hirdetés
hajlektalanellatas-szocialis-munkasok-abcug.jpg

Húzós, hogy mire kimész a hajléktalanhoz, már halálra fagyott

Kevesen tudják, mivel is foglalkozik egy szociális munkás. Legtöbben azt hiszik, hogy utcaseprő vagy csak ételt oszt a szegényeknek.
Mizsur András írása az Abcúgon, Fotó: Végh László - szmo.hu
2019. január 08.


hirdetés

A hajléktalanságot kriminalizáló törvénymódosítás életbe lépése óta a közvélemény rengeteget foglalkozott a hajléktalan emberek helyzetével és az ellátórendszer hiányosságaival. Viszont semmit nem tudunk azokról, akik azért dolgoznak, hogy senki se fagyjon halálra az utcán és a szállókon mindenki emberhez méltó ellátást kapjon. Eleve kevesen tudják, mivel foglalkozik egy szociális munkás, és hogy a munkája korántsem abból áll, hogy ételt oszt a rászorulóknak. Négy szociális munkást, négy teljesen különböző életutat mutatunk be, akikben csupán az a közös, hogy mások megsegítéséért dolgoznak.

Nem tudnék fogorvos vagy kozmetikus lenni

Sipos Tünde lassan tíz éve dolgozik a Menhely Alapítványnál szociális munkásként. Mindig is érdekelték a társadalmi folyamatok, hogyan működnek az emberek, talán ezért is választotta ezt a pályát.

“Kinek mi a nehéz. Én nem tudnék fogorvos vagy kozmetikus lenni.”

Egyszer jelentkezett szociológiára is, de rájött, hogy az neki túl elméleti. Szakmai gyakorlatai alatt dolgozott a gyermekvédelemben és családsegítő szolgálatnál is, de végül a hajléktalanellátást választotta. “Talán hülyén hangzik, de itt nem lehet unatkozni. Mindig újabb és újabb helyzetek állnak elő, folyamatosan képben kell lenni. Ez a szociális ellátásnak egy nagyon nehéz terepe.” Miközben kevesen tudják, mivel is foglalkozik egy szociális munkás, legtöbben azt hiszik, hogy utcaseprő vagy csak ételt oszt a szegényeknek.

hirdetés

Három éve dolgozik diszpécserként, ő fogadja azokat a hívásokat, amikor segítséget kérnek hajléktalanoknak, illetve ezzel párhuzamosan bentről koordinálja az utcai szolgálat munkáját. “Megpróbálom felmérni a helyzetet, milyen állapotban van az illető és annak megfelelő segítséget küldeni.” Például egy frissen utcára került embert nem fognak tömegszállóra küldeni, magyarázta a lány. A hidegebb estéken átlagosan 100-160 hívásuk van, de két éve, amikor különösen hideg volt a tél, egyik este majdnem 400 hívást kaptak. Eleve nem könnyű munka a diszpécserség, gyakran előfordul, hogy 24 órát dolgozik egyhuzamban.

“Az aktuális helyzetet próbáljuk megoldani, például hogy ne fagyjon halálra az ember. Nehéz azt mondani az utcán élőknek, hogy menjenek be szállóra, mert ott jó lesz. Semmi nem lesz jó, azonkívül, hogy bent nincs hideg. Elég nehéz ezt képviselni. Kisebb csatákat lehet megnyerni, nincsenek látványos sikerélmények.”

Volt, hogy régről ismerte az illetőt, aki egyik este megfagyott az utcán. Ha krízisautózás közben futnak bele hasonlóba, akkor menniük kell tovább, nem állhatnak meg. “Ezek húzós dolgok. Nem könnyű feldolgozni, ezért fontos, hogy mit kezdek a szabadidőmmel.” Sokat van a kutyájával, neki ez segít a feldolgozásban. Szerinte egyre nehezebb dolga van szociális munkásként, de nem a körülmények miatt, hanem a politikai helyzet miatt. Az új rendelet óta még sebezhetőbbek lettek a hajléktalanok, jobban bezárkóznak, így nekik is nehezebb őket elérniük, elnyerni a bizalmukat, mondta. Ha nem a hajléktalanellátásban dolgozna, akkor szívesen foglalkozna menekültekkel. “Ugyanazok az értékek fontosak az életemben, mint a munkámban: mások segítése.”

Meg kell húzni a demarkációs vonalat

“Az osztálytársaim azzal ugrattak, hogy kaját fogok osztani a hajléktalanoknak. Eltelt tíz év és tényleg” – kezdte saját történetét Ritó Szabolcs, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa. Szülei tanácsára kezdett el szociális munkásnak tanulni, de egészen az utolsó évig nem tudta, mit fog ezzel aztán kezdeni. A szenvedélybetegekkel foglalkozó Magadért Alapítványnál végezte zárógyakorlatát, ekkor jött rá, hogy érdemes az emberekkel foglalkozni. Egy rövid angliai kitérő után a Máltai Szeretetszolgálatnál helyezkedett el utcai szociális munkásként.

“Volt annyi sikerélményem, hogy legalább valami jót tettem, ha valakit meg tudtam menteni a megfagyástól.”

