hirdetés
abcug-mamahotel-alberlet-1000x563.jpg

Inkább anyám, mint egy főbérlő

30 év feletti felnőttek meséltek arról, miért élnek még mindig, vagy újra a szüleikkel, ahelyett, hogy albérletbe mennének vagy saját lakást vásárolnának. Mint kiderült, különböző okok miatt választják a mamahotelt.
Fődi Kitti írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. szeptember 17.


hirdetés

Különböző okai lehetnek annak, hogy valaki úgy dönt, felnőtt fejjel, 30 éves kora fölött visszaköltözik a szüleihez. Sokszor ez tűnik a leggazdaságosabb és legkényelmesebb megoldásnak, mert ha nem kell albérletet fizetni, akkor lehet saját lakásra spórolni, és az sem hátrány, ha minden nap meleg étellel várnak haza. A sokszor magányos, egyedül maradt szülők is örülnek, legtöbbjük ebben a korban már segítségre szorul. Ezek az emberek bár nem büszkék arra, hogy még mindig a szüleikkel élnek, legtöbbjük mégis jól elvan.

Miért kényszerül valaki arra, hogy 30 éves kora felett visszaköltözzön a szüleihez? Van, akinek a párkapcsolata ment tönkre, van, aki nem hajlandó kifizetni a mostani albérletárakat, van, aki magányos édesanyját nem akarja egyedül hagyni vagy éppen beteg szüleinek segít, ezért lakik otthon. Egyáltalán nem érzi mindenki cikinek, hogy 30 éves kor felett újra a szüleikkel élnek, némelyikük kifejezetten élvezi a szülők társaságát, sok közös programot csinálnak együtt.

Negyvenéves dolgozó nőként vagy majdnem ötvenévesen agglegényként is tud még kényelmes lenni az egykori gyerekszoba és az sem hátrány, ha mindig meleg étel várja őket az asztalon. Néha ugyan megkapják az ismerősöktől, hogy mamahotelben élnek, de válaszul ők csak megvonják a vállukat, mert jelenleg mindenkinek így a legjobb, még ha nem is feltétlen büszkék rá. A bioritmust és a magánéletet viszont olykor nehéz összeegyeztetni, ha anyuka a másik szobában alszik.

hirdetés

"Próbálok nem hozzászokni, hogy együtt élünk"

Andreával és Zsolttal (a riportalanyok nevét kérésükre megváltoztattuk) egy, a házukhoz közeli étteremben találkozunk, a 66 éves Andrea 45 éves fia karjára támaszkodva sétál be, a nő járókerettel szokott közlekedni, de ha fia mellette van, akkor nincs szüksége rá. Jelenleg együtt élnek Budapesten egy kétszobás panellakásban, de az együttélés nem teljesen új számukra, mert Zsolt az utóbbi években hosszabb-rövidebb időkre hazaköltözött.

Zsolt 19 évesen ment el először otthonról, előtte édesapjával élt, aki még gyerekkorában vált el Andreától. Sokáig nem ápoltak jó viszonyt édesanyjával, mert látták egymásban a saját hibáikat és ezt nem bírták elviselni, de ma már ebből nem észlelhető semmi, folyamatosan viccelődnek egymással, mindkettejüknek jó humora van. Zsolt hosszabb időre először egy egészségügyi műtét miatt költözött anyjához, mivel dolgozni nem tudott, képtelen lett volna fenntartani egy albérletet. Ez tűnt a legjobb megoldásnak, de az akkori viharos kapcsolatuk miatt ez nem volt egy könnyű döntés.

"Akkor én is végiggondoltam, hogy hová is mehetne. Nincs senki más, vissza kell menekülni anyához, mert nincs más olyan ember a földön, aki annyira szereti, mint én”

– emlékszik vissza Andrea.

