hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Húzós, hogy mire kimész a hajléktalanhoz, már halálra fagyott
Kevesen tudják, mivel is foglalkozik egy szociális munkás. Legtöbben azt hiszik, hogy utcaseprő vagy csak ételt oszt a szegényeknek.
Mizsur András írása az Abcúgon, Fotó: Végh László - szmo.hu
2019. január 08.


hirdetés

A hajléktalanságot kriminalizáló törvénymódosítás életbe lépése óta a közvélemény rengeteget foglalkozott a hajléktalan emberek helyzetével és az ellátórendszer hiányosságaival. Viszont semmit nem tudunk azokról, akik azért dolgoznak, hogy senki se fagyjon halálra az utcán és a szállókon mindenki emberhez méltó ellátást kapjon. Eleve kevesen tudják, mivel foglalkozik egy szociális munkás, és hogy a munkája korántsem abból áll, hogy ételt oszt a rászorulóknak. Négy szociális munkást, négy teljesen különböző életutat mutatunk be, akikben csupán az a közös, hogy mások megsegítéséért dolgoznak.

Nem tudnék fogorvos vagy kozmetikus lenni

Sipos Tünde lassan tíz éve dolgozik a Menhely Alapítványnál szociális munkásként. Mindig is érdekelték a társadalmi folyamatok, hogyan működnek az emberek, talán ezért is választotta ezt a pályát.

“Kinek mi a nehéz. Én nem tudnék fogorvos vagy kozmetikus lenni.”

Egyszer jelentkezett szociológiára is, de rájött, hogy az neki túl elméleti. Szakmai gyakorlatai alatt dolgozott a gyermekvédelemben és családsegítő szolgálatnál is, de végül a hajléktalanellátást választotta. “Talán hülyén hangzik, de itt nem lehet unatkozni. Mindig újabb és újabb helyzetek állnak elő, folyamatosan képben kell lenni. Ez a szociális ellátásnak egy nagyon nehéz terepe.” Miközben kevesen tudják, mivel is foglalkozik egy szociális munkás, legtöbben azt hiszik, hogy utcaseprő vagy csak ételt oszt a szegényeknek.

Három éve dolgozik diszpécserként, ő fogadja azokat a hívásokat, amikor segítséget kérnek hajléktalanoknak, illetve ezzel párhuzamosan bentről koordinálja az utcai szolgálat munkáját. “Megpróbálom felmérni a helyzetet, milyen állapotban van az illető és annak megfelelő segítséget küldeni.” Például egy frissen utcára került embert nem fognak tömegszállóra küldeni, magyarázta a lány. A hidegebb estéken átlagosan 100-160 hívásuk van, de két éve, amikor különösen hideg volt a tél, egyik este majdnem 400 hívást kaptak. Eleve nem könnyű munka a diszpécserség, gyakran előfordul, hogy 24 órát dolgozik egyhuzamban.

“Az aktuális helyzetet próbáljuk megoldani, például hogy ne fagyjon halálra az ember. Nehéz azt mondani az utcán élőknek, hogy menjenek be szállóra, mert ott jó lesz. Semmi nem lesz jó, azonkívül, hogy bent nincs hideg. Elég nehéz ezt képviselni. Kisebb csatákat lehet megnyerni, nincsenek látványos sikerélmények.”

Volt, hogy régről ismerte az illetőt, aki egyik este megfagyott az utcán. Ha krízisautózás közben futnak bele hasonlóba, akkor menniük kell tovább, nem állhatnak meg. “Ezek húzós dolgok. Nem könnyű feldolgozni, ezért fontos, hogy mit kezdek a szabadidőmmel.” Sokat van a kutyájával, neki ez segít a feldolgozásban. Szerinte egyre nehezebb dolga van szociális munkásként, de nem a körülmények miatt, hanem a politikai helyzet miatt. Az új rendelet óta még sebezhetőbbek lettek a hajléktalanok, jobban bezárkóznak, így nekik is nehezebb őket elérniük, elnyerni a bizalmukat, mondta. Ha nem a hajléktalanellátásban dolgozna, akkor szívesen foglalkozna menekültekkel. “Ugyanazok az értékek fontosak az életemben, mint a munkámban: mások segítése.”