Úgy alakult az élete, hogy újra ki kellett mennie külföldre; gyárakban, raktárakban dolgozott, szinte minden héten máshol. Ugyanolyannak érezte magát, mint azok a hajláktalanok, akik hétről hétre munkásszállókon, átmeneti szállásokon húzzák meg magukat. Barátoktól kért kölcsön, hogy ne dobják ki az albérletből, folyamatos stresszben, bizonytalanságban élt. Egy idő után annyira tarthatatlanná vált helyzete, hogy hazajött.

Tavaly óta dolgozik a Szeretetszolgálat lábadozónak nevezett intézményében. Itt látják el azokat a hajléktalanokat, akik ugyan rossz fizikai állapotban vannak, de már nem szorulnak kórházi ellátásra. Szabolcs feladata, hogy menedzselje további sorsukat; ha van jövedelmük, jobb ellátási formát találjon nekik, ha nincs, akkor pedig segélyhez, munkához juttassa őket. Idősebb ügyfeleit próbálja szociális otthonokban elhelyezni.

Fegyelmezett karakternek tartja magát, szereti meghúzni a demarkációs vonalat, hogy az intézményből kilépve le tudja letenni a munkáját. Ez nem egyszerű, mert sokszor tehetetlennek érzi magát.

“Folyamatosan ugyanazokat az embereket tologatjuk. Nehéz sokáig olyan munkát csinálnod, aminek tudod, hogy nem lesz eredménye.”

Nincs se idő, se lehetőség annyira felépíteni valakit, hogy a lábadozóból kikerülve egyedül is megálljon a lábán. Ezért önvédelemből igyekszik racionálisan szemlélni a munkáját, hogy mindig két lábbal álljon a földön. Így sem könnyű, néhány hónapja a karjai között halt meg egyik ügyfele. “Ez még engem is megreccsentett egy időre.”

Nem tudja, meddig bírja még ezt a munkát csinálni. Most 33 éves, nem akar teljesen másba belevágni, mert külföldön keservesen megtapasztalta, milyen új fiúnak lenni egy munkahelyen. “Ha sok időt töltesz el ebben a szférában, kétségeid lesznek, hogy képes vagy-e másra.” Elkezdett blogot írni a hajléktalanságról, szeretne többet megtudni az ellátórendszer működéséről, kutatni, elemzéseket készíteni, sorolta terveit.

Egy ex-katona a hajléktalanellátás frontvonalában

Sokáig még csak nem is látott hajléktalanokat, körübelül a 2000-es évek elején hallott arról először, hogy egyáltalán létezik ellátórendszer – idézte fel első emlékeit a hajléktalanságról Kozma Attila. Ennek az az oka, hogy majdnem másfél évtizedig egy nagyon zárt világban élt, ahová alig jutottak el a hírek. A sorkatonaság után nem talált munkát, ezért úgy döntött, hogy “újra beöltözik.” A katonáskodás végül 13 évig tartott.

Egyszer elkísérte barátnőjét egy szociálpedagógiai órára, és ahogy hallgatta az előadást, az járt a fejében, hogy szívesen tanulna hasonlót. Közben már látszott, hogy a seregben nem fog előrébb jutni a ranglétrán, mert nem volt katonai végzettsége. A szociális munkás szak elvégzése után egy gyermekotthonban önkénteskedett, szerhasználó gyerekekkel foglalkozott. Hamar kiderült, hogy ez nem neki való. A gondolkodása még nagyon a katonaságban uralkodó viszonyok alapján működött, nem volt képes igazán segíteni a gyerekeknek. Így került aztán a Máltai Szeretetszolgálathoz. Akik ismerték, azt tanácsolták, hogy az utcai szolgálatnál kezdjen, mert arra épül az egész ellátórendszer, az a frontvonal. Itt sajátította el az összes tudást, készséget, amire szociális munkásként később szüksége lehetett.

Később átment a BMSZKI-hoz, lassan tíz éve dolgozik ott, három éve vezeti az utcai szolgálatot. “Mindig szerettem volna valamit hozzátenni a dolgokhoz. Ezért vagyok itt én a vezető, mert még mindig így van.” Attila készíti a beosztást és szervezi a szakmai munkát. Ez azzal jár, hogy kevesebbet van terepen, amit kicsit bán, de így hatékonyabban tudja képviselni a szolgálatot a vezetőség és más intézmények felé. “Ha azt mondanám, hogy soha többet nem akarok kimenni utcára, akkor az egészet abbahagynám.”

Attila szerint ahhoz, hogy valaki jól tudjon dolgozni szociális munkásként, teljesen meg kell ismerni önmagát: mik az erősségei, illetve gyengeségei, ha az emberekkel való foglalkozásról van szó. Saját erősségének a kommunikációt tartja, bárkivel képes gyorsan jó kapcsolatot kiépíteni. Voltak reménytelennek tűnő helyzetek, amikor végül neki sikerült rávennie a hajléktalant embert, hogy beüljön velük az autóba és bemenjen a szállóra. “Hogy ezt elérd, nincsen más eszközöd, mint a saját szavaid és személyiséged.” Egy alkalommal kiszálltak egy zavartan viselkedő férfihoz, de mire visszamentek hozzá, már halott volt. “Ezek nehéz pillanatok, mert azt gondolod, hogy tehettél volna valamit, miközben a jelek alapján semmi nem indokolta.”

Volt már, hogy terhesnek érezte a munkáját, nem tudott jó kedvvel beülni az utcai szolgálat autójába. Szerinte ez még nem az igazi kiégés kezdete, hanem az, amikor megkérdőjelezi magában, hogy neki tényleg ezt kell-e csinálnia.

