hirdetés
Miért annyira fontos a humor egy motoros, bőrdzsekis, vlogoló katolikus pap szerint?
Hodász András azt mondja, tény, hogy nem a nevetés az első, amit a katolikus egyház elmúlt kétszáz évéhez kötnek. Szerinte mégis hatásos eszköz.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. december 02.


hirdetés

Hodász András rendkívül jól ért a fiatalok nyelvén, bőrdzsekit hord, motorozik, blogol, vlogol, a szexualitásról beszél, és megosztó nyilatkozataival hívja fel magára a figyelmet.

Hogy mi ebben az érdekes? Az, hogy András mindezt felszentelt katolikus papként teszi.

A népszerű pap-bloggert, a TEDxDanubia konferencia egyik előadóját többek között arról kérdeztem, hogyan fogadják a sajátos stílusát és mit gondol az egyház szerepéről a mai világban.

- Ha megnézem a születésed és a pappá szentelésed között eltelt időt, az látszik, hogy viszonylag későn döntöttél úgy, hogy papi pályára lépsz. Mi indított arra, hogy reverendát ölts?

- Fogalmazhatnék úgy is, hogy alaposan megfontoltam a dolgot. Az emberek többfélék. Van, aki nagyon gyorsan és határozottan tud dönteni. Én inkább alaposan megrágom a dolgokat. Ebben is megmutatkozott. Már 15-16 évesen is éreztem, hogy ez lesz az életem iránya, de nem voltam benne annyira biztos, amennyire biztos akartam lenni. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, amikor a helyeden vagy. A hivatástudat. Amikor érzem, hogy ez az utam, ezt szeretném csinálni, ez az, ami feltölt, ez az, ami boldoggá tesz.

Ha rátaláltál arra, ami a Te utad, akkor indul jel rajta. Én is ezt tettem, ezt éltem meg.

- Ha van 21. századi figura, az Te vagy. Blogolsz, vlogolsz, értesz a fiatalok nyelvén, humoros a stílusod. Mindig is ilyen voltál, vagy tudatos megfontolás áll mögötte, hogy egyfajta misszionárius legyél a szekuláris világban?

- Is-is. Alapvetően nem játszom meg magam, tényleg ilyen vagyok. De azért is merek így viselkedni, és nem eljátszani a komoly embert, mert azt látom, hogy a humor nagyon emészthetővé teszi az a kétezer éves evangéliumi üzenetet, amit szeretnék átadni.

- Ezek szerint az egyház túllépett azon a régi dogmán, hogy a nevetés a gonosz műve, mivel a Bibliában egyetlen példa sincs rá, hogy Jézus nevetne.

- (nevet) Nem tudom, volt-e valaha ilyen dogma. Amúgy biztos, hogy nem. Az mindenesetre tény, hogy nem a nevetés az első, amit a katolikus egyház elmúlt kétszáz évéhez kötünk.

De tegyük hozzá, nem én vagyok az egyetlen a papok közül, aki él a humor eszközével, csak most valamiért az én nevemet kapta fel a média.

- Mennyire fogadják el ezt az egyházon belül a „kollégáid”?

- Az egyház is egy közösség, sőt, férfi közösség, és mint minden közösségben, vannak feszültségek. Sokan támogatnak, és hálásak azért, amit csinálok, és persze sokan vannak, akik kritizálják ezt a módszert. De nincs a világon olyan, amit ne illetnének kritikával. Mérlegelni kell, mi az ezekben a kritikákban, ami megfontolandó, amit be tudok építeni, ami tényleg jogos meglátás, és mi az, ami csak kényelem szeretetből fakadó kritika, vagy az illető olyan, akinek semmi sem tetszik.

- Az év elején elég nagy port kavart a 168 órának adott interjúd. Hogy érzed, az egyháznak mennyire kell, egyáltalán, mennyire szabad beleszólnia a politikába?

- Visszakérdezek. Mennyire szabad a politikusnak beleszólnia abba, hogy mi a kereszténység?... Ez egy reakció volt alapjában véve. Az egyháznak fel kell emelnie a szavát, ha a kereszténység politikai termék lesz. Semmi más nem történt. Nem agitáltam sosem, nem mondtam ki pártneveket, nem buzdítottam senkit szavazásra.