Meg kell húzni a demarkációs vonalat

“Az osztálytársaim azzal ugrattak, hogy kaját fogok osztani a hajléktalanoknak. Eltelt tíz év és tényleg” – kezdte saját történetét Ritó Szabolcs, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Szülei tanácsára kezdett el szociális munkásnak tanulni, de egészen az utolsó évig nem tudta, mit fog ezzel aztán kezdeni. A szenvedélybetegekkel foglalkozó Magadért Alapítványnál végezte zárógyakorlatát, ekkor jött rá, hogy érdemes az emberekkel foglalkozni. Egy rövid angliai kitérő után a Máltai Szeretetszolgálatnál helyezkedett el utcai szociális munkásként.

“Volt annyi sikerélményem, hogy legalább valami jót tettem, ha valakit meg tudtam menteni a megfagyástól.”

Úgy alakult az élete, hogy újra ki kellett mennie külföldre; gyárakban, raktárakban dolgozott, szinte minden héten máshol. Ugyanolyannak érezte magát, mint azok a hajláktalanok, akik hétről hétre munkásszállókon, átmeneti szállásokon húzzák meg magukat. Barátoktól kért kölcsön, hogy ne dobják ki az albérletből, folyamatos stresszben, bizonytalanságban élt. Egy idő után annyira tarthatatlanná vált helyzete, hogy hazajött.

Tavaly óta dolgozik a Szeretetszolgálat lábadozónak nevezett intézményében. Itt látják el azokat a hajléktalanokat, akik ugyan rossz fizikai állapotban vannak, de már nem szorulnak kórházi ellátásra. Szabolcs feladata, hogy menedzselje további sorsukat; ha van jövedelmük, jobb ellátási formát találjon nekik, ha nincs, akkor pedig segélyhez, munkához juttassa őket. Idősebb ügyfeleit próbálja szociális otthonokban elhelyezni.

Fegyelmezett karakternek tartja magát, szereti meghúzni a demarkációs vonalat, hogy az intézményből kilépve le tudja letenni a munkáját. Ez nem egyszerű, mert sokszor tehetetlennek érzi magát.

“Folyamatosan ugyanazokat az embereket tologatjuk. Nehéz sokáig olyan munkát csinálnod, aminek tudod, hogy nem lesz eredménye.”

Nincs se idő, se lehetőség annyira felépíteni valakit, hogy a lábadozóból kikerülve egyedül is megálljon a lábán. Ezért önvédelemből igyekszik racionálisan szemlélni a munkáját, hogy mindig két lábbal álljon a földön. Így sem könnyű, néhány hónapja a karjai között halt meg egyik ügyfele. “Ez még engem is megreccsentett egy időre.”

Nem tudja, meddig bírja még ezt a munkát csinálni. Most 33 éves, nem akar teljesen másba belevágni, mert külföldön keservesen megtapasztalta, milyen új fiúnak lenni egy munkahelyen. “Ha sok időt töltesz el ebben a szférában, kétségeid lesznek, hogy képes vagy-e másra.” Elkezdett blogot írni a hajléktalanságról, szeretne többet megtudni az ellátórendszer működéséről, kutatni, elemzéseket készíteni, sorolta terveit.

Egy ex-katona a hajléktalanellátás frontvonalában

Sokáig még csak nem is látott hajléktalanokat, körübelül a 2000-es évek elején hallott arról először, hogy egyáltalán létezik ellátórendszer – idézte fel első emlékeit a hajléktalanságról Kozma Attila. Ennek az az oka, hogy majdnem másfél évtizedig egy nagyon zárt világban élt, ahová alig jutottak el a hírek. A sorkatonaság után nem talált munkát, ezért úgy döntött, hogy “újra beöltözik.” A katonáskodás végül 13 évig tartott.

Egyszer elkísérte barátnőjét egy szociálpedagógiai órára, és ahogy hallgatta az előadást, az járt a fejében, hogy szívesen tanulna hasonlót. Közben már látszott, hogy a seregben nem fog előrébb jutni a ranglétrán, mert nem volt katonai végzettsége. A szociális munkás szak elvégzése után egy gyermekotthonban önkénteskedett, szerhasználó gyerekekkel foglalkozott. Hamar kiderült, hogy ez nem neki való. A gondolkodása még nagyon a katonaságban uralkodó viszonyok alapján működött, nem volt képes igazán segíteni a gyerekeknek. Így került aztán a Máltai Szeretetszolgálathoz. Akik ismerték, azt tanácsolták, hogy az utcai szolgálatnál kezdjen, mert arra épül az egész ellátórendszer, az a frontvonal. Itt sajátította el az összes tudást, készséget, amire szociális munkásként később szüksége lehetett.