“Ha ezeken a dilemmákon túl tudsz jutni, az frankó.”

Nappal az egyetemen, este a hajléktalanszállón

Balogh Hajnalka pszichológusnak készül, most csinálja a mesterképzést. Akárcsak évfolyamtársai, napközben ő is előadásokra jár, vizsgákra készül. Éjjel viszont a Menedékház Alapítvány Muskétás utcai hajléktalanszállóján dolgozik szociális munkásként. Volt, hogy reggel végzett a szállón, majd ment az egyetemre zh-t írni. “Előtte én is annyit tudtam a hajléktalanokról, mint bárki más, aki sétál az utcán és látja őket” – meséli a 22 éves lány. Az előző félévet Litvániában töltötte, miután hazajött, úgy érezte, valamivel fel kell rázni magát. Ekkor talált rá a Menedékház álláshirdetésére. Előtte sosem foglalkozott hátrányos helyzetű emberekkel, önkénteskedett ugyan egy cserediákprogramokat szervező civil szervezetnél, de az teljesen más volt.

Mindezek ellenére belevágott; április óta dolgozik az intézményben, az első néhány hónap arról szólt, hogy megszokja a közeget. Rájött, hogy emberileg nagyon lehet hozzájuk kapcsolódni. “Látom bennük az apát, a munkásembert, aki ki akar törni.” Egyáltalán nem rémisztő számára egy ilyen helyen dolgozni, azért sem, mert nem lát nagy különbséget a külvilághoz képest. Nem könnyű, de ez is a valóság, tette hozzá. Nem mindig egyértelmű, hogy ő most szociális munkás vagy pszichológus, sokszor keverednek ezek az identitások. A személyközpontúság a közös pont, amit az ügyfelek is értékelnek. Persze olyan is volt, amikor neki kellett az ittas vagy hangoskodó ügyfeleket rendre intenie, mesélte.

Szerinte azért is vették fel pont őt, mert a főnökei meglátták benne azt, hogyan tudná a tanulmányai során megszerzett tudását a hajléktalanellátásban felhasználni. Az egyetemen sosem titkolta, hogy hajléktalanokkal foglallkozik, sőt, még “reklámozza” is.

“Az első reakció az szokott lenni, hogy váó. Sokan jönnek oda hozzám, hogy mit csináljanak, ha látnak egy hajléktalant az utcán. ”

Igyekszik saját környezetében is eloszlatni a hajléktalanságot övező tévhiteket, előítéleteket.

Nemrég indult egy rehabilitációs program, amit kifejezetten olyan ügyfeleknek találtak ki, akik rossz mentális és fizikai állapotban vannak. Ebben dolgozik Hajnalka is: fejlesztő és mentálhigiénés foglalkozásokat tartanak nekik. Fontos számára, hogy nincsenek kötöttségek a munkájában, van lehetőség új ötleteket megvalósítani az ellátásban. Az interjú előtt pont a lakókból verbuválódott kórussal próbált a karácsonyi műsorra. Még nem gondolkodott a jövőn, de azt már most tudja, hogy a diploma megszerzése után is szeretne rászorulókkal foglalkozni.

Számára is az az egyik legnagyobb kihívás, hogy érzelmileg ne vigye haza a munkáját, ne azon kattogjon szabadidejében. Az inkább csak fárasztó, hogy gyakran kell éjszaka dolgoznia. És ott vannak még a bogarak; hiába a rendszeres irtás, időről időre megjelennek a szállón és van, hogy megcsípik az embert, sorolta a kihívásokat Hajnalka.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
hajtovadaszat.jpeg

„Gusztustalan vagy, és az egész generációd is!” – neked is szólt már be nyugdíjas egy járművön utazva?

Kinek kell felállnia, kit illetnek meg a helyek, ki nem tisztel kit? Hogyan reagáljunk, ha leüvöltik a fejünket a villamoson? 110 fiatal mesélt nekünk ezzel kapcsolatos élményeiről.
Gubán Mária; címkép: Unsplash - szmo.hu
2020. február 21.


hirdetés

Ezúton szeretném megjegyezni, hogy nekem is van nagymamám, továbbá még sok idős embert ismerek, akik feltétlen szimpátiámat élvezik. Sosem lennék tiszteletlen senkivel, aki nem teszi indokolttá a saját viselkedésével. A következő cikk és kutatás humorosan, de tanulságosan szeretne megközelíteni egy igenis létező társadalmi jelenséget, és elindítani egy folyamatot, hogy ennek véget vessünk.

„Nemcsak rusnya vagy, hanem ostoba is! (...) Látsz még mást, aki felrakja a lábát? (...) Az ilyen dögök, mint te nem érdemelnek rendes hangnemet. Rosszul vagyok az ilyenektől! (...) Igen, ocsmány vagy!”

Szakítja félbe a könyvem a jól szituált nyolcvanas hölgy. Először fel sem fogom, hogy hozzám beszél, mert csak maga elé szórja szitkait.

Most már csak azért sem veszem le a lábam - arról a részről, amihez emberi test még sosem ért - pont jól alátámasztja a könyvemet, de azt azért elmondom neki, hogy elég szégyenletes, ahogy viselkedik.