Csupán a keresztény értékeket állítottam előtérbe, ami egyébként a papi feladatom.

A kereszténységet a társadalomban is hirdetnünk kell. Akkor is ha, ez most éppen egy olyan aktuális, politikai kérdés, amelyről megállapítható, hogy most épp melyik politikai párt vagy nagyember malmára hajtja a vizet.

- Mennyire okoz a politika feszültséget az egyházon belül? Sokan vádolják azzal a katolikus egyházat, vagy legalábbis a vezetőit azzal, hogy kiszolgálják a hatalmat, fontosabbnak tartják, hogy a hatalom szemében jók legyenek, mint hogy a krisztusi értékeket közvetítsék.

- Én inkább úgy látom, hogy a katolikus egyház vezetősége hivatalosan kívül marad ezen a platformon. Az áprilisi választásokra sem jött ki közös kommüniké. Valószínűleg azért – és ez akár bölcs döntés is lehet –, mert

Magyarországon annyira elmérgesedett ez a téma, hogy ha bárki bármit megnyilatkozik, ahogyan én is tettem, abból akkora hullámok keletkeznek, ami nem biztos, hogy jó.

- De ha azt látjuk, hogy mondjuk egy Kiss Rigó László stadiont épít, annak óhatatlanul van egy olyan politikai kontextusa, amely „bűnös gondolatokat” szülhet.

- Mondhatom azt, hogy nem tisztem kommentálni Kiss Rigó László stadionjait? Köszönöm.

- Aktuális kérdés a kormány hajléktalanokat kriminalizáló törvénye. Nagy a nyomás a keresztény egyházakon, hogy miért nem emelik fel a szavukat a sokak szemében embertelen, keresztényietlen törvény ellen, és miért nem segítik a hajléktalanokat, miért nem nyitják ki a templomokat előttük.

- A második kérdésre könnyebben tudok válaszolni. A templomok kinyitása egyszerűen nem megoldás.

Kevesen tudják, hogy a templomok nagyon hidegek, az én templomomban télen például sokszor hidegebb tud lenni, mint odakint.

De ahogy csak tudjuk, segítjük őket. Egyrészt van az egyháznak egy közös karitász szervezete, amely folyamatosan segíti az elesetteket, a szegényeket, hajléktalanokat. Mi pedig lokálisan megpróbáljuk megtenni a mi hajléktalanjainkért, amit tudunk. Az új törvény életbelépése óta kijöttek a város szélére. Nálunk, Angyalföldön is megemelkedett a számuk. Ha nagyon hideg éjszaka közeledik, akkor hívjuk a máltai mentőket, hogy vigyék be őket arra az éjszakára. Vagy van rendszeresítve a plébánián konzerv és pokróc, ha valaki bekopogtat este, hogy éhes vagy fázik, tudjunk mit adni neki. Helyben ennyit tudunk tenni.

Fotók: Mayer András


KÖVESS MINKET:





hirdetés
„Szeretetből döntöttem úgy, hogy meghaljon, mégsem bocsátom meg magamnak soha”
'Az orvos elém rakta a terminált, én lehúztam a bankkártyámat, és beütöttem a PIN-kódot. 24 ezer forintba került a kutyám halála.'
Szöveg és fotó: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 08.



Régi közhely, hogy amíg nem éltél át valamit, ne ítélkezz róla. Sőt, ha át is élted, ne te dönts arról, hogy másnak mit “kell” éreznie abban a helyzetben. Mert nem tudhatod. Amit most elmesélek, az az én történetem. Egy a millióból.

Másfél hete altattuk el a nagyobbik kutyánkat. Megtermett, 45 kilós szetter-keverék volt. Tizenhárom évet élt le a családunkkal, hatalmas párost alkottak a tacsinkkal, az egész kerület ismerte őket. Egy nagy-fekete kutya, meg egy kis-fekete kutya. Jamie-nek hívták, büszke volt, önálló, szabad lélek. Nem szerette, ha ölelgettük, “gugyu-bugyuztuk”. Ránk morgott, ha a fülét morzsoltuk. Azt hiszem, falkavezérnek tekintette magát, mert a családunk minden tagjáért tűzbe ment volna. Egyszer a szomszéd néni ült nálunk, és ahogy nagypapámmal viccelődött, a kezében lévő, összetekert női magazinnal a papa felé suhintott. Jamie úgy ráugatott, hogy alig bírtuk lefogni.

