hirdetés
juditcikkenyitokepuj-181113.jpeg

“Szerelem? Az nincs. A mi párkapcsolatainkat 90 százalékban a szex mozgatja” – beszélgetés egy huszonéves, párkereső lánnyal

A megismerkedés és az első szex között átlag egy hét telik el, van, hogy fél óra. Azt a szót, hogy ‘szeretlek’, évek óta egy fiútól se hallotta, a barátnői se. A 27 éves Lili döbbenetes nyíltsággal beszélt korosztálya magánéleti gondjairól.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2018. november 13.


hirdetés

– Akkor vágjunk a közepébe. Most éppen van barátod?

– Nem tudom. Két hónapja elvagyok egy sráccal, de egyelőre nem érzem, hogy haladnánk előre. Mondjuk a barátnőim szinte mind ilyen kapcsolatokban élnek.

hirdetés

– Hogy-hogy nem haladtok előre?

– Hát átjárok hozzá, szexelünk, mondjuk ez a srác aranyos, minden nap rám ír, tök kedves, meg a reggeli kávémba vett laktózmentes tejet, mert megjegyezte, hogy laktózallergiám van. Szóval ezek jó jelek, de azt nem tudom, járunk-e.

– Két hónapja szexeltek, de nem tudod, jártok-e?

– Nem, mert nem mondta. Én meg nem merem megkérdezni, mert akkor megpattan. Azért a barátainak egyszer úgy mutatott be, hogy “Lili, a párom”, amikor összefutottunk velük az utcán, de például még nem voltunk együtt sehol. Még egy moziban sem, pedig jólesne. Mindig azt mondja, sokat dolgozik, a szabadnapján meg alszik. Ja, hogy a szex? Az én generációm kapcsolatait 90 százalékban a szex mozgatja.

Ha egy sráccal nem fekszel le max egy hét után, otthagy. Oké, nagyon ritkán két hétig is húzhatod. Hatalmas a választék, ha téged nem, majd megkap ezer mást.

Ha a barátnőimmel lemegyünk hétvégén egy szórakozóhelyre, a pultnál ott ülnek sorban a csajok, és radar-üzemmódban pásztázzák a termet. Szó szerint vadásznak. Várják, hogy egy srác odamenjen, és meghívja őket egy italra. Ezeknek a lányoknak a fele egy ital után már szétteszi a lábát, pedig nem kurvák.

– Hát ez az, budapesti, jól szituált családból való, tanult, csinos lányok vagytok. Neked is jó állásod van egy utazási irodában, beszélsz angolul, jól is keresel. Nem fontos a szerelem, a házasság?

(Elgondolkozik). – Szerelem? Az nem nagyon van már. Még definiálni se tudjuk, a barátnőimmel épp beszéltük, hogy régen lehet, hogy mindenki tudta, mi a szerelem, de mi már inkább “bebizsergésnek” hívjuk így egymás közt. Én öt vagy hat éve hallottam utoljára egy pasitól, hogy “szeretlek”. De ő is csak addig mondta, amíg itt lakott, és anyámék eltartották. Közben meg felújította a saját kéróját, mert pincérként havi fél millát keresett. Aztán odaköltöztem hozzá, de akkor már úgy bánt velem, mint egy ronggyal, egyszer meg is ütött. Aztán egyik napról a másikra kirúgott, de előző nap még kifizettette velem a telefonszámlát, mert az közös számláról ment. (Felnevet). Lehúzta rólam azt a 11 ezret is, pedig akkor már tudta, hogy kirak.

– Ez nagyon durva.

– Igen, pedig őt azt hiszem, szerettem. Két évig hittem benne, hogy ő lesz a férjem, családunk lesz...de átvert. Abba iszonyatosan beletörtem, 24 évesen szinte minden illúzióm odalett. Azóta senkiben sem bízom.

– De mégis, honnan tudod, hogy egy pasi – mondjuk a mostani – komolyan akar tőled valamit, vagy csak az idődet húzza?

– Sehonnan. Várok. A mai srácokhoz rengeteg idő meg türelem kell, mert ők is félnek. Előbb tutira akarnak menni veled, hogy tényleg jó társ vagy-e, nem vered-e át, aztán majd talán beléd szeretnek. Nézd, a mi szüleink már szinte mind elváltak. A legjobb barátnőm apja tíz éve ingázik köztük meg a “másik családja” között. Belezúgott valami sportmasszőrnőbe, aztán egy hétig itt van, egy hétig ott. Az én apámnak is volt szeretője, anya tudta is, csak nem tudott mit tenni, közös a lakás, nincs hova költözzön. De voltak durva balhék. A mai huszonévesek szerintem ettől lettek olyanok, hogy totálisan lesz...ják egymást, csak nekik jó legyen.

hirdetés
A kép illusztráció

– Ne mondj ilyet, ismerlek, nem vagytok ti olyan önzők.