Gúnyosan mosolyog rám végig. Elégedetten pislog masszív kötőanyagtól terhes szempilláival, most aztán jól megsemmisített.

hirdetés

Rettenetesen érzem magam hazafelé, felhívom a legjobb barátom. Ő elmeséli, hogy vele is történt hasonló. Akkor egy idős hölgy elhordta mindennek, mert nem adja át a helyét egy apukának és kisgyerekének. Az apuka persze később is udvariasan visszautasította a felajánlott helyet. Mikor fáradt legjobb barátom a saját megállójához ért, és le akart szállni, már a peronról rángatta vissza a törékeny hölgy, hogy búcsúzóul még közölje vele, mennyire gusztustalan ő is meg az egész generációja.

Megfogalmazódott a fejemben, hogyha egy jelenség rövid időn belül, eltérő helyeken és szereplőkkel kétszer is megismétlődik, akkor van rá esély, hogy az esetek gyakorisága ennél sokkal nagyobb. Ezért egy – tudományos igény nélküli – kutatásba kezdtem, hogy felgöngyölítsem, vajon igazam van-e, és tényleg meglepő méreteket ölt az idősek tömegközlekedési eszközökön elkövetett, fiatalokat célzó ámokfutása. Az eredmény döbbenetes.

Két hét alatt 110 ember válaszát sikerült összegyűjtenem. Hirtelen mindenkinek volt egy sztorija, amit olyan rég tartogatott, hogy most muszáj volt megosztania.

A jelenség maga

A válaszoló fiatalok 90%-át vegzálta már időskorú személy tömegközlekedési eszközön. Legalább felüket nem csak egyszer. Az atrocitások legfőbb helyszíne a busz, itt történik az esetek több, mint fele. A villamos a második leggyakoribb csatatér. Ennek oka lehet, hogy a busz sokkal labilisabb közlekedési eszköz, sokkal kiszolgáltatottabb az útviszonyoknak, így ott létfontosságú lehet ülőhelyhez jutni, a túlélésért folytatott küzdelemben pedig az eszköztárak is bővülnek.

Aki nem élt még át hasonlót, valószínűleg felhördül – mi ez a hülyeség? Kit érdekel, miért kell foglalkozni ezzel, miért nem lehet csak a másik irányba fordulni, ráhagyni? A helyzet nem ilyen egyszerű. A válaszadók 30%-a kifejezetten szörnyen érezte magát egy ilyen harmadik típusú találkozás után, 26%-ukat valamennyire felkavarta, és csak 15% volt képes teljesen elengedni. És valljuk be, senkinek nem esne jól munkába igyekvés vagy egy fárasztó nap után haza döcögés közben, vagy úgy egyébként soha, ha minden előzmény nélkül, minősíthetetlen stílusban leüvöltik a fejét.

De nézzük a konkrét eseteket!

„Az az én helyem!”

A nyugdíjas – feng shui értelmében találhatók a tömegközlekedési eszközön olyan pontok, melyek megfelelőbbek az ülésre, mint mások. Több válaszadóval megesett már, hogy a busz tucatnyi szabad helye közül a bizonyos leülni vágyónak pont az kellett volna, amin épp az áldozat ült.

Általában az sem okoz gondot, ha az ülő lába feltűnően be van gipszelve, fáslizva, de még a várandós nők is megkapják a kellemetlen konkurenciának járó megvető pillantásokat. Gyakori érv az „ez az én helyem!” és az „én mindig itt ülök!”. Ha a kiszemelt ilyenkor nem adja fel rögtön a helyét, és az elveit, akár félórás mantrát is vonhat a fejére. Előszeretettel hangoztatott sérelmek a „ribanc”, a „kurva” és a „buzi” is, a címzett társadalmi nemétől függően. A repertoár az utóbbi idők közéleti hatásaira bővült.

A „migráns”, a „zsidó” és a „libsi” is felkerült a gyakran ismételt szidalmak listájára. Az idősek és fiatalok harca tehát egyértelműen áthelyeződött a politikai térbe.

Az igazán elszántak nem riadnak vissza a fizikai kontaktustól sem. „Rám dobta a mellettem lévő ülésről a táskámat, majd levágta magát mellém. Ezután egész úton panaszkodott, hogy hogy képzelem én ezt, ő egész életében focizott, és tönkrement a térde...” Idézi fel az egyik fiatal interjúalanyom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
nemzeti-alaptanterv-arany-janos-walesi-bardok-tanar-1000x666.jpg

„A walesi bárd az, amivel a húst daraboljuk?” – ilyen volt irodalomórát tartani hatodikban

'Amikor megkérdeztem tőlük: ti képesek lennétek meghalni azért, amit nagyon szerettek? – na, csak akkor lett néma csend.' Egy tanár beszámolója a NAT-tól és a valóságról.
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2020. február 14.


hirdetés

A napokban elém került az új Nemzeti Alaptanterv sok vitát kiváltó, irodalommal foglalkozó része. Egykori tanárként (pár hónapja hagytam ott a pályát) végigfutottam az írók, költők listáján, akiket ugye meg kéne tanítani a 12-ik évfolyamig. 126 (százhuszonhat) szerzőről beszélünk. A szám már önmagában elborzaszt minden érző szívű – és egyáltalán, gondolkodó – embert, de én most nem erről szeretnék beszélni.

Inkább elmesélek EGYETLEN irodalomórát. Én tartottam, helyettesítő tanárként, egy húsz fős, hatodikos osztálynak, egy minden szempontól sikeresnek számító, jó nevű, budapesti általános iskolában.

