokszor írok, a válaszom az: azért, mert nagyon sok ember nem boldog. És a címben idézett kardiológus barátommal sajnos egyet kell, hogy értsek: óriási baj van a házasságokkal.

A szemünk előtt szálazódik szét egy intézmény, amelynek évszázadokon át megvoltak a maga keretei, amihez így vagy úgy, de mindenki tartotta magát. De most már hiába kapaszkodunk belé, hiába öntjük nyakon rózsaszín, dizájner menyasszonyi ruhás-limuzinos-babagügyögős cukormázzal, a házasság, mint két ember megbonthatatlan, életre szóló szövetsége, egyszerűen társadalmi szinten oszladozóban van.

Hadd idézzem 99 éves nagyapám véleményét: “Kislányom, szerintem húsz év múlva Európában meg is fogják szüntetni, kitalálnak helyette valami mást, mondjuk egy ötéves élettársi szerződést, amit meg lehet hosszabbítgatni, ha nagyon akarják.”

Bár ez természetesen elég borongós jóslat egy közel százéves embertől – aki 63 évet élt le házasságban, míg megözvegyült –, azért érdemes odafigyelni rá. A házasságokat annak idején valóban kőkeményen összetartó erők – a vallás, a megkérdőjelezhetetlen társadalmi elvárások, életvezetési szabályok, a gazdasági érdekközösség, és persze a “rangon alul nem”, tehát a hasonló a hasonlóval (itt a neveltetésre, háttérre, értékrendre gondolok) elve – egyszerűen mára nincsenek. Szó nincs arról, hogy régen, mondjuk száz-százötven évvel ezelőtt (nem is kell messzebbre visszanézni) egy házasember vagy asszony boldogabb lett volna, mint ma. De egyvalamiben biztos lehetett: ha Isten színe előtt házasságot kötött, abból hivatalosan kilépni csak a teljes emberi-társadalmi-anyagi megsemmisülés árán lehetett.

Egy felvállalt házasságtörő egy életre szóló szégyenbélyeget ütött magára. Nem jelenhetett meg nyilvánosan, egyetlen ismerőse sem állt vele szóba többé, és ha nem volt valahonnan saját vagyona, az éhhalált kockáztatta. Igen, akkor is léptek félre (sőt, a félrelépésnek is voltak intézményes keretei, gondoljunk csak a férfiak esetében a bordélyokra, a nőknél pedig a “házibarátra”), de a dolgot elintézték a négy fal között, “okosba”. A házasság, kifelé, szent és sérthetetlen maradt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Vicc, hogy ezt a két nap pihenést tavaszi szünetnek hívják
„Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg.” Vélemény.
DMPG cikke, fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. április 24.



Lehet, hogy hibás felnőtt aggyal gondolni a gyerekeinket érintő dolgokra, de valahol a józan, paraszti ész is azt mondatja velem: már megint egy picit a Mátyás királyos népmese szereplői lettek a diákok, szülők és tanárok.

Az amolyan "hozott is, meg nem is, kapott is, meg nem is"-féle tavaszi szünet utolsó napján kicsit úgy érzem, ez a tavaszi szünet tényleg mintha csak a mesében lett volna: volt is, meg nem is.

A 2019-es tavaszi szünet április 18-án csütörtökön kezdődött a legtöbb helyen, és a gyerekek április 24-én mennek ismét iskolába.

Egész jól hangzik ez így, ha nem lenne becsapós, hiszen a napok között ott van két piros betűs ünnep (ami amúgy is szabad) és két hétvégi nap (ami szintén amúgy is szabad). És ha már nettósítjuk ezt a bizonyos tavaszi szünetet, rögvest kiderül: gyermekeink kaptak két napot pihenni, feltöltődni.

Kettőt.

Mindezt úgy, hogy utoljára négy hónapja pihenhettek egy nagyobbat, akkor volt ugyanis a téli szünet. Túl vannak a januáron, a februáron, a márciuson, és szinte végigfutott már április is, amikor kaptak két napot arra, hogy egy picit eleresszék a mindennapos stresszt, hogy tudjanak adott esetben többet és tovább aludni, hogy ne azzal teljen a nap, hogy 7-8 órányi iskolai fejtágítás után még hány tantárgyból van több oldalnyi lecke.

Szülőként látom, mennyire fáradtak a gyerekek. Én is az vagyok, de a pedagógusok idegzete is lassan már kocsányokon lóg. Kétségkívül ez az a pont, ahol talán sokan arra gondolnak "annak idején mi is túléltük az iskolát". Ők feltehetően azok, akik nem tapasztalják diákként, szülőként vagy tanárként azt a megnövekedett elvárást, feszített tempót, duplájára nőtt tananyagot nap mint nap, ami mostanság jellemző.

A "bezzeg a mi időnkben" jelmondatot azzal az egy félmondattal lehet megcáfolni, hogy "a mi időnkben nem kellett napi 8 órán keresztül az iskolában lenni a gyerekeknek, hogy aztán estig otthon még további feladatok nehezedjenek rájuk."

Kaptak hát egy tavaszi szünetet, amit annyira vártunk már mindannyian, és ami úgy elsuhant, hogy észre sem vettük szinte. Mert közben picit nagytakarítottunk itthon, meg meglocsoltuk a keresztmamit és találtunk három tojást a kertben, de testileg, lelkileg ugyanolyan kimerültek maradtunk (diák, szülő, tanár egyaránt), mintha nem lett volna a szünet.

És az iskolások zöme szerdától reggel ismét fél hétkor kel, hogy nyolckor már táskájából kipakolván, boldog mosollyal várja a tanerőt, aki szintén boldog mosollyal - khm - kezdi el az első órát.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x