De általában csendes kutya volt. Szeretett a lakásban ténferegni, a sötét előszobába lépve szinte biztos, hogy belebotlottál, ahogy körbeszimatolt, és ellenőrizte, hogy “rendben vagy-e”, hazajöttél, bejöhetsz. A parkot is szerette, imádott eldobott fenyőtobozok után loholni, akár százszor is egymás után, de soha nem hozta vissza őket, csak a szájába vette, szétharapta, és győzedelmesen vigyorgott.

Családtag volt. Tudtuk, minden kutyatulajdonos tudja, hogy az ideje véges, és jóval rövidebb, mint a miénk, de meg se fordult a fejünkben, hogy milyen lehet nélküle.

Aztán másfél éve megvastagodott a jobb hátsó combja. Gyanús vastagodás volt, először vizenyőnek hittük, kivittük az állatklinikára. Megröntgenezték, és egy szenvtelen hangú orvos közölte: szarkóma, a legagresszívabb ráktípus. Soha nem felejtem el a szavait: “Ez maximum két hónap, meg öreg is már, ha az enyém lenne, elaltatnám.” Nekünk ez eszünkbe se jutott. Műtétekkel, gyógyszerekkel, állandó orvosi kontrollal, immunerősítőkkel még adtunk neki bő másfél évet. Minőségi évet, mert jól elvolt, kicsit bicegősen, de elszimatolgatott a parkban, jó étvággyal evett, vidáman csaholt a környék ismerős kutyáira, hatalmas, barna szemei tele voltak élettel.

A halál úgy jött el érte, mint egy besurranó tolvaj. Alattomosan, szinte észrevétlenül, és döbbenetes gyorsasággal.

Két hete, szerdán anyám felhívott a munkában, hogy szerinte baj van, a kutya lába hirtelen iszonyatosan feldagadt, alig bír menni. Felpörögtek az események: szombat reggelre már csak ide-oda feküdt, nem találta a helyét, minden mozdulatra nyögött. Semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Felhívtam az állatorvosunkat, és hétfőre megbeszéltük az altatást.

De a rák beindult, és óráról órára, a szemünk előtt taszította a kutyát egyre siralmasabb állapotba. Aznap estére már vér jött a fenekéből, hányt, és a mindig fegyelmezett, alig nyikkanó állat minden lélegzetnél nyögött. Ahogy mostuk fel a padlót, anyámmal összenéztünk. Egyetlen pillantással hoztuk meg a döntést. Felhívtam az éjjel-nappali állatklinikát, ahol többször is műtötték, kezelték, és az öcsémmel beraktuk Jamie-t a kocsiba. Szegényt alig tudtuk kicsalogatni a kedvenc helyéről, az étkezősarokból, talán azt hitte, büntetni akarjuk, hogy bepiszkított – soha nem tettük – vagy csak tudta, mire készülünk. A kocsi előtt, a füvön még nagy nehezen pisilt egy utolsót.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
És ha Jacko esetleg pedofil, Alain Delon meg egy seggfej, akkor mi van?
Mikor fogadjuk már el, hogy a tehetség nem a jófiúságért kapott jutalomfalat, hanem születési “rendellenesség”? És nem kell hozzá jó embernek lenni. Vélemény Alain Delon életműdíj-botrányáról.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. május 14.



Tele van vele a világsajtó, mi is megírtuk, hogy kitört a botrány Alain Delon Cannes-i életműdíja körül. Az amerikai Women and Hollywood nevű szervezet eddig 16 ezer aláírást gyűjtött össze egy petíción azért, hogy "a rasszista, homofób és nőgyűlölő" Delon ne kapja meg munkásságáért a tiszteletbeli Arany Pálmát a kedden kezdődő filmes seregszemlén.