A kollégám, aki helyett bementem, lelkiismeretes, nyomtatott óravázlatot hagyott nekem. Arany János: A walesi bárdok. Bár van magyar szakos diplomám, addig főként angolt tanítottam, irodalmat keveset. Tehát viszonylag "szűz kézzel" nyúltam a témához. Miközben az órára készültem, és magam is többször átrágtam a híres, egyébként gyönyörű balladát, először az döbbentett meg, hogy pedagógiai szemszögből milyen elképesztően nehéz.

"Mit keres ez a vers tizenkét éves gyerekek tananyagában? Még gimiben is csak csínján merném bedobni" – töprengtem. És a vers szövegére és értelmezésére van összesen negyvenöt percem???"

De mit volt mit tenni, ez volt a feladat, bementem. Az osztályteremben húsz hatodikos tombolt, ez volt az ötödik órájuk aznap. Hárman a pad tetején ugráltak, ketten egy mobiltelefonért verekedtek a terem közepén. Bár én újdonságnak számítottam, így is körülbelül hét-nyolc perc, könyörgéssel fűszerezett ordítozásba telt, amíg egyáltalán leültek valahova, és úgy-ahogy elkezdtek figyelni.

hirdetés

Bár a kiabálástól reszelt a torkom, hangosan felolvastam nekik a vers címét, és fel is írtam a táblára. Kérdeztem, hogy a "walesi" és a "bárdok" szavak közül melyiket nem értik. Rázták a fejüket: egyiket sem. Egy cingár kissrác lelkesen kikalimpált a padból: "A bárd az a balta-féle, amivel a húst daraboljuk, nem?" Iszonyatos röhögés, hogy akkor most baltás gyilkosokról fogunk tanulni (volt, aki a Fűrész című horrorfilmet kezdte fennhangon mesélni). Megint öt perc fegyelmezés, két pad között átrepült egy tolltartó, odamenni, elvenni, ki volt, ha még egyszer előfordul, mindkettőnek szaktanári beírás, stb. stb. stb.

Az újra beállt – viszonylagos – csendben elmagyaráztam nekik, hogy a "bárd" dalnokot jelent. Aztán az is, hogy dalnok mit jelent, mert nem értették. Aztán megnéztük együtt a falon lógó, nagy Európa-térképen, hogy hol van Wales.

Az órából ekkor már TIZENHÉT perc telt el, és még mindig csak a címnél tartottunk.

Ezután arra kértem őket, hogy versszakonként olvassák fel a balladát. Én választottam ki az első felolvasót, aki, miután végzett a versszakkal, hangosan átadhatta a szót egy osztálytársának. Na most: A walesi bárdok egy hosszú vers. Harmincegy versszak. A Youtube-on megnéztem róla egy felvételt (még korábban), Sinkovits Imre előadásában. Csaknem öt és fél perc alatt mondta el.

Ezt az öt és fél percet a tizenkét éves gyerekek körülbelül tíz perc alatt tudták összehozni. És nem azért, mert nem igyekeztek. Bár volt némi háttérzaj, figyeltek az éppen fennhangon olvasó osztálytársukra. De, mint említettem, a szöveg NEHÉZ. Olyan szavak vannak benne, mint "tereh" (teher), "ajtó megől", (mögül), "tallóz" (keresgél), "kobzán" (a koboz nevű hangszerén). Ezeket egy ekkora gyerek nem érti. Megkockáztatom, sok felnőtt sem. Beleakadt a nyelvük, természetesen kisegítettem őket, felírtam a szavakat a táblára, elmagyaráztam a jelentésüket.

A lényeg az, hogy mire a végére értünk, a tanórából fél óra odavolt. És amikor visszakérdeztem: "Ki értette, hogy miről szól ez a vers?", teljes tanácstalanság volt a válasz. És én nem tudom hibáztatni őket. Mert egyszeri olvasás után nincs olyan csodagyerek, aki ezt a verset megértené.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
75402139_546545232580659_474519119417311232_o.jpg

„Én már megkaptam, hogy olaszliszkai gyilkos vagyok” – Bogdán László az új nemzeti konzultációról

Cserdi polgármestere szerint minden szegregáció káros, és egy cigány ember ugyanúgy szeretheti a hazáját, mint Vona Gábor.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2020. február 23.


hirdetés

Bogdán László, Cserdi polgármestere a legismertebb cigány közszereplők egyike. Híres markáns kiállásáról, szókimondó fogalmazásáról. Most arra kértük, mondja el véleményét a gyöngyöspatai eseményekről és az emiatt (is) meghirdetett nemzeti konzultációról.

- A bíróság kártérítést ítélt meg a gyöngyöspatai gyerekeknek a szegregált oktatás miatt. Ezzel a kormány nem ért egyet, a kártérítést oktatás formájában akarja kifizetni nekik, sőt, most nemzeti konzultációt indít a témáról. Ön hogy látja ezt a történetet?

- Azt gondolom, itt nem az a kérdés, hogy a bíróság ítélete helytálló vagy nem helytálló. Egy normális országban egy államférfi nem áll ki, és nem beszél hülyeséget. Főleg ebben az érzékeny témában. A cigánykérdés az elmúlt 30 éve Magyarország egyik legkritikusabb szégyenfoltja.