– Hát, egymással igen. Tudod, hány olyan pasim volt, aki szex előtt bejelentette: “Annyi időd van elmenni, amennyi nekem?”

– Mármint az orgazmusra?

– Igen. Nincs ám romantikázás, meg előjáték, hogy nőnek néznek, vagy ilyesmi. Aztán persze már semmi kedvem az egészhez, csak eljátszom az orgazmust, de közben arra gondolok, hogy utána mikor mosok hajat, meg mennyi időm lesz kihúzni a hajvasalóval.

– Tényleg nem túl romantikus.

(Fintorog). – Nem. De egy párkapcsolat is olyan ma már, mint... mindig jöttök az iPhone-nal, akkor mondom azt. Szóval van egy új iPhone-od, és nézed, hogy minden funkció megvan-e rajta. Mi is azt nézzük, hogy egy kapcsolatban minden megvan-e: ha működik a szex, oké. Ha még beszélgetni is tudunk, oké. Ha látod, hogy a srác megbízható, dolgozik, vannak céljai, jó jel. A múltkor például a pasim rám írt: “Ma olyan csinos voltál.” Na, az nagyon sokat dobott a dolgon. Tudod, mikor hallottam ilyen kedveset utoljára?

– Mármint azt, hogy csinos vagy?

– Igen, vagy bármi aranyosat, szívmelengetőt. Mondjuk ez a srác vidékről származik, ott még hagyománytisztelőbbek, talán azért ilyen normális.

De a fiúk mostanában nem bókolnak ám. Egy-két hónapig “használnak”, legyen szex, meg csetelgetés, én például jól főzök, süssek neki palacsintát meg ilyenek, legyek mindig a topon, aztán bejelentik: “Bocsi, de nincs meg benned az a plusz.”

Vagy “Bocsi, de most nem érek rá egy kapcsolatra.” Istenem, hány barátnőm meg kolléganőm éli át ezt zsinórban évek óta...

Érdekel a folytatás? Kattints!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
tanar-pedagogia.jpg

A tanárok pokoljárása – három hónapot napköziztem, egy életre elég volt

Az ország egyik legjobb szakközépiskolájában egy diák megkéselt egy fizikatanárnőt, mert hármast adott neki. Azért írom meg a történetemet, hogy szolidaritásomat fejezzem ki a kollégával, és jelezzem: az eset, bár kirívó, szerintem tökéletesen leképezi a mai magyar közoktatásban uralkodó állapotokat. 
jh. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A gyerek felemelte a széket – acél alapzatú, iszonyú súlyú székek vannak a suliban –, és teljes erőből bevágta az osztálytársai közé. A gyerekek megdermedtek, én sokkos állapotban odarohantam. A szék kábé tíz centire landolt az egyik diáktól, ha eltalálja, szerintem ott marad. Tizenegy évesekről van szó. 

Az volt az a pillanat, amikor elpattant bennem valami.

hirdetés

Igen, a pedagógiában zöldfülű voltam, a tanári diplomám ellenére húsz év "irodista" lét után úgy gondoltam, elvállalok egy napi négy órás napközit a belváros egyik elismert általános iskolájában. Meg néhány angol helyettesítést. Emellett lesz időm plusz munkákra, meg húsz év gürizés után az életemre. Legalábbis azt hittem. Senki sem értette a döntésemet, még az igazgató se, aki felvett. "Te teljesen meghülyültél?" – kérdezték volt és jelenlegi tanár barátaim. A tantestületben kedves, intelligens, de meglehetősen agyongyötört, a lelkes mosolyomat gyanakvóan felhúzott szemöldökkel konstatáló kollégák fogadtak. 

Ötödikeseket kaptam, tíz-tizenegy éveseket, többségében elég jól szituáltakat (jó mobiltelefonok, klassz táskák, sportcipők, tehát pénz láthatóan volt), összesen húszat. A különóráik miatt általában kevesebben maradtak, 13-15 gyerek volt állandóan a kezem alatt. A "mézeshetek" után (akkor sem voltak kisangyalok, de nem viselkedtek szélsőségesen, inkább puhatolóztak, aztán elkönyveltek "kedvesnek"), gyakorlatilag néhány nap alatt mutatták ki a foguk fehérjét. Nem mind. Körülbelül hatan voltak a keménymag.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy amikor belépek a terembe, elszabadul (vagyis már javában tombol) a pokol. Székcsapkodás – csak úgy, neki a földnek, többször, elképesztő robajjal –, verekedés, egymás ütögetése, a táskák, tolltartók, vizeskulacsok padhoz, székhez, vagy a másikhoz vagdosása, "miafaszomozás", kurvaanyázás, a folyosón üvöltve randalírozás.