Bevallom őszintén, nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a legújabb trenddel, miszerint nagy és elismert művészek kizárólag gáncs nélküli lovagok lehetnek, hótiszta erkölcsi bizonyítvánnyal, és rózsafüzérrel átfont, imára kulcsolt kezekkel. A most 84. életévében lévő Alain Delont még csak nem is tartom kiemelkedően zseniális színésznek (a Rocco és fivéreiben tetszett talán a legjobban), csak jónak, de azt be kell látni, hogy elképesztő mennyiségű filmmel és hat évtizednyi szex-szimbólum kultusszal a háta mögött ez a pali tényleg tud valamit.

Egész életében szerelmes volt belé a kamera, és rajta keresztül több tízmillió nő. Igen, ha a fiatal Delon rám néz a vászonról, én is egy kicsit szerelmes leszek, mert úgy érzem, hogy Isten megteremtette a Férfit, angyali szemeiből egyszerre sugárzik rám a nagy kékség meg a nagy szépség, nyegle, gyönyörű és elérhetetlen, imádom, elhiszek neki mindent, és a világ végéig is vele mennék. De legalábbis a végefőcímig.

EZT akarja most Cannes-ban egy életműdíjjal megköszönni neki a filmvilág, és teljes joggal. Mi köze van ennek ahhoz, hogy elég sok róla terjengő pletyka, sőt a saját nyilatkozatai alapján is a vásznon kívül jó eséllyel egy seggfej? Aki szerint az asszony verve jó, a homoszexualitás gáz (mellesleg anno állítólag ő maga is felfedezője, a meleg rendezőzseni, Luchino Visconti szeretője volt), és élete során háromszor nyomoztak utána gyilkosságért (!), mert három testőre is rejtélyes körülmények között “tevődött el láb alól”, az egyikük a gyanú szerint épp azért, mert elszerette Delon akkori feleségét?

Amikor kijött a Michael Jackson állítólagos pedofíliájáról szóló Leaving Neverland című dokumentumfilm – én is írtam róla – valami elképesztő világfelháborodás tört ki amiatt, hogy Jackót, a 20. század egyik legnagyobb zenei géniuszát holtában bemocskolják. Az emberek döbbenetesen nagy része egyszerűen képtelen volt elfogadni még a halvány teóriát is, hogy Jackson esetleg tényleg gyerekeket molesztált, ÉS KÖZBEN zseniális művész is volt. A kettő ugyanis bőven megy együtt, bármilyen sajnálatos is ez a tény.

Természetesen nem azt mondom, hogy köztörvényes bűnözőket, pedofilokat, gyilkosokat istenítsünk és mentsünk fel csak azért, mert sztárok. Én csak azt mondom, hogy a 21. században ideje lenne végre felhagyni ezzel az ájult, szektás bálványimádattal, amellyel kétségbeesetten kapaszkodunk vadidegen idolokba, zenészekbe, színészekbe, fotómodellekbe, és el akarjuk hinni róluk, hogy egyszersmind tökéletes emberek, mert annak KELL lenniük.

Mert ha nem azok, akkor a mi összezavarodott, sérült kis lelkünk még tovább zavarodik, úgy érezzük, elvették életünk értelmét, imádatunk tárgyát, az emberi, művészi és erkölcsi tökély egyszemélyes megtestesítőjét.

Tökély egy fenét. Nőjünk már fel, és józan, paraszti ésszel gondolkodva válasszuk szépen szét a kettőt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Pont attól üt ekkorát a Csernobil című sorozat, hogy tudod: az atomkatasztrófa megtörtént
Miért következett be? Hogyan fordulhatott elő? És mi minden történt? Erről volt szó a sorozatot berendelő HBO sajtórendezvényén.
Szegedi Éva, Fotó: HBO/Czabán Máté - szmo.hu
2019. május 16.



A radioaktív sugárzásban az a legsunyibb, hogy semmilyen módon nem érzékeled. Nem hallod, nem látod, nincsen szaga. Alattomos és veszélyes gyilkos. Nem olyan látványos, mint az erdőtűz, az árvíz vagy a jégtáblák olvadása. Vagy az, amikor kiömlik néhány tonna kőolaj. Éppen ezért a radioaktív sugárzást vagy ennek veszélyét könnyebb elbagatellizálni.