Hozzáteszem, hogy nem vitaindítónak szánom a véleményemet. Én mindig annak mondom el a gondolataimat, aki elfogadja, aki hajlandó azt megfontolni. Nekem soha nincsenek ellenfeleim vagy ellenségeim. Én mindig tisztelem azt, akivel beszélnem kell, nem képzelem azt, hogy én vagyok a világ közepe. Nekem nyugodtan azt is megmondhatja bárki, ha egy cigánnyal baj van.

Igen, a cigánnyal is van baj, de a cigány semmivel sem deviánsabb a többségi társadalom tagjainál.

hirdetés

- Magáról a szegregált oktatásról mi a véleménye?

- Minden szegregáció káros. Akkor jövő héten kizárólag a kékszeműeket nem szabad beengedni az iskolába? Nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, ha a kevésbé okos gyerekeket, a rosszabb mozgás-koordinációjúakat, a fekete hajúakat, a körömágy-gyulladásosokat, a pattanásos homlokúakat külön iskolába járatjuk. Sok minden miatt lehetne embereket szegregálni. Mégis csak egyedül a cigányok esetében jut eszünkbe ez a megoldás. Így nem lehet a tehetséges cigány fiatalokat meggyőzni arról, hogy érdemes tanulni. Hogy érdemes jól viselkedni, mert akkor be fognak engedni a szórakozóhelyre. Nem feltételezik, hogy te lopni fogsz. Szomorú ez a helyzet, ami most uralkodik a közbeszédben.

A többségi társadalomban él egy kép, hogy a cigány élhetetlen népcsoport. Kizsákmányoló, semmirekellő, lapáttámasztó világbajnok, egy bűnöző fajta. Ezek a képek sokszorozódnak meg, ezek a képek jönnek felszínre. Versenyeztetünk embereket.

Az élet nem az olimpia, hogy össze kelljen mérni a tudást a nemtudással, a szépséget a nem szépséggel, a tehetséget a tehetségtelenséggel, az emberi jóságot az emberi gyarlósággal.

A nyugatnak megvolt az lehetősége, hogy találkozott mindenféle nációval, és a hosszú évtizedek, évszázadok alatt volt idejük ezeket a nációkat elfogadni. Vagy nézzük Amerikát, a jöttmentek országát, ahová a világ minden tájegységéről özönlöttek az emberek, és mégis együtt tudnak élni. Fekete elnöke volt az országnak.

A mi országunknak mégsem voltak olyan miniszterelnökei, aki kiálltak volna, hogy azt mondják, ne tovább! Nem mutogathatunk bűnbakokra!

- Kívülről nézve úgy tűnik, a cigányság sem egy egységes halmaz. Például találkoztam olyan cigány emberrel, aki önérzetesen mondta, hogy ő rumungró, magyar cigány, és sajnálkozását fejezte ki, hogy a médiában inkább a lováriak jelennek meg.

- Ezek olyan emberek, akiknek nem elég a tányér, hanem meg akarják beszélni, hogy lapostányér, mélytányér, kistányér... A cigányság megítélése Magyarországon egységesen nagyon gonosz. Tíz magyarból kilenc arra vár, hogy a cigány eltűnjön az országból. Nem értem azokat a cigányokat, akik kikérik magunknak, hogy ők nem lovárik, vagy nem rumungrók, vagy nem beások. Magyarországon a megítélésedet nem az fogja javítani, hogy milyen típusú cigány vagy, hanem hogy milyen ember vagy. Mit adsz az országnak?

Azt gondolja magáról a magyar nemzet, hogy ő Európa csúcsa. Mégis, ha meglát egy négert vagy cigányt, a sárga földig mocskolja. A tévében már olyan szintű kérdéseket feszegetnek, hogy lehet-e együtt élni a romákkal.

Nagyon szomorú, ami jelenleg uralkodik a közgondolkodásban. Nagyon keserű és szomorú.

Ott tartok, hogy úgy érzem, a többségi társadalom nem gondol rám emberként.

Félre ne értsenek az olvasók, és ön se, szó nincs arról, hogy én egy büdös, „köcsög” celeb vagyok, aki megengedheti magának, hogy így meg úgy beszéljek, és polgárpukkasztó gondolatokkal terheljem az országot.

Egy dolgot szeretnék: Hogy ne legyen ilyen mérhetetlenül nagy a cigánygyűlölet. Minket is süt a nap, minket is dermeszt a fagy, minket is ver az eső, minket is tép a szél – mégsem értjük egymást.

Ha azt nézzük, mi zajlik a világban – a törökök és a kurdok, a spanyolok és a baszkok, az oroszok és a csecsenek között –, akkor nem lehet azt mondani, hogy a cigányságot még jobban spektrumra kéne venni és azt mondani, hogy a beások korrektek, a kolompárok csibészek, lehet, hogy a rumungrók azok tanultak, lehet, hogy a muzsikus cigányok azok a világ közepe. Nem lehet így címkézni. Van egy népcsoport. A világon 15 millió cigány él. Nincs háttérországunk, nincs, aki mellénk álljon.

Ha én lennék a miniszterelnöke ennek az országnak, akkor bezáratnám az összes állatkertet. Érdemes elgondolkozni, hogy mit üzenek ezzel.

Soha egy állatot nem kérdeztek meg, hogy te kívánsz-e itt lenni velünk. Soha nem kérdezték meg a cigányokat az ötvenes évektől máig, hogy akartok-e jobb helyzetet. Kimaradtunk a földosztásból. Kimaradtunk a privatizációból.