Később átment a BMSZKI-hoz, lassan tíz éve dolgozik ott, három éve vezeti az utcai szolgálatot. “Mindig szerettem volna valamit hozzátenni a dolgokhoz. Ezért vagyok itt én a vezető, mert még mindig így van.” Attila készíti a beosztást és szervezi a szakmai munkát. Ez azzal jár, hogy kevesebbet van terepen, amit kicsit bán, de így hatékonyabban tudja képviselni a szolgálatot a vezetőség és más intézmények felé. “Ha azt mondanám, hogy soha többet nem akarok kimenni utcára, akkor az egészet abbahagynám.”

Attila szerint ahhoz, hogy valaki jól tudjon dolgozni szociális munkásként, teljesen meg kell ismerni önmagát: mik az erősségei, illetve gyengeségei, ha az emberekkel való foglalkozásról van szó. Saját erősségének a kommunikációt tartja, bárkivel képes gyorsan jó kapcsolatot kiépíteni. Voltak reménytelennek tűnő helyzetek, amikor végül neki sikerült rávennie a hajléktalant embert, hogy beüljön velük az autóba és bemenjen a szállóra. “Hogy ezt elérd, nincsen más eszközöd, mint a saját szavaid és személyiséged.” Egy alkalommal kiszálltak egy zavartan viselkedő férfihoz, de mire visszamentek hozzá, már halott volt. “Ezek nehéz pillanatok, mert azt gondolod, hogy tehettél volna valamit, miközben a jelek alapján semmi nem indokolta.”

Volt már, hogy terhesnek érezte a munkáját, nem tudott jó kedvvel beülni az utcai szolgálat autójába. Szerinte ez még nem az igazi kiégés kezdete, hanem az, amikor megkérdőjelezi magában, hogy neki tényleg ezt kell-e csinálnia.

“Ha ezeken a dilemmákon túl tudsz jutni, az frankó.”

Nappal az egyetemen, este a hajléktalanszállón

Balogh Hajnalka pszichológusnak készül, most csinálja a mesterképzést. Akárcsak évfolyamtársai, napközben ő is előadásokra jár, vizsgákra készül. Éjjel viszont a Menedékház Alapítvány Muskétás utcai hajléktalanszállóján dolgozik szociális munkásként. Volt, hogy reggel végzett a szállón, majd ment az egyetemre zh-t írni. “Előtte én is annyit tudtam a hajléktalanokról, mint bárki más, aki sétál az utcán és látja őket” – meséli a 22 éves lány. Az előző félévet Litvániában töltötte, miután hazajött, úgy érezte, valamivel fel kell rázni magát. Ekkor talált rá a Menedékház álláshirdetésére. Előtte sosem foglalkozott hátrányos helyzetű emberekkel, önkénteskedett ugyan egy cserediákprogramokat szervező civil szervezetnél, de az teljesen más volt.

Mindezek ellenére belevágott; április óta dolgozik az intézményben, az első néhány hónap arról szólt, hogy megszokja a közeget. Rájött, hogy emberileg nagyon lehet hozzájuk kapcsolódni. “Látom bennük az apát, a munkásembert, aki ki akar törni.” Egyáltalán nem rémisztő számára egy ilyen helyen dolgozni, azért sem, mert nem lát nagy különbséget a külvilághoz képest. Nem könnyű, de ez is a valóság, tette hozzá. Nem mindig egyértelmű, hogy ő most szociális munkás vagy pszichológus, sokszor keverednek ezek az identitások. A személyközpontúság a közös pont, amit az ügyfelek is értékelnek. Persze olyan is volt, amikor neki kellett az ittas vagy hangoskodó ügyfeleket rendre intenie, mesélte.

Szerinte azért is vették fel pont őt, mert a főnökei meglátták benne azt, hogyan tudná a tanulmányai során megszerzett tudását a hajléktalanellátásban felhasználni. Az egyetemen sosem titkolta, hogy hajléktalanokkal foglallkozik, sőt, még “reklámozza” is.