Zsolt másfél évig maradt, mire teljesen felépült a műtétből, ez volt az első alkalom, hogy megfértek egymás mellett édesanyjával, két hónap után vették észre, hogy valami csoda folytán még nem veszekedtek. A férfi akkor 37 éves volt, most 45 éves fejjel újra édesanyjával él január óta, és szeptemberig tervez maradni. A lábadozási időszak után Zsolt újra ki tudta fizetni az albérletet, pár évvel később pedig egy komoly kapcsolata is lett, ami négy évig tartott, össze is költöztek a nővel. Ekkor jött a második visszaköltözés. A kapcsolat kezdett megromlani, ezért megbeszélték, hogy szünetet tartanak, ami különköltözéssel is együtt járt. Zsolt nem akart egy albérletszerződéssel elköteleződni, ezért úgy döntött, hogy ideiglenesen visszamegy édesanyja lakásába. Végül a barátnővel nem sikerült kibékülni, így Zsolt ott ragadt.

Az elsődleges motivációja a maradásra, hogy lakásra gyűjt, amit 5 éven belül szeretne megvásárolni, de egy albérlet fenntartása mellett erre nehezebben tudna spórolni.

Anya és fia szerint az együttélésben az egyik legnehezebb a bioritmusuk összehangolása a kis kétszobás lakásban. Zsolt otthonról végzi a munkáját, informatikai értékesítéssel foglalkozik, emiatt pedig gyakran tárgyal telefonon jegyzőkkel, polgármesterekkel, miközben az anyja a konyhában csörömpöl, mert ebédet főz – mesélik nevetve. A főzés kétségtelenül az egyik legjobb hozadéka az együttélésnek, ami kizárólag Andrea reszortja, a közös ebédekhez pedig Zsolt lánya is csatlakozni szokott, aki a munkahelyéről ugrik át. Ezt a szokásukat annyira kedvelik, hogy a szétköltözés után is szeretnék megtartani.

Andreának is hasznára van a fia jelenléte, akire rá lehet sózni az olyan munkákat, amiket ő nem tudna megoldani, például kiüríteni a nehéz légkonditartályt vagy lecsapni a büdősbogarat a falon. Azonban a házimunkát és a bevásárlást nem osztották fel maguk között, mert Andreának erről más elképzelései vannak.

"Én továbbra sem tágítok attól, hogy önálló legyek. Az csak egy plusz, hogy ő segít, de mivel átmeneti a helyzet, ezért nem akarok túlságosan ráállni arra, hogy ő itt van és rászoruljak a segítségére”

– magyarázza az anyuka.

Anyának és fiának rengeteg közös programja van. Zsolt rendszeresen hordja édesanyját kocsival ide-oda, elmennek együtt kirándulni, de olyan is előfordul, hogy Zsolt becsatlakozik édesanyja baráti társaságába, mert Andrea szerint imádják a férfit, de a férfi barátai is kedvelik Andreát. Legutóbb a nő megkérte fiát, hogy jöjjön le érte a Balatonra, végül Zsolt egy barátnőjével ment le, egész nap közösen strandoltak, hazafele énekeltek a kocsiban és remekül szórakoztak.

Amikor arról kérdezzük őket, hogy milyen nehézségei vannak az együttélésnek, akkor mindketten rávágják, hogy a magánélet, ami komoly szervezést igényel. Mindketten aktívan randiznak, ha pedig fel akarnának vinni valakit, akkor előbb meg kell beszélni a másikkal, hogy csináljon magának programot máshol, utazzon el. Szerintük ez nem lenne probléma, ha egy nagyobb lakásban laknának, de a panelben nem lehet egy randit diszkréten kivitelezni. A másik, amiben sokat kell egyezkedni, az a biortimus. Szerencsére mindketten későn fekszenek le, viszont Zsolt szeret tovább aludni reggel, mint édesanyja, akinek osonni kell a konyhában ilyenkor, mert a fia szobája onnan nyílik.

hirdetés

Noha anya és fia remekül megvannak, Zsolt egyáltalán nem büszke arra, hogy most az édesanyjával lakik együtt és ez fordítva sem feltétlen könnyű.

"A tudat a legnehezebb, hogy még nem a sajátomban lakom. Alapvetően ez nem egy egészséges dolog, mert persze, anyámnak jó, hogy nincs egyedül meg segítek neki, de alapvetően nekem egy negatív érzés, hogy anyámmal élek”

– magyarázza Zsolt.