Mi lettünk Magyarországon a mutogatható, olykor-olykor jól kitüremkedő kezdeményezések médiapöcsei.

Nem az kell, hogy engem, Bogdán Lacit dicsérjenek. Erre nincs szükség. Arra volna igény, hogy fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. Cserdinek ez a feladat jutott, hogy erről beszéljen.

Egy biztos: nem adjuk fel a harcot. 1-1,2 millió cigány él az országban. Ebből 350-400 ezer nem azért él mélyszegénységben, mert ő ott akar kikötni. Csak gondolják végig, miért akarna egy cigány rosszat magának, miért akarna rosszat egy magyarnak?

Mi nem mondjuk senki magyarnak, hogy móri mészáros vagy te is. Én már megkaptam, hogy olaszliszkai gyilkos vagyok.

Magyarország nem fekete vagy fehér. Attól szép ez a nemzet, hogy sokszínű. Legyen már színvak ez az ország, és értse meg, hogy nem fogok eltűnni egyik napról a másikra 1,2 millió társammal.

- A közelmúltban Raoul Wallenberg-díjban részesült. Ez talán mégis azt jelzi, hogy azért van szándék a közeledésre.

- Raul Wallenberg-díjat kapni cigányként hatalmas kitüntetés. Ezek a díjak még nagyobb felelősséget tesznek a vállamra, hogy még nagyobb tisztelettel legyek másokkal szemben. Még jobban meghajoljak a szegénység előtt és a nemzet előtt.

- Az vitathatatlan, hogy ma Magyarországon ön az egyik legismertebb roma közszereplő. A sok interjú mellett újabban előadásokat is tart a Tudományos Stand Up sorozatban, olyan nevek mellett, mint Al Ghaoui Hesna, Mérő László, Lang András vagy Szendi Gábor. Miről szólnak ezek az előadások?

- Szerencsés vagyok, hogy ehhez a klubhoz tartozhatok. A felsorolt neveket mind tisztelem és nagyra értékelem.

Nagyon nehéz munka két órán keresztül több száz embert ébren tartani, és olyan aspektusból megmutatni a cigányságot és az együttélés lehetőségeit, amely nem hazugságra épül. Ami nem arra épül, hogy „én hallottam, én gondoltam, nekem mondták.”

Az előadásaim inkább a humanizmusról, az emberközpontúságról szólnak. Meg akarjuk mutatni, hogy nem vagyunk rosszak, nem vagyunk deviánsak.

Én, Bogdán Laci, mint cigányember, ugyanúgy szerethetem a hazámat, mint Vona Gábor. És nem kell hozzá árpádsávos zászlóval felvonulnom, nem kell a kokárdát a mellkasomba szurkálnom. Nem kell mindenféle hungarista és nacionalista logókkal alátámasztani az igazamat.

Hanem egyszerűen csak annyit kérdezek öntől:

Szerethetem a hazámat úgy, ahogy a hazám engem nem szeret?

Bogdán László előadásai

március 10. Szeged, Szent Györgyi Albert Agóra

március 19. Debrecen, Debreceni Művelődési Központ

március 31. Miskolc, MÜHA Művészetek Háza

április 1. Budapest, Kult13.hu

április 2. Tatabánya, A Vértes Agórája

április 24. Veszprém, Agóra Veszprém Kulturális Központ

május 12. Kecskemét, Hírös Agóra Kulturális Központ

május 14. Győr, Richter Terem

október 7. Békéscsaba, Csabagyöngye Kulturális Központ

november 17. Nyíregyháza, Váci Mihály Kulturális Központ

További információk itt.


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
joco-bacsi2.jpg

Jocó bácsi az új NAT-ról: „Nem lehet elvárni, hogy parancsszóra szeressék a hazájukat”

„Ez olyan, mintha holnaptól az lenne az ukáz, hogy mindenkinek kötelező szeretni a káposztás tésztát” – mondja a népszerű történelemtanár.
Malinovszki András - szmo.hu
2020. február 06.


hirdetés

Január 31-én késő este tették közzé az új Nemzeti Alaptantervet. Az új szabályozást rögtön erős tiltakozási hullám kísérte szakmai szervezetek részéről, csak kevesen dicsérték.

A tiltakozók között volt a médiaszerepléseiről és újságcikkeiről ismert történelemtanár, Balatoni József, a Jocó bácsi világa nevű Facebook-oldal üzemeltetője, több sikeres könyv szerzője. Első indulatainak kiírása után kérdeztük.

- Szerinted mi lehet az oka, hogy egy ilyen fontos tervezetet pénteken, az éjszaka közepének jelentetnek meg?

- Őszintén szólva fogalmam sincsen, hogy mi ez az időzítés. Teljesen megdöbbentő, nem is emlékszem rá, hogy valaha is történt volna olyan, hogy egy ekkora horderejű dolgot este 10-re időzítenek, ez számomra teljesen nonszensz. Esetleg az lehetett az ok, hogy így kevesebben figyelnek rá oda, de én nem tudok a jogalkotók fejével gondolkodni, hálistennek. Csak feltételezni tudok: ha én nem akarnék valami nagydobra verni, akkor tuti, hogy én is péntek este vagy szombat hajnalban tenném ki. De ha ez volt a szándék, úgy tűnik, nem jött be.

hirdetés

- Nehéz kérdés: a te véleményed szerint mi a három legnagyobb hibája ennek a vitatott NAT-nak?