MINDENT megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit a kollégák tanácsoltak. Szép szóval, szeretettel közeledtem feléjük, egyenként húsz perceket beszélgettem velük, hogy megértsem őket, a családi hátterüket, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Gondoltam, nehéz nekik, túlterheltek, fáradtak, főleg délután, türelmesnek kell lenni velük. Segítettem nekik a leckében, vittem csokidrazsét, jutalmul, ha minden házit megcsináltak. Illatgyertyát gyújtottunk Advent előtt, filmet néztünk, cetliken megírhatták nekem a kis titkaikat, amelyeket aztán négyszemközt megbeszéltünk.

Amikor lehetett, kivittem őket a közeli játszótérre, tervezgettem, hogy elmegyünk majd karácsonyi vásárba. Mindez a normálisabb gyerekeknél működött (mert természetesen voltak, úgy hat-heten). A keménymagon viszont úgy futott át minden szeretet és jószándék, mint az őszi szél a tarlón. Irodalmi nyelven: le se szarták. Ment tovább az üvöltözés, csapkodás, dulakodás, trágárkodás, és persze amikor felelősségre vontam őket, a felháborodott tagadás és hazudozás (akkor is közölték, hogy nincs jogom megbüntetni őket, mert semmit sem csináltak, ha a szemem előtt történt a dolog).

Azt egyébként, hogy mihez "nincs jogom", többet hallottam a szájukból, mint eddigi életemben bárkitől.

Akkor egy nap leültem velük, és nagyon komoly lelkifröccsöt kaptak. Elmondtam, hogy elég volt a díbolásból, a néhány főkolompos tökrevágja a többiek idegeit, nem tudnak leckét írni, sőt az osztályteremben létezni sem, nem beszélve az én idegeimről. Közöltem: vége a jó világnak, innentől nincs játszótér, tanári beírás viszont van, aki meg nagyon túllő a célon, megy az igazgatóhoz. 

MÁSNAPIG tartott a lelkifröccs hatása. Akkor repült a vasszék. Az elkövető gyereket azonnal levittem az igazgatóhoz, a vezetőséggel meg közöltem, hogy mivel próbaidős vagyok, ha nem tesznek valamit, jövő héten már be se jövök. Volt ijedtség, a két legborzalmasabb kölköt az osztályfőnök délutánonként egy ideig el is vitte, kirakni ugyanis hivatalosan nem lehet őket a napköziből. És ekkor jöttek a kollégák, akik most már ki merték nyitni a szájukat. Megtudtam (persze négyszemközti, suttyomban folytatott beszélgetésekből), hogy: 

Az iskola egyik "nehéz" osztályát kaptam ki (több is van), akik miatt eddig négy tanár menekült el a suliból.

Minden szaktanárral meggyűlt a bajuk, sorra hívják be a szülőket, mert az órák állandó fegyelmezéssel telnek, gyakorlatilag képtelenség tanítani őket. 

Az alsós délutános tanárukat "idegileg teljesen tönkrevágták a rohadt kis gecik, a tanév végén már többet sírt, mint nem" (ezt most szó szerint idéztem egy évtizedek óta a pályán lévő, egyébként a gyerekekért élő-haló tanárnőtől).

Az angoltanáruk akkor mondott fel, amikor az egyik gyerek szülei bejöttek, és megfenyegették.

Az alsós tanítónőjüket az egyik lány anyukája fogadóórán le "b...szatlan k...rvázta". 

Az osztály éltanulójának, akit "szabad szellemben" nevelnek jól szituált, értelmiségi szülei, egyszer olyan uzsonnát csomagolt az édesanyja, ami nem ízlett neki. Erre írt az uzsonnás dobozába egy cetlit az anyjának, a következő szöveggel: "Rohadj meg." Ezt az akkori délutános tanáruk mesélte, aki szerint a szülők részéről végül semmilyen következménye nem lett a dolognak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:






hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
no-depi.jpg

A kimeneküléssel nincs vége, az ex terrorja folytatódik a kapcsolat után

Hogyan lehet mégis megszabadulni a bántalmazó kapcsolatból? Az egyik áldozat mondta el.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. november 28.


hirdetés

Nemrég Orosz Bernadett ügyéről beszélgettem egy korábbi interjúalanyommal, aki maga is bántalmazást szenvedett el és végül megszabadult ettől a kapcsolattól. Beszélgetőpartnerem említette, hogy az erőszak nem ér véget azzal, ha egy nő kilép a bántalmazó kapcsolatból és otthagyja a bántalmazóját, hanem még évekig folytatódik.