“Az első reakció az szokott lenni, hogy váó. Sokan jönnek oda hozzám, hogy mit csináljanak, ha látnak egy hajléktalant az utcán. ”

Igyekszik saját környezetében is eloszlatni a hajléktalanságot övező tévhiteket, előítéleteket.

Nemrég indult egy rehabilitációs program, amit kifejezetten olyan ügyfeleknek találtak ki, akik rossz mentális és fizikai állapotban vannak. Ebben dolgozik Hajnalka is: fejlesztő és mentálhigiénés foglalkozásokat tartanak nekik. Fontos számára, hogy nincsenek kötöttségek a munkájában, van lehetőség új ötleteket megvalósítani az ellátásban. Az interjú előtt pont a lakókból verbuválódott kórussal próbált a karácsonyi műsorra. Még nem gondolkodott a jövőn, de azt már most tudja, hogy a diploma megszerzése után is szeretne rászorulókkal foglalkozni.

Számára is az az egyik legnagyobb kihívás, hogy érzelmileg ne vigye haza a munkáját, ne azon kattogjon szabadidejében. Az inkább csak fárasztó, hogy gyakran kell éjszaka dolgoznia. És ott vannak még a bogarak; hiába a rendszeres irtás, időről időre megjelennek a szállón és van, hogy megcsípik az embert, sorolta a kihívásokat Hajnalka.


KÖVESS MINKET:





Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Van egy mondás: Valentin-napon többen lesznek átverve, mint április 1-jén. Szerintem is. Csak április 1-jén legalább tudjuk, hogy átvertek. Vélemény.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. február 13.


hirdetés

Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.

A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.

Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.

Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.

Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.

Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.

Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”

Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”

Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):

“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”

És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.

És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?

Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?


KÖVESS MINKET:




73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Miért mennek misszionáriusok világtól elzárt törzsekhez?
Mit akarnak ott? És jó-e az a velük kapcsolatot nem kereső őslakosoknak, hogy találkoznak velük?
zEg, Fotó: illusztráció/Wikimédia/Gleilson Miranda - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Ismét vitát generált egy amerikai misszionárius, miután tiltott területre lépett. A külföldi sajtót az elmúlt hetekben bejárta a hír, hogy Brazíliában ezért indítottak nyomozást Steve Campbell ellen, mert az Amazonas területén tiltott helyre lépett. Azon a területen egy, a világtól elzárt törzs él.

Campbell azt állítja, hogy véletlenül ment be oda, miközben egy indiánnak a GPS működését próbálta elmagyarázni. A hírek szerint a misszionárius nem találkozott a himarimãkkal.

A belépést azonban azért tiltották meg azon a területen, mert az elszigetelten élő törzs tagjainak szervezete nincsen felkészülve azokra a betegségekre, amelyeket idegenek, más földrészekről érkezők hurcolhatnak be oda.

Egyetlen ember – kis túlzással – elpusztíthat egy kisebb közösséget.

Ez az eset is indulatokat váltott ki, csakúgy mint a 27 éves John Allen Chau esete. A misszionáriust tavaly novemberben ölték meg az Északi-Szentinel-sziget világtól elzártan élő, másokkal érintkezni nem kívánó tagjai. Chaut első próbálkozásakor megsebesítették a szentinelézek, és amikor ennek ellenére visszament a szigethez, megölték.

A két esetben a hasonlóság az, hogy misszionáriusok mentek tiltott területre, másoktól elzárt törzs lakhelyére. Illetve az, hogy olyan emberek közé mentek, akik számára a fertőzések miatt veszélyes lehet a találkozás. Sokakban felmerült akkor és most is a kérdés:

Miért indulnak emberek tiltott helyekre, ahol akár az ő életük, akár a törzs tagjainak élete veszélyben lehet?

Az egyik ok talán a példa és a romantikus elképzelés a missziós tevékenységről és a Jézus nevéért elszenvedett mártíromságról. Még egyetemi éveim alatt olvastam Elisabeth Elliot „Rokonaim, a vademberek” című könyvét. Elliot férje Ecuadorban volt misszionárius, és a világ egyik legvadabbnak tartott törzsének, a huaoraniknak (aukáknak) akarta elvinni az evangéliumot, a megváltás, Krisztus feltámadásának üzenetét. Az indiánok 1956 januárjában megölték őt és négy társát.