Az atomkatasztrófákról pedig, mint általában azokról a hírekről, amelyek valamikor nagy port vertek fel, egy idő után hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Az ember így működik. A valaha volt legsúlyosabb atomszerencsétlenség, a csernobili katasztrófa több mint 30 éve történt, a sztorit a fiatal generációk tagjai közül sokan már csak elbeszélésekből, az évfordulókon megjelenő cikkekből, meg a Pripjatyban készített, Instagramon megosztott fotókból ismerik.

Éppen emiatt jó, hogy pont most jelent meg az HBO Csernobil című minisorozata. Most, amikor David Attenborough is kongatja a vészharangot, amikor milliószámra pusztulnak és tűnnek el a méhek, amikor lassan belefulladunk a műanyag hulladékba, és amikor kiderül, hogy legalább egymillió fecske hiányzik Magyarországról.

A Csernobil című sorozat magasra tartott mutatóujj, ami arra figyelmeztet: emberek, itt van még ez is, a katasztrófa, amelynek a következményei máig hatnak.

Mi történt pontosan az atomerőműben? Hogyan lehetséges, hogy ez a borzalmas eseménysorozat megtörténhetett? Hogy egyáltalán ilyesmi a huszadik század végén előfordulhatott? És miért kell még ma is számolnunk a hatásaival? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az HBO sajtóbeszélgetése szakértők segítségével.

A szakértők: Perger András/Greenpeace; Bedő Iván, a Magyar Rádió munkatársa, aki az első Csernobilról szóló hírt annak idején beolvasta; Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa; Szabó M. István, a Napi.hu újságírója, a beszélgetés moderátora

Az egyik legfontosabb, hogy az atomenergia a nyolcvanas években a haladás és a modern élet jelképe volt. Az erőltetett szovjet iparosításnak ráadásul hatalmas volt az energiaigénye. Békés, barátságos forrásnak ismerték az atomenergiát, amely az emberekért dolgozik. Nem alakult ki félelem az emberekben az atomenergiával kapcsolatban, és a későbbi csernobili katasztrófához hasonló precedens sem volt még, amelyről tudtak volna – mondta Dr. Rácz András, a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi docense.

A nyugat-európai országokkal ellentétben nem szerveztek gyakorlatokat arra az esetre, ha mégis történne bármilyen incidens, nem próbálták le, nem volt forgatókönyv sem a különféle esetekre, és a lakosságot sem gyakoroltatták be ilyen incidensekre készülve.

Maga a szerencsétlenség nem egyetlen dolgon múlott. Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelős munkatársa arra hívta fel a figyelmet, hogy

a balesetek mindig többfaktoros történetek.

Egyrészt a rendszerbe bele van kódolva az, hogy előfordulhatnak különféle incidensek. Ha műszaki problémák is adódnak, az súlyosbítja a helyzetet. Balesetek és katasztrófák pedig jellemzően akkor történnek, ha valamire nem vagyunk felkészülve, nem figyelünk oda, olyan helyzet áll elő, amellyel még nem találkoztunk.

Perger András szerint a csernobili eleve rossz típusú reaktor volt. Olyan rendszer, amelyik fel tud robbanni; az amerikaiak nem is engedélyezték ennek a típusnak a használatát.

Ráadásul tudatlanságból, sorozatos hibák elkövetése miatt sikerült fel is robbantani a csernobili reaktort. A történteket és az ezt követő fejetlenséget elég élethűen sikerült bemutatni a sorozat első két részében. Mielőtt megnéztem volna, azon gondolkodtam, szabad-e ilyen katasztrófát tévésorozatban feldolgozni, színészekkel, díszletek közt megjeleníteni. Nem számít-e szentségtörésnek? Nem bagatellizáljuk-e ezzel az események súlyát és következményeit. Arra jöttem rá, nem hogy nem baj, de egyenesen kellenek az ehhez hasonló témák, amelyek szinte arcul csapják és gyomron ütik a nézőket. Egyszerűen nem lehet elégszer beszélni Csernobilról és az ökológiai katasztrófákról.