Hogyan nyúlnak az agresszorok az áldozatuk után? És miként lehet megszabadulni egy ilyen kapcsolatból? Erről beszélgettünk.

- Azt mondta legutóbb, hogy a bántalmazó arra törekszik, hogy bosszút álljon az áldozaton, ha az ki mer lépni a kapcsolatból.

hirdetés

- Így van, a bántalmazó célja az áldozat önbizalmának letörése újra meg újra. Különösen, ha a közös gyerekek vagy más miatt még találkozniuk kell, ezek általában addig a zsarolások eszközei már az együttélés alatt is (vagyon, gyerek).

A bántalmazás a kényszerláthatásokkal folytatódik - be nem bizonyított bűncselekmények esetén ugyanis, ami gyakori a családon belüli erőszak esetekben, a hatóság az általános rend szerint megítéli a láthatást, ami általában rosszul sül el, a gyermek hátrányára. Ilyenkor jön a gyermekek befolyásolása, az érzelmi zsarolás, a lelki terror, a folyamatos kötekedés, a minősíthetetlen viselkedés a másikkal szemben. „Mit adtál már megint a gyerekre?” „Miért így néz ki?” „Azért nem akar velem jönni, mert ellenem beszéled!”

Az önbizalom letörésének eszköze a verbális bántalmazás, az anya megalázása, lehülyézése a gyerek vagy gyerekek előtt, illetve az, hogy a bántalmazó a gyerekekből akar minél több információt kiszedni, amit aztán megpróbál felhasználni az áldozata ellen.

Láttam már olyat, hogy az apa, amikor ment a gyerekért az óvodába, lefényképezte a kicsi cipőjét, majd ment a gyámügyre panaszkodni az anyára, azzal, hogy „sáros a gyerek cipője”. Ez abszurd, és a hatóságot is arra kényszeríti, hogy ne érdemi munkát végezzen, mert a gyámügynek erre reagálnia kell valamilyen módon. Ha behívják az anyát, akkor annak megint a hivatalba kell járkálnia, ha bevonják az óvodát, akkor tőlük is jelentéseket kérnek stb. sokszor arra játszva, hogy az ex megtörjön, visszamenjen, vagy épp összeomoljon.

- Tapasztalatai szerint mit szoktak még megtenni a bántalmazók a volt párjukkal?

- Akár a nő munkahelyére is elmennek, és ott megpróbálják ellehetetleníteni. Van, aki a vállalkozó feleségét feljelenti a NAV-nál, hátha ki tud vele tolni.

Ha közös vagyon is van, a válóper évekig eltarthat. Ha feljelentést tesz az anya zaklatásért, és a zaklatás bebizonyosodik, akkor a zaklató legfeljebb pénzbüntetést vagy felfüggesztett büntetést kap. És az sajnos nem számít zaklatásnak, ha bemegy a nő munkahelyére a férj és hazudozik róla.

Ráadásul a bántalmazók kifelé a szép arcukat, a jobbik formájukat mutatják, a teátrális nagy szerelmet. Amikor az áldozat panaszkodik, akkor a környezetében élők nem hisznek neki, megkérdőjelezik az igazát, ráfogják, hogy túloz, hogy biztosan hisztis, illetve őt hibáztatják a történtekért. Ez mind azért, hogy az áldozatot elbizonytalanítsák.

Ezt erősíti az intézményi árulás, amikor a bántalmazót védik és tetteit palástolják a hivatalok. Nem hiszik el, amit tett, mert olyan megnyerő tud lenni a rendszerint nárcisztikus személyiségű bántalmazó, és beveszik a meséjét. Legalábbis az elején. De mivel egy eljárás hónapokat, éveket vesz igénybe, addigra az áldozatban újra meg van forgatva a kés. És vegyük észre, ez kihat a gyermekre is, akit ő 24 órában ellát. És akkor megkérdezhetjük tőle: tényleg ennyire szereti a gyermekét?

A családon belüli erőszakkal az is a gond, hogy a négy fal között történik, nehéz a bizonyítása. Kirendelnek egy szakértőt, és ő azt mondja, hogy a gyerek áldozat konfabulál, az áldozat pedig befolyásolja a gyereket.

- Akkor mi a teendő, hogyan lehet segíteni az áldozatoknak?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!