Andreának az jelent nehézséget, hogy a fia a visszaköltözésekkel folyamatosan átrendezi az életét, mert hol arra kell berendezkednie, hogy Zsolt ott lakik, hol pedig arra, hogy egyedül van. A szekrényekben is jobban össze kell húznia magát, és nem járhat-kelhet a lakásban úgy, ahogy ő akar. Néha viccből a fia fejéhez szokta vágni, hogy átjáró házat csinál a lakásából.

Zsolt szeptemberre időzíti, hogy elköltözik, addigra szeretne albérletet találni. Elsősorban a környéken keresgél, hogy közel legyen édesanyjához, és persze át tudjon járni a finom ebédekre.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
leszbi.jpeg

Ja, persze, két anyám van, és? – így nevel gyerekeket egy leszbikus pár egy magyar kisvárosban

Két, harmincas évei végén járó édesanyával beszélgettünk arról, milyen ma nőként közös családban élni.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 19.


hirdetés

Anna és Eszter (nevüket kérésükre megváltoztattuk) nagyjából 10 éve vannak együtt, 6-7 éve egy családban. Három gyerekük van, egy 18 éves nagyfiuk Anna előző, heteroszexuális kapcsolatából (egy 10 éves házasságból), egy 5 éves kislányuk, akit egy meleg férfival vállaltak együtt társszülőként, és egy pár hónapos pici fiuk, akit egy önkéntes donor segítségével hoztak a világra. Egy Budapest környéki kisvárosban élik a nyugodt, kisgyermekes nagycsaládok életét.

Ha homoszexuális emberekről beszélünk, mindenki azonnal meleg férfiakra gondol. Könnyebb leszbikus nőként gyereket vállalni és családot alapítani, kevésbé vagytok célkeresztben?

Eszter: A férfiakat veszik elő mindig. Két férfi szerelmére mindig undorítóként hivatkoznak. Nőként könnyebb megoldani, hogy az embernek gyereke legyen. A fiúknak csak az örökbefogadás marad, vagy esetleg a társszülőség.

hirdetés

Anna: Ha férfiként hordasz egy gyereket bölcsibe, sokkal hamarabb felmerül a kérdés, hogy hol az anyja? Ki az anyja? Ha nőként hordod, hát mindig az anyja hozza, kész. Nem is keresik, hol az apja.

Hogy döntöttétek el, ki fog szülni?

Anna: Én megszültem a nagyfiam 18 évvel ezelőtt, és akkor azt gondoltam, hogy én ezt ezennel befejeztem. Bárkivel nagyon szívesen szülök, középiskolás barátnőmmel, veled is, bárkivel, de hogy én még egyszer, azt már nem!”

Kislányotokat társszülőként, „felesben” nevelitek egy férfivel. Ez hogy működik?

Eszter: Az, hogy kéthetente hétvégén találkoznak, az nem apaszerep. Az egy kis haverkodás, és ennyi. Úgy gondoltuk, hogy jobb lenne, ha sokkal több időt töltene az édesapjával, ezért egy hetet nála van, egyet pedig nálunk. Csak abba nem gondoltunk bele, hogy ez azért fáj.

Ő tudja, hogy a ti családotok más, mint a többi? Hogy viszonyul ehhez?

Anna: Neki az természetes, hogy mi puszilkodunk.

Eszter: Erről nem lehet nem beszélni, főleg az óvodában. A gyerekek látják, és mindenre rákérdeznek. Mi nem akarjuk, hogy azt érezze, ez szégyellni való. Mert ha ő szégyelli, és ezt a többiek megérzik, akkor csúfolni fogják miatta. De ha azt mondja, hogy ja, persze, két anyám van, és?! Akkor kész, nem csúfolják, és téma lezárva.

Anna: Elmondtuk neki, hogy általában a gyerekeknek egy anyukája és egy apukája van. De milyen szerencsés, hogy neki két anyuka jutott, mert van olyan, akinek sajnos egy sincs.

Mi a helyzet a nagyfiatokkal?