A balesetet egy rosszul megtervezett és a biztonsági rendszabályok sorozatos, súlyos megszegésével végrehajtott kísérlet okozta. Ennek során lecsökkentették volna a reaktor teljesítményét, majd leállították volna. A kísérletet viszont késleltette a teherelosztó kérése, ami miatt a reaktor fél napig alacsony teljesítményen üzemelt. Ez instabil állapotba juttatta a reaktort.

Az operátorok ezután számos biztonsági berendezést kiiktatva próbálták előkészíteni a blokkot a tervezett kísérletre, ami az instabil reaktorban megszaladáshoz, vagyis a láncreakció ellenőrizetlen felgyorsulásához vezetett. Emiatt hatalmas energiamennyiség szabadult fel a reaktorban gőzrobbanást okozva, tönkretéve az üzemanyagot és a hűtőcsatornákat, hatalmas mennyiségű vízgőzt, hidrogént és metánt termelve.

A robbanékony gázok berobbanása után a moderátorként alkalmazott grafit meggyulladt, ez pedig a magasabb légkörbe juttatta az atomerőműből kiszabaduló radioaktív anyagokat.

A katasztrófa után is sorozatban hibákat követtek el a döntéshozók, a mentés szervezői.

Ennek oka pedig a Szovjetunió nehézkes, lomha, bürokratikus tervgazdálkodási rendszere volt, illetve az, hogy a pártapparátus megpróbálta a végsőkig titkolni, mi történt és mekkora is valójában a baj. 1985-86-ban Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára egyáltalán nem volt reformer, még arról beszélt, hogy a szocialista rendszer alapjában véve jó, csak hatékonyabban kellene működtetni – mondta Dr. Rácz András.

A Szovjetunió, az akkor még velünk szomszédos pártállam óriási adminisztratív munkaerőt mozgatott. Az ország lakói közül csak 2 millióan a pártapparátusban dolgoztak. Dr. Rácz András azt is elmondta, hogy a katasztrófával szembesülő funkcionáriusok csoportja 1986-ban még nem reformerekből, hanem ortodox kommunistákból állt, és a helyzetet külön szerencsétlenné tette, hogy Ukrajnában a párt élén az a Vlagyimir Scserbinszkij állt, aki kezdettől fogva ellenzett bármiféle pánikkeltést, és kisebbíteni próbálta a katasztrófa jelentőségét.

A baleset után nem azonnal ürítették ki a néhány kilométerre fekvő Pripjaty városát, és a legdurvábban érintett területet, csak április 27-én. A sajtó nem számolhatott be tényszerűen a történtekről, csupán akkor jelentek meg az első hírek, amikor a légkörbe kerülő radioaktív szennyeződés eljutott nyugat-Európába és ottani szervezetek, médiumok egymás után kezdtek beszámolni a veszélyről.

Az HBO Csernobil című sorozata ezt is plasztikusan szemlélteti. A vitákat, a kritikus hangok elhallgattatását, a hitetlenkedést. A hitetlenkedést a párt és a döntéshozók részéről, azt, hogy először maguk is képtelenek elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett, és hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint azt gondolták.

Végezetül néhány tény – nyilván leegyszerűsítve és érthetőbbé téve – amit érdemes ma is észben tartani. Nem csak a csernobili atomerőmű 30 kilométeres körzetében veszélyes tartózkodni. Egy ennél nagyobb sugarú körben még mindig az egészségügyi határértéknél jóval magasabb a háttérsugárzás.

A reaktort borító betonszarkofág – a 2017-ben felhelyezett új is – csak ideig-óráig, úgy 100-120 évre nyújt valamiféle megoldást. A szarkofág akkora, hogy beférne alá a Notre-Dame. Csak 1994-ben Belorussziában 200 ezer (!) terhességmegszakítást rendeltek el a csernobili baleset következményei miatt. Ma is léteznek olyan területek Európában, amelyeket nem lehet művelés alá vonni a radioaktív szennyeződés miatt. Az érintettség mértékével és a katasztrófa összes következményével máig nem vagyunk teljesen tisztában.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Ahelyett, hogy megvédenék, büntetik a prostitúcióra kényszerített gyerekeket
Nemrég egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. Örkényben és környékén a helyi családsegítő már évek óta küzd a jelenség ellen.
Neuberger Eszter írása az Abcúgon, fotó: Végh László - szmo.hu
2019. május 14.