Özvegye, Elisabeth Elliot elhatározta, hogy folytatja férje munkáját, és pár évvel később három éves kislányával és az egyik meggyilkolt misszionárius testvérével, Rachel Sainttel eljutott a huaoranikhoz, és ők lettek az elsők, akik úgy léphettek a törzs területére, hogy élve megúszták. Megértették a törzs tagjaival, hogy a történtek ellenére szeretik őket, az indiánok közé költöztek, igét hirdettek, betegeket ápoltak, írni és olvasni tanították a törzs tagjait és lefordították nekik a Bibliát. A korábban ellenséges törzs megváltozott.

Elisabeth Elliot erről szóló könyvét világszerte milliók olvasták. Egészen biztosan hatással volt sok fiatalra, és biztos vagyok abban is, hogy akadtak, akik Jim Elliot és Elisabeth Elliot példáját követve akartak eljutni elzártan élő törzsekhez, az életveszélyt is vállalva.

És miért lesz valaki misszionárius? Egyáltalán, milyen egy misszionárius a 21. században? Mi a célja? Mit csinál? Nos, nem úgy kell elképzelni őket, mint ahogyan a történelmi filmekben ábrázolják őket, vagy ahogyan a történelmi tanulmányaink alapján elképzeljük a figurájukat.

„Régi sztereotípia, hogy a misszionárius egy leigázó hatalom és kultúra előhírnöke, hiszen sokszor járt együtt a történelem során a kard és a kereszt” - írta a Magyar Nemzetben Balavány György egy 2002-es publicisztikában. „Pedig a mai kereszténység nem azonos a nyugati kultúrával; a világ népességének mintegy harminc százaléka vallja magát kereszténynek, s többségük az Egyenlítőtől délre él.

Azokban az országokban, ahol üldözik a kereszténységet, egyre inkább emelkedik azok száma, akik megértik az evangéliumot, és hisznek benne. Tertullianus mondta: a mártírok vére az egyház magvetése. Ez igaz minden korra, hiszen már a kereszténység elterjedése is a véres keresztényüldözésekkel párhuzamosan történt.”

A mai misszionáriusok legfőbb célja az, hogy elvigyék Isten igéjét azoknak, akik még nem hallották. Sokan közülük tanítani és gyógyítani is szeretne. A missziós munka során egy sor más feladatot is ellátnak vagy elláthatnak, ilyen például az írás és olvasás tanítása vagy a betegek ápolása.

Csakhogy egy másik szempontot is érdemes figyelembe venni és mérlegelni. Egy ismerősöm több kérdést is feltett az ismeretlen vagy egyenesen tiltott területekre lépéssel kapcsolatban. Hogyan számol el a lelkiismeretével az, aki a legjobb szándékkal megy el egy elzárt közösséghez, megfertőzi őket, és emberek halnak meg emiatt? Hiszen szerinte ilyenkor a hit nevében ugyanolyan gyilkosságot követnek el, mint annak idején az amerikai kontinens hódítói, csak más eszközökkel.

Mi történik, ha a munkája során mások is értesülnek a törzs hollétéről, odamennek, fotókat készítenek, filmet forgatnak velük, odacsődítenek másokat is, és észrevétlenül elkezdik lerombolni a törzs hagyományos kultúráját?

Mi történik, ha a kapcsolatfelvétellel és a „vadak megszelídítésével” védtelenné teszik a törzs tagjait az orvvadászokkal, illegális fakitermelést folytatókkal szemben? Mi lesz, ha egyszer csak megjelennek azok, akik szójaültetvényt akarnak létesíteni az addig még ismeretlen területen, és elkergetik vagy lekaszabolják az ott élőket?

Az is egy szempont, hogy a tiltott területekre nem véletlenül tilosa belépés. Van-e értelme újra és újra kapcsolatot keresni olyan emberekkel, akik minden alkalommal visszautasítják ezt, és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akikről úgy gondolják, hogy betolakodók a lakóhelyükön?

És végül: előfordulhat, hogy egy misszionárius munkáját kizárólag a büszkeség motiválja. „Az egész világ missziós terület, annyi hitetlen él a Földön máshol is, miért pont az elzártan élő törzseket akarják megtéríteni? - folytatta az ismerősöm. „Elképzelhető, hogy úgy gondolja, egy metró aluljárójában állni már nem olyan érdekes, sokkal izgalmasabb eljutni Dél-Amerikáig?”