Anna: A mai tinédzserek ezen elég hamar túllépnek. Az osztályában is van olyan, aki melegnek vallja magát. Mi többet izgulunk ezen, mint ő. Sokszor jönnek ide bandázni, senkit nem zavar a dolog.

Nemrég olvastam azt az érvet az azonos neműek örökbefogadása ellen, hogy a homoszexuális emberek gyakrabban váltogatják a partnereiket, ezért egy ilyen családban a gyermek folyamatos bizonytalanságnak lesz kitéve.

hirdetés

Anna: A gyerekvállalás sokkal nagyobb kihívás, mint egy heteroszexuális embernek. Nincs olyan, hogy ’hupsz, becsúszik’. Akik így vállalnak gyereket, végtelen sok belső őrlődésen mennek keresztül, hogy megtehetik-e egyáltalán. És ha ezen túljut egy pár, akkor meg ott van, hogy milyen módon legyen gyerekük.

Eszter: Maga a procedúra évekig tart, mire megkapják a gyereket. Örökbefogadásnál kell mindenféle teszt, tanfolyam, pszichológusi vizsgálat és környezettanulmányt is csinálnak náluk. Elméletileg az a természetes, hogy egy férfinak és egy nőnek lehet gyereke, biológiailag ők alkalmasak rá. De az természetesebb, hogy egy bántalmazó kapcsolatban nevelkedik egy gyerek, mint szeretetben?

A kicsiket Eszter szülte. Jogilag van Anna és köztük bármilyen kapcsolat?

Anna: Az idősebbel semmilyen, neki van apukája. A nevelőszülőjének számítok, de ha Eszterrel valami történne, menne az apjához. A legkisebbnél más a helyzet, neki nincs fiktív apja sem, végrendeletben rendelkezett róla Eszter, de ugyanúgy örökbefogadási eljáráson kéne keresztülmennem. Jogilag kábé nincs semmi kapocs, és ez nagyon rossz.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
abcug-ovoda-cim.jpg

Mélyszegénységben élő óvodásoknak már egy tubus fogkrém is hatalmas segítség

Tíz hónap alatt országos mozgalommá nőtte ki magát az Örökbe fogadok egy ovit! kezdeményezés, amely során már 219 hátrányos helyzetű óvoda talált örökbefogadóra.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. november 20.


hirdetés

Az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalomban az örökbefogadók az írószerek és tisztítószerek mellett a gyermekük kiselejtezett, de még jó minőségű ruháit, játékait, könyveit juttatják el azokba az óvodákba, ahova főleg mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek járnak.

A projekt olyannyira jó ötletnek bizonyult, hogy tíz hónap alatt ezer ember 219 hátrányos helyzetű óvodát fogadott örökbe. A projekt az óvónőkre épít, hiszen ők egy olyan szociális figyelőrendszert alkotnak, ami még az úgynevezett három hás, vagyis halmozottan hátrányos helyzetű családok életébe is belelát.

Óvoda egy gyönyörű, de eléggé hátrányos helyzetű volt bányásztelepülésen

hirdetés

A legtöbb család anyagilag rettenetes helyzetben van, mindegyik szülő arra törekszik, hogy a gyereküknek meglegyen a legfontosabb. Azonban amikor látom, hogy kicsi a gyerekre a cipő, akkor az adományokat tároló szekrényből adok egyet a kispajtásnak, ha akad megfelelő méretű, vagy egy kicsivel nagyobb

– mondja Ráki Sándorné, a Rudolftelepi Huncutkák Óvodája intézményvezetője.

Ráki Sándorné, a Rudolftelepi Huncutkák Óvodája intézményvezetője az egyik adománycsomaggal | Fotó: Magócsi Márton

Rudolftelep egykori bányásztelepülés Borsod-Abaúj Zemplén megyében, Kazincbarcikától néhány kilométerre. A festői völgyben elhelyezkedő faluban a szebb napokat látott régi kolóniaházak emlékeztetnek arra, hogy a falu virágkorában több ezer bányász számára biztosított megélhetést.