Április végén egy gyermekprostitúciós ügyben a bíró szigorúbb ítéletét azzal indokolta, hogy az elkövetés helyszínén az utóbbi években megsokasodtak az ilyen bűncselekmények. A helyszín a Pest megyei Örkény és környéke, ahol a helyi családsegítő már évek óta szélmalomharcot vív a gyermekprostitúció ellen. Az észlelt eseteknek azonban csak a töredéke végzi a bíróságon, és ennek az elsődleges okai sokszor maguk a futtatott lányok. A rendőrség ugyanis addig nem tesz semmit, amíg bizonyíték nincs rá, vagy a lányok maguk azt nem mondják, hogy kényszerből állnak az utcán. Amíg ez nem változik, a bűnügyi statisztikák köszönőviszonyban sem lesznek a mindennapi helyi tapasztalattal.

“Ez Örkény” – kapta a reakciót a portál egy harmincas éveiben járó nőtől, mikor szembesítették vele, hogy az utcájában, az otthonától négy házzal arrébb, egy 15 éves állami gondozott kamaszlányt dolgoztatott prostituáltként egy helyi család hónapokon keresztül még 2015-ben. Egy, a lakásukkal szemben, szintén a tulajdonukban álló üres házban fogadta a lány a kuncsaftokat, akik az egyik, szexuális szolgáltatásokat hirdető oldalon találkozhattak a kiskorú lány erotikus fényképeivel.

Mindezt, és hogy később a lányt az őt a prostitúcióba belerángató “szerelme” szexrabszolgaként el is adta egy idősödő férfinek, egy április 24-én született bírósági ítélet állapította meg, amiről a portál is tudósított. A 15 éves lány futtatója és eladója 6 év letöltendő fegyházbüntetést, az eladásában segédkező ismerőse 5 év letöltendő börtönt kapott, a legnagyobb büntetést pedig a lányt megvásárló és ráadásul meg is erőszakoló idősödő férfi kapta, neki tíz évre kell börtönben vonulnia. Két, a lány futtatásában segédkező vádlott megúszta felfüggesztett börtönbüntetéssel.

A szóban forgó elkövetők – ahogyan az a tényállás ismertetésekor kiderült – a Pest megyei Örkényben és a szomszédos Táborfalván élnek. Mindez pedig azért lényeges, mert az ügyben eljáró bíró az ítélet indoklásában kiemelte: az elmúlt években ezen a környéken elszaporodott hasonló eseteket súlyosbító körülményként értékelte a büntetés kiszabásakor.

Hogy a bíró miről beszélt, azt jól érzékelteti a cikk elején idézett harmincas családanya reakciója. Ő és más megkérdezett helyiek ugyanis egyáltalán nem lepődtek meg azon, amit tőlünk hallottak.

“Sokan dolgoznak itt prostituáltként, és akár még lehet is köztük olyan, aki még nincs 18 éves, nem tudom”

– mondta egy másik, fiatal anyuka, aki csak azon rökönyödött meg, hogy az egyik barátnője párja volt az, akit a bíróság gyermekprostitúció kihasználása és emberkereskedelem vádjával – igaz, még nem jogerősen – 6 év fegyházbüntetésre ítélt. “Már egy ideje nem beszéltem vele. Fel is hívom, most biztos kemény lehet szegénynek” – tette hozzá.

A családsegítő is kongatja a vészharangot

Örkény és Táborfalva, valamint Tatárszentgyörgy szociális feladatait egy szolgáltató, az Esély Szociális Szolgálat látja el. Ez az intézmény felelős például a gyermekvédelmi alapellátásért, azaz a családsegítésért, és a vezetője, Kulcsár Etelka az Abcúgnak alátámasztotta a bíróság állítását. A Szociális Szolgálat ellátási területén “valós probléma, hogy fiatalkorúak is prostituálódnak”.

A gyermekvédelmi szakember azt tapasztalja, a gyermekprostitúció áldozatai általában kétféle csoportból kerülnek ki: vagy – a cikk apropóját adó esethez hasonlóan – védtelen állami gondozott gyerekek, vagy olyan kamaszlányok, akiket maguk a szüleik vagy családtagjaik visznek bele a prostitúcióba.

“Örkényben jellemzően sok nő él ebből a tevékenységből, és észrevettük azt – bár nagyon nehéz bizonyítani – hogy valamikor a kiskorú lányaikat is bevonják a munkába”

– mondta Kulcsár Etelka, aki szerint egy ördögi kör rajzolódik ki a környéken mélyszegénységben élő családokra rálátók szeme előtt.

A helyi társadalom peremén élő, zömmel roma lakosság körében óriási az iskolai lemorzsolódás, sokan még a nyolc osztályt sem tudják megszerezni, 16 éves korukban kihullanak az iskolából. Aki kihullott, az aztán – dacára annak, hogy itt, Pest megyében talán az országban a legegyszerűbb munkát találni – még szalagmunkásként sem tud elhelyezkedni. A nehéz fizikai munkával járó építőipari munkákból a nők eleve kimaradnak, a versenyben maradó közmunka pedig kevés a megélhetéshez. Ekkor jön képbe a szexmunka, amit korábban leginkább a Budapestről kivezető 5-ös főút mentén, most már gyakrabban internetes hirdetőfelületeken keresztül végeznek a lányok.

“Így van, hogy nők vagy fiatal lányok egész nagycsaládokat tartanak el”

– magyarázta Kulcsár Etelka, aki szerint a problémához hozzátartozik a drog is. Egyfelől a függőség miatt egyre több pénzre van szükség – a szóban forgó bírósági ítéletből is kiderült, hogy a fiatal lány futtatója kábítószervásárlásra költötte a lány keresetét. Másfelől maguk a prostituáltak is gyakran nyúlnak nyugtatóhoz vagy más drogokhoz, “hogy túléljenek valahogy”.

Ha azt mondja, önként csinálja, senki nem piszkálja a dolgot tovább

Kulcsár Etelkának két, nagyon különböző történet is az eszébe jutott, mikor arra kérték, idézze fel, milyen gyermekprostitúciós esetek kerültek a szeme elé az utóbbi években.

Az egyik egy 14-15 év körüli lányé, akit egyszer durván megverve hoztak be a családsegítő irodájába. A veséjét is fájlalta, és olyan rosszul volt, hogy mentőt kellett hívni hozzá. De ez adott lehetőséget arra, hogy a lány elmondja: futtatja a párja. A családsegítő azonnal bejelentést tett a rendőrségen, és elindulhatott a nyomozás.

A legtöbbször azonban nem ilyen egyszerű a megoldás.

Kulcsár másik felidézett élménye egyik lánya iskolai osztálytársához kötődik, aki nehéz családi körülményei miatt odasodródott egy olyan örkényi társasághoz, ahol a prostituáltak futtatása bevett megélhetési forma. “Lett egy szerelem, aztán amikor az kezdett múlni, a lányt kirakták az utcára dolgozni. Minden követ megmozgattunk, mondtuk, hogy ő a gyermekjóléti szolgálat védelme alatt áll, de sajnos nem tudtuk megmenteni. Mert aztán már ő sem fogadta el a segítséget” – magyarázta Kulcsár Etelka. És itt érkezünk el a gyermekprostitúciós esetek felderítésének egyik legnagyobb akadályához.

Hiába érkeznek ugyanis a jelzések a gyermekvédelmi jelzőrendszer különböző tagjaitól: iskolától, családsegítőtől, esetleg védőnőtől – ahogyan persze Kulcsár Etelkáék is jeleztek a gyámhivatalnak és a rendőrségnek mindkét említett esetben -, az észlelt esetek egy jó részéből nem lesz semmiféle rendőrségi ügy.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x