Megannyi kérdés, amire nem egyszerű válaszolni.


KÖVESS MINKET:





Nyílt üzenet a rákról: "Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat"
Szabadi Klaudia megrázó posztban számolt be arról, mit jelentett a családjában a daganatos betegség.
Szerző: Szabadi Klaudia, Nyitókép: Illusztráció/Pixabay - szmo.hu
2019. február 14.


hirdetés

Az egyik legnagyobb közösségi oldalon viharos gyorsasággal kezdett elterjedni egy fotós poszt február elején, a rák elleni küzdelem világnapján.

Szerzője Szabadi Klaudia; az ő engedélyével jelentetjük meg az írását, ami olyan, mint egy hatalmas felkiáltójel. Figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogy milyen törékeny a mi kis emberi életünk és a családi idill, és milyen könnyen elveszíthetjük a szeretteinket.

"Ez én vagyok. Nem vágattam le, nem is festettem be a hajamat; mielőtt azt írnátok, jól vagy rosszul áll, kérlek, koncentráljatok a szövegre.

Ez paróka. Anyukámé. Aki soha nem volt hajlandó hordani, akkor sem, amikor a gyönyörű, loknis gesztenyebarna haja elkezdett hullani, és végül már csak bőr volt az egykor szépséges hajkorona helyén.

2017. augusztus 30-án, este kilenckor hívott, és kimérten, szinte egykedvűen annyit mondott: 'Kislányom, rákos vagyok'.

Öt napra rá, életemben először, mentőt kellett hívni hozzám az éjszaka közepén, olyan rosszul lettem. De nem én vagyok a lényeg!

Anyám a mindenem, imádom, néha a karját is megharapdálom, olyan szenvedélyesen szeretem, pedig tudom, ő nem ilyen típus, higgadtabb nálam, egészen más természet.

Nem tudtam és nem is akartam elfogadni, hogy ez Vele megtörténhet. Mindig úgy 'terveztem', majd ugyanazon a napon halunk meg, és akkor nem kell rettegnem, hogy Édest eltemetem. Mert mióta az eszemet tudom, féltettem, és féltem, hogy elveszítem. És amitől évtizedek óta félek, utolért. A katasztrófa.

Apám beleőrült a bánatba, talán egyetlen embert szeretett igazán egész életében, a feleségét. Az anyámat.

Mindennap sírva hívott, mert anyu kijelentette, hogy nem kezelteti magát, tüdőrák, nincs mit tenni, élt ő már eleget, nem akar kórházba menni. Sikítottam, zokogtam, könyörögtem, bizonyítékokat sorakoztattam fel, hogy hányan túlélték ezt a rohadék rákot, mert vállalták a kezelést.

Apám is, a kemény férfi, aki úgy nevelt engem, olyan szigorral, amelyet máig nem értek, sírt egyfolytában. Iszonyatos volt, ahogyan kapaszkodott belém, és csak hajtogatta könnyek között: beszélj anyáddal, valahogy győzzük meg. Anyu hajthatatlan volt, ő dohányozni akar, kávézni a teraszon, a rózsákat, a felhőket bámulni, olvasni és filmeket nézni.

Végül engedett, mert mindig, mindenben engedett, hiszen mióta csak az eszemet tudom, apámért és értem élt.

Négyszer kapott kemoterápiát, majd felhoztam sugárkezelésre. Alig negyven kiló volt akkor, járni sem tudott, kerekesszékben tolták be a kórterembe. Bent töltötte a decemberi ünnepeket, egy hónapon át mindennap bementem hozzá. Remegő gyomorral. Hogy mire megyek, hogy él-e még.

Gyűlöltem a bizonytalanságot, rémes volt, ahogyan néztem az egykori bombázó csontsovány kis testét, a kopasz fejét, a bársonyos bőre is a múlté volt már. Kértem a kezelőorvosát, legyen velem őszinte, hogy tudjam, mire kell felkészülni. Remegett a hangom, a kezem, a szemem tele volt könnyekkel, de az orvos tudta, komolyan gondolom, hogy az igazat akarom hallani. Elmondta, hogy anyu túl későn került kórházba, és van már egy kis áttét.