A lakók az ország különböző területeiről érkeztek, azonban az állami bányabezárásokat Rudolftelep sem úszta meg, a magánkézbe került bánya pedig 2000 márciusában végleg bezárt. Mindez munkanélküliséget hozott magával, a lakosság száma pedig évről-évre csökken. Manapság a zsáktelepülésről a miskolci és kazincbarcikai üzemekbe járnak a lakosok dolgozni, vagy pedig közfoglalkoztatottak, esetleg munkanélküliek.

A hétszáz fős falu központjában találjuk a Rudolftelepi Huncutkák Óvodáját, ahová 24, többségében hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermek jár. Az intézmény vezetője Ráki Sándorné öt évvel ezelőtt költözött a településre, azóta az élete szorosan összekapcsolódik a telep életével.

Az intézményvezető körbevezet minket az udvaron, ahol saját maguk festették le a padokat, ahol a mókuskerékből hiányzik a kerék, és ahol a kerítés igencsak felújításra szorul. Ráki Sándorné (a gyerekeknek csak Kati néni) elmeséli, hogy mekkora álma egy mászóvár a “kispajtásoknak”, és hogy mekkora fájdalma, hogy a szülők anyagi helyzete miatt, nagyon nehéz bármilyen kirándulást vagy fizetős bábszínházi programot, esetleg gyermekkoncertet megszervezni a gyerekeknek.

Nem lehet leírni a gyerekek örömét, amikor kibontjuk a csomagot

Az egycsoportos óvodába többségében hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, roma és nem roma származású gyerek jár, ezért az intézményvezető minél több helyről igyekszik támogatásokat szerezni. Az Örökbe fogadok egy ovit! mozgalommal egy európai uniós pályázaton keresztül került kapcsolatba, az óvoda az elsők között került be a programba idén tavasszal.

“Amikor meghallottam, hogy kiválasztottak, nagyon boldog lettem, eddig kétszer érkezett adomány az örökbefogadótól, olyan fontos dolgokat kapunk, amiket igazán tudunk használni. A kismotornak nagyon örültek a kisebbek. Gyerekruhára is nagy szükség van, lábbeliből, felsőruházatból, kabátból, dzsekiből is mindent szét tudunk osztani.”

Eddig Kelemen Zsófia volt az egyedüli örökbefogadója az óvodának, de nemrég egy budapesti magánóvoda is bejelentkezett. Miközben a gyerekek alszanak, az intézményvezető az irodában kipakolja az asztalra a legutóbbi csomagot.

hirdetés

"Zsófi az internetre feltöltött “nincs listáról” tett be dolgokat, és telefonon is felhívott, hogy mire van szükségünk, mindig kitesz magáért, most is szép mennyiséget küldött. Dekorgumikat és dekorfilceket kértünk, a varrható anyagból ujjbábokat készítünk, és a téli játszóház alkalmával különféle dekorációkat a gyerekszobákba, ablakokba. Ezeket majd hazavihetik a gyerekek, hogy a testvérükkel is játszhassanak, és hangulatosabb legyen a gyerekszoba, örömtelibb az ünnep.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
dia.png

„A szüleink bezártak egy sötét szobába, és elmentek. Ordítottunk, visítottunk.”

Az SOS Gyermekfalvak ötrészes videókampányában fiatalok mondják el, hogy kerültek állami gondozásba.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 18.


hirdetés

Itthon évente 8-10 ezer gyermeket emelnek ki családjából, erre igyekszik felhívni a figyelmet az SOS Gyermekfalvak ötrészes videókampánya.

A fiatalok jó esetben nevelőszülőkhöz, rosszabb esetben intézményi ellátásba kerülnek. Ez gyakran az egész családot megviseli, de a gyereket érintő elhanyagolás, az érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás miatt sokszor nincs más választás.

A felvételeken a fiatalok saját történetüket mesélik el és elmondják azt is, hogyan és miért kerültek az ellátórendszerbe. Egyiküket a szomszéd mentette meg, aki szólt a rendőrségnek, a másikukat anyja pedofil barátja mellől menekítettek ki.

hirdetés

Az állami gondozásban eltöltött idő sem mindig zökkenőmentes, ezt is elmondják a szereplők:


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!