- Én azt gondolom, hogy egy óriási hibája, hogy mindenféle szakmaiságot mellőz, nem történt egyeztetés a szakma képviselőivel.

A 2018-as verziónak, amit véleményezni kellett, én nagyon örültem. Abban rengeteg újszerű és újító elem volt: tananyagcsökkentés, óraszámcsökkentés. És ott épp figyelembe vették a pedagógusok kérését, véleményét. Aztán derült égből a villámcsapásként előkerült ez az új NAT. Tehát az egyik hiba mindenképp a szakmaiatlanság.

A másik, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe a diákokat.

Egyáltalán nem törődik azzal, hogy róluk kéne szólnia, hogy ők legyenek a középpontban. Hisz több tantárgyból csökkentették az óraszámot, és ezzel párhuzamosan növelték a tananyag mennyiségét. Egy kicsit sem gyerek- és diákközpontú.

A harmadik nagy hibája talán az, hogy iszonyú rövid idő van arra, hogy az ember ezt egyáltalán felfogja, elfogadja, az iskolák adaptálják a pedagógiai programjukba.

Arra meg aztán végképp túl rövid az idő, hogy ehhez elkészüljenek a tankönyvek. Mert szeptemberben három évfolyamon, elsőben, ötödikben és kilencedikben ezzel a tantervvel kell indulni, és nincsenek még készen hozzá a könyvek. Nekünk iskolaként úgy kéne adaptálnunk a pedagógiai programunkba vagy a helyi tantervünkbe, hogy nem tudjuk, milyen könyvre alapozzunk. Ezt valamiért eldöntötték, hogy be kell vezetni, csak azért is. Ez volna tehát a három legnagyobb hibája, de van még számos, amit fel tudnék sorolni.

A Nemzeti alaptanterv sajtótájékoztatója. A képen balról jobbra: Maruzsa Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának köznevelésért felelős államtitkára, Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere és Hajnal Gabriella, a Nemzeti alaptanterv megújításáért felelős miniszteri biztos.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

- Teljesen laikus, külső szemmel például a magyar- és történelemoktatásra vonatkozó rész nagyon szépnek tűnik: olyan célok szerepelnek, mint a hazafias gondolkodás, hazaszeretetre nevelés, a honvédelem fontosságának megismertetése… Pontosan mi mégis a baj?

- Laikus szemmel nincs is ezzel baj, szerintem pedagógiailag van. Nekem például az az egyik nagy bajom vele, hogy mindenféle multikulturalizmust háttérbe szorít. Úgy neveljek nemzeti érzelmet diákokba, hogy adott esetben a teremben ott ül két távol-keleti vagy egy közel-keleti gyerek. Túlzottan nemzeti, és sokan megfogalmazzák ezt a kritikát. Hozzám is érkezett persze komment, hogy mi ezzel a baj, szélsőséges esetben hazaárulónak is titulálnak. De nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem a hazaszeretettel van a baj.

Azt gondolom, hogy ez a tanterv nem ad lehetőséget arra, hogy én játékosan, élményeken keresztül, újfajta módszerekkel érjem el azt a diákoknál, hogy szeressék a hazájukat.

Hanem az történik, hogy ezt kiadják utasításba. Ez olyan, mintha holnaptól az lenne az ukáz, hogy mindenkinek ugyanolyan mértékben kötelező szeretni a káposztás tésztát, ráadásul mindenkinek ugyanúgy, sóval, borsosan. Nem lehet elvárni, pláne nem kisgyerekektől, hogy így, kötelezően, parancsszóra szeressék a hazájukat. És igen, nagyon fontos persze odafigyelni, hogy magyarok vagyunk, de emellett európaiak is vagyunk és emberek is vagyunk.

Ennek a hármasnak kéne egységesen szerepelnie, és szerintem attól, hogy az új történelem tananyagban eltitkolunk mondjuk egy tatárjárást, attól nem fogja valaki jobban szeretni Magyarországot, amikor például azt látja, hogy mennyi ismerőse, rokona dolgozik külföldön. Ez nagyon nehéz kérdés, és nem tudom, hogy mi a mögöttes szándék. Vannak tippjeim, de azok túl elvetemültek lennének. Bízom benne, hogy nem az, amire én gondolok, mert akkor az abszolút 20-as évek lenne, csak nem 2020-as…

Volt már ilyen Magyarországon, hogy valamilyen eszme és ideológia kötelező volt, szerintem akkor sem szerették jobban a hazájukat a diákok. És azzal, hogy halálra terhelem őket mondjuk magyarból, és beteszek még 8-10 plusz írót, nem az fog átmenni egy diáknak, hogy de jó magyarnak lenni.

Hisz egy-egy író munkásságában nincs is idő elmélyedni, nem is tud átjönni, hogy például a hazaszeretet ezekben a művekben hogyan jelenik meg,

hanem a diákban annyi marad meg, hogy el kellett olvasnom ettől a szerzőtől tíz novellát, aztán dolgozat. Brutálisan rapid tempót kell produkálni a pedagógusoknak. Mert pont magyarból csökkentették az óraszámot, és emelték a tananyagot, pont ellentétesen, mint ahogy a pedagógusok kérték.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!