Nem nagyon tudott mit hozzátenni, látta, hogy felfogtam a felfoghatatlant, nem biztatott, csekély az esély a túlélésre - így fogalmazott, amikor rákérdeztem újra.

Felhívtam aput, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni, azt mondta, az lehetetlen, és csak zokogott. Nem tudta látogatni a feleségét, akkor már nagyon beteg volt ő is; az orvosok évekkel ezelőtt már temették. Kérte, hogy vigyem haza anyut, de nem vittem. Azt mondtam, kibírt négy kemót, még csak rosszul sem volt tőle, a sugarazás sem viselte meg, igenis most már végigcsinálja.

Amikor 2018 januárjában hazavittem, úgy éreztem, igen, talán anyámnak volt igaza, talán hagyni kellett volna, hogy úgy éljen és haljon, ahogyan ő akar. Aztán néhány hét múlva kontrollra ment.

Vártuk az eredményt, sem apám, sem én nem aludtunk éjjel, volt, hogy hajnali egykor sírva hívtuk egymást.

Aztán megérkeztek a leletek. Persze egy szót sem értettünk az egészből, hiába beszél apám latinul is, azért az orvosi nyelvezet megfejthetelen a civilnek.

Emailben továbbítottam a kezelőorvosának, hogy kielemezze, és tudjam, mi következik. Féltem és sírtam, ha pittyent a mobil, összerándult a gyomrom, hogy igen, most kapom meg a választ. Amikor megérkezett, és elolvastam, sikítva eldobtam a telefont, fel-alá rohangáltam, majd végül felhívtam az orvost. Hogy jól látok-e, nem tévedek-e.

Könnyek között kérdeztem, neki pedig reszketett a hangja, mert igen, bekövetkezett az, amit ő sem hitt, az ötcentis daganat szinte teljesen eltűnt, csak egy apró pont maradt ott.

Boldogságomban ömlöttek a könnyeim, azt mondta, ő is boldog, hogy ilyen hírt tud mondani, sőt, ha anyu 20 évvel fiatalabb lenne, megműtené, hogy még az a picike pont se maradjon. Hogy ne tudjon kiújulni ez az aljas, szemét gyilkos betegség.

Azóta eltelt több mint 12 hónap. Anyám már rég kihízta a kórházi pizsamáit, a haja sűrű, hullámos, a válláig ér, főz, rejtvényt fejt, olvas, a kedvenc filmjeit nézi, és az apámat ápolja. Órákig ül az ágya szélén, eteti, vagy csak fogja a kezét. Nem engedi, hogy a férje kórházban vagy elfekvőben haljon meg. Nem engedi, erején felül megtesz érte mindent, felemeli, ha kell, emberfeletti, amit csinál.

Az idén február 4. volt a rákellenes világnap. De nemcsak ezért írtam le a mi történetünket. Azért, mert tudom, mennyi barátom rákos, és mindegyikükért megszakad a szívem.

Ezzel a poszttal azt szeretném elérni, hogy bárki bármit mond, hogy nincs tovább, menthetetlen a helyzet, akkor se adjátok föl!

Ne higgyetek hamis prófétáknak, áltudományos csodaszerek 'döbbenetes' hatásának, de leginkább ne utasítsátok el a gyógykezelést!

Drága Barátaim, szeretlek Benneteket!

Tudom, sokan azt gondolják, könnyen beszél az, aki nem csinálta végig a kemót meg a többit. Nem. Egyáltalán nem könnyű. Újraélem azt a rettenetes időszakot, és miközben ezt írom, a sírás fojtogat.

Mert nem tudni, mikor újul ki, hiszen idős már, és igen, úgy él, ahogyan akar, olykor rágyújt. Mert jólesik Neki, és már nem töröm össze a rohadt cigarettáit. Annak örülök, hogy máris nyert 12 hónapot, hogy önző módon szerethetem, hogy naponta ötször is felhívom, és olykor-olykor meg tudom nevettetni.

Kérlek Benneteket, ne adjátok fel! Mert élnetek kell, ha másért nem, a szeretteitekért. De önmagatokért is! Adjatok egy esélyt, még akkor is, ha nem hisztek benne igazán, ha beletörődtetek, hogy ennyi volt.

Mert ha harcoltok, talán Veletek is megtörténik a csoda, és nem hiába szenvedtetek. Mert igenis győzhettek